Kedves kormány

Takaró Mihály úgy ugrott most elő Orbán varázsdobozából, mint annak idején Grespik László. A magyarságkultuszba belegyönyördött derék főispán húsz éve kifejezetten azt a cél szolgálta, hogy a budapestiek megtanulják: így jár az, aki rosszul voksol, és az ellenzéknek szavaz bizalmat a fővárosban, miközben a Fidesz kormányoz. Takaró most már az egész országnak figyelmeztetés. Ha sokat ugráltok, lesz ez még rosszabb is, Csurka István reinkarnációja már itt cserkel a kertek alatt.
És tényleg. Az ember ráadásul szinte visszasírja a Zsírtáltost, mert ő még hiába szentelt vérkomoly tanulmányt a magyarságteljesítménynek, senkinek sem jutott eszébe megbízni, hogy pántlikázza fel cifraszűrrel a Nemzeti Alaptantervet. Takaró Mihály azonban egyes értesülések szerint most éppen ezen dolgozik, és innen, e megbízás piedesztáljáról hirdeti eszméit a magyarság mibenlétét illetően, az irodalomtól a magánéletig.
És akkor most hagyjuk is, hogy mit mond Takaró Mihály Esterházy Péterről, mert ez a vulgárpszichológia olyan mélységeibe sorolandó, mint Bayer Zsolt sűrűsödő nyilatkozatai a homoszexualitás tárgyában. Az azonban mégiscsak elgondolkodtató, hogy az ország magyarságügyi referense feljogosítva érzi magát, hogy életvezetési tanácsokat adjon a szülőknek. Miként a minap is Komáromban, ahol felszólította hallgatóságát: "mindenki tegye fel a kérdést magának, ő mit tett a magyarság megmaradásáért, hány gyereket szült, kivándoroltak-e a gyerekei, mert ha igen, akkor valamit elrontott a kedves szülő".
Mert hát mi köze hozzá, ugye. De kivételesen kezeljük értékén a kérdést, és feleljünk rá őszintén. 
Nem a kedves szülő rontott el bármit is, Takaró úr, hanem önök. Ebből az elbutított, kirekesztővé trenírozott, korlátoltságában hóttciki országból - így érzik sokan - csak menekülni érdemes. Futni, ki merre lát. Amíg még lehet.
Szerző
N. Kósa Judit

Ellenszer

A miniszterelnök, akit már a neve is győzelemre predesztinál, előre megmondta, milyen vezetőket akar látni az uniós intézményrendszer élén. A legfontosabb, hogy mindannyian bevándorlásellenesek legyenek, és a V4-eknek mindenképpen kell egy csúcspozíciót kapniuk. 
Nem mi találtuk ki, ő maga határozta meg ekképpen a tétet, mégsem lenne érdemes most annak boncolgatásánál leragadni, hogy milyen diadal az, amikor a két legfontosabb célkitűzés egyike sem teljesül. Magát a tényt azért rögzítenénk: a visegrádiaknak (ha eltekintünk a román, tehát nem V4-es hátterű Laura Codruta Kövesitől, aki e pillanatban esélyes az Európai Főügyészség vezetésére, és a térség összes korrupt kormányának összes tagja hideglelést kap a neve hallatán, mivel odahaza számos minisztert rács mögé juttatott már) nem jutott semmi, „bevándorlásellenes” politikus pedig nincs az EP elé kerülő vezetőjelöltek között. 
Maga a kategória is abszurd persze, és erre épp a bizottsági elnöknek jelölt Ursula von der Leyen a legjobb példa – merthogy hova soroljunk valakit, aki a 2015-ös migrációs válság csúcsán, hogy példát mutasson emberségből, a házába fogadott egy szír menekültet; egyébként viszont a közös uniós menekültpolitika megvalósítását, a Frontex megerősítését akarja, vagyis súlyt helyez Európa határainak megvédésére, mégis pont az ellenkezőjét képviseli annak, amiért a magyar kormányfő harcol?
A méltán népszerű, morális kérdésekben mindig zsinórmértéknek tekinthető, és az igazmondás tekintetében megkérdőjelezhetetlen Rogán Antal szerint a most formálódó európai felállás újdonsága, hogy a V4 „megkerülhetetlenné vált”. Anélkül, hogy vitába szállnánk az állítással, annyit szeretnénk csupán érzékeltetni: arról, hogy ki irányítja a következő években az Európai Bizottságot, ugyanúgy nem a karmelita kolostorban döntenek, mint az Unió többi, az elnök(asszony) személyénél sokkal fontosabb sorskérdéséről. 
Orbán Viktor kétségtelenül hatást gyakorolt az EU bevándorlási politikájára, némi képzelőerővel még pólusképző erőnek is látszhat ebben az ügyben (bár a széljobb valódi pólusa a menekültek újraosztását szorgalmazó, vagyis Orbánéval ellentétes álláspontot elfoglaló Salvini). Az európai közgondolkodást azonban, és mint láttuk – meg látjuk majd ezután – a politikai cselekvést is nem azzal befolyásolta igazán, amit a Magyarországra amúgy nem vágyó menekültekről gondol, hanem azzal, ahogyan a közpénzekhez, a társadalom elesettjeihez, a civil szervezetekhez, a nőkhöz, a különféle kisebbségekhez, az oktatáshoz, a tudományhoz az Orbán-rendszer viszonyul. És az új Európát nem az fogja meghatározni, hogy mit akar Orbán Viktor, hanem az, hogy amit ő akar, azt mennyire erősen nem akarják mások. 
Magyar szemszögből nézve erről szóltak Ursula von der Leyen – a szavazás előtt az EP-frakcióknak tett - ígéretei, és erről szólt maga a voksolás is. De ne feledjük: jelölt-elődjéből, Manfred Weberből éppen azért nem lett EB-elnök, mert túl sokáig asszisztált Orbán dúlásához.
Szerző
Hargitai Miklós

