Egész pályás letámadás - Sportolók a politikai arénában

Publikálás dátuma
2019.07.14. 13:52

Fotó: FRANCK FIFE/AFP
Amikor egy ismert sportoló nyilvánosan kritizálja saját országa vezetőit, uram­bocsá' politikai babérokra tör, még mindig felkapjuk a fejünket. Ez volna a dolga egy sportolónak? – tesszük fel a kérdést, érzékeltetve, hogy a sportolóktól legfeljebb szórakoztató küzdelmet várunk el, de azt semmiképpen sem a politikai arénában. Pedig a politika és a sport kapcsolata egészen ősi eredetű, bár a direktben politizáló sportoló figurája inkább a legújabb kor terméke. Világsztárok, akik nem fogták be a szájukat, éltek vagy visszaéltek a népszerűségükkel.
A sport nagyjából egyidős az emberi civilizációval, és már a kezdet kezdetén sem csupán arról volt szó, hogy két fiatalember közönség előtt esik egymásnak, hogy eldöntsék, melyikük az erősebb. Jócskán az időszámítás előtt, a mezopotámiai eposzokban feltűnő élet-halál birkózás célja nem mindig a népszórakoztatás volt. Egy-egy látványosabb tusakodás akár nagyobb konfliktusokat is eldönthetett, ráadásul majdnem vértelenül. Persze a mezopotámiai birkózók nem voltak politikusok, legtöbbször még hadvezérek sem. A politika csak használta vagy kihasználta a képességeiket. A későbbi korokban a politika teljes súlyával rátenyerelt a sportra, felismerve a belőle kinyerhető különféle előnyöket. A kocka a 20. század harmincas éveiben látszott megfordulni. Mindenfajta tudományos alaposságot nélkülözve talán leírható, hogy az első sportoló, aki eléggé öntudatos volt ahhoz, hogy politikai tényezővé legyen, a fekete bőrű amerikai atléta, Jesse Owens lehetett, aki – a korabeli sajtó megfogalmazása szerint – egymaga kényszerítette térdre a hitleri Németországot. Owensről később még részletesebben szót ejtünk, de most kezdjük egy mai világsztárral, aki néhány nap leforgása alatt mindent megnyert a pályán, miközben nekiment az amerikai elnöknek és a sportág nemzetközi szövetségének. Megan Rapinoe, az amerikai női labdarúgó-válogatott népszerű csapatkapitánya a futballon túl a női esélyegyenlőség és a melegjogok bajnoka is lett.  Előbb győzni kell, csak utána beszélni – üzente sértetten Donald Trump Megan Rapinoe-nak, a szivárványszín hajú csatárnak, aki jó előre közölte, hogy hiába hívják, ő bizony nem megy el a Fehér Házba. Rapinoe a maga módján reagált: beszélt, győzött, aztán megint beszélt és megint győzött. A női labdarúgó-világbajnokság lyoni döntője után annyi díjat vett át, hogy el sem bírta egyszerre. A nyakába világbajnoki aranyérmet akasztottak, ő kapta a legtöbb gólért járó arany­cipőt és a legjobb játékos aranylabdáját. Miután gólt rúgott a hollandoknak, a finálé legjobbjának is őt választották. Ennél többet egyszerűen nem lehet elérni a vb-n. Most már nyugodtan beszélhet. Nem mintha addig visszafogta volna magát. 

Két lábon járó tiltakozás

„Megan olyan játékos, aki használja az ismertségét, hallatja a hangját, és kiáll ügyekért”, mondta róla Alex Scott volt angol válogatott védő, a BBC szakkommentátora. Az „ügyek” pedig változatosak. A futballista régi kritikusa Trump politikájának, önmagát „két lábon járó tiltakozásnak” nevezi. Szót emel a diszkrimináció minden formája ellen. Társaival együtt márciusban beperelték az amerikai labdarúgó-szövetséget, hogy a férfiakkal azonos fizetést és felkészülési körülményeket kapjanak. Ami már csak azért is indokolt, mert a női válogatott világbajnoki címvédő, míg a férfiak a közelében sem jártak ekkora sikernek. Nem csoda, hogy akciójukat lelkesen támogatta a teniszsztár Serena Williams is. A döntő előtti napon Rapinoe a ­FIFA-t bírálta, amiért a férfi futballisták jóval magasabb díjazásért játszanak, ami szerinte sérti az egyenlőség elvét. Gianni Infantino, a szövetség elnöke jobban viselte a kritikát, mint Trump, de legalábbis igyekezett jó képet vágni ahhoz, hogy a lyoni stadionban ütemes „equal pay” (azonos fizetséget!) skandálás fogadta a díj­átadáskor.  

