Túl a nyelvi határokon Enyedi Ildikóval

Publikálás dátuma
2019.07.13. 11:00
Enyedi Ildikó és sztárjai
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Számos nagy rendező forgatott angol nyelvű koprodukciót a filmtörténet során. Enyedi Ildikó igen színvonalas klubba lép be A feleségem történetével.
Angol nyelven, nemzetközi szereplőgárdával készül Enyedi Ildikó Füst Milán-adaptációja, A feleségem története. A 2020 év végére, vagy akár 2021-re tervezett film bemutatójáig sok idő van hátra, de már most biztos, hogy a film angol nyelvű lesz és a mozikban csak és kizárólag magyar feliratos formában lesz elérhető. Ennek elsősorban művészeti és koncepcionális okai vannak, lévén, hogy a magyar filmnek nemzetközi a szereposztása: a két főszereplő, a holland Gijs Naber és a francia Léa Seydoux angolul játszik. Ahogy korábban hírül adtuk, Enyedi Ildikó rendező fejében fel sem vetődött, hogy magyar színész kapja valamelyik főszerepet, mert Füst Milán pontosan leírta azt az aurát, amit egy nyelv és egy kulturális közeg jelent. Így különösen fontos, hogy Störr Jakab holland hajóskapitány és párizsi dáma felesége, Lizzy a saját akcentusukkal és színészi játékukkal kommunikálnak egymással. Így alkotói oldalon a magyar szinkronos verzió készítése nincs a tervek között. Ezzel a Magyar Nemzeti Filmalap mindenképpen történelmi lépésre szánta el magát: 1,15 milliárd forintos gyártási támogatást adott egy nem magyar nyelvű filmnek. Ez mindenképpen dicséretes, hovatovább európai műveltségre és toleranciára utaló magatartás, hiszen egyik legfontosabb irodalmi művünkből az egyik legfontosabb filmrendezőnk készít autentikus filmet. Sőt, ezzel bővül az európai átlagban viszonylag gyér koprodukciók száma, hiszen a feleségem története büdzséje német, olasz és francia pénzeket is tartalmaz. Persze, mondhatnánk azt, hogy az angol nyelv csak a gyártás során játszik jelentőséget és valakik nem tartják elképzelhetőnek, hogy a külföldi színészek valamelyik hazai aktor hangján szólalnak majd meg a moziban, azokat a forgalmazó Mozinet ábrándítja most ki: a cég lapunk megkeresésére megerősítette, hogy ők sem terveznek szinkront. Mivel a regény is többnyelvű, illetve amúgy is tiszteletben tartják az alkotói ars poeticát. Hozzátéve: piaci elemzéseik szerint az Enyedi-mű potenciális nézőközönsége sem igényli, hogy a filmet szinkronizálják. Persze nem Enyedi Ildikó az első nagy rendező, akihez nem az anyanyelvén készülő film köthető, azaz kilép a „nemzeti gettóból”. Számos példát tudunk hozni arra, hogy szerzői alkotó koncepcionálisan vált nyelvet, például Francois Truffaut annak ellenére forgatta angolul a Fahrenheit 451-et 1966-ban, hogy nem igazán beszélt ezen a nyelven. Sőt, a filmtörténet nagy alkotóit tekintve Enyedi Ildikó igen elegáns klubba lépett be. Gondoljunk csak bele, Jean Renoir forgatott Hollywoodban hat angol nyelvű produkciót, az első közülük a Swamp Water volt 1941-ben. Luis Buñuel 1954-ben mutatta be az angol nyelvű Robinson Crusoe-t, Michelangelo Antonioni pedig 1966-ban a Nagyítást. Milos Formant többen a Hair amerikai rendezőjeként ismerik, de a cseh nagymester angol debütje az 1971-es Elszakadás volt. A holland zseni Paul Verhoeven mielőtt megreformálta volna Hollywoodot az erőszak ábrázolás terén, európai pénzből forgatta le első angol nyelvű filmjét, a Hús és vért 1985-ben. Az ázsiai művészeknél is találunk bátor angol nyelvű próbálkozásokat: John Woo 1993-ban készítette el a Tökéletes célpontot, Takeshi Kitano 2000-ben mutatta be A testvért, Wong Kar-wai pedig 2007-ben a My Blueberry Nights – A távolság ízét.

Mi az „europuding”?

Nem egyértelmű, hogy nagy rendezők által dirigált, mindenkinek szánt európai koprodukciók nézhetőek vagy sikeresek lesznek – a kifejezetten kínos, hamar feledésbe merülő darabokat szokta a kritika a nem túl hízelgő europuding jelzővel illetni. A szebb napokat is látott Isabelle Coixet 2015-ben a Berlinálét nyitó Nobody Wants the Night című művel nyitott a berlini filmfesztivál, amelyben Juliette Binoche kiállhatatlan bundás úrinőként ripacskodott az Északi-sark közelében. Ez a film igazi puding volt: spanyol a rendezője, francia a főszereplője, Bulgáriában forgatták, de a szereposztásban akadt angol, ír és japán színész is. Effektíve mindenki különböző akcentussal beszélte az angolt és sokszor csak az adta a cselekményt, hogy a szereplők nem értették, mit mond a másik.