A horvát példa

A forint piacán is aktív devizakereskedők ezekben a napokban a szokottnál is feszültebben figyelnek a monitorjaikra. Kiemelt érdeklődésük indokolt, hiszen ismét elérhető közelségbe került az a legfeljebb a spekulánsok számára üdvözítő helyzet, hogy a magyar fizető eszköz árfolyama rekordmélységekbe zuhan, vagyis egy euróért akár 330 forintot is megadhatnak majd. 
A forint tartós gyengélkedése ezúttal nem egy váratlan sokk eredménye, hanem egy olyan bizonyítványé, amelyet a piac rendre az Orbán-kormány orra alá dörgöl. Nagyjából így: "másfél évtizede írjátok a konvergenciajelentéseiteket, aminek célja az egyensúlytalanság felszámolása, az, hogy alkalmassá váljatok az európai közös pénz bevezetésére. A magyar kormány azonban az Európai Unió által nehezen tolerálható magatartást tanúsít, a közösség monetáris politikáját bírálja, ahelyett, hogy maga is a valutaközösség tagjává válna." 
Eközben Brüsszel - ezt is régen mondhattuk el - elismeri a magyar gazdaság teljesítményét. Bár a költségvetésért is felelős uniós biztos lapunknak adott interjújában szóvá tette, hogy nem független az igazságszolgáltatásunk, ami a gazdasági fejlődésnek is gátja.  Varga Mihály pedig - miközben ezt a sommás véleményt visszautasította - előadta sirámát: "Magyarország ragaszkodik ahhoz, hogy az eurozóna költségvetési eszköz forrásainak megosztásáról az unió hétéves pénzügyi keretének részeként minden EU-tagállam egyetértésével szülessen döntés." Magyarán, bár nem vállaljuk az euróövezettel járó kötelmeket, de a partvonalon kívülről bekiabálva előadjuk aggályunkat: nehogy már az euróövezet az új költségvetési uniós ciklusban forrásokat vonjon el tőlünk, nálunk ezeknek a pénzeknek jobb helye lenne! 
Az továbbra sem merül fel a pénzügyminiszterben, hogy ideje lenne már felkészülni az euró bevezetésére, ami ráadásul felvállalt kötelességünk is. Ócska érvnek látszik, hogy nem csatlakozunk egy olyan valutaunióhoz, amely állandó változásban van, hogy arról az - időnként gazdaságstratégiai képességeit felcsillantó - Varga Mihálytól származó kijelentésről ne is beszéljünk: akinek drága az euró, az nyaraljon itthon.
Itthon, és ne a magyarok szemében felettébb népszerű Horvátországban, ahol ha minden jól megy, már 2023-tól szintén az euró lesz a fizetőeszköz. Reális esély van arra, hogy nem sokkal ezután Románia és Bulgária is az Európai Monetáris Unió tagjává válik. A három, gondolkodásában felettébb különböző balkáni állam egymást váltó kormányainak célja azonos: gazdaságuk felzárkóztatása a többi uniós tagállamhoz.  Nem volt nehéz belátniuk, hogy nincs más választásuk, mert sérülékeny a devizájuk, elinflálódnak a lakosság megtakarításai, drágán importálnak. 
Közép-Európában csak két ország ódzkodik az eurótól. Rajtunk kívül az euroszkeptikus Csehország, ahol azonban már látszanak a kései ébredés jelei. Cégeik ötöde az országon belül már nem koronában üzletel. Feltehetően rájuk is gondolt az a közismert gazdasági szakíró, aki a helyzetet így jellemezte: illik az eurót temetni, oszt mégis terjeszkedik.
Szerző
Bonta Miklós