A Facebook pénze: a nagy balhé

Publikálás dátuma
2019.08.04. 10:35

Fotó: BRENDAN SMIALOWSKI / AFP
Paul Newman legendás filmjében (A nagy balhé 1973) egy szélhámost alakít, aki könnyen ráveszi a maffiafőnököt, hogy látogassa a – csak virtuálisan létező – fogadóirodát. A Facebook 2020-ra ígért digitális pénze, a libra napjainkban legalább komoly viták forrásává vált. A közösségi média lelkes hívei főleg arról beszélnek, hogy a pénzügyek a jövőben egyszerűek lesznek, akárcsak egy faék. Mark Zuckerberg szerint a libra használói – akár bankszámla nélkül – ugyanúgy fizetnek majd okostelefonnal világszerte, ahogy sms-üzenetet írnak vagy bármit megosztanak. A szakértők azért ennél szkeptikusabbak. Szerintük az amúgy is ingatag nemzetközi pénzügyi rendszerben egy újabb kriptopénz tömeges használata növeli a kockázatokat. Igaz, az elmúlt években a bitcoinnal üzletelők közül néhányan meggazdagodtak, de – az árfolyam szélsőséges kilengései miatt – a virtuális pénzt használók veszteségei is igen nagyok voltak. A számok mindenesetre óvatosságra intenek. A gazdasági élet adatait gyűjtő Statista-platform szerint 2016-tól napjainkig a Földön körülbelül 40 millióan használnak valamilyen kriptovaluta tárolására alkalmas „pénztárcát” (blockchain wallet). Ehhez képest a Facebook már ma is mintegy 2,6 milliárd felhasználóval rendelkezik. A közösségi platform globális népszerűsége miatt valószínű, hogy a libra-hívők száma is százmilliókban lesz mérhető. Így nem meglepő, hogy az amerikai képviselők – pártállásuktól függetlenül – többnyire aggódtak, amikor nemrég kongresszusi meghallgatást tartottak a projekt részleteiről . Sokatmondó tény, hogy ennek puszta hírére a bitcoin árfolyama rögtön 11 százalékot zuhant. Az is jelzi a problémákat, hogy a librát júliusban egységesen elutasította a G7-ek pénzügyminisztereinek tanácsa. A résztvevők határozott álláspontja volt, hogy egy magáncég csak a kereskedelmi bankokra vonatkozó szabályok elfogadása esetén végezhet – a lényeget tekintve – pénzintézeti tevékenységet. 

