Ejhajahujj

Korai reggeli órák a kisvárosi piac környékén. A lengyeleket szállító turistabusz már beparkolt szokásos helyére, a susogó fűzfák adta árnyékba, hűtött teréből kiözönlöttek az utasok, akik sorban állnak majd őrölt paprikáért, házi kolbászért, neon-zölden virító aszalt kividarabokért. Érkeznek a helyiek is, legtöbben autóval vagy biciklivel.

Utóbbiak rendszerint asszonyok, sok köztük az idős: ők elöl a kormányra és hátul a csomagtartóra is kosarat aggatnak, telipakolják befőzni való sárgabarackkal, uborkával, halványsárga gyöngyökkel sorjázó zsenge kukoricacsövekkel, s ha még nem lenne elég, a tetejére ráegyensúlyoznak egy fél dinnyét, hogy aztán kimért, lassú pedáltaposással elinduljanak hazafelé.

A négykerekű kis elektromos motort messziről észreveszem. Kockás ingben, vasalt szövetnadrágban, feszesen ül benne egy szikár férfi. Ilyen távolságból az arcvonásai még nem láthatók, de ez a lezser fegyelmezettség ismerős. Közelebb érve az is feltűnik, hogy viselete színárnyalatai visszaköszönnek a járgány sötétbordójáról, mintha tudatosan választotta volna ki azokat, cipője sikkes, zoknija hibátlan. Azt várnám, hogy mindjárt lepattan a Scooterről, széles mosollyal köszön – nem, nem bokázik, és nem mondja, hogy kezicccsókolom vagy kisztihand, bármennyire is adta volna magát a kép –, csak egy „jó napot”, de azt is olyan elegánsan, mint régen.

Már tudom, hogy ő az, noha a hajdani napbarnított arc megfakult, az élénk világoskék szempár megtört, s a fogai sem villannak már olyan fehéren, mint amikor először mondta ki, hogy Walther von der Vogelweide, olyan dallamosan, hogy a hangok csak lágyan érintették a líceum hófehér falait, finoman megpöckölték a nyikorgó hatalmas faajtó kéttenyérnyi rézkilincsét, majd visszakanyarodva épphogy megcsiklandozták jegyzetfüzetünk vonalsorait. S amikor ez a száj azt olvasta, hogy ”a hársfaágak csendes árnyán, ahol kettőnknek ágya volt, ott láthatjátok a gyeppárnán, hogy fű és virág meghajolt”, jaj, akkor szinte egyszerre dobbant húsz lányszív, nem is hogy dobbant, inkább ide-oda zakatolt, a levegővételnél a beszívás és kifújás ritmust tévesztett, a szemek bepárásodtak. Mert hát azt a csendes árnyat nagyon is magunk elég tudtuk képzelni, pláne, hogy jöttek az újabb sorok, „nem sejti más azt, mit csináltunk, csak ő maga meg én magam, meg egy kis madár a fán Ejhajahujj! (eredetiben: Tandaradei!), az nem árul el talán…” Költőt ilyen könnyen nemigen fogadott be addig hallgatóság, pláne nem a középkori német trubadúrok közül.

Nem vesz észre, elmellőz. Nem hajt túl gyorsan, itt most nem is lehet, jönnek szemben visszafelé a lengyel turisták meg a kosarakkal teli biciklis asszonyok. A piac bejárata fotocellás, de épp nem jön kifelé senki. A motor túl alacsony, az érzékelő nem nyit. Futnék segíteni, de már lendíti magasba a botot, amit addig észre sem vettem, a botot, amit járáshoz nemigen használ, látszik, a lábaiban már rég nincs erő, csak erre szolgál, erre a kegyes kis hazugságra.