Szemben a hatalommal

A 34 éves, kaliforniai születésű Rapinoe rutinos játékos – a világbajnoki döntő a 158. válogatott meccse volt –, nyert már olimpiát is. De mindig szolgál meglepetéssel. A 2011-es vb-n a Kolumbia elleni gólját ünnepelve magához ragadta a stadion mikrofonját, és énekelt néhány sort Bruce Springsteen „Born in the USA” című dalából. A következő évben azzal állt a nyilvánosság elé, hogy homoszexuá­lis. Azóta is gyakran hallani tőle a Go gays! (Hajrá melegek!) biztatást, a pink frizura is demonstráció. Azóta már meg is nősült, felesége Sue Bird profi kosárlabdázó. A világbajnokság előtt nem sokkal egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „korántsem volnának olyan sikeresek a női csapatsportok a leszbikus sportolók nélkül”. Ő volt az első fehér hivatásos sportoló, aki kiállt Colin Kaepernick mellett, és az NFL-sztár példáját követve letérdelt a himnusz közben, hogy így tiltakozzon a rasszizmus és a rendőri erőszak ellen. Mint elmondta, neki nincsenek ugyan személyes rossz tapasztalatai, de szolidaritást vállal az áldozatokkal. A mostani vb-n nem énekelte hangosan a himnuszt, és a kezét sem tette a szívére, amivel persze újra kivívta az elnök haragját. Csapattársai fenntartás nélkül támogatták. Egyikük, Ali Krieger megjegyezte, Trumpot idegesítik azok a nők, akiknek nem parancsolhat, és azok, akiket nem fogdoshat kedvére. A sort még lehetne folytatni, de a lényeg már így is látszik. Rapinoe a progresszív amerikai hagyományt folytatja: azon világhírű sportolók sorába lépett, akik ismertségük révén igazságtalanságok ellen kampányoltak, így polgárjogi aktivisták lettek. Sokan súlyos retorziókat vállaltak, hogy kiálljanak az igazukért. Amióta ugyanis az élsport százmilliók szenvedélye, a sztárok befolyása felbecsülhetetlen. Nem véletlen, hogy a politikusok világszerte szeretnek sütkérezni sikereik dicsfényében, legföljebb nem mindenhol hagyják őket. A demokráciákban persze gyakrabban esik meg, hogy sportolók markáns önálló véleményt fogalmaznak meg, akár a hatalom ellenében is. De még demokrácia sem kell, hogy egy ünnepelt csillag nagy hatást gyakoroljon. Ott van például az idén 56 éves sakkzseni, Garri Kaszparov, aki 2005-ben Oroszországban létrehozta saját pártját, az Egyesült Polgári Frontot, amelynek nevében több ellenzéki tiltakozást szervezett Moszkvában, Putyin rezsimje ellen (2012-ben a rendőrök megverték és őrizetbe vették), amiért később kénytelen volt elhagyni az országot. Könyve magyar kiadásakor azt mondta a HVG újságírójának, hogy örül a magyar fordításnak, de amíg Orbán Viktor a miniszterelnök, nem szívesen menne Magyarországra, mert „a kormány késznek látszik Putyin orosz elnöknek tetsző szívességeket tenni”. Vagy emlékezzünk a labdarúgó Didier Drogba esetére, aki segített megfékezni az elefántcsontparti polgárháborút. Igaz, a harmadik világban inkább az a jellemző, hogy a visszavonuló sztárok a politikusi karrierjüket építgetik: Pakisztánban egy volt krikettjátékos a miniszterelnök, Libériában egy aranylabdás focistát választották államfőnek (lásd összeállításunkat).  

Öcsi bácsi diktátorai

A mi szegény kelet- és közép-európai régiónkban a hatalommal dacoló civil kurázsi ritka, mint a fehér holló. Talán az ukrán Klicsko az egyetlen, aki az ellenzék oldalára állt egy kritikus pillanatban. Az már egészen más típusú történet, ahogy Schmitt Pál egy szempillantásnyi időre köztársasági elnök volt – kínos vége is lett. Mifelénk az aktív és nyugalmazott sportolók inkább a mindenkori urak kegyeit keresik, elvégre a pénzt a politika osztja. Aki elég látványosan dörgölőzik, annak bőséggel jut állami támogatás akkor is, ha ezt a teljesítmény a legkevésbé sem indokolja. A lázadásnak, szókimondásnak úgyszólván nincs hagyománya. Még a legnagyobbak sem kivételek mifelénk. A focistaként zseniális Puskás Öcsi igazán nem volt politikus alkat, de ha alaposabban megnézzük a pályafutását, érdekes összefüggést fedezhetünk fel. Legnagyobb sikereit Rákosi Magyarországán és Franco Spanyolországában aratta, edzőként az „ezredesek” uralta Görögországban, illetve a Stroessner-féle Paraguayban találta fel magát. Pedig 1956 után mehetett volna, ahová csak akar, ő mégis csupa hírhedt diktatúrát választott. Úgy tűnik, az volt a lételeme – ki tudja, miért? Végül térjünk vissza egy mondat erejéig Megan Rapinoe-ra. Nem is kétséges, hogy élvezi a szereplést, és kiváló a dramaturgiai érzéke. Viszont mindig önmagát adja. A világbajnok amerikaiak szövetségi kapitánya, Jill Ellis találóan fogalmazott szuper­sztárjáról: „Van, akit megéget a rivaldafény. De ha Meganre világít, akkor csak még jobban látszik, hogy ki is ő valójában.”
JEsse Owens a müncheni olimpián
Fotó: MULDER / AFP

