Naná, hogy Horn Gyula is lebontaná

Négy év, amit kivételes balfogások és fájdalmas teszetoszaságok jellemeztek - de megalkuvást nem tűrő emberség is.

Amíg Magyarország hellyel-közzel normális és ígéretes hely volt (mint amilyen lesz egyszer megint, csak ne álljunk végig vívóállásban), addig a közéleti-politikai tartalmú írások közel sem kezdődtek mindig, mindjárt az első mondatban Orbán Viktor nevének említésével. Na, tessék. Ha megnézik a Népszava mai kilencedik oldalát (amit e pillanatban még nem láthatok), minimum egy, de könnyen lehet, hogy mindegyik publicisztikában megtalálják a miniszterelnök nevét, és persze a tetteinek a méltatását is. És ez nem csoda: ahol betegség van, ott gyógyulni próbálás is van, és a permanens diagnosztika elmaradhatatlan, ha idegőrlő, akkor is. (Ezzel mintegy váratlanul adtunk egy részválaszt a "Miért ez az elfordulás a politikától?" kérdésre.)

Szekeres Imre, a szocialisták egykori erős embere, volt honvédelmi miniszter (2006-2010) és pártelnökhelyettes (2004-2010) nemrég megjelent könyve sem tántorított el attól, hogy a zsarnokságba hajló rendszer névadóját az első mondatban megemlítsem (elsőre sz@rnokságot írtam, és bár az sem volna indokolatlan, a 70. évéhez közeledő egykori miniszterelnök-helyettes eleganciájához nem volna illő kifejezés.) Azt hiszem, minden valamire való politikai szakkönyv Orbánról – is – szól manapság. Ez az értelme, az Orbánról szólás. És a magyarázat, hogyan jutottunk ide (hogy még egyszer ne tegyük, legalább ebben az évszázadban ne), és a térkép, miként verekedjük ki magunkat a tengelyig érő dágványból, amiben István óta mélyülünk elfelé, hogy monumentális Attilát ne mondjunk.

Az Azok a koalíciós évek - A Horn-kormány 1994-1998 című kötet persze alapvetően és jellemzően a tárgyáról szól. De amint nagyon rossz az a könyv, amiben csak az van benne, amit az írója beletett, ez is sokkal többről szól. Többről az MSZP-SZDSZ koalíciókötésnek mind a baloldal, mint a liberálisok számára borzasztó meghasonulást jelentő kínjainál, többről Horn és Kuncze Gábor nyilvánosság előtti veszekedéseinél. Politológus hallgatóknak feltétlenül kihagyhatatlan, de a plurális és parlamentáris közélet iránt fogékony honpolgároknak is tanulságos kaland a Horn-kormány négy évének felidézése. Mert ugyan kivételes balfogások és fájdalmas teszetoszaságok jellemezték a korszakot, de megalkuvást nem tűrő embersége és faltól-falig kompromisszumkészsége is emlékezetes. Mert mennyivel jobb egy tétova, de jó szándékú kormányzás, mint a köztörvényes gazdagodásra játszó, párbeszédet széttrollkodó minden-hájjal-megkentség.

Huszonöt éve alakult meg a szocialista-liberális kormány, és Horn Gyula lett a harmadik Magyar Köztársaság harmadik kormányának miniszterelnöke. Ez Szekeres könyvének apropója, s a felismerés: kellő idő telt el a körülmények és törekvések elfogulatlan elemezéséhez. A szerző fontosnak tartja, hogy bemutassa a haza és haladás szempontjait szem előtt tartó, reményei szerint megismételhető korszak kormányzati teljesítményét. Személyes oka is volt a könyvírásnak: közeli kapcsolata egy államférfihoz, akivel először szerzett többséget a magyar baloldal demokratikus körülmények között, s aki miniszterelnökként kivezette az országot a gazdasági válságból. „Horn Gyula az a politikus volt, aki társaival együtt kerítést bontott, és 2015-ben sem épített volna” – írja Szekeres Imre. És máskor nemigen gyengül el, pontos forráshasználattal és hivatkozással ad képet kormányzásuk négy évéről. Olykor önmagától is idézve: „a Kádár-korszak 1995. március 12-én ért véget”. Ma már tudjuk, hogy lényegében csak szünetelt.

Igen: Bokros-csomag, Tocsik-ügy, privatizációs ügyek, minisztercserék garmadája. És bizony, alkotmányozás. Milyen jó felidézni, hogy egy kormány kétharmados többséggel is tudott visszafogott lenni, és nem kalapálta szilárd gránitba beteges vízióit, gyenge ácsolatú alaptörvényasztallal. Ellenben tárgyalt, amíg ki nem tárgyalta magából a szuszt. Micsoda értelmetlenség, gondoltuk akkor. És hogy hiányzik ez a „béna kacsaságában” is kalapemelő tisztelet az országgal, a pártokkal, az emberekkel szemben. Horn Gyula hagyatéka ez.

De vajon mit tanulunk belőle? Mert van, aki holtig tanul, és nem kegyelmez – hogy az utolsó mondat se menjen pocsékba Orbán-említés nélkül. Vagy csak azért se. Legyen az utolsó szó az SZDSZ emlékműve: nagyszerű emberek pártját emésztette föl azóta ez a különös orbáni vadkapitalista-posztkommunista vircsaft. És nincs ember, aki bíróságon vehetne elégtételt a liberalizmus mint fogalom megszentségtelenítése miatt. A szocialisták még lehetnek ügyesebbek. Ez Szekeres üzenete. Nekünk szinte mindegy is, csak módolja ki a szabadságot, hogy amaz megszülhesse végre a rendet.

(Szekeres Imre: Azok a koalíciós évek - A Horn-kormány 1994-1998. Noran Libro Kiadó, 2019.)