Mozart-opera a kőfejtőben: tűzön-vízen át

Publikálás dátuma
2019.07.12. 11:30

Fotó: Armin Bardel
Fontos filozofikus és morális témákat is felvet Mozart A varázsfuvola című előadása a Szentmargitbányai Kőfejtőben, de végül a látvány diadalmaskodik.
 Egy év kihagyás után rendeztek szerdán este újra operapremiert az Esterházy Magánalapítvány kezelésében lévő, a Fertő-tó melletti Szentmargitbányai Kőfejtőben. Újra társadalmi esemény lett a bemutató, az osztrák politikai és művészeti élet több meghatározó alakja jelen volt. A hatalmas tér, az egykori kőfejtő monumentális hatása általában megmozgatja a díszlettervezők fantáziáját, legalábbis ez volt az elmúlt évek tapasztalata. Ez most sem történt másképp, Raimund Bauer színpadképe abszolút figyelemfelkeltő. A megfejtése és indokoltsága persze nem egyszerű – a tervező úgy magyarázta, hogy a hófehér gömbökből álló középen lukas, lefelé lépcsős installáció a jó, a fény, illetve a rossz, a sötét világ közötti átmenetet hivatott jelképezni. Aztán a gömbök egyik oldalán egy másik gömb, a jók helye, a másik oldalon pedig egy hegyes csőrű, fenyegető madár. Illusztratív, látványos, illik a kőfejtő hangulatához. Megkapóak Gianluca Falaschi jelmezei, és a magyar alkotókra, Farkas Kati koreográfusra és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarára sem lehet panasz.
Az igazi szakmai bravúr azonban a fénytechnika, ahogy vetítenek a középső gömbökre – tüzet, vizet például, amikor Tamino és Pamina próbát tesz. A nézők szorgosan kapkodják is a telefonjaikat, hogy megörökítsék az impozáns képeket. Máskor feliratokat vetítenek a gömbökre, amelyek a szabadságjogokra és más morális felvetésekre vonatkoznak. De ezeket a rendezőpáros, Carolin Pienkos és Cornelius Obonya nem bontja ki.

Felvetődik a női jogok, a férfiasság kérdése is, de ezek sem kapnak árnyalatokat. Az alattvalók, a kórus tagjainak meggyőző megformálásában is kísérletet tesznek a lázadásra és a kitörésre –bizonyos képek emlékeztethetnek akár egy Kossuth téri tüntetésre is –, de innen sem jutunk tovább. Győz a történetmondás, a mese! Mintha bevallanák ezzel az alkotók: ennyi néző esetében nincs is más megoldás. El kell játszani a sztorit és kész.
Ez meg is történik, és jók az énekesek, Luke Stoker (Sarasto), Danae Kontora (Éj királynője). A főszereplő páros mindkét tagja, Ana Maria Labin (Pamina) és Attilio Glaser (Tamino) profin oldja meg a feladatát, mint ahogy Theresa Dax (Papagenaként) úgyszintén. Külön fejezet és szín a német nyelvterületen ismert és kiváló, elsősorban prózai színész Max Simonischek, aki Papagenót alakítja. Virtuóz, jól állnak neki a humoros jelenetek, hatásos a jelenléte, még ezen az óriási színpadon is, és jó alkalmat teremt a karakter formálásra számára a sok prózai rész. Az áriák viszont, mivel nem rendelkezik megfelelő hangi adottságokkal az ő interpretálásában legfeljebb kellemes színészi közjátéknak tekinthetők. De ezt a rendezés felvállalja és összességében el is bírja a produkció.
A végén persze jön a happy end, ami inkább olyan, mint a Shakespeare-vígjátékoknál: egyáltalán nem felhőtlen. Még akkor sem, ha előtte szinte mindenki tűzön-vízen át ment érte. 
Szerző

Társadalmi üzenetek az üvegen át

Publikálás dátuma
2019.07.12. 11:00

Fotó: CHRISTOPHER ALLEN WALTERS
Talán még kevesen ismerik jól a hazai üvegművészetet, pedig a műfaj egyre nagyobb figyelemre ad okot. Ábel Tamás alkotásaival a tengeren túl is jelen van.
Beválogatták az utoljára negyven évvel ezelőtt megrendezett nemzetközi seregszemle kiállítói közé, az amerikai Corning Museum of Glass-ba, a németországi Glasmuseum Lette magyar művészek munkáit bemutató csoportos tárlatán is találkozhatunk az alkotásaival, Budapesten nemrégiben az Inda Galériában volt önálló kiállítása. Ábel Tamást nem csupán a hazai üvegművészeti, hanem a képzőművészeti szcéna alkotói között is számon tarthatjuk, művei egyszerre érintik az üvegdizájn és a konceptuális kortárs művészet irányzatait. Úgy dolgozik az üveggel, mintha könnyű papírlap volna, szín- és formahasználata rendkívül tartalmas és karakteres. Egyetlen munkáját látva a következőt már könnyedén felismerhetjük, pontos, szemkápráztató, ám több mint szép alkotásai magukért beszélnek.