Hősök és hősködők

Jesse Owens eredetileg nem akart politizálni, csak nagyon gyorsan futott, és messzire ugrott. Négy olimpiai aranyat nyert az 1936-os berlini olim­pián, amivel nevetségessé tette a fehér felsőbbrendűséget hirdető Hitlert. A dühöngő Führer, aki propagandacélokra használta a játékokat, nem is volt hajlandó kezet fogni a fekete atlétával. Így lett Owens a rasszizmus elleni harc legendás alakja. Bár miközben a világ ekként ünnepelte őt, hazájában, az Egyesült Államokban továbbra is másodrendű állampolgárként kezelték. „Ahogy megérkeztem a Hitlerről szóló történetek után, én még mindig nem utazhatok a busz első felében. Kötelező a hátsó ajtón bemennem. Nem élhetek ott, ahol akarok. De ahogy Hitler sem hívott magához, hogy kezet fogjon velem, úgy a Fehér Ház elnöke sem hívott meg a kézfogásra” – mondta egy interjúban. Owenst 1972-ben Willy Brandt, az NSZK kancellárja díszvendégként köszöntötte a müncheni játékokon. Nyolc évvel később ismét „beszólt” a nagypolitikának: megpróbálta lebeszélni Carter elnököt a moszkvai olimpia bojkottjáról, de hiába. Muhammad Ali, eredeti nevén Cassius Marcellus Clay, a legendás nehézsúlyú ökölvívó 1967-ben megtagadta a sorkatonai szolgálatot, mert ellenezte a vietnami háborút. Letartóztatták, megfosztották világbajnoki címétől. Három évig szorítóba sem léphetett. Miután az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága felülbírálta a döntést, az iszlám hitre tért bokszoló újra a sportág királya lett. Kezdetben az amerikaiak többsége elítélte, ám ahogy a háború egyre népszerűtlenebbé vált, mind többen tartották hősnek. Carter elnök diplomáciai misszióra küldte Afrikába, az atlantai olimpia nyitóünnepségén ő gyújtotta meg a lángot, halálakor mindenki áradozott róla. Tommie Smith, az 1968-as mexikói olimpia 200 méteres futóbajnoka a 20. század egyik ikonikus képének főszereplője lett, amikor az eredményhirdetéskor a dobogó tetején állva, a himnusz közben ökölbe szorított kézzel a levegőbe emelte karját. Önéletrajzában utóbb azt írta, nem a „fekete hatalom” jelképének szánta a gesztust, hanem az emberi jogokért demonstrált. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Avery Brundage kitiltotta az olimpiai faluból, arra hivatkozva, hogy a játékokon tilos minden politikai megnyilvánulás. Ugyanaz a Brundage a berlini olimpián semmi kivetnivalót nem talált a náci karlendítésben. LeBron James, az NBA szupersztárja „I can’t breath” (Nem kapok levegőt) feliratú trikóban melegített be egy 2014-es mérkőzés előtt. A világhírű kosárlabdázó egy halott fekete férfi, Eric Garner utolsó szavait idézte, akit egy rendőr fojtott meg New Yorkban. A tettes ellen nem emeltek vádat, ami megrendítette a jóérzésű amerikaia­kat. James példáját Kobe Bryant is követte. A Los Angeles Lakers edzője védelmébe vette a gesztust, mondván: a játékosoknak joguk van a szabad véleménynyilvánításhoz. Colin Kaepernick az NFL-mérkőzések kezdetén letérdelt a himnusz alatt, tiltakozásul a rendőri brutalitás és a társadalmi igazságtalanság ellen. Látványos akciója megosztotta a nézőket. Volt, aki hazaárulónak nevezte, mások az egekig magasztalták. Az elnökválasztásra készülő Donald Trump azt mondta, ki kellene rúgni a ligából. Profi pályafutásának befellegzett, de egy sportszergyártó óriáscég arca lett. A reklámkampány jelmondata: ­„Higgy­ valamiben. Akkor is, ha mindent fel kell áldoznod érte.” Az amerikaifutballista egymillió dollárt ajánlott fel a feketék hátrányos megkülönböztetése ellen harcoló civileknek. Didier Drogba, a Chelsea focistája sok szép dolgot csinált a pályán, de élete legfontosabb sikerét az elefántcsontparti válogatott tagjaként érte el – az öltözőben. 