Zárt rendszer

A sokat emlegetett, titokzatos blokklánc-technológia egy zárt infokommunikációs rendszer, ami egyike az internet szellemes alkalmazási lehetőségeinek. Számos területen használják, de a kriptopénz-változatát kifejezetten a pénzügyekre tervezték, amikor a 2008-as válság pusztító következményei miatt új, kreatív megoldásokat kerestek. A korábban biztonságosnak hitt bankrendszerből ugyanis az óriási veszteségek miatt sokan kiábrándultak. Ahogy Sík Zoltán Nándor cikke leírja (Élet és Tudomány 2018/45. szám), ez volt az egyik oka, hogy egy – a bankokat és a pénzügyi hatóságokat egyaránt kikapcsolni képes – „privát” fizetési rendszert is kipróbáltak. A blokklánc-technológiával elvben korlátlan mennyiségű, egyedi azonosítóval ellátott adat tárolható. Ez lehetővé teszi azt is, hogy a rendszer tagjai között lebonyolított tranzakciók valamennyi részletét rögzítsék. A digitális pénz működése leginkább egy pénztárkönyv vezetéséhez hasonlítható, amelyben a lapok szigorú sorszámozással követik egymást. Minden lap alján a lezárt egyenleg átvitelként szerepel, s a következő oldal ugyanezzel az adattal indul. Ez biztosítja, hogy a pénztárkönyvből nem lehet észrevétlenül oldalakat eltávolítani. A blokkláncban a számítógép – bármilyen elnevezésű egységben (bitcoinban, librában) kifejezett – értékeket rögzít és azokat a partnerek között közvetíti. A lényeg: a fizetéseket, pénzmozgásokat tanúsító adatokat visszamenőlegesen sem szándékosan, sem véletlenül nem lehet megváltoztatni. A bitcoin esetében a blokkláncba bárki beléphet, de a Facebook tervezett projektje hozzáférést csak a jogosultaknak enged. Egyes kritikusai szerint nem lesz igazi kriptovaluta a libra, mert a blokkláncok esetében szokásos biztonsági elemeket csak korlátozott mértékben tartalmazza. A digitális pénz mindenesetre zseniálisan egyszerűnek és biztonságosnak látszik, bár megjegyzendő, hogy a milliárdnyi pénzügyi tranzakció (big data) tárolásához óriási szerver-kapacitásra van szükség. A szerverparkok pedig köztudottan rengeteg áramot fogyasztanak, és a hűtésük rendkívüli módon szennyezi a környezetet. A kriptovalutákkal azonban más természetű, kifejezetten pénzügyi jellegű bajok is vannak. 
A kereskedelmi bankok joggal félnek attól, hogy a libra miatt sok ügyfelet veszíthetnek el. Ám komoly monetáris szakemberek is ellenzik a tervet. Katharina Pistor, a Columbia Egyetem professzora például markáns kritikai véleményét az említett szenátusi meghallgatáson is elmondhatta. Szerinte a – valóságos fedezettel nem rendelkező – libra bevezetését jogi eszközökkel kell megállítani. Az igazi veszélyforrást éppen abban látja, hogy az új digitális pénz terjesztői sokat tanultak  a bitcoin kudarcaiból. Felismerték, hogy a technológiai innováció önmagában nem elég a tartós sikerhez. A pénzügyi hatóságokkal és a jegybanki vezetőkkel most folyó tárgyalások nem is titkolt célja az, hogy a libra a globális valuták egyike legyen. A Facebook számára a legjobb biztosíték természetesen az lenne, ha a tehetős kormányok és jegybankok válság esetén – a szükséges mentőcsomagok biztosításával – belépnének a rendszerbe. A professzor emlékeztette a képviselőket, hogy válságok idején a pénzügyi rendszernek – a likviditást minden körülmények között biztosító – „védőhálóra” van szüksége. Ennek létrehozása és fenntartása viszont egyetlen magánvállalattól sem várható. Az ok igen egyszerű: a részvényesek nem alkothatnak mindenkire kötelező pénzügyi jogszabályokat. Emellett az esetleges mentőakciókhoz szükséges tőkeerővel még a legnagyobb óriásvállalatok sem rendelkeznek. Mindez látható volt a 2008-as pénzügyi összeomlás után, amikor az amerikai jegybank (FED) és a szövetségi kormány több ezermilliárd dolláros bankmentésre kényszerült. De nem volt jobb a helyzet 2012 júliusában sem, amikor – az euróválság idején – Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke kijelentette, hogy a közös valutát „bármi áron” meg kell menteni. A válságokat a pénzügyi rendszernek valahogy sikerült túlélnie, bár apró probléma, hogy a mentőakciókat minden államnak az adófizetők terhére, közpénzből kellett finanszíroznia.

