Ady, Esterházy (és más rokonlelkek)

Publikálás dátuma
2019.08.11. 16:58

Fotó: Marabu
Egy arcról ismerős házaspár kereste az egyik napilapot, sikerült megtalálnom a bulvár-polcon:
- Köszi, ebben megvan a teljes szöveg! Ez a múlt hónap 29-én történt, Orbán beszédére utaltak. Kiderült, habár látták az élő adást, elteszik nyomtatott formában is.
- Nem akarom feltartani önöket, de hogyan értelmezik, hogy szerinte az "illiberális" szó a "nemzeti" és a "keresztény" szinonimája?
- Mi nem nagyon értjük az ilyesmit, de az a fontos, hogy ott fönt tudják, mi kell az országnak. Mivel semmi kedvem nem volt rosszízű vitába keveredni, pláne nem a sajtóállvány és a zöldséges polcok között, elbúcsúztam. Világszerte látjuk, milyen könnyen lehet tömegeket manipulálni. Az olyan kérdések, mint az EU-pénzek lenyúlása, a visszamenőleges hatályú törvénykezés, stb. túl bonyolultak, de szeretik Orbánt "mert olyan mint mi, láttam ahogy tölti a kolbászt, ő egy igazi falusi gyerek". Viszont van aki többet vár egy miniszterelnöktől, tisztakezű embert szeretne látni az ország élén, és tíz év után már csak rezignáltan legyint a politikára. Minek is írok, kérdezte egyikük. Talán mert Ady figyelmeztet, hogy "Csak azért se győzhet a Mindegy" (A Mindegy átka). Helyesen emlékeztetett Simon Márton az idei könyvheti megnyitón Esterházy Péter gondolatára: "Félek, hogy elhatalmasodik rajtunk a legyintés". Egy kedves ismerős egy cikkemre azzal reagált: "csak újabb érvet adtál ahhoz az állításhoz, hogy nálunk bizony szólásszabadság van". Válaszoltam, hogy eszerint "az ötvenes évek logikája alapján, objektíve az ellenség szekerét tolom? Ez egy komoly morális kérdés és biztos olvastál komoly cikkeket arról, hogy az ellenzéknek ki kellene vonulnia a parlamentből, mert csak biodíszlet. Akkor ne jelenjenek meg kormányt kritizáló írások? Beer Miklós püspök ne szólaljon meg? Az MTA-tagok lapuljanak? Néha én is gondolok Sziszüphoszra, de egyszer egy ismerős mesélte, hogy egy rokona megemlítette a cikkemet, mert valamiben meggyőztem, amire ő nem gondolt." A legújabb Orbán-beszédből kiderül, hogy most már 2035-ig tervez. (Hogy felhördült a Fidesz mikor Gyurcsány Ferenc nyolcéves tervekről beszélt.) Félő hogy ez sikerülhet is; Körösényi András (HVG, 2019. 06. 20.) szerint "csodával" lehet leváltani "egy plebiszciter vezért". Gyakran lehet hallani az ATV politikai műsoraiban botrányok és az elmaradt tiltakozások kapcsán, hogy "már ez se üti meg az ingerküszöböt?!" Akarva-akaratlanul itt a lakosságra mutogatnak. Sokak és nem csak orbánisták szerint az ellenzék néha ellenszenvesen tud viselkedni, ami depolitizáló hatású. Ami meg a lakosságot illeti, érthető okok miatt 1990-ben nem voltunk felkészülve a demokráciára, ami többet igényel, minthogy hova kell menni szavazni. Ez már a pártok és az oktatás sara. A tudatlanságon túl, a lakosság nagy része tele van gondokkal - pénzhiány, gyereknevelés, munkahelyi gondok, családi viszályok, betegségek. Nincs idő utánajárni mi is például az MTA körüli vita, vagy a Microsoft-ügy. Mindig könnyebb alkalmazkodni mint harcolni. "Az emberek folyvást, és nagyjából sikeresen igyekeznek gondolataikat a fejleményekhez idomítani, és egyszersmind, jóval kevesebb sikerrel azon fáradoznak, hogy a fejleményeket idomítsák gondolataikhoz", írta Harry Cranbrook Allen brit történész (idézi John Lukacs: Az európai világháború 1939-1941). Beletörődés, meg az "én-a-győztesekkel-vagyok" szindróma erősen jelen van, és ha nem tetszik valami, akkor úgy érzi az ember, hogy kellene valamit tenni, de mit és kivel és hogyan, és jönnek a kérdések: Megéri? Nem lesz ebből bajom? Orbán tusványosi beszéde egyrészt üres volt, mert nem foglalkozott az ország komoly problémáival, másrészt engedett egy bepillantást a lelkületébe. Egyszerűen nem tud elengedni egy témát, csakazértis bizonyítgatja, hogy igaza volt, mikor 2014-ben kifejette, hogy számára az illiberális demokrácia a helyes út. Akárki is írta azt a beszédet, vélhetően nem ismerte Fareed Zakaria 1997-es tanulmányát - "The Rise of Illiberal Democracy" (Az illiberális demokrácia virágzása) -, mert akkor tudta volna, hogy ez a szakkifejezés foglalt és kimondottan negatív tartalmú. 