2005-ben, közvetlenül az­után, hogy csapata kijutott a világbajnokságra, szenvedélyes beszédet intézett honfitársaihoz. Átizzadt mezében térdre borulva kérte őket, hogy tegyék le a fegyvert, vessenek véget az öt éve tartó polgárháborúnak. Ösztönösen megérezte, hogy a sportsiker megfelelő lélektani pillanat a megbékélésre. Felbecsülhetetlen szolgálatot tett a hazájának, ahol nemzeti hősként ­tisztelik. George Weah, az egykori aranylabdás futballista sportolói pályafutásuk befejeztével hivatásos politikusnak állt. Ma szülőhazája, Libéria köztársasági elnöke. Tavalyi hivatalba lépésekor azt ígérte, hogy fellép a korrupció ellen, megreformálja a gazdaságot, felszámolja az írástudatlanságot és javítja a szegények életkörülményeit. Első lépésként 25 százalékkal csökkentette saját államfői fizetését. Beiktatásán Drogba is ott volt. A szépséghiba, hogy Weah egyik fő támogatója a korábbi véreskezű hadúr, a háborús bűnökért elítélt Charles Taylor. Vitalij Klicsko is közéleti babérokra tört, amikor UDAR, azaz Ütés néven alapított pártot Ukrajnában. A korábbi háromszoros nehézsúlyú profi világbajnok bokszoló a Majdan forradalma után főpolgármester lett Kijevben. Európa-párti nézeteket vall, de a korrupt ukrán belpolitika útvesztőiben esetlenebbül mozog, mint annak idején a ringben. Elnöki ambíciókat is dédelgetett 2014-ben, ő volt messze a legnépszerűbb, de minden magyarázat nélkül visszalépett az akkor még igencsak esélytelennek tűnő Porosenko javára, aki meg is nyerte a választást. Mesut Özil kitűnő német labdarúgó, de újabban többet villog a török elnök kampányfotóin, mint a pályán. Erdogant kérte fel esküvői tanújának. Már tavaly is pózolt a focirajongó populista politikussal, ami sok németet zavart a világbajnokság előtt. Amikor a címvédő csapnivaló teljesítménnyel kiesett, az Arsenal középpályása ellen fordult a közhangulat. Válaszul Özil rasszizmussal vádolta a szövetséget, és lemondta a válogatottságot: „Amikor nyerünk, német vagyok, amikor kikapunk, bevándorló”. Imran Khan neve Magyarországon nem mond túl sokat, de Pakisztánban az egykori világbajnok krikettválogatott csapatkapitányaként nemzeti hősnek számít. Népszerűségét a politikában kamatoztatta, tavaly augusztus óta ő a 200 milliós ország miniszterelnöke. Mindkét pályán India a pakisztániak fő ellenfele. Csakhogy a krikettet labdával és ütővel játsszák, a nagypolitikában viszont nem mindig érvényesül a fair play, ezért aggasztó, hogy a feszült viszonyban lévő szomszédok atomfegyverrel fenyegetik egymást. Manny Pacquiao alighanem a legnépszerűbb ember a Fülöp-szigeteken. Amíg az egyedülálló módon nyolc különböző súlycsoportban is világbajnok ökölvívó bunyózott, az ázsiai országban megállt az élet, statisztikailag kimutathatóan csökkent a bűnözés. Egy napon talán elnök lesz belőle; a jelenleg hivatalban lévő hírhedt Rodrigo Duterténél csak jobb lehet. Igaz, egyszer azt találta mondani, hogy „a melegek rosszabbak, mint az állatok”, de később bocsánatot kért a szégyenletes megjegyzésért.

