Alaptalan elvárások

Tagadhatatlan, hogy a rendszerváltásnak volt néhány hasznos hozadéka is: például a népszavazás intézménye. Még az állampolgárokat maximálisan szolgálni igyekvő hatalom is követhet el súlyos problémákat, indokolatlan sérelmeket eredményező hibákat, hát még az, amelyiknek nem ez az elsőrendű célja. Alapvető érdeke tehát a társadalomnak, hogy a rossz döntések korrekcióját lehetővé tevő intézmény olajozottan működjön. 
Sajnálatos módon a regnáló hatalom nemcsak hogy számolatlanul hozza a magyar emberek érdekeit sértő intézkedéseit, de a Nemzeti Választási Bizottságba ültetett embereivel - afféle népszavazás-elhárítókként használva őket - azt is akadályozza, hogy az intézmény betöltse a feladatát. 
Mindezt tapasztalatból állítom. Két kezdeményezést nyújtottam be ugyanis a középfokú nyelvvizsgával kapcsolatos rendelkezésekkel összefüggésben. Ezek lényege, hogy se a felsőoktatási intézménybe történő felvétel, se a diplomaszerzés feltételeként ne lehessen olyasmit megszabni, aminek megszerzését az oktatás nem biztosítja.
A népszavazásra javasolt kérdéssel szemben szigorúak a követelmények: például, hogy megfogalmazása pontos, egyféleképpen érthető, és így egyértelműen megválaszolható legyen. A testület tanult tagjai ennek megfelelően alapos vizsgálat tárgyává tették az egyik beadványban általam használt "bemeneti követelmény" kifejezést. Megítélésük szerint a hatályos jogszabályok csak a felnőttképzés körében használják, ugyanakkor szakmai anyagokban is megtalálható, de mindig a mesterképzésekhez kapcsolódóan. 
Még akkor is, ha így szól egy téma megjelölése a Nemzeti Pedagógus Kar Idegen nyelvi tagozatának Az iskolai nyelvoktatás következő tíz éve címmel tartott konferenciájáról: "felsőoktatási bemeneti követelmény változása 2020-tól (kötelező B2 szintű nyelvvizsga)". (És egy kis kereséssel számtalan egyéb példára bukkanhattak volna az interneten a szigorú bírák.) Igazán bosszantó, hogy a tudós társaság a kákán is csomót keresve a népszavazásra bocsátandó kérdés lényegét nem érintő mellékes dolgokba is beleköt, az viszont egyenesen felháborító, amikor hozzá nem értésből, vagy szántszándékkal légből kapott kifogásokkal indokolja a kezdeményezés elutasítását. 
A bizottság álláspontja szerint a beadványok olyan oktatási szakpolitikai kérdéseket érintenek, amelyek megértéséhez a választópolgároknak nemcsak szövegértési képességre, de átfogó oktatási szemléletre, tudásra lenne szükségük. A kérdések alapján ugyanis szükséges, hogy a választópolgár pontosan tisztában legyen azzal, aktuálisan a közoktatási intézményekben milyen ismeretanyag és tudás átadására kerül sor, illetve valamennyi alap- és osztatlan képzés tekintetében részletes ismeretekkel kell rendelkeznie a kimeneti követelményekről. 
A tiszteletreméltó testületnek ez az álláspontja tökéletes melléfogás! A beadványok nem azt akarják meghatározni, mi legyen a felvételik vagy a záróvizsgák tartalma, hanem annak az egyszerű, könnyen érthető, abszolút logikus felvetésnek a megerősítését kérik az emberektől, hogy amit a diákok nem kapnak meg az oktatásban, azt ne lehessen számonkérés tárgyává, az egyetemi felvétel, vagy a diplomaszerzés feltételévé tenni. Ahogy az emberek teljes biztonsággal el tudják dönteni, hogy nem kötelesek fizetni olyan szolgáltatásért, amit nem vettek igénybe - és nem kell ehhez alkotmányjogásznak vagy a szolgáltatások részleteit ismerő termékmenedzsernek lenniük -, úgy erre is helyes választ tudnak adni. 
Az előbbiekhez kapcsolódik a bizottság következő kifogása, mely szerint a kérdések azt a megtévesztő látszatot keltik, mintha jelenleg az alap- és osztatlan képzések felvételi követelményeként nem azon képesség, ismeretanyag, készség kerülne meghatározásra, amelynek megszerzése a közoktatásban biztosított, illetve mintha jelenleg az alap- és osztatlan képzésekben a záróvizsgán az oklevél megszerzése érdekében nem azon tudás, ismeretanyag kerülne ellenőrzésre, amelynek megszerzését a felsőoktatási intézmény a képzés során biztosította. 
A szakértő testület e tekintetben is tökéletesen tájékozatlan. A közoktatás a diákok B1 szintű idegennyelv-tudásának elérését tűzi ki célul, a felsőoktatási intézmények többségében pedig nincs lehetőség e tudás elmélyítésére.
Persze nem csak ezek voltak az elutasítás indokai. A testület hosszas jogi csűrés-csavarással kiderítette, hogy a kérdések tárgyköre a hatályos szabályozás alapján a kormány jogalkotási hatáskörébe tartozik, így azok nem bocsáthatók népszavazásra. Tartok tőle, ez az érvelésük is csak annyira megalapozott, mint a többi.
Frissítve: 2019.07.13. 10:16

