Egész pályás letámadás - Sportolók a politikai arénában

Amikor egy ismert sportoló nyilvánosan kritizálja saját országa vezetőit, urambocsá' politikai babérokra tör, még mindig felkapjuk a fejünket. Ez volna a dolga egy sportolónak? – tesszük fel a kérdést, érzékeltetve, hogy a sportolóktól legfeljebb szórakoztató küzdelmet várunk el, de azt semmiképpen sem a politikai arénában. Pedig a politika és a sport kapcsolata egészen ősi eredetű, bár a direktben politizáló sportoló figurája inkább a legújabb kor terméke. Világsztárok, akik nem fogták be a szájukat, éltek vagy visszaéltek a népszerűségükkel.

A sport nagyjából egyidős az emberi civilizációval, és már a kezdet kezdetén sem csupán arról volt szó, hogy két fiatalember közönség előtt esik egymásnak, hogy eldöntsék, melyikük az erősebb. Jócskán az időszámítás előtt, a mezopotámiai eposzokban feltűnő élet-halál birkózás célja nem mindig a népszórakoztatás volt. Egy-egy látványosabb tusakodás akár nagyobb konfliktusokat is eldönthetett, ráadásul majdnem vértelenül. Persze a mezopotámiai birkózók nem voltak politikusok, legtöbbször még hadvezérek sem. A politika csak használta vagy kihasználta a képességeiket. A későbbi korokban a politika teljes súlyával rátenyerelt a sportra, felismerve a belőle kinyerhető különféle előnyöket.

A kocka a 20. század harmincas éveiben látszott megfordulni. Mindenfajta tudományos alaposságot nélkülözve talán leírható, hogy az első sportoló, aki eléggé öntudatos volt ahhoz, hogy politikai tényezővé legyen, a fekete bőrű amerikai atléta, Jesse Owens lehetett, aki – a korabeli sajtó megfogalmazása szerint – egymaga kényszerítette térdre a hitleri Németországot. Owensről később még részletesebben szót ejtünk, de most kezdjük egy mai világsztárral, aki néhány nap leforgása alatt mindent megnyert a pályán, miközben nekiment az amerikai elnöknek és a sportág nemzetközi szövetségének. Megan Rapinoe, az amerikai női labdarúgó-válogatott népszerű csapatkapitánya a futballon túl a női esélyegyenlőség és a melegjogok bajnoka is lett.

Előbb győzni kell, csak utána beszélni – üzente sértetten Donald Trump Megan Rapinoe-nak, a szivárványszín hajú csatárnak, aki jó előre közölte, hogy hiába hívják, ő bizony nem megy el a Fehér Házba. Rapinoe a maga módján reagált: beszélt, győzött, aztán megint beszélt és megint győzött. A női labdarúgó-világbajnokság lyoni döntője után annyi díjat vett át, hogy el sem bírta egyszerre. A nyakába világbajnoki aranyérmet akasztottak, ő kapta a legtöbb gólért járó aranycipőt és a legjobb játékos aranylabdáját. Miután gólt rúgott a hollandoknak, a finálé legjobbjának is őt választották. Ennél többet egyszerűen nem lehet elérni a vb-n. Most már nyugodtan beszélhet. Nem mintha addig visszafogta volna magát.

Két lábon járó tiltakozás

„Megan olyan játékos, aki használja az ismertségét, hallatja a hangját, és kiáll ügyekért”, mondta róla Alex Scott volt angol válogatott védő, a BBC szakkommentátora. Az „ügyek” pedig változatosak. A futballista régi kritikusa Trump politikájának, önmagát „két lábon járó tiltakozásnak” nevezi. Szót emel a diszkrimináció minden formája ellen. Társaival együtt márciusban beperelték az amerikai labdarúgó-szövetséget, hogy a férfiakkal azonos fizetést és felkészülési körülményeket kapjanak. Ami már csak azért is indokolt, mert a női válogatott világbajnoki címvédő, míg a férfiak a közelében sem jártak ekkora sikernek. Nem csoda, hogy akciójukat lelkesen támogatta a teniszsztár Serena Williams is.

A döntő előtti napon Rapinoe a FIFA-t bírálta, amiért a férfi futballisták jóval magasabb díjazásért játszanak, ami szerinte sérti az egyenlőség elvét. Gianni Infantino, a szövetség elnöke jobban viselte a kritikát, mint Trump, de legalábbis igyekezett jó képet vágni ahhoz, hogy a lyoni stadionban ütemes „equal pay” (azonos fizetséget!) skandálás fogadta a díjátadáskor.

Szemben a hatalommal

A 34 éves, kaliforniai születésű Rapinoe rutinos játékos – a világbajnoki döntő a 158. válogatott meccse volt –, nyert már olimpiát is. De mindig szolgál meglepetéssel. A 2011-es vb-n a Kolumbia elleni gólját ünnepelve magához ragadta a stadion mikrofonját, és énekelt néhány sort Bruce Springsteen „Born in the USA” című dalából. A következő évben azzal állt a nyilvánosság elé, hogy homoszexuális. Azóta is gyakran hallani tőle a Go gays! (Hajrá melegek!) biztatást, a pink frizura is demonstráció. Azóta már meg is nősült, felesége Sue Bird profi kosárlabdázó. A világbajnokság előtt nem sokkal egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „korántsem volnának olyan sikeresek a női csapatsportok a leszbikus sportolók nélkül”.

