Csak a lé marad - A magyar gyümölcstermelés keservei munkaerőhiánytól klímaváltozásig

Ha sok az eső, az a baj, ha kevés, akkor az, és ugyanez igaz természetesen a napsütésre is, amely kéz a kézben jár a csapadékkal: mindkettő az égiek alárendeltje, jóban kell velük lenni. A gyümölcstermesztés, és úgy általában az agrárium kitettsége a különféle nehezítő körülményeknek egészen meseszerű. És ha minden fohász és ősi varázs célba ért, és a természetfölötti a tenyerén hordozza a földi természetet (benne a gazda hektárjait), akkor ezt az idillt is csak agrártámogatásokkal lehet átvészelni. A helyzet nem ennyire borús, de a több évtizedes problémák nem is ma fognak megoldódni, pláne, hogy a játszmában a klímakrízisnek is osztanak lapot.

Ahány statisztikai adat, annyiféle. Kiderülhet belőlük, hogy növekszik a hazai zöldség- és gyümölcsfogyasztás, de az is, hogy csökken. Az egy emberre jutó fogyasztást lehet mérni az emberek megkérdezésével is, de egészen más eredmény születik, ha a belföldi kereskedelmi mennyiséget elosztják a lakosság számával. Előbbi módszer meglehetősen bizonytalan, szubjektív, hogy ki mire emlékszik, az utóbbi viszont talán túlságosan is mechanikus. Meglepő módon akár egyszerre lehet igaz, hogy a magyarok több gyümölcsöt esznek, és az is, hogy kevesebbet. A növekvő reáljövedelmek ugyanis jelentős társadalmi rétegek számára tették lehetővé, hogy az eddigieknél többet költsenek primőr vagy idénygyümölcsökre is.

Miközben azt halljuk, hogy egyre jobban élünk, aközben jelentős az a leszakadó réteg is – sokszor nagy létszámú családok –, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy mindennap vagy többször egy héten friss gyümölcsöt tegyenek az asztalra. „A hazai pénztárcákhoz képest nem olcsó a gyümölcs” – mondja Hunyadi István, a FruitVeB Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet és Terméktanács szakmai igazgatója. Pedig érdemes lenne valamilyen módon támogatni a zöldség- és gyümölcsfogyasztás növelését, ugyanis ez még mindig olcsóbb lenne, mint a helytelen táplálkozás okozta betegségek gyógyítása.

Almás lehet a málna

Raskó György agrárközgazdász szerint a hazai gyümölcstermelés az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökken. Az elmúlt 15 évben, amióta az Európai Unió tagja Magyarország, mintegy 20 százalékkal esett vissza a hozam. Van, amiből több terem, ilyen például a kajszibarack, az őszibaracktermés viszont alig több, mint az ezredfordulós szüret fele. Az ország egykori őszibarackos kertjében, Szatymazon és környékén korábban háromezer hektáron termett a kedvelt gyümölcs, ebből mára talán a fele maradt. Országosan korábban összesen hétezer hektáron álltak őszibarackfák, mostanra ez is megfeleződött.

A legnagyobb veszteséget a málna szenvedte el, az egykor 8000 hektáros terület mára 200-ra olvadt. Ennek nem csak az az oka, hogy a leszedése rendkívül élőmunka-igényes és pepecselős, ezért egyre kevesebb napszámos vállalja még 1000-1200 forintos órabérért is a tűző napon hajlongást, hanem a klímaváltozás is, amely egyre északabbra szorítja ezt a hűvösebb, nedvesebb termőterületeket kedvelő bogyós gyümölcsöt. A Dunakanyarban ugyan még találhatók piacra termelő gazdaságok, de a málna mára jórészt „elköltözött” a szlovákiai, de főleg a lengyel gazdákhoz.

Almaültetvények a rendszerváltás előtt nem kevesebb mint 50 ezer hektáron terültek el, ma ennek jó, ha a felén terem a legnagyobb mennyiségben termelt gyümölcs. Valaha annyi volt belőle, hogy a Szovjetunióba és a többi szocialista országba is exportáltunk, most viszont Lengyelországból vagyunk kénytelenek importálni. Hiába van ugyanis egy jó évben akár 900 ezer tonna alma is, ha annak legföljebb harmada étkezési minőség. A többi ipari vagy léalma, amit a feldolgozóüzemek vásárolnak sűrítmény- és almalé-alapanyagnak.