A Facebook tervei

A librával foglalkozó tengernyi kommentárt olvasva látható, hogy alaposan átgondolt, gigantikus vállalkozásról van szó. A Facebook tulajdonosai vélhetően abból indultak ki, hogy a sorozatos adatkezelési botrányok sokat ártottak  az óriásvállalat tekintélyének. Többek között ezért is hoztak létre egy – egyelőre – 28 tagból álló szövetséget, amelyben a részvételt például a Mastercard és a Visa is vállalta: ezek kifejezetten pénzügyi világcégek. A 10-10 millió dolláros belépti díjból egy tartalékalapot hoznak létre, amelyből szükség esetén a libra-árfolyam stabilitását is biztosítani kellene. A Szövetség egyébként számít a további tőkeerős csatlakozókra, ezért a belépőknek a majdani bevételből külön jutalékot is ígérnek. Van olyan vélemény, amely szerint Zuckerbergék semmi újat nem találtak fel, a kriptopénz bejelentésével inkább csak a megrendült bizalmat akarják helyreállítani. Ám az mindenképpen egy új „világpénz” tervére utal, hogy a libra árfolyamát (stabil valutákból, állampapírokból álló) kosárhoz kötik, s a Szövetség dolga az árfolyam stabilizálása. Márpedig ez a lényeget tekintve egy virtuális térben létező, „világméretű jegybank” feladata. A Facebooktól való függetlenséget azzal is hangsúlyozzák, hogy a pénzügyi adatokhoz csak egy Calibra nevű leányvállalat kapna hozzáférési jogot. A libra-tranzakciók állítólag elkülönülnének a közösségi platform által őrzött személyes profiloktól, így azok célzott reklámok küldésére sem használhatók. Talán ez lesz a legnagyobb virtuális átverés „A nagy balhé” óta. Ma már a legtöbb Google, Facebook vagy Twitter-felhasználó tudja, hogy a személyes adatai hirdetési célú értékesítése nélkül – egyéb árbevétele nem lévén – egyszerűen nem működne a közösségi média. Így a librát használók pénzügyeinek, vásárlási szokásainak ismerete igen vonzó „árucikk” lesz a Facebook és a Calibra részvényesei számára. 

Európa lassan ébred

Alig néhány hónappal Zuckerbergék nagy bejelentése előtt az Európai Bankfelügyelet éppen a kriptovalutákkal foglalkozott. Az uniós Bizottság számára készült jelentésben javaslatokat is megfogalmaztak. A dokumentumból azonban világosan kiderül a fáziskésés: a hatóság szakértői még csak a felhasználókat fenyegető kockázatok felmérésénél tartanak. A globálisra tervezett libraprojekt számos olyan problémát (például számviteli, adózási kérdéseket) is felvet, amelyekre a bankfelügyelet hatásköre ki sem terjed. Ezért azt javasolják a – még meg sem alakult – Európai Bizottságnak, hogy a költség-haszon összefüggéseket is elemezve vizsgálja meg a problematikus pontokat és tegyen javaslatot az uniós jogalkotóknak. A kriptovaluta – közérdekre is figyelő – szabályozása persze meglehetősen bonyolult feladat, ezért a megfontoltság érthető. Ám a nemzetközi pénzügyek állapotáról már ma sem könnyű biztató dolgokat mondani. Amit biztosan tudunk: egy újabb nagy balhé kitörését jó lenne valahogy elkerülni.
Szerző
Témák
pénz Facebook

