A lemezgyűjtő

Sosem tanult zenét, mégis évtizedek óta abból él. Százezer felvétel minden fontosabb adata ott van a fejében, a raktárában pedig több tízezer fekete korong. A legmegbízhatóbb ügyfelei japánok, de a világ szinte minden pontján vannak vevői és beszerzői. Övé a legteljesebb Mahler-gyűjtemény, a Mester minden felvétele a birtokában van. Rajongása miatt Gusztáv lett az egyik fia második neve. Fülöp Péter klasszikus zenei szentélyében jártunk, ami voltaképpen egy raktár.

Ahogy az ember benyit az újlipótvárosi ház kapuján, úgy érzi, mintha egy koncertterembe keveredett volna, csak a hátsó bejáraton át. A hosszú helyiségben végeláthatatlan polcokon millió lemez, akkurátusan felcímkézve, a háttérben Brahms Hegedűversenye szól. Fülöp Péter barátságosan int, hogy kerüljek beljebb, és egy pillanat türelmet kér. „Az előbb mintha ugrott volna a lemez, meg kell hallgatnom még egyszer ezt a néhány taktust” – mondja. Néhány percig mind a ketten feszülten hallgatózunk, én nem hallok semmit, ő viszont lemondóan sóhajt egyet, és leemeli a tűt a korongról.

Beatlest Beethovenre

„Mindig gyűjtöttem valamit, mániás vagyok, kár volna tagadni. Így születtem – meséli, miközben körbevezet a raktárban. – Bélyeget, szalvétát, gyufacímkét. A közös az őrület volt bennük. Tizenkét évesen képes voltam bejárni a várost, ha megjelent egy új csomag szalvéta.”

Kanyargunk a polcok között, klasszikus zene, ameddig a szem ellát. Az ember azt gondolná, hogy az igazi üzlet a könnyűzenében van. Fülöp Péternek semmiképpen sem, legalábbis ma már nem. A hatvanas években ő is azt gyűjtött, amit minden korabeli: pop-, vagy ahogy akkoriban mondták, beatzenét. Sokadmagával tagja volt a Fővárosi Művelődési Ház kebelében működő Lemezklubnak. Ez azt jelentette, hogy a művház hetente egy nagy- és két kislemezt szerzett be valahonnan, és a tagok ezeket másolhatták magnószalagra.

Péternek mázlija volt, akkoriban a Távközlési Kutató Intézetben dolgozott, ahol minden szükséges eszköz a rendelkezésére állt a hobbijához. „Szerencse dolga volt, mikor kaptuk meg a lemezt. Ha peched volt, és a sor végére kerültél, már csak a karcos korongot hallgathattad.” Igaz, ez a pech egyben szerencse is volt: a lemezeket a végén meg lehetett vásárolni ugyanis, és egy kicsit avíttas darabért ki adott volna 100-150 forintnál többet? Ettől kezdve számítja magát gyűjtőnek. 1972-ben aztán egyetlen pillanat alatt vált komolyzene-rajongóvá. „Már nem emlékszem pontosan, talán egy koncertet hallgattam a rádióban. Teljesen elvarázsolt. Vettem néhány lemezt, és eldöntöttem: én ezzel szeretnék foglalkozni.” El is adott mindent, amit addig megszerzett, a Beatlestől a Temptationön át a Whoig, és attól kezdve csak komolyzenei lemezeket gyűjtött.

Mindig kell egy barát

Ha az ember üzleti vállalkozásba fog, legjobb, ha biztos alapokra épít. A legbiztosabb alap általában egy véletlen barát. Fülöp Péter egy darabig a pesti antikváriumokat járta, onnan szerezte be a lemezeit. Aztán egy zongorista barátja lehetőséget kapott egy mesterkurzusra, az amerikai Bloomingtonban. Ott megismerkedett a helyi lemezboltossal, aki elmesélte, hogy Budapestre készül, mert úgy hallotta, hogy ott érdekes felvételeket lehet beszerezni, potom áron. „Van nekem egy barátom Pesten, írjál neki, biztosan tud segíteni” – mondta a zongorista barát. Így talált egymásra a két gyűjtő. Pénzről nem volt szó, szigorúan csak cseréltek. Lemezek százai repültek át a tengeren túlról Pestre és innen vissza.

Aztán a pesti gyűjtő hirtelen elhatározással otthagyta korábbi munkahelyét, és vállalkozó lett. A ’80-as évek második felét írtuk, nem ő volt az egyetlen, aki egyik pillanatról a másikra átment a maszek világba. „A Medicorban dolgoztam, egy csúcstechnológiás komputertomográfot építettünk. Óriási dolog volt ez akkor, a gép kiválóan működött, a cég mégsem akarta a sorozatgyártást. A magyarázat az volt, hogy az országban nincs olyan gyártóbázis, ahol egy ilyen precíziós gépet sorozatban lehetne előállítani. Akkor ez annyira megviselt, hogy eljöttem.”

Egy ideig mindenféle vállalkozásokba fogott, aztán 1989-ben úgy döntött, megpróbálja az „amerikai” szisztémát, és megnyitotta saját üzletét a Dob utcában. Akkoriban a telefon és expresszlevél volt a távközlés csimborasszója, úgyhogy a megrendelések így bonyolódtak. Később kezdett kattogni a boltban a telexgép, aztán évekkel később jött a csúcsok csúcsa, a fax. Fülöp úr hirdetéseket adott fel, először Angliában, az ottani sajtót ismerte viszonylag jól. Maga is meglepődött, hogy mennyien jelentkeztek a világ minden tájáról, és hogy közülük milyen sok volt a japán! „A mai napig a legjobb piac – mondja. – Több száz vevőm van a szigeten. Talán azért, mert már generációk óta viszonylagos jólétben élnek, képzettek és imádják a komolyzenét.”