Ahhoz, hogy egy fajta termelése gazdaságos legyen, hektáronként legalább 40 tonnás átlagtermésre van szükség, amelynek 90 százalékának étkezési minőségűnek kell lennie. A korszerűtlen és versenyképtelen almaültetvények jelentős részét inkább kivágták a gazdák, így az egykor keresett jonatán például szinte teljesen eltűnt. Az egykor a magyar alma szinonimájaként is emlegetett fajta nem alkalmas az intenzív termelésre, így valószínűleg előbb-utóbb el fog tűnni a piacra termelő kertészetekből és visszaszorul a kiskertekbe. A helyét a jobban tárolható, szállítható, a mai ízlésvilágnak jobban megfelelő nemzetközi fajták vették, veszik át.

Kivi után licsi

Az egyre többször előforduló aszály, egyenlőtlenül eloszló csapadék és a Kárpát-medencében máris érzékelhető felmelegedés más hagyományos gyümölcsöket is északabbra száműzhetnek és helyüket a jelenlegi mediterráneum fajai foglalhatják el. Az ország legdélibb pontján máris eredményesen működő kiviültetvény található, ahol nem üvegházban, fólia alatt, hanem szabadföldi körülmények között, hektáros nagyságrendben termesztik a gyümölcsöt. Évtizedeken belül követheti akár a magyar narancs és a licsi is.

A termelés hatékonyságát, a változó klímához való alkalmazkodást segíthetné az öntözés elterjesztése, de az elmúlt évtizedekben a valaha 200 ezer hektáros öntözött terület nagyjából 80 ezer hektárra csökkent, miközben legalább 500 ezer hektár lenne öntözhető. Jelenleg a szántóföldi zöldségek 75, a gyümölcsösöknek viszont csak 25 százalékán folyik öntözéses gazdálkodás.

A kormány az utóbbi időszakban meghirdetett egy 10 éves vízgazdálkodási programot, amelyben hangsúlyosan szerepel az öntözés fejlesztése, támogatása. A FruitVeB szakmai igazgatója meglehetősen szkeptikus ezzel kapcsolatban, mert szerinte szinte minden évben indult hasonló program, de eddig egyiknek sem látszott meg az eredménye. Ráadásul egy öntözési rendszer kiépítése hektáronként milliós beruházás, és a fenntartása sem olcsó mulatság.

Az agráriumban az időjárás hellyel-közzel mindig és nagyban befolyásolja a terméseredményt, de azért lehet tenni a kitettség ellen, és nem csak fóliasátorral. A munka és a verejték persze nem úszható meg, de elképzelhető, hogy negyedszázad földművesség után sem átkozza az ember a jó sorsát, amiért a dédnagyapja nem patikát, hanem földet és földszeretetet hagyott örökül.

A görnyedés csodája

A velencei Kapócs Györgynek ez jutott, és hogy az 1993-as vállalkozásalapítás helyett ma sem tenne mást, az mindjárt meg is magyaráz sok mindent. „Azt hiszem, másban nem leltem volna ekkora örömöt, és talán sikerült is olyasmit létrehoznom, amiért megérte” – mondja a Borka Kft. tulajdonosa. A dédnagyapjától tanulta a gyümölcstermesztést, a szőlőművelést a Velencei-tó környéki lankákon, ahol negyvenhektáros gyümölcsösre és az ötvenhektáros szántóra bővítette a gazdaságot. Kilenc éve feldolgozóüzemet építettek, ahol kézműves termékeket állítanak elő. „Az egy csoda, amikor a fák termést hoznak, és görnyedhetek alattuk, szedegetve a lehullott gyümölcsöt, megkóstolva azokat. A mai napig rühellem, amikor számítógépnél vagy autóban kell ülnöm, sajnálom az időt, amit a szabadban töltenék, mozgással, munkával.”

A megélhetés azonban nem ennyire idilli. A minőségi termékek előállítása forrásigényes, a piacra jutás nehézkes és drága. Ember kellene hozzá, aki az értékesítést végzi, de az éves 4-6 millió forintos bérköltséget nem könnyű vagy nem lehet kitermelni. Azt pedig hamar meg lehet unni, hogy a család helyett a vasárnapokat is a biopiac vagy a helyi termékek boltjának vásárlóival töltse a gazda, akit a hét többi napja a földekhez köt. Az értékesítést, a marketingfeladatok elvégzését a szövetkezés segíthetné, amire országszerte voltak és vannak próbálkozások, váltakozó sikerrel.