Jövőnk távlatai

Az egyik szép nevű magyar civil szervezet (MTI közlemény) „e-mail üzenetben javasolja Csányi Sándor MLSZ elnök úrnak, hogy az őszi idénytől engedjék be ingyen a nézőket a stadionokba.” Mert – ahogy prófétikus előrelátással írják – „tömött lelátók és lelkes közönség előtt egészen más játszani, mint kongó stadionokban.”
Ez a férfiasan snájdig beismerés megindított. Ez a mondat egészen újszerű megközelítése ennek a nemzetbüszkeségi/gazdasági szempontból kiemelt fontosságú ügynek. Ezt a kifejezést: „kongó stadionok” eleddig csak a kvázi nemzetárulókként számon tartott és kiátkozott ellenzéki hátramozdítóktól olvashattuk.
Ez azért lett mára úgymond indokolt és időszerű, mert „Az utóbbi idők sikerei szárnyat adtak a válogatottnak, és lelkesítették a szurkolókat, a fiatalok pedig kedvet kapnak, hogy sportoljanak. A magyar foci ismét világhírű lehet!” Az energiaital-reklám idézetet leszámítva efelől senkinek kétsége nem lehet. 
A mai magyar fiatalokra pedig igencsak ráfér egy kis sportolási kedv, hiszen láthatjuk, hogy milyen szánalmasan szerepelnek a mindenféle sportágakban és a világversenyeken, nem is szólva az olimpiáról. Ahol legutóbb nem átallottak mindössze 8 aranyérmet nyerni, és képesek voltak a 103 részvevő ország közül siralmasan a 16-dik helyen végezni a pontszerző tabellán. Az a látnoki önbizalom pedig, hogy „A magyar foci ismét világhírű lehet!” arra ad nékem erős büszkeség-impulzust, hogy sokszor elolvastam benne az ismét szót. 
Ámbár a Puskás Öcsinek tulajdonított bon mot - kis pénz, kis foci - igazsága nem érvényesült a szomszédos horvát focistáknál, azaz velük éppen az ellenkezője történt. Csakúgy, mint nálunk: nagy pénz, kis foci. No de sebaj! Majd a Viktor!
A civil szervezet ugyanis „e-mail levélben kéri a miniszterelnök urat: támogassa javaslatunkat, hasson oda, hogy a sportszerető emberek sokasága a stadionokban szurkolhasson kedvenc csapatának.” 
Itt az a pont, ahol megnyílnak a jövő távlatai. Ha ugyanis – amire gondolni sem merek – ne adj’ Isten azontúl mégsem zsúfolkodnának a lelkes focirajongók a pompás magyar stadionokban, és azok kongása vészharangként szárnyalna keresztül a délibábos magyar rónán, ez arra indíthatná - mondjuk - Semjén Zsolt törvény-kreativitását, hogy a meccslátogatásokat kötelező erejűvé tevő sarkalatos törvényjavaslatot nyújtson be, ami nyomban beemelendő az Alaptörvénybe (ha már grátisz!). 
A jövő valóban beláthatatlan. Kis hazánkban.
Szerző
Kuthi Csaba