Ő volt az első fehér hivatásos sportoló, aki kiállt Colin Kaepernick mellett, és az NFL-sztár példáját követve letérdelt a himnusz közben, hogy így tiltakozzon a rasszizmus és a rendőri erőszak ellen. Mint elmondta, neki nincsenek ugyan személyes rossz tapasztalatai, de szolidaritást vállal az áldozatokkal. A mostani vb-n nem énekelte hangosan a himnuszt, és a kezét sem tette a szívére, amivel persze újra kivívta az elnök haragját. Csapattársai fenntartás nélkül támogatták. Egyikük, Ali Krieger megjegyezte, Trumpot idegesítik azok a nők, akiknek nem parancsolhat, és azok, akiket nem fogdoshat kedvére.

A sort még lehetne folytatni, de a lényeg már így is látszik. Rapinoe a progresszív amerikai hagyományt folytatja: azon világhírű sportolók sorába lépett, akik ismertségük révén igazságtalanságok ellen kampányoltak, így polgárjogi aktivisták lettek. Sokan súlyos retorziókat vállaltak, hogy kiálljanak az igazukért. Amióta ugyanis az élsport százmilliók szenvedélye, a sztárok befolyása felbecsülhetetlen. Nem véletlen, hogy a politikusok világszerte szeretnek sütkérezni sikereik dicsfényében, legföljebb nem mindenhol hagyják őket.

A demokráciákban persze gyakrabban esik meg, hogy sportolók markáns önálló véleményt fogalmaznak meg, akár a hatalom ellenében is. De még demokrácia sem kell, hogy egy ünnepelt csillag nagy hatást gyakoroljon. Ott van például az idén 56 éves sakkzseni, Garri Kaszparov, aki 2005-ben Oroszországban létrehozta saját pártját, az Egyesült Polgári Frontot, amelynek nevében több ellenzéki tiltakozást szervezett Moszkvában, Putyin rezsimje ellen (2012-ben a rendőrök megverték és őrizetbe vették), amiért később kénytelen volt elhagyni az országot. Könyve magyar kiadásakor azt mondta a HVG újságírójának, hogy örül a magyar fordításnak, de amíg Orbán Viktor a miniszterelnök, nem szívesen menne Magyarországra, mert „a kormány késznek látszik Putyin orosz elnöknek tetsző szívességeket tenni”.

Vagy emlékezzünk a labdarúgó Didier Drogba esetére, aki segített megfékezni az elefántcsontparti polgárháborút. Igaz, a harmadik világban inkább az a jellemző, hogy a visszavonuló sztárok a politikusi karrierjüket építgetik: Pakisztánban egy volt krikettjátékos a miniszterelnök, Libériában egy aranylabdás focistát választották államfőnek (lásd összeállításunkat).

Öcsi bácsi diktátorai

A mi szegény kelet- és közép-európai régiónkban a hatalommal dacoló civil kurázsi ritka, mint a fehér holló. Talán az ukrán Klicsko az egyetlen, aki az ellenzék oldalára állt egy kritikus pillanatban. Az már egészen más típusú történet, ahogy Schmitt Pál egy szempillantásnyi időre köztársasági elnök volt – kínos vége is lett. Mifelénk az aktív és nyugalmazott sportolók inkább a mindenkori urak kegyeit keresik, elvégre a pénzt a politika osztja. Aki elég látványosan dörgölőzik, annak bőséggel jut állami támogatás akkor is, ha ezt a teljesítmény a legkevésbé sem indokolja.

A lázadásnak, szókimondásnak úgyszólván nincs hagyománya. Még a legnagyobbak sem kivételek mifelénk. A focistaként zseniális Puskás Öcsi igazán nem volt politikus alkat, de ha alaposabban megnézzük a pályafutását, érdekes összefüggést fedezhetünk fel. Legnagyobb sikereit Rákosi Magyarországán és Franco Spanyolországában aratta, edzőként az „ezredesek” uralta Görögországban, illetve a Stroessner-féle Paraguayban találta fel magát. Pedig 1956 után mehetett volna, ahová csak akar, ő mégis csupa hírhedt diktatúrát választott. Úgy tűnik, az volt a lételeme – ki tudja, miért?

Végül térjünk vissza egy mondat erejéig Megan Rapinoe-ra. Nem is kétséges, hogy élvezi a szereplést, és kiváló a dramaturgiai érzéke. Viszont mindig önmagát adja. A világbajnok amerikaiak szövetségi kapitánya, Jill Ellis találóan fogalmazott szupersztárjáról: „Van, akit megéget a rivaldafény. De ha Meganre világít, akkor csak még jobban látszik, hogy ki is ő valójában.”