 Ez a sikere az üvegművészetnek: különleges, egyedi és ritka dolog. Kevesen értenek hozzá, kevesen foglalkoznak vele fókuszáltan és emiatt az átlag nézőből is kivált egy bizonyos aha-élményt. Csalogató az anyag szépsége, de közben az a kihívás is benne rejlik, hogy ne giccs legyen, ne csupán szép, hanem annál több – vélekedik Ábel Tamás az alkotói munkáról. Saját bevallása szerint társadalmilag fontos üzeneteket próbál közvetíteni művein keresztül, amelyek egyszerre lehetnek globálisan és lokálisan értelmezhetőek: Kínában és Magyarországon ugyanazt jelenti a tolerancia, a megértés, a figyelem, vagy épp a szeretet. – Más és más lehet az üzenete egy üvegtárgynak, ha designelemként, vagy ha képzőművészeti alkotásként tekintünk rá. Ma már azonban sokaknak fontos, hogy ne csak technikai bravúr legyen az adott alkotás, hanem egyfajta kordokumentum is. Reflektáljon a jelenünkre, a társadalmunkra, legyen valamilyen mondandója – hangsúlyozta a művész, majd hozzáfűzte, ez a látásmód annak is köszönhető, hogy nálunk kiemelkedő képzésben részesülnek.

 Ugyanakkor nagy keveredés van a kevésbé jó és a nagyon jó munkák közt, valamint megfigyelhető egy furcsa átmenet a műfajon belül – mutatott rá. Ez többek közt abból is eredhet, hogy számos, munkáikban az üveget is felhasználó, elismert, nemzetközi alkotóra – mint például Aj Vej-vej, Jeff Koons, Roni Horn – természetesen képzőművészként tekintenek. Bár rengeteg technika és technológia van, a géppark több tíz-százmillióba is kerülhet. A munkadíj is szinte megfizethetetlen, mivel rengeteg fizikai folyamatot igényel a kivitelezés; emiatt sokan külföldön kiviteleztetik a műveiket – számolt be róla Ábel Tamás. Aki úgy véli: a magyar üvegművészet némileg még mindig barkácsjellegű, helyenként professzionalizmussal ötvözve, de ettől is izgalmasabb. Hiába nagyon színvonalas a képzés, szerinte igazán bravúros sikerek kellenek, hogy felfigyeljenek egy-egy alkotóra. De amíg azt gondolja valaki, hogy manapság kétszázezer forintos ösztöndíjból fenn lehet tartani egy műhelyt, addig ez a helyzet csak nagyon apró lépésekben változtatható – fűzte hozzá.

 Körülbelül ötven olyan magyar üvegművész van, aki nap mint nap ezzel foglalkozik; kevés, aki csak ezen a vonalon dolgozik, és nincs mellette civil munkája is. Nem csoda, hogy ez sokakkal nem jön szembe a hétköznapokon – mondta az alkotó, amikor arról kérdeztük, mennyire népszerű ez a műfaj hazánkban. – Az üvegművészet pozícióját tekintve nagyon hasonlít a magyar fotóművészethez: jó nemzetközi referenciákkal rendelkezik, s habár sokáig számkivetett volt, ma már a magyar képzőművészet része. A fotózásra büszke lehet az egész ország, és úgy érzem, hamarosan az üvegművészet is ilyen lesz – tette hozzá. 
Ábel Tamás azt tapasztalja, hogy az elmúlt években fordulat következett be, és az irányzatot a szakmai közegek is befogadták. Ez többek közt a Magyar Üvegművészeti Társaság tevékenységének is köszönhető, amelynek ő is vezetőségi tagjai közé tartozik. – A szervezet egyik legnagyobb törekvése, hogy a köztudatba is eljuttassa a hazai üvegművészet hírét: a szűkebb szakmai közegben számíthatunk támogatásokra, és egyes alkotások gyűjteményekbe is bekerültek, mégis van hová bővülni – részletezte az alkotó. Megjegyezte, az is jelentős előrelépést sugall, hogy egyre több hazai üvegművészt reprezentál képzőművészeti galéria.

 Az amerikai kiállítás kapcsán a művész kiemelte: annak különös jelentőségét elsősorban az adja, hogy 1979-ben rendeztek utoljára hasonlót; ez a harmadik ilyen nagy volumenű nemzetközi üvegművészeti kiállítás. Ötvenkét országból ezernégyszázan jelentkeztek, a kiállításra beválogatott száz fő pedig huszonöt országból került ki. Köztük szerepel Ábel Tamás is azzal a tükörrel, amellyel korábban Washington és Budapest utcáit járva egy videómunkát is készített (ez az Inda Galéria kiállításán is látható volt). – Ez a nemzetközi szereplés nem csak az én érdemem, hanem az egész Magyar Üvegművészeti Társaságé: az elmúlt ötven év folyamatos munkája, oktatása ért most célba. Kérdés, hogy folytatódik-e ez a siker.
Szerző