Lacipecsenyés tál

Publikálás dátuma
2019.08.04. 10:29

Fotó: Christian Kober
- Kérünk két velős rántottát, négy szelet kenyeret, ha lehet serclit is, három csípős cseresznyepaprikát, és két kovászos uborkát – rendelt Gábor, fotós cimborám a Teleki téri piacon. Negyedszázada még őrzött valamit a hely a régi idők hangulatából. Működött néhány lacikonyha is. Gáborral a közeli Köztársaság téri szerkesztőségből olykor átrándultunk ebédelni a Telekire. Illett betartani az illemszabályokat, mert ha valaki például belebámult a másik tányérjába, akkor - Rejtő Jenővel szólva - azt az ott ebédjét elköltő úri közönség érintett tagja zokon vehette. Márpedig - a klasszikust folytatva - minden pofon mellé oda sem lehetett rendőrt állítani.  Gábor igazi gourmé volt és remélem ma is az, aki nem csak élvezettel tudott enni, de értett is a konyhaművészethez. Régi ismerősként üdvözölte őt a lacikonyha „séfje”. Kivártuk a sorunkat és a papírtálcákon hamarosan ott gőzölgött az aranysárga rántotta tavon a velő rózsaszín sziget-csoportja. Ízlés szerint meghintettük az asztalra kitett műanyag sótartóból az illatozó, ínycsiklandó kajánkat. Én még egy kis őrölt borssal is megbolondítottam.  A Teleki téri velős tojás lágy volt, de kellően megsült és a velő sem akarta elfedni a tojás ízét. A só és a bors pedig kiemelte a kétféle összetevő zamatát. Én akkoriban még szívesen ettem mindenhez valami erős kísérőt, így a cserkó paprika is kellemesen megizzasztott. Az efféle savanyúságot ajánlgattuk egymásnak nátha ellen, mert az az „orrot is tisztíccsa”, ahogy egy régi gyógycukorka reklám ajánlgatta a termékét. Persze jóval korábbra nyúlik vissza ismeretségem a lacikonyhával, lacipecsenyésekkel. Kölyök koromban a falusi búcsúkban, piacokon csapott meg az étvágygerjesztő illat, ami mindig bizton elvezetett a lacikonyhákhoz. Filozofikus hajlamú gyermekként ugyan el-elméláztam azon, miért pont lacikonyha, illetve lacipecsenye, hiszen lehetne pista-, jancsi-, vagy sanyikonyha, -pecsenye is, de nem sikerült megoldanom az életnek ezt a fontos kérdését. Évtizedek múlva olvastam valahol a név eredetéről, hogy június végén, Szt. László napján költöztették ki a népek a falvakban a konyhát az udvarra és a nyári konyhát nevezték el lacikonyhának. Az egyszerű ételeket kínáló gasztronómiai vendéglátás költözött át e néven a piacokra, búcsúkba. Nagy kamaszként, avagy tinédzserként a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején már egyedül, vagy haverokkal, barátokkal kószáltam az országban. Gyulával, aki újságíró és fotós is volt a korabeli rejtvény újságnál, a ’70-es évek vége felé, a ’80-as évek elején rendszeresen jártunk a vidéki piacokra, vásárokra. Akkortájt még legföljebb a gyéren hazánkba látogató amerikai filmekből értesültünk arról, hogy létezik hamburger, meg hot dog. Az utóbbit állítólag a formája miatt neveztek el forró kutyának, de mi - magyarországi megjelenése és honi „átszerelése” után, a minőségre utalva - gyakran hót dögnek becéztük. De minek is hiányoltuk volna, amikor a lacikonyhák ontották a jó, magyaros, étkeket.  Mert volt választék! A velős tojás éppenséggel különlegességnek számított, csak kevés kínálatban szerepelt. De ott volt helyette a legendás lacipecsenye. A jó lacipecsenye kizárólag friss tarjából készülhetett. A szelet húsnak szaftosnak, némi kis zsíros erecskékkel átszőttnek kellett lennie és szájban olvadósnak. Ahol keményre sütötték a lacipecsenyét, oda igényes ember nem ment enni, mert ott egyéb disznóságra is képes lehetett a pecsenyesütő. A só, bors mellett esetleg egy kis őrölt pirospaprikával fokozhattuk az élvezeteket. Jobb lacikonyháknál az asztalon volt mindhárom fűszer, de akadt, ahol kérni kellett, s ez máris levont a kiszolgálás értékéből.  A lacipecsenye mellett olcsóbb kategória volt a sült oldalas, aminek a porcogóit lerágni maga volt a gasztrogyönyör. A gyengébb gyomrúaknak figyelniük kellett arra, hogy azért túlságosan nagy zsírtakaró ne maradjon az oldalason, mert az megbosszulhatta magát. (A koleszterin kockázat akkoriban még ismeretlen fogalom volt a szélesebb néptömegek körében.) Na és ne feledkezzünk meg a véres, illetve a májas hurkáról, valamint a sült kolbászról sem. Ez a hármas volt talán a legnépszerűbb lacipecsenyés tálra való. Bár pórias ételeknek tűnnek, de lacikonyha és lacikonyha között is voltak minőségi különbségek. A gyors meggazdagodásra hajtó pecsenyéseknél több volt a hurkában a kenyér, mint a vér és a máj, a rizs, vagy hajdanán a gyöngykása. És ne feledkezzünk meg a kenyérről! Puccos helyeken zsemlét adtak, de lacikonyhán lacipecsenyét csak jókora, friss karaj kenyérrel volt érdemes enni. Én mindig ügyeltem arra, hogy maradjon annyi kenyérbél, amivel feltunkolhattam a szaftot a papírtálról. Ma pedig a piacokon grillbüfék, rántott csirkések, hotdogosok, hamburgeresek vették át a lacikonyhák helyét. De ha behunyom a szemem, újra hallom a serpenyőkben a zsír sercegését, ma is érzem a lacikonyhák étvágygerjesztő illatát, a lacipecsenye ízét. Aztán kinyitom a szemem. Régi illatok és ízek, isten véletek. 
Szerző

