Veszekedő kettős

Publikálás dátuma
2019.08.04. 10:22

Fotó: Orlai Produkció
Hernádi Judit és Péter Kata pazar veszekedő kettős a Becéző szavak című, emlékezetes regény - öt Oscar-díjat nyert film - színpadi változatában, az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum közös előadásában. Anyát és lányát játsszák, Kocsis Gergely rendezésében. A mama kibírhatatlan, állandóan belekotyog mindenbe, nincs ami tetszene neki, egyfolytában fújja és fújja a magáét. Hernádi remekül tudja szinte levegővétel nélkül az egyik mondatot a másikba ölteni, aztán hozzátoldani a következőt, és a megint következőt. Ezernyi szurkálódó, bökdösődő hangsúlya van, az arckifejezésének igencsak széles skálája pedig a durcás, morcos, hisztiző kölyöktől a gyilkosan agresszív, félelmetes tekintetig terjed. Az Aurora névre hallgató özvegyasszony képtelen lenne elviselni, ha a már igencsak meglett, háromgyermekes lánya, Emma leválna róla, ha nem zúdíthatná rá akár a legképtelenebb tanácsait, és miközben korholja, villámló szemeket mereszt rá, a nézése nem válhatna át szeretetteljesre. Hiszen amúgy persze imádja, ő az anyuci pici kislánya, mindhalálig. Ekkor még nem sejti, hogy milyen idegőrlően gyorsan hal majd meg Emma, testet, lelket kínzó rákban. Péter Kata a felvágott nyelvű lány. Neki sem tettek lakatot a szájára, vissza tud beszélni úgy istenigazából, pillanatok alatt felemeli a hangját, ami igencsak élesre képes váltani, a beszédmódja pedig akár hadaróan pergővé. Szóval nem húzza be fülét-farkát, nem mimóza, tulajdonképpen az anyja lánya. Igyekszik sok mindent ráhagyni, de azért nála is rendszeresen elszakad a cérna. És hát ő se egy könnyű eset. Miközben nehezen viseli az állandó perpatvart, tán kicsit élvezi is az örökös perlekedést, meccsként, játszmaként fogja fel. Igazán vérre azért nem is megy ez az egész, mert ő ugyancsak szereti az anyját. Ez voltaképpen se veled, se nélküled szerelmetes viszony, csak hát közben kicsit lenyúzzák egymásról a bőrt, kikészítik a másikat, olykor a padlóra kerülnek, de hamarosan keljfeljancsiként talpra állnak, hogy perceken belül ott folytassanak mindent, ahol abbahagyták. Mondanom sem kell, hogy ez „papedli”, jutalomjáték két remek színésznek, csaknem bohózati helyzetekkel, miközben érlelődik a tragédia, sejthetően settenkedik a halál. James L. Brooks 1983-as, kultikussá vált filmjében Shirley Maclaine és Debra Winger bűvölték el a nézőket. No és persze ne felejtkezzünk meg Jack Nickolsonról sem, aki a történetben fontos szerephez jutó szomszédot adta. A színházi előadásban Gyabronka József formálja meg kiválóan a celebbé lett, önimádó, egykori űrhajóst, aki azért némiképp megperzselődik