Csak a tökéletesség

1993-ban a Fülöp család felkerekedett, és átköltözött a tengeren túlra, Kanadába. Jókor érkeztek, az üzlet fellendülőben volt. A kelet-európai és az amerikai láb jól működött együtt. „Csúcsidőben több mint háromezer lemezt adtunk el havonta” – avat be az üzleti titkokba. Ez pedig – ismerve a ritka lemezek értékét, nem rossz biznisz. Franciaországban a ’60-as években sok kis lemezcég működött, egyikük-másikuk mindössze 3-400 példányban adott ki csodálatos felvételeket, gyönyörű díszdobozokban. Egy korai Mozart Párizsban (Pathé-kiadás) vagy Bach szólószonátái Enescuval megérhetnek 6-7000 dollárt is.

Fülöp úr rengeteget tanult odaát. Például azt, hogy csak a tökéletesség számít, az az egyetlen értékmérő. „Számít a préselés, a lemez vastagsága, a kiadás időpontja. Ugyanaz a lemez, egy korábbi címkével akár százszor annyiba is kerülhet, mint egy újabbal.

A legdrágább a masterszalagról készült lemez, az úgynevezett anyalemezről készült korong már jóval kevesebbet ér, ugyanazzal a felvétellel.” És persze a vinyl állapota és a lejátszó maga is fontos. Ha csak egyetlen karcolás is van a lemezen, már alig ér valamit. „Az igazi audiofil gyűjtők számára a zenehallgatás egyfajta rituálé. Vannak, akik kétszer-háromszor is lemossák a lemezt, mielőtt felteszik a tányérra.” Az igazán drága lejátszó az, amelyik – nem tévedés – 1 millió dollárba kerül. Igaz, ez esetben külön, klimatizált szekrényben van a motor és egy másikban a tányér. Megnyugtató, hogy még az olyan régi, komoly gyűjtők, mint ő sem hallja a különbséget egy masterfelvétel és egy későbbi préselésű lemez között. Igaz, a CD és a vinyl közti minőségi különbség már az ő számára is nyilvánvaló. A kanadai kiruccanásnak egyébként volt még egy hozadéka: a gyűjtemény felkerült a világhálóra, ami az ügyfélkör bővülését jelentette.

2010-ben a Fülöp család ismét felkerekedett, és hazaköltözött Pestre. „Aki szereti a baseballt, a hokit vagy a Mamma Miát, annak Toronto kitűnő választás, de mi nem szerettük” – mondja a családfő, aki bevallja, hogy az unalom és a kulturális pezsgés hiánya mellett az is szerepet játszott a döntésükben, hogy időközben a fiaik is hazaköltöztek Európába.

Nagyjából erre az időre esett a CD abszolút győzelme az LP-k felett. A CD nem ugrik, nem kopik, és sokkal könnyebb kezelni. A vinylgyűjtők is megritkultak, sokan áttértek a CD-re. Nem úgy Fülöp úr, aki úgy döntött: ő megmarad a jól bevált fekete lemeznél. „A régi gyűjtők és az ő ügyfélkörük megmaradt. Mi vagyunk azok, akiknek az igazi zenei élményt a vinyl jelenti. Egy lemezt kézbe venni, tisztogatni, hallgatni egészen más, mint a CD vagy a letöltés. A különbség legalább akkora, mint a valódi könyv és az e-könyv között.”

23 ezer érdektelen lemez

Fülöp Péter konzervatív ember, a technikánál többre tartja a személyes kapcsolatokat. Úgyhogy minden évben rendszeresen látogatja európai partnereit. Nemrég jött haza Hollandiából, ahol – ha már ott volt – megvásárolt egy gyűjteményt. „Huszonháromezer lemez, de semmi különös. Zömmel érdektelen darabok. Már haza is hoztuk egy kamionnal.” Az érdektelen persze nem értéktelent jelent. Ha egy komoly gyűjtő vagy kereskedő vesz 23 ezer lemezt, az biztos, hogy talál benne olyat, amiért érdemes volt megvenni az egész csomagot. „Az, hogy átnézel egy 23 ezres gyűjteményt, nem azt jelenti, hogy megnézed az összes darabot – magyarázza. – De ha átlapozol 500-1000 lemezt, már tudod, mi érdekelte a gyűjtőt, mire számíthatsz.”

A ’60-as, ’70-es években nagy divatja volt az operaénekes lemezeknek. Ma inkább a kamarazenét és a szimfonikust keresik.

A gyűjtők közössége eléggé zárt világ, nehéz bekerülni. És bár az ismert internetes áruházakban ma már jóval több lemez cserél gazdát, mint a gyűjtői oldalakon, a szakértelem szó szerint kincset érhet. „Mi nem rakunk fel egy 20 dolláros lemezt 25-ért, mert pontosan tudjuk, hogy mennyit ér. Az emberek azt hiszik, azért, mert egy lemez régi, már biztosan értékes. A napokban valaki az ebayen hirdetett egy Toscaninit 900 ezer forintért. Ha szerencséje van, kap érte ötezret, bár szerintem legfeljebb egy dollárt ér. Túl sok van belőle.”