Veszekedő kettős

Publikálás dátuma
2019.08.04. 10:22

Fotó: Orlai Produkció
Hernádi Judit és Péter Kata pazar veszekedő kettős a Becéző szavak című, emlékezetes regény - öt Oscar-díjat nyert film - színpadi változatában, az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum közös előadásában. Anyát és lányát játsszák, Kocsis Gergely rendezésében. A mama kibírhatatlan, állandóan belekotyog mindenbe, nincs ami tetszene neki, egyfolytában fújja és fújja a magáét. Hernádi remekül tudja szinte levegővétel nélkül az egyik mondatot a másikba ölteni, aztán hozzátoldani a következőt, és a megint következőt. Ezernyi szurkálódó, bökdösődő hangsúlya van, az arckifejezésének igencsak széles skálája pedig a durcás, morcos, hisztiző kölyöktől a gyilkosan agresszív, félelmetes tekintetig terjed. Az Aurora névre hallgató özvegyasszony képtelen lenne elviselni, ha a már igencsak meglett, háromgyermekes lánya, Emma leválna róla, ha nem zúdíthatná rá akár a legképtelenebb tanácsait, és miközben korholja, villámló szemeket mereszt rá, a nézése nem válhatna át szeretetteljesre. Hiszen amúgy persze imádja, ő az anyuci pici kislánya, mindhalálig. Ekkor még nem sejti, hogy milyen idegőrlően gyorsan hal majd meg Emma, testet, lelket kínzó rákban. Péter Kata a felvágott nyelvű lány. Neki sem tettek lakatot a szájára, vissza tud beszélni úgy istenigazából, pillanatok alatt felemeli a hangját, ami igencsak élesre képes váltani, a beszédmódja pedig akár hadaróan pergővé. Szóval nem húzza be fülét-farkát, nem mimóza, tulajdonképpen az anyja lánya. Igyekszik sok mindent ráhagyni, de azért nála is rendszeresen elszakad a cérna. És hát ő se egy könnyű eset. Miközben nehezen viseli az állandó perpatvart, tán kicsit élvezi is az örökös perlekedést, meccsként, játszmaként fogja fel. Igazán vérre azért nem is megy ez az egész, mert ő ugyancsak szereti az anyját. Ez voltaképpen se veled, se nélküled szerelmetes viszony, csak hát közben kicsit lenyúzzák egymásról a bőrt, kikészítik a másikat, olykor a padlóra kerülnek, de hamarosan keljfeljancsiként talpra állnak, hogy perceken belül ott folytassanak mindent, ahol abbahagyták. Mondanom sem kell, hogy ez „papedli”, jutalomjáték két remek színésznek, csaknem bohózati helyzetekkel, miközben érlelődik a tragédia, sejthetően settenkedik a halál. James L. Brooks 1983-as, kultikussá vált filmjében Shirley Maclaine és Debra Winger bűvölték el a nézőket. No és persze ne felejtkezzünk meg Jack Nickolsonról sem, aki a történetben fontos szerephez jutó szomszédot adta. A színházi előadásban Gyabronka József formálja meg kiválóan a celebbé lett, önimádó, egykori űrhajóst, aki azért némiképp megperzselődik