Aurorától, vagy még inkább fordítva, hiszen a nő kezdeményez. Régen nem volt már férfival, roppant módon ki van éhezve. Ez persze megint bohózati helyzet is, de közel sem csak az, mert Hernádi érzékelteti a fájó magányt, tán ezért kapaszkodik olyan mereven és mohón a lányába. És bizony ennek a körbeünnepelt, beképzeltségtől sem mentes űrhajósnak szintén szüksége lenne valakire, aki valamicskével jobban kedveli a rajongóknál. Gyabronka is megmutatja, hogy magányos ez az ember. Rendezőként Kocsis pedig a szituációk tűpontos kidolgozásával és az egész előadással közszemlére teszi a mindennapi szócsatáinkat, kicsinyeskedéseinket, nyűgösködéseinket, értelmetlen egymást marásainkat, fölösleges „kűrjeinket”, haragszomrád „csatározásainkat”, elrohanásainkat, némiképp bűnbánó visszakullogásainkat, hepciáskodó elviselhetetlenségeinket, „két kis kakas összeveszett” típusú párviadalainkat. Bocsánat a kifejezésért, de ezt nem lehet találóbban kifejezni, balfaszoskodásainkat. Azt, amikor nagy a szánk, de bizonytalanok vagyunk magunkban is. Ha pedig kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, mindez hatványozódik. Az az előadás titka, barbatrükkje, hogy alapvetően könnyed szórakozás, sok-sok nevetéssel, és mégis megfogalmazódnak benne az állandósult félelmeink. A rettegésünk attól, hogy akit imádunk, az tán nem is szeret minket eléggé, és hogy annyi minden előfordulhat, ami miatt elveszíthetjük azt, akivel, bár akár leüvöltjük egymás fejét, mégiscsak legnagyobb örömeinket, emlékezetes pillanatainkat, öleléseinket, netán boldogságunkat is átéltük. Szóval, miközben „ütjük-verjük” egymást, mégiscsak menthetetlenül, alapvetően szétszakíthatatlanul, összetartozunk. Hernádiról és Péterről lerí, hogy színészpárosként egymásra találtak a próbák alatt. Szeretik oda-vissza dobálni a „labdát”, passzolni, leütni, visszaszerválni a poénokat. Azonos hullámhosszra kerültek. Ez azért fontosabb még az átlagosnál is, mert hajszálvékony mezsgyén kell eltalálni a játék stílusát. Nem mehet át ripacskodó harsányságba, de csöpögős, erőszakoltan könnyzacskókra ható érzelgősségbe sem, miközben meglehetősen érzelmes kell, hogy legyen. A két színész elsőrangúan veszi az akadályokat, amelyek jelentős részéről már a sajtóbemutatón sem látszott, hogy akadály, mert győz az ember- és élettapasztalatuk, a játékkedvük, a jóféle, csípős humoruk. Horváth Illés és Cseh Judit adják az összes többi szerepet. Zöldi Gergely a fordításával, Kálmán Eszter a díszlettekkel, Kiss Julcsi a jelmezekkel járultak hozzá a szeptembertől a Belvárosi Színházban látható, minden bizonnyal hosszú sikerszériát megérő produkcióhoz. 
Szerző
Témák
színház
Frissítve: 2019.08.04. 10:23