Borkai Zsolt Orbán Viktorral
Fotó: Molnár Ádám / Népszava

Egykori sportolók a magyar politikában

Balogh Gábor öttusázó A Miniszterelnökségen a 2010-es választási győzelem után létrehozott Sporttanácsadói Iroda első tagja. A Magyar Diáksport Szövetség elnöke. Balogh még 2002-ben, a Fidesz veresége után hívta fel magára Orbán Viktor figyelmét, amikor új támogatóként jelent meg a párt körül, és beszédet is mondott az egyik nagygyűlésen. Borkai Zsolt tornász A szöuli olimpia lólengésbajnoka 2006 óta Győr polgármestere, 2010-től 2014-ig fideszes országgyűlési képviselő. 2010–2017 között a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Czene Attila úszó Atlanta vegyesúszóbajnoka 2010–2012 között a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának sportügyeket felügyelő államtitkára volt, majd sporttisztviselőként dolgozott. Deák Bárdos Mihály birkózó Az MBSz elnökségi tag, hatszoros világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok kötöttfogású birkózót még aktív pályafutása alatt, 2012-ben kereste meg a Fidesz, hogy induljon önkormányzati képviselőként. Bejutott, és azóta is a miskolci önkormányzatban dolgozik. Hajszán Gyula labdarúgó A Győri ETO kétszeres magyar bajnoka, 37-szeres válogatott 2006 óta erősíti a Fidesz csapatát, jelenleg a győri 12-es választókörzet önkormányzati képviselője. Sárfalvi Péter öttusázó A világ- és Európa-bajnok öttusázó visszavonulása után előbb a Hír Tv műsorvezetője volt, majd 2016-tól nemzeti utánpótlás-nevelésért és sportkapcsolatokért felelős helyettes államtitkár. Schmitt Pál párbajtőröző Csapatban két olimpiai aranyat nyert, mielőtt szerencsét próbált sportdiplomataként és politikusként, majd csúfosan leszerepelt mint álamfő (sic!). Emlékezetes helyesírási hibájánál is kínosabb volt, ahogy habozás nélkül mindent aláírt, amit elé toltak. Végül abba bukott bele, hogy a HVG 2012-ben leleplezte: kisdoktori disszertációja plágium, majdnem teljes egészében mások műveinek szó szerinti fordítása. Miután a csalás kiderült, és a Semmelweis Egyetem visszavonta doktori címét, lemondott a köztársasági elnökségről. Steinmetz Ádám vízilabdázó Athén aranyérmese 2017 júliusában jelentette be, hogy a 2018-as választásokon a Jobbik színeiben indul a Somogy megyei marcali választókerületben. Bár egyéni körzetében nem választották meg, listáról bejutott a parlamentbe. Szabó Tünde úszó A barcelonai olimpia hátúszó ezüst­érmese 2004-ben az Országgyűlés ifjúsági és sportbizottságának tanácsadója lett. 2015-től sportért felelős államtitkár, 2018-ban a Fidesz színei­ben egyéni képviselői mandátumot szerzett. Vári Attila vízilabdázó A kétszeres olimpiai bajnokot indítja a Fidesz Pécsett a polgármesteri helyért az őszi önkormányzati választásokon, a visszavonuló Páva Zsolt „helyére”. Vári 2009-ben, éppen Páva győzelme után került a városba a Pécsi Sport Nonprofit Zrt. élére. 2017 májusában beválasztották a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségébe, 2018 szeptembere óta a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke. És akinek nem jött össze Sowunmi Thomas tízszeres válogatott labdarúgót az LMP indította el 2014-ben, az önkormányzati választáson, Székesfehérvár 1-es számú egyéni választókerületében, de csak 5. lett. Az­óta visszatért a focihoz, jelenleg a Vasas edzői stábjának tagja. 

Apró győzelem

Miközben a férfi sportolók legtöbbször még mindig jóval magasabb pénzdíjakért küzdenek, mint női társaik, a szponzorok elkezdték meglátni a kommunikációs lehetőséget a női egyenjogúságban. „Hiszünk abban, hogy inspirálni tudjuk a következő generációk női sportolóinak, vezető személyiségeinek kiemelkedését” – mondta Eric Liedtke, az Adidas nemzetközi marketingvezetője néhány órával azután, hogy kiderült, az amerikai női labdarúgó-válogatott 28 tagja beperelte az Egyesült Államok Futballszövetségét (USSF) „intézményesített nemi diszkrimináció” miatt. A nemzetközi nőnapon benyújtott keresetben az USA válogatott hölgyei egyenlő bérezést és bánásmódot követeltek. A német sportszergyártó egyébként bejelentette, hogy a 2019-es női világbajnokság általuk szponzorált csapatai ugyanolyan teljesítménybónuszt kapnak, mint a férfiak. 

Tűzközelben

Miközben semmiképpen sem szeretnénk vitatni, hogy létezik elvhűség és politikai meg­győződés, nagyon úgy fest, a magyar sportolók a legszívesebben a kormánypárt színeiben születnek újjá politikusként. Ebben semmi meglepő nincsen: az élsporthoz rengeteg pénz kell, a pénzt pedig nálunk nem elsősorban nagytőkés magánvállalkozók, hanem inkább az állam közeli cégek és maga az állam csorgatja. És bár a bonmot szerint a hála nem politikai kategória, nem lehet csodálkozni azon, hogy a sportolók karrierjük befejeztével – tisztelet a kivételnek – egykori támogatójukat támogatják. Persze ez tipikus win-win helyzet (mindkét fél számára előnyös, nyerő pozíció – a szerk). Az élsportolókat párthovatartozástól függetlenül általában a nemzet egésze nagy becsben tartja, vagyis egy olimpikonnal vagy világbajnokkal indulni egy fontos közéleti pozícióért fél siker. A tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a kiemelkedő sportteljesítmény önmagában nem elegendő a politikai sikerekhez; szükség van még úgynevezett politikai vénára és jó kommunikációs képességre is. 