Az egykor kissé lenézett lengyel mezőgazdaság sikerei elsősorban annak köszönhetők, hogy magyar versenytársaikkal ellentétben korán felismerték a szövetkezés előnyeit. Gyorsan kialakultak a helyi integrációk és a többnyire kisebb gazdaságok szövetkezeti feldolgozóüzemeket, korszerű hűtőházakat, tárolókat, értékesítési rendszereket építettek ki. Ezzel szemben Magyarországon összesen talán 80 ezer tonnás a tárolókapacitás, de ebbe még a korszerűtlen létesítmények is beleszámítanak. Lengyelországban ma egymillió tonna almát lehet tárolni úgy, hogy egy évig is megőrzi a minőségét. Jelenleg Lengyelország évi átlagos almatermése eléri a négymillió tonnát a hazai 650–900 ezer tonnával szemben, miközben 30 éve még a magyar termés mennyiségét sem érték el.

A termelői, értékesítői szövetkezetek idehaza (TÉSZ) nem bizonyultak sikertörténetnek. Több nagy, eleinte sikeres TÉSZ is bukással fejezte be pályafutását, eltérő okokból. A magyar gazdák ellenszenvét az előző rendszer kényszerszövetkezesítésének emléke mellett a rendszerváltás utáni rövid távú politikai érdekekből folytatott propaganda is megerősítette.

Elrobogott a jelen

A dédnagyapa által átplántált tudás helyett Kapócs György 15 és 18 éves gyermeke mást választott, a fővárosban tanulnak. Úgy általában az influencerek vonzásában élő fiatalok megváltozott (vagy nem létező) viszonya a hagyományos értelemben vett munkához felveti az utánpótlás lehetetlenségét. Ez, és a munkaerőhiány egyúttal az egyik legnagyobb nehézség is a vállalkozásban.

Már most is nagy probléma, de a jövőben még nagyobb bajok forrása lehet, hogy súlyos szakemberhiány van az agráriumban, és a szakmunkástanuló-képzés is drámai módon leépült. Persze hosszabb távon nem sok munkahely között válogathatnának, ráadásul az ágazat „öregszik”: a mezőgazdasági vállalkozók alig 5-7 százaléka fiatalabb 35 évesnél. Az idősödő gazdák helyébe egyre kevésbé hajlandók lépni az utódok, örökösök.

Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik, hogy a vidék és a falvak megtartó ereje egyre gyengébb. A Dél-Alföldön és Észak-Magyarországon becslések szerint 600 kistelepülés belátható időn belül elnéptelenedik és 300 ezerre teszik a gazdátlan falusi porták számát. Az eltűnő népesség és munkaerő erőteljes robotizációval, gépesítéssel legalább részben pótolható lenne, de ahhoz egyebek mellett megfelelő szakértelem és képzettség kellene. De az is igaz, hogy a gyümölcsösökben a szántóföldi termeléshez képest csak kevésbé oldható meg az élőmunka kiváltása automatizálással. „A csatlakozás után lemaradtunk, a jelen elrobogott mellettünk, most már a jövőt kellene utolérnünk, emiatt elég nehéz dolgunk van és lesz” – mondja Hunyadi István.

Különös állatfajta

Kapócs György szerint probléma a felvásárlási árak diktátuma is, amiben a pár forintos árkülönbségek láttán nem nehéz felismerni a kartellezés jegyeit, de erről mindenki csak beszél, a jogszabályellenes tevékenység jószerével igazolhatatlan. Az agrártámogatások ellenére az ágazat tőkeszegény, a bankok még mindig kétszer is meggondolják, finanszírozzák-e az időjárásnak és a világgazdaság változásának egyaránt kitett agráriumot. Amiből csak további technológiai lemaradás következik, kevésbé versenyképes hatékonysággal, és persze kisebb haszonnal, mondja a velencei gazdálkodó. Hozzátéve: a hitel ugyan – ha nagy adminisztrációs teherrel is – elérhető, a méregdrága gépek és berendezések megtérülése azonban komoly kételyeket jelent.

Ugyancsak ismert kihívás a multicégek által diktált verseny, a vásárlók könnyen rászoktak, hogy bárhol, bármikor, bármit megvehetnek, éspedig olcsón. Bekerülni a polcaikra körülményes, a kicsik a szállítási feltételeket és mennyiségeket sem tudnák vállalni. „Szerencsére kezd kinevelődni egy olyan fogyasztói réteg, akik megfizetik a minőséget, mert egészségesen akarnak táplálkozni. A hormontartalmú és műanyagszennyezett vizek korszakában egyre többen ismerik föl, hogy nagyon nem mindegy, mit eszünk, és a tartósítószer-mentes, hozzáadott anyagok nélküli termékeket részesítik előnyben. A táplálékkiegészítők piaca helyett formálódik a valódi, tartalmas és ízletes élelmiszereké.”