Séta a hegyen

Publikálás dátuma
2019.08.04. 09:10

Az, hogy a hegyen, pontatlan megfogalmazás. Az én hegyem legfeljebb dombocska. Kopár sziklafal, Kelenföld felett. A történet viszont, amit elmesélek, pontos, ezért kezeskedem. Most is csak azért töröm magam, hogy ne csak pontos, hanem – ha lehet – szép is legyen. Olyan, mint Évike, a tizenéves kamaszlány, akivel fent sétálunk a hegyen. Alattunk fortyognak az ötvenes évek. Az átkos, ahogy most utólag nevezi a nép. Akkor, a békevilág, ami a nyakunkba szakadt. És benne két tábor: a vesztesek és a győztesek. Mi ketten pedig enyhén szólva nem ugyanabba a táborba tartoztunk. A hozzám tartozókat meghurcolták, kitelepítették, a nép ellenségének nevezte ki az új, a győztes hatalom. Évike családjának viszont emeletes ház épület a mi gazlepte teniszpályánk felett. Az ávósház, a környéken csak így emlegetjük. Lakói katonák. Félelmetes, egyenruhás emberek. Halálos ellenségeink, szemben velünk, a pálya másik oldalán. Hogy honnan vettük a bátorságot, nem tudom. De mi, a levitézlett uralkodó osztályok csemetéi fellázadtunk: házibulikat rendeztünk a pálya árnyékában, az ávósház alatt. Évike az emeltről bámulhatta a Karády Katalin sanzonjára lépegető deklasszált elemeket. A bulit, ahova őt, az ávóslánykát nem hívta meg senki sem. Nem is engedték volna. A felnőttek az ablakban könyökölve figyelték a halálraítélt társadalmi osztály utolsó vonaglásait. A mi apáinkat pedig elemésztették a fogolytáborok.   * Hogy hol ismertem meg Évikét, ma már nem tudom. De hát, a virágnak megtiltani…egyszer csak azon kaptam magam, hogy mi ketten, kéz a kézben, fent üldögélünk a sziklás Sashegyoldalon. A buszmegállóban találkoztunk, a Sion lépcső alatt, ahol senki sem láthatott. Őt kiközösítette volna a családja, s én sem rendezhettem volna tovább a házibulikat. Némán bandukoltunk a domb bejáratáig, és csak fent tettem Évike vállára a kezem. A leánykökörcsinek között lágy, sima volt a gyep, ott ültünk le, mindig ugyanott, ezen a talpalatnyi helyen. Tavasszal virágba borultak a mandulafák. Később orgonaillat gomolygott a hegyen. Az ezüspihés leánykökörcsinnek nem volt ilyen hivalkodó illata. Csendben vártunk, mire óvatosan kinyitotta a húsos, lila szirmokat. Nem beszéltünk sokat. Éva egyetlen egyszer sem mondta ki, hogy jó így velem. Néztük a zúgó várost a lábunk alatt. Az apácazárdát, ahova a légitámadások alatt rohantak fel a régiek. Apácákról akkor hallott először Évike. Olyanok, kérdezte, mint a pingvinek? Este a Citadellát bíborpirosra festette a nap. Végig, a látóhatár peremén, a Duna sötét vize csillogott. Nem emlékszem, hogy mikor csókoltam meg először. Kuporogtunk, kéz a kézben, amíg csak koromfeketébe borultak a dombok Gödöllő felett. Alattunk ez az ismerős világ, amiben sehogyan sem találtam a helyem. A Sion lépcső és a buszmegálló. A csend. A félelem. * Elmúlt egy fél évszázad is, mire most mindez eszembe jutott. Bejártam a világot, dolgoztam, tanítottam három kontinensen. Volt két feleségem, felneveltem négy gyereket. Most pedig újra itt, a teniszpálya körül tologatom a kerekes kocsimat. Nem ismer senki, a régi családok Amerikába tették át a székhelyüket. A helyükbe újgazdagok települtek, akik emeletes épületeket emelnek az üvegverandás hétvégi házak helyén. Testvéröcsém kísér ezeken a kötelező sétautakon. A villanypóznákon kárognak a varjak. Nincsenek már vesztesek és győztesek. Luxusjárgányaikból integetnek az újgazdagok. Egy idő óta vén vizslát sétáltat egy asszony a régi teniszpálya körül. - Ez ki? – kérdezem öcsémet. - Ez? – csodálkozik. – Azt hittem, tudod. Mert hogy ez a fiatal nő az Évike lánya. Dél-Amerikában éltem, amikor itt, fölöttünk, talán éppen az én nagyfiammal egyidőben megszületett. - Az édesanyja – meséli öcsém – Rákospalotára költözött. Ő pedig itt él, az ávósházban, a pálya felett. Évike könyvtáros, hacsak nem nyugdíjas azóta ő is. Öcsémnek mindenről tudomása van. A vén vizsla is régi ismerőse. - Szerbusz, Sanyi bácsi! – köszön ránk az Évike lánya. - Tudod, hogy ez ki? – öcsém rám mutat. Nézzük egymást. Barna mosolygós lány. Olyan, mint amilyen valaha Évike volt. - Ő hogy van? – kérdezem. - Tud magáról! – feleli a lány. Már elmesélte, hogy mi itt az utcában a buszmegálló és a zárda között nap, mint nap találkozunk. Hívja a kutyát, a vén vizsla nyugtalan. - A lányom lehetne! – mondom öcsémnek. Hát, igen. Az én fiaim Amerikában élnek. Elmúlik egy év is, mire valamelyikük meglátogat. Marad egy régi pálya, egy emeletes épület. Az ávósház. Vesztesek meg győztesek. Egy kis domb Budán, Kelenföld felett.  
Témák
emlékek