1989-ben az egyik MSZMP-gyűlésről siettünk mi, újságírók, a másikra, reformkörök országszerte, valódi viták. A Gorbacsov nevével fémjelzett reformok hatására Berecz János kifejtette, hogy vége a moszkvai dirigálásnak, eljött a "nemzeti (ezt a szót nyomatékosan mondta - B. S.) szocializmus" ideje. Vitányi Iván rögtön szót kért, hogy "az a terminus technicus már foglalt!" Berecz legalább nem erősködött, míg Orbán minden kritika ellenére vissza-visszatér a témára. A 2017. április 26-i parlamenti felszólalásában azt mondta, "az illiberális demokrácia az, amikor nem a liberálisok nyernek", ami vicces, de nem annak szánta. 2018. május 4-én a Kossuth Rádióban kijelentette, hogy illiberális demokráciát épít, melyet ezúttal kereszténydemokráciaként definiált. Most megint előhozta és beszéde kb. egynegyede e körüli magyarázkodás volt. Amint hallgattam, kezdtem rosszul érezni magam. Amit ő hiányol, amit szeretne kialakítani az nem más mint a történelemből ismert Volksgenossenstaat, egy államnak népével való összeforrásának kifejezője, vagyis nemcsak közjogilag, hanem érzelem- és gondolatvilágban egyaránt, ahol az állam e nép - bárhol is élnek szerte e világban - kollektív érdekeinek kifejezője. És szerinte kell még másfél évtized, hogy kőműveskanalával és kardjával létrehozza. "Egy a tábor, és erről fog szólni a következő 15 év", mondta Orbán, aki hajlamos a nemzetet táborának tekinteni. (Így látja a TV2 és a "Magyar Nemzet" is.) E nézet szellemében kelt ki Rogán Antal a Kossuth Rádió július 7-i Vasárnapi Újság című műsorában azok ellen, akik nem voltak szolidárisak fideszes honfitársaikkal az Európai Parlament vezetőinek megválasztásakor. Magyar szavazzon a magyarra - képviseljenek bármit - mert mi egy nagy család vagyunk. A kormányhű médiában ment a szöveg, miszerint az ellenzék tagjai jobban utalják a Fideszt, minthogy szeretnék saját hazájukat. Így a hazaárulás vádja is felmerült Tusnádfürdőn, de Orbán csitította a kedélyeket, mondván: ezzel csak "fölértékelnénk őket". Hosszabb cikket lehetne írni Orbán beszédének furcsaságairól. Például ellentétet lát a "mindent szabad, ami a másik ember szabadságát nem sérti" alapállás és a "ne tedd másokkal, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek" nézet között. Hogy még zavarosabb legyen, egyetértően idézte Robert Schuman szavait az "egyetemes testvéri szeretet" gyakorlásáról, de ha valóban így gondolná, nem lennének például ártatlan emberek bezárva és éheztetve Röszkén. Gúnyolódott, hogy olyan ország kormánya fogja vizsgálni a magyarországi jogállamiság helyzetét, ahol nincs alkotmánybíróság, ahol az akadémiát az oktatási minisztérium felügyeli és a bírákat az igazságügy-miniszter javasolja kinevezésre. Hosszabban ki lehetne fejteni, hogy ez milyen butaság, de röviden csak annyit, hogy a jogállamiság kritériumát nem a testületek puszta léte határozza meg. Orbán állandóan a választási eredményre hivatkozik, hogy kormánya mindent a többség akarata alapján tesz. Tudta a szavazópolgár, hogy az MTA szétverésére szavaz? Hogy a CEU ellen szavaz? Arra, hogy milliárdokat költsön a kormány focipályákra kórházak helyett? Hogy elvegyék a rokkantnyugdíjasok pénzét? Hiteles forrásokból tudjuk, hogy Orbán mennyire akarnok természetű, mennyire kicsinyes tudni lenni, ha vesztésre áll, mennyire nehezen tűri az ellentmondást. Igazuk van azoknak akik vezérdemokráciáról beszélnek, ami, szégyenünkre, nem egy oximoron.
"Többség igenis van, és azt tiszteletben kell tartani, mert ez a demokrácia lényege," mondta Orbán Viktor 2019. július 27-én. "Ha jogszerűen kerülünk hatalomra, utána már mi határozzuk meg, mi jogszerű (...) [hiszen] minden hatalom a néptől származik," mondta Adolf Hitler, 1931. december 13-án. E két idézetet ki lehetne cserélni és sokaknak fel sem tűnne. Ezért mondom, Adyval szólva, "Gyertek, menjünk a Mindegy ellen".