Aurorától, vagy még inkább fordítva, hiszen a nő kezdeményez. Régen nem volt már férfival, roppant módon ki van éhezve. Ez persze megint bohózati helyzet is, de közel sem csak az, mert Hernádi érzékelteti a fájó magányt, tán ezért kapaszkodik olyan mereven és mohón a lányába. És bizony ennek a körbeünnepelt, beképzeltségtől sem mentes űrhajósnak szintén szüksége lenne valakire, aki valamicskével jobban kedveli a rajongóknál. Gyabronka is megmutatja, hogy magányos ez az ember. Rendezőként Kocsis pedig a szituációk tűpontos kidolgozásával és az egész előadással közszemlére teszi a mindennapi szócsatáinkat, kicsinyeskedéseinket, nyűgösködéseinket, értelmetlen egymást marásainkat, fölösleges „kűrjeinket”, haragszomrád „csatározásainkat”, elrohanásainkat, némiképp bűnbánó visszakullogásainkat, hepciáskodó elviselhetetlenségeinket, „két kis kakas összeveszett” típusú párviadalainkat. Bocsánat a kifejezésért, de ezt nem lehet találóbban kifejezni, balfaszoskodásainkat. Azt, amikor nagy a szánk, de bizonytalanok vagyunk magunkban is. Ha pedig kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, mindez hatványozódik. Az az előadás titka, barbatrükkje, hogy alapvetően könnyed szórakozás, sok-sok nevetéssel, és mégis megfogalmazódnak benne az állandósult félelmeink. A rettegésünk attól, hogy akit imádunk, az tán nem is szeret minket eléggé, és hogy annyi minden előfordulhat, ami miatt elveszíthetjük azt, akivel, bár akár leüvöltjük egymás fejét, mégiscsak legnagyobb örömeinket, emlékezetes pillanatainkat, öleléseinket, netán boldogságunkat is átéltük. Szóval, miközben „ütjük-verjük” egymást, mégiscsak menthetetlenül, alapvetően szétszakíthatatlanul, összetartozunk. Hernádiról és Péterről lerí, hogy színészpárosként egymásra találtak a próbák alatt. Szeretik oda-vissza dobálni a „labdát”, passzolni, leütni, visszaszerválni a poénokat. Azonos hullámhosszra kerültek. Ez azért fontosabb még az átlagosnál is, mert hajszálvékony mezsgyén kell eltalálni a játék stílusát. Nem mehet át ripacskodó harsányságba, de csöpögős, erőszakoltan könnyzacskókra ható érzelgősségbe sem, miközben meglehetősen érzelmes kell, hogy legyen. A két színész elsőrangúan veszi az akadályokat, amelyek jelentős részéről már a sajtóbemutatón sem látszott, hogy akadály, mert győz az ember- és élettapasztalatuk, a játékkedvük, a jóféle, csípős humoruk. Horváth Illés és Cseh Judit adják az összes többi szerepet. Zöldi Gergely a fordításával, Kálmán Eszter a díszlettekkel, Kiss Julcsi a jelmezekkel járultak hozzá a szeptembertől a Belvárosi Színházban látható, minden bizonnyal hosszú sikerszériát megérő produkcióhoz. 
Szerző
Témák
színház
Frissítve: 2019.08.04. 10:23