BLASZ III a Népstadionban

Nemrégiben ünnepeltük meg a nevezetes dátumot, amikor is negyedszázaddal ezelőtt a Pillangó FC ellen, a Népstadionban aratott győzelemmel megnyertük a bajnokságot. A csapatkapitány által belső forgalmazásra mindig akkurátusan elkészített, újra kiosztott írásos beszámolót olvasva felelevenedtek az emlékek. A kezdő csapat, a cserék, a gólszerzők, az edző – szerénységem –, a mérkőzés fontos pillanatai. Még a játékvezetőt is utolérték, aki szintén velünk vacsorázott. Olcsón megúsztuk, a harmadosztálynak akkoriban ugyanis nem dukált partjelző. A nézőszám is rögzítésre került: 150 fő (rokonok, barátok).
Miként került a csizma az asztalra, akarom mondani, egy vegytisztán amatőr együttes a magyar labdarúgás szentélyébe? Hungarikum a javából! A Rákosi-korszakban egyetlen tollvonással megszüntették az egyik legpatinásabb, legsikeresebb hazai sportegyesületet, a Magyar Athletikai Clubot. Mondván, a népi demokráciában nincs szükség ilyen reakciós, polgári fészekre. Elvették a létesítményeit, beleértve a gyöngyszemet, a margitszigeti pályát is. Utóbbi az új keresztségben az Úttörő Stadion nevet kapta. A rendszerváltás után viszont a régi tagok – nagyszerű sportembereket ismerhettem meg bennük – újjáélesztették az egykor oly sikeres klubot. Mi mással, mint a labdarúgó szakosztállyal kezdték az első életjelek felmutatását. 
Most megint egy csavar következik, de mit tegyek, ha így történt.
Az Országos Sporthivatal vezetőjeként én áramvonalasítottam a Központi Sportiskola intézményét. Többek között megszüntettem a labdarúgó szakosztályt is, mert szerintem az indulásnál korszerű, előrevivő, mintaértékű megoldás a nyolcvanas évek közepére túlhaladottá, belterjessé vált, elsősorban a csapatjátékok esetében. Ebben az időszakban már jobb helye volt a szövetségben és az élklubokban az utánpótlás nevelésnek. 
Magabiztos voltam, mert belülről ismertem a közeget, évekig edzősködtem a sportiskolában, bajnokságot is nyertem az 57-es korosztállyal, megelőzve az összes fővárosi nagyklubot. Nem egy játékosomból lett NBI-es labdarúgó. Álmatlan éjszakáim voltak amiatt, hogy egykori edzőkollégáim és sok fiatal focista – ha csak átmenetileg is – állásukat, csapatukat vesztették. Ezután nem sokkal, a rendszerváltás hevében nekem is útilaput kötöttek a talpamra. Nem csodálkoztam, magától értetődőnek tartottam, ráadásul – kevesen mondhatják el – sportszerűen, korrekten zajlott le a dolog.
Eközben az egyik – úgymond – általam „kirúgott” KSI-s évfolyam – már felnőtt, többnyire családos emberek – és a MAC egymásra talált a nagy újrakezdésben. Jómagam is szabad vegyértékekkel rendelkeztem, így igent mondtam megkeresésükre, miszerint legyek társadalmi munkában az edzőjük, hisz ráérek… A tradícióknak megfelelően az Úttörő Stadionban (lehet, hogy akkor már nem így hívták) tréningeztünk, játszottuk a bajnoki mérkőzéseket. Míg ki nem derült, hogy a pálya mérete nem megfelelő felnőtt mérkőzésekre. A vezetők a megoldást a Népstadionnal való kooperációban találták meg. Az edzések, mérkőzések új színhelye a Fehér úti pálya lett, ahol KSI edzőként nagyon sok foglalkozást vezettem, és számos alkalommal meccseltem. 
A sok-sok történés és élmény közül azért kettőt megemlítenék. Játékosaim csak munkaidő után értek rá, így késő ősszel és kora tavasszal autók reflektorainak fényében edzettünk – precízen váltogatva a járgányokat, nehogy bármelyiknek lemerüljön az akksija. Labdáról szó sem lehetett, mert ahhoz gyér volt a fényerő. Viszont a sok futástól és gimnasztikától olyan erőnlétre tettünk szert, amellyel fentebb is megálltuk volna a helyünket. Bajnoki csoportunk tagja volt a Moldova György által fémjelzett Szocreál is. A mai napig emlékszem az akkor már a futballhoz igencsak koros, roppant népszerű író hihetetlen lelkesedésére, lankadatlan győzni akarására, és előttem vannak – minden bizonnyal jócskán megkopott ízületei miatt – félkörívesre szelídített irányváltoztatásai is.
Hogy miként kerültünk a Népstadionba? A vezetőkkel meglepetésnek, bajnoki jutalomnak szántuk a helyszínt. Végülis MAC-Népstadion volt a nevünk... A jószándék azonban majdnem az ellenkezőjére fordult. A megilletődöttség, a görcsös akarás miatt a szezon legrosszabb játékával sikerült valahogy kiszenvednünk a kétgólos győzelmet. Meg is egyeztünk, hogy a továbbiakban maradunk a megszokott hazai környezetben, a Fehér úton. Igaz, nincs világítás, sokszor hepehupás a talaj, gyakran hiánycikk a melegvíz, lelátó helyett csak földsánc van, de a miénk… 
Vezettem a sporthivatalt, az olimpiai csapatot Szöulban, öt évig az MLSZ utánpótlás bizottságát, edzősködtem, testnevelést tanítottam. Nem tudok rangsorolni. A sport, a testkultúra minden szférájában megtaláltam az élményt, a barátaimat, a közösségemet. Közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, ma is teniszezem, síelek, kerékpározom. Senki ne hagyja ki ezt a páratlan örömforrást! Soha nincs későn! 
Szerző
Tibor Tamás