A húzóterméket nehéz megtalálni, mert amikor például a kézműves lekvárok elterjedtek, hirtelen mindenki ezzel kezdett foglalkozni. Amúgy pedig egy százalék az ötlet, a többi izzadság, ecseteli. A termékek előállításában megjelenő tromfolás helyett az összefogást, az információk megosztását, a közös érdekek felismerését erőltetné Kapócs György, de mint magát is beleértve mondja: „a magyar paraszt egy különös állatfajta”.

A magyar kertészeti ágazat lemaradásában szerepet játszott egyebek mellett az is, hogy a gazdák egy része az uniós támogatásokat nem fejlesztésre, az ültetvények korszerűsítésére, új, az európai piacon is versenyképes fajták telepítésére, öntözőrendszer kiépítésére használta fel, hanem gyakorlatilag felélte. Miközben van olyan kertészet, ahol a gyümölcsfákon a nedvességet érzékelő szenzorok és számítógép irányította csepegtető öntözőrendszer van, a gazda pedig interneten követi a meteorológiai előrejelzéseket és szinte kizárólag exportra termel, sokan „ingyen” pénzforrásként kezelik a támogatásokat. Az uniós gazdák jövedelmének átlagosan a 40 százalékát teszik ki a támogatások, a magyar termelők esetében ez eléri ötéves átlagban a 79 százalékot is. A hazai gazdaságok kevesebb mint egyharmada lenne életképes a támogatások nélkül.

Sokan még az elengedhetetlen korszerűsítéseket sem lépték meg, holott lett volna rá lehetőségük. Aki minden támogatási formát igénybe vett, a környezetgazdálkodási támogatásig bezárólag, az például egy hektár almaültetvény után évi 600 ezer, de ha ennyit nem is, 300-400 ezer forintot biztosan zsebre tehetett. Méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag semmit sem csinált a kertészetében. Így Magyarországon akadnak olyanok, akik azzal jutnak jövedelemhez, hogy úgy tesznek, mintha kertészkednének, és azért tartanak fenn ültetvénynek látszó földdarabokat, hogy a támogatásokat lehívhassák. Így konzerválták az uniós támogatások a korszerűtlen rendszert, ezért látni sok elhanyagolt ültetvényt. A helyszíni ellenőrzés sem javít a helyzeten, gyakran csupán abból áll, hogy megnézik, a területen valóban vannak-e gyümölcsfák. Az már ritkán kerül szóba, hogy volt-e szüret, mekkora a termés, gondozták-e az ültetvényt. Természetesen nem ez az általános, de sokan kihasználják a rendszer adta lehetőségeket – jegyzi meg Hunyadi István.

Raskó György úgy véli, a kormányzat tudás- és tudományellenes politikája is gátja a korszerű agrárgazdaság kiteljesedésének. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóintézeteinek vagy az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) önállóságának megszüntetése, az egyetemi kutatóhelyek leépítése éppen akkor történik, amikor a klímaváltozás miatt minden korábbinál nagyobb szükség lenne a szélsőségesebb időjárási viszonyokhoz alkalmazkodó gyümölcsfajták nemesítésére a Kárpát-medencében.

A kemény mag

A „velencei Borka” egyebek között a Szatyorboltban találta meg az egyik értékesítési csatornáját. A budapesti üzlet az említett, egyre tudatosabb fogyasztókra épül, akik az ellenőrzött, minőségi termékért hajlandóak felárat fizetni. A bolt négy-öt gyümölcs-, és ennél nagyságrendekkel több zöldségtermesztővel áll kapcsolatban. Kármán Erika tulajdonos misszióként fogja fel a Szatyorbolt működését, látogatásokat szervez a termelőkhöz, gazdaságokhoz, hogy a tudatos vásárlók lássák: mi fán terem a növénytermesztés, és ki az, aki fáradságos munkával az asztalukra teszi a vitaminbombákat. „A mindig szezonális áruból összeállított „szatyrokat” 100-150 család rendeli. Ennek a csapatnak van egy hét éve állandó, erős magja, akik ha csak tehetik, bizalom alapján vásárolják a termékeket, mondja a tulajdonos.

Az üzlet egyik vásárlója szerint a Szatyorba kerülő termékek nem mindig tökéletesek esztétikailag, de ez egyúttal a garanciája is a biogazdálkodásnak és annak, hogy ezeknek a portékáknak a multipolcok napot sosem látott pirospozsgás tökéletességeihez képest van ízük, zamatuk. És semmi olyan nincs bennük, aminek nem szabad bennük lennie.