Frissítve: 2019.07.14. 17:28

Heti abszurd: Nem elég hülyék

Publikálás dátuma
2019.07.14. 12:19

A „bocs, de én hülye vagyok matekból” mondat minden helyzetben elég ciki, az ember a hiányosságaival mégse kérkedjen. Inkább próbáljon meg számolni, lesz, ami lesz. Így tett például Rétvári Bence, aki szerint a magyar­tanárok töltik a legkevesebb időt a gyerekekkel, mivel mindössze 608 órában tanítanak egy évben, miközben az uniós átlag 680 óra, az OECD-államok átlaga pedig 735 óra. Lehet, hogy éppenséggel nem a pedagógusokkal kellett volna számháborúba bocsátkoznia, egy tanítónő ugyanis kapásból „megbuktatta” az Emmi parlamenti államtitkárát, amikor a Facebookon levezette: a jelenlegi kötelező minimum 22 órát megszorozva a tanév 36 hetével, máris 792 óránál tartunk. Erre jönnek a pedagógushiány miatt szinte mindenhol szükséges helyettesítések és ügyeletek, így hamar jóval 828–874 óra közé csúszik az éves óraszám. Ez még akkor is látványos eltérés, ha éppen nem sütött be a nap az irodába, amikor Rétvári kiszámolta ezt az általános iskolai matekpéldát a napelemes számológépén. Most vagy az van, hogy az államtitkár is elmormoghatná szemlesütve e cikk első mondatát, vagy szándékosan torzítja a tényeket, mondhatni hazudik. Nehéz eldönteni, melyik az aggasztóbb vezető politikusok esetében. De nem csak ő küzd a számokkal. Cseresnyés Pétert, az Innovációs és Technológiai Minisztérium parlamenti államtitkárát arról kérdezték: Magyarország miért nem támogatta a múlt havi uniós csúcson a 2050-es klímasemlegességet célzó tervet – vagyis a felmelegedést okozó gázok kibocsátásának lenullázását. Cseresnyés szerint Magyarország szén-dioxid-kibocsátása a viszonyítási alapnak tekintett 1990-es évhez képest már így is visszaesett, különben is, az egy főre eső kibocsátásunk az EU-átlag háromnegyede. Igen ám, csak azt felejtette el feltüntetni a többismeretlenes példában, hogy a kibocsátás a '90-es évektől minden volt szocia­lista országban visszaesett az ipar összeomlása miatt. Ezért fordulhat elő, hogy a nem túl ambiciózus vállalásainkat teljesíteni tudjuk annak ellenére is, hogy az utóbbi években töretlenül nő a szén-dioxid-termelésünk. Vajon akkor hány éves a kapitány? Bár a kormánypropaganda még most, az iskolaszüneti uborkaszezonban sem talál jobb témát az illegális bevándorlókkal való riogatásnál, az EU statisztikai hivatala láthatóan más képlettel dolgozik. Friss adataik szerint alig akad ország, ahol kevesebb lenne a bevándorló, mint nálunk: Magyarországon 2018-ban a lakosság 98,3 százaléka magyar állampolgár volt. Hazánk egyébként 2017-ben 32,2 ezer letelepedési engedélyt adott ki (7,8 ezret ukránoknak, 2,8 ezret kínaiaknak, 2,4 ezret szerbeknek), ugyanebben az évben 40 ezer magyar húzott el külföldre. Legalábbis hivatalosan. Akkor most merre nyílik a kacsacsőr? A diszkalkulia ezen fertőző formája elérte Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház igazgatóját is, aki elég rossz néven vette, hogy a sajtó a napokban megírta: minden második széket ingyenjegyesekkel vattáztak ki a színház nagyszínpadán. Persze az is lehet, hogy a Nemzeti egy másik vezető alkalmazottja írta a nyilatkozatot, amelyben azt állítják: a színháznak 2018/19-es évadban több nézője volt, mint valaha, amióta az intézmény a Duna-parton áll, a látogatottság 94 százalékos volt. Aztán jött Csáki Judit színikritikus, aki Revizoronline-on egy másik matematikai iskolát képviselve kiszámolta, hogy a Nemzetiben, amely kétmilliárd állami támogatást kap, az 51 ezer fizető nézőre fejenként 40 ezer forint adófizetői pénz jut. Ugyanez a szám Pécsett 6500 forint, Miskolcon pedig 7700 forint. Azt még nem tudni, erre mit reagál a Nemzeti vezetése, mindenesetre biztosan azt kívánják, bár lennének többen hülyék matekból. Csak ki kell várni, matektanár már alig van. A hiányzó pedagógusok száma egyébként 1000 és 5000 között van. Kábé.
Szerző
Témák
Heti abszurd