Japán társasjáték

Publikálás dátuma
2019.08.04. 08:39

Fotó: Fortepan
Japán vendégei csak egyszer voltak panziónknak, a pencsinek. Fiatal házaspár érkezett, de nem a távoli szigetországból, hanem Berlinből, ahol a zeneszerző férj, Kisadata Otaka több éven át tanult. Miután azonban megszerezte diplomáját, még nem tért haza azonnal, előtte - ugyancsak tanulmányi célból -  néhány hónapot eltöltött Budapesten. Ugyanabban az időben voltak vendégeink az Anschluss után Ausztriába emigrált Emil Roth, valamint felesége és még tipegő fiuk, Xanul. Roth, akinek édesapja tölténygyáros volt - bécsi körökben „Kapselrothnak” azaz Gyutacsrothnak nevezték - felesége származása miatt települt Budapestre és egészen 1948 őszéig itt is éltek. A várban béreltek lakást, az viszont az ostrom alatt találatot kapott, tehát 1945/46-ban ismét nálunk laktak. Velük együtt a pencsi lakója volt még a San Franciscóban élő Mrs. Wheeler is.
Így azután 1938 nyarán létrejött egy kis csapat - olykor egy-két további pencsilakóval kiegészülve -, amely nagyon gyakran játszott egy Otakatól tanult játékot. Ehhez az ideális létszám kb. 5-8 fő. A lényege az, hogy egy játékos rámutat egy másikra, de ugyanakkor nem annak a nevét mondja, hanem egy harmadik jelenlévőét. Akire rámutat, annak hallgatnia kell, mert ha megszólal, zálogot ad. Reflektálni az elhangzott névre viszont annak kell, akinek a nevét mondták. Nem bonyolult játék, de könnyű téveszteni. Ha a társaság belejön, akkor gyorsan, flottul megy. Olykor persze megesik, hogy valaki a saját nevét mondja be, ami szintén tilos, ez esetben is zálogot kell adni. A legjobb az, ha rövid, mondjuk kéttagú nevek hangzanak el: Pista, Mari, Jóska, családnevek. Az egyszerűség kedvéért a zálogot 50 fillérben határoztuk meg (ne felejtsük el, 1938-at írtunk), de még így is hamar összejött egy kis üveg tokaji aszú ára. Amit aztán akár közösen is el lehetett fogyasztani. A tévesztés persze nem csak ennek a játéknak a sajátossága. Ugyanabban az évben rendezték Magyarországon az önálló nők nemzetközi szervezetének kongresszusát. Tagjai zömmel angolszász, diplomás és már nem fiatal hölgyek voltak. Legfőbb ismertetőjelük pedig az, hogy egyedülállók. Az egyik delegátus, egy csehszlovák szenátor, Plaminková is nálunk lakott, ahogy két kanadai tanárnő is. Nekik köszönhetően édesanyám is ott volt a kongresszus első napján. A megnyitót pedig Horthy Miklós  kormányzó feleségének közeli rokona, Melczer Lilla országgyűlési képviselő, a MANSz (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) elnöke tartotta. Ő maga is családanya volt. Beszédében - az akkori magyar frazeológiában szokásosan - elsősorban a megjelent anyákat emelte ki. Ez kissé szokatlanul hatott, hiszen az egyesület jelenlévő tagjainak nagy többsége hajadon volt. Főleg az angolszász és a többi nyugat-európai országból "férjezetlen hölgyek", vagy ahogyan ma mondanánk, szinglik vettek részt a tanácskozáson. A vendégszervezet elnöke, egy idős angol, vagy amerikai dáma, válaszát ezek után azzal kezdte, hogy legtöbbüknek a sors nem tette lehetővé az anyaság örömét, de édesanyja mindegyiküknek volt vagy van, ezért az ő nevükben mond köszönetet. 
Frissítve: 2019.08.04. 08:42