János pap kitalált országa

Publikálás dátuma
2019.07.14. 10:18

Fotó: AFP
A távoli Keleten uralkodó rejtélyes pap-király és csodálatos birodalma eredetileg középkori „fake news” volt. Makacsul tartotta magát évszázadokig, míg végül nagy földrajzi felfedezések katalizátora lett.
Négy évtized elteltével is emlékszem a puha fedelű Delfin-könyvre, amelyikben először olvastam János pap országáról. Ráth-Végh István, a kitűnő kultúrtörténész a rá jellemző fanyar iróniával mesélt a sosem volt királyságról, annak ürügyén az emberi ostobaságról és hiszékenységről. A fáraó átka című könyvecske felidézte az angol utazót, Sir John Mandeville-t, aki állítása szerint megfordult ott, és csuda dolgokat látott: nyájasan társalgó sivatagi papagájokat, emberevő óriásokat, füstokádó ördögöket és drágakőszemű asszonyokat, akik ölni tudnak a pillantásukkal. Ráth-Végh megjegyezte, Sir John „útleírásával, amelyet majdnem minden európai nyelvre lefordítottak, hatszáz éve tartja a hazugsági csúcsot. Sem előtte, sem utána nem akadt utazó, aki nagyobbakat tudott volna lódítani”.   

Egy ügyes hamisítvány

A história eredete a régmúlt homályába vész. Talán egészen Tamás apostolig nyúlik vissza, aki a keresztény hagyomány szerint Keleten hirdette a jézusi tanítást a pogányok között. Valahol Perzsiában, Indiában, netán még azon is túl. Annyi bizonyos, a motívum a 12. század derekán bukkant fel Európában. Elsőként Ottó freisingi püspök, a korszak krónikása tudósított arról, hogy egy Johannes nevezetű keresztény uralkodó legyőzte a perzsákat. Lehetséges, hogy a szeldzsuk törökök szamarkandi diadalának (1141) híre jutott el hozzá jócskán eltorzult formában, de igazából mindegy is: a lényeg, hogy János pap országa megragadta a középkor képzeletét. Láss csodát, a titokzatos király nem sokkal ezután, 1165-ben üzenetet küldött Európába, amelyet izgatottan olvastak III. Sándor pápa, Mánuel bizánci császár és Barbarossa Frigyes német-római uralkodó udvarában. A levél persze hamisítvány, modern szövegelemzések szerint feltehetőleg Észak-Itáliából származik. Bárki írta is, művelt nyugati embernek kellett lennie, ismerte a Nagy Sándor perzsiai hódításairól fennmaradt antik legendákat – jórészt ezekből meríthette tudását a mesés Keletről. A levél újabb és újabb másolatai egyre cirkalmasabb részleteket közöltek a legyőzhetetlen hősről és bámulatos birodalmáról. Feltételezhetően az ügyes hamisítvány nem öncélú volt, hanem célzatos „fake news” – nem fogják elhinni, napi politikai érdekeket szolgált. Az idő tájt nehéz helyzetbe került a keresztes lovagok állama, a Jeruzsálemi Latin Királyság. „János pap levelének” szerzőjét alkalmasint az a szándék vezethette, hogy egy reménybeli erős szövetséges megvillantásával rávegye az európai uralkodókat, támogassák tovább a költséges szentföldi vállalkozást. A hatalmas keresztény uralkodóról azt híresztelte, hogy 72 király ismeri el hűbérurának, márpedig ha egy ilyen fegyvertárs segítségére is számítani lehet, nem kétséges a „hitetlenek” fölötti győzelem. Bármilyen hatásos volt is a levél, csodát nem tudott tenni, Jeruzsálem rövidesen elesett, Szala­din szultán hadai foglalták el (1187). A pápa követe, majd Marco Polo (1254–1324) hiába kereste János papot, de a mítosz tovább élt. Sőt egyre népszerűbbé vált, amiben kulcsszerepe volt az említett nagy lódítónak, Sir John Mandeville-nek. Nem tudjuk, valós személy volt-e, vagy csupán írói álnév, az viszont tény, hogy 1357 táján megjelent műve sláger lett a kontinensen. Ami nem is meglepő, hiszen fantasztikus lények, hátborzongató események szerepeltek benne, az efféle szórakoztatásra pedig igény volt már a horrorfilmek és a Netflix előtt is. Messziről jött ember akkoriban végképp azt mondott, amit akart. Jóllehet arra sincs bizonyíték, hogy a szerző tényleg járt e távoli tájakon, vagy csak a mások útleírásaiból átvett elemeket színezte ki szárnyaló képzelettel.   

A titok nyomában

II. János portugál király elhatározta, hogy a végére jár a dolognak – és ezzel óriási lökést adott a földrajzi felfedezéseknek. 1487-ben egyszerre két bizalmi emberét bízta meg, hogy felkutassák János pap országát. (Praktikus módon azt is meghagyta nekik, menet közben derítsék ki, honnan hozzák az arab kereskedők a drága fűszereket, a borsot, a fahéjat és a szegfűszeget.) Bartolomeu Dias az Atlanti-óceánon indult útnak, Pêro da Covilhã a Földközi-tengeren. Az utóbbi Nápoly és Rodosz érintésével Egyiptomba ment, az Arábiai-sivatag karavánútjain, teveháton eljutott Ádenbe, ahol ismét hajóra szállt, és meg sem állt Indiáig. Kalkuttából jelentést írt uralkodójának, amelyben arab hajósokra hivatkozva megerősítette: léteznie kell tengeri útnak a mesés Keletre. Covilhã újabb kalandok után – még Mekkában is járt, muszlim zarándoknak adva ki magát – eljutott Abesszíniába (ma Etiópia), és azt hitte, végre meglelte János pap országát. Ezt arra alapozta, hogy kopt keresztényekkel találkozott, az uralkodódinasztia pedig a bibliai Salamon királyig és Sába királynőéig vezette vissza őseit. A császár nagy becsben tartotta a vendégét – az első fehér ember lehetett, akit látott –, de nem engedte haza. Az elveszettnek hitt követre egy újabb portugál misszió talált rá 1520-ban, több mint három évtizeddel azután, hogy útnak indult Lisszabonból. Az idős ember örömkönnyeket sírt, amikor megölelte honfitársait. Tőlük tudta meg, hogy Dias időközben Afrikát körbehajózva felfedezte a keresett keleti átjárót, sőt Vasco da Gama már el is ért Indiába (1498). Végül aztán nyilvánvalóvá vált, hogy Abesszínia sem János pap országa. A 16. századi portugál, spanyol, holland és angol hajósok eljutottak a földkerekség szinte minden zugába. Sok mesébe illő helyre bukkantak Ázsia- és Amerika-szerte, még a Fűszer-szigetekre is (1511). Viszont így bebizonyosodott, hogy a híres királyság nem létezik. A csalódást először az angolok heverték ki és vették tréfára. Shakespeare komédiájában (Sok hűhó semmiért, 1598–99) Bence azt mondja a hercegnek: „Hozok egy fogpiszkálót Ázsia legutolsó széléről; elhozom a János pap lába nyomának mértékét; csenek egy szálat a nagy kán szakállából; vagy követségbe indulok a pigmeusokhoz inkább, mint három szót váltsak ezzel a hárpiával”. Így lett a mítoszból – vígjátéki poén.   

Mítoszból metafora

Eltartott még egy ideig, de lassanként a katolikus világ is beletörődött, hogy János pap országa nem valós földrajzi fogalom, amit előbb-utóbb megtalálnak a világjáró hajósok. Letettek arról, hogy előkerül a legendás pap-király – és persze arról is, hogy mesés gazdagságára rátehetik a kezüket, mint a többi tengerentúli gyarmat kincseire. De ettől a mítosz még nem halt el, csupán jelképes értelmet nyert a modernebb időkben. Sokak számára a földi paradicsom metaforájává vált. „János pap országa” valami, ami nincs, de lehetne, vagy inkább lennie kellene: erős és hithű sziget a pogányság tengerén, az elveszett – vagy sosem volt – keresztény aranykor szimbóluma. Arany Jánosnak is megtetszett a motívum. Csakhogy ő egészen más értelemben, keserű iróniával és antiklerikális éllel használta. János pap országa című versében, melyet a forradalom és szabadságharc kitörésének évében (1848) írt, a szerencsétlen Magyarországról elmélkedik, amelyet a papok megrontottak, ahol iszonyú belháborúkban honfitársak egymás vérét ontják és naplopók dőzsölnek: Attól kezdve többször is volt  János pap országa.  Sült galamb, borral folyó ér  És ingyen-kaláka;  Melyekért a jó magyar nép  Mindenét od’adta,  S tett olyat részeg fejével  Hogy, mikor kijózanodott,  Százszor megsiratta.  A sok évszázados mítosz mára kiment a divatból, de megmaradt az emberi ostobaság és hiszékenység. Mindennap látjuk újabb keletű példáit, messzire sem kell mennünk értük. Bevallom, ezeken már nem mindig tudok olyan önfeledten nevetni, mint gyerekfejjel a Ráth-Végh tarka históriáiban kifigurázott tudatlan, babonás középkori népségen, amelyik füstokádó ördögöktől rettegett. Az a kellemetlen gyanúm, hogy a kései utódok megdöntötték Sir John hazugsági rekordját – de János pap országának története éppen ezért ma is tanulságos.

Pap János országlása

„Pap János országlása” címmel szervezett tanácskozást az MDF a rendszerváltás idején, 1989-ben. Természetesen nem a középkori mítosz hőse volt a névadó, hanem a kádári idők Veszprém megyei párttitkára, belügyminisztere, aki aktívan részt vett az 1956 utáni megtorlásokban. Tudatos célzás volt-e ez a cím, vagy csupán véletlen az egybecsengés? Nem tudjuk. A szervezőt, Horváth Balázs (1942–2006) ügyvédet, az Antall-kormány későbbi miniszterét sajnos már nem kérdezhetjük meg róla.