A keleti-part magyar orientalista szemmel

Publikálás dátuma
2019.08.11. 16:00

Fotó: A szerző felvétele
New York azon városok egyike, ahová mindenki szeretne eljutni. Ki ezért, ki azért. Az én Kelethez szokott énemet a város nem vonzotta, aztán jött egy utazási lehetőség és természetesen yes-t mondtam.
 Amikor az október végi sötétben feljöttem a metróból, és megláttam a kivilágított felhőkarcolókat, egyből tudtam, nagyon jól fogom magam érezni a metropoliszban, hiába nincs bazár vagy selyemút. De könyvek alapján tudtam, a Keletnek is vannak itt emlékei. New Yorkban könnyű elvegyülni a helyiek között. Sem a külső, sem az öltözék, de még a beszélt nyelv, a magyar sem árulja el az emberről, hogy külföldi. Ugyanis nagyon sok, a városban élő etnikum a saját nyelvét is használja. Az éttermekben nem csak angolt hallottam, annak ellenére, hogy az emberek öltözékéből tudtam, a beszélgetők helyiek. Bár egy attribútuma mégiscsak van a turistának: a fényképezőgép - a helyiek nem fényképezik le a felhőkarcolókat és ami a külföldinek újdonság. Amikor a házakat, az embereket, és az utcákat fényképeztem, gyakran úgy, hogy a zebra közepén álltam és a jobb kép miatt már a piroson át futottam a járdára, senki sem szólított meg a „Honnan jöttél?", "Meddig maradsz?” kérdésekkel. Bezzeg Dusanbéban! A modern házakat fényképezve egy maláj fiú hangosan rám köszönt az utcán. Nevetve magyarázta, a külsőm alapján még lehetnék helyi orosz is, de látva, hogy az épületeket fotózom, biztosra vette, turista vagyok. Igaza volt. Amúgy Tádzsikisztán fővárosában olyan kevesen voltunk „idegenek”, hogy ismeretlenül is köszöntünk egymásnak az utcán. De egyedül képviseltem Magyarországot és az EU-t a kínai Hotanban, Meshedben és Neisápurban (Irán), és csak egy-egy turistát láttam Turpanban (Kína) és Asgabatban (Türkmenisztán), igaz azokat is a szállodában. New Yorkban az utcák egyirányúak, ezért sokszor háztömböket kell gyalogolni egyik megállótól a másikba. Sokan buszoznak, de többen választják a metrót, igaz a jól öltözöttek inkább csak Manhattanben. Élmény volt kimetrózni Bronxba: életemben először jutott az eszembe, hogy talán itthon, Budapesten kellett volna biztosítást kötni. Nyíregyháziként úgy éreztem el kell mennem Bronxba, ahol Tony Curtis született, akinek az apja magyar zsidóként Mátészalkáról indult. De Bronxba arabistaként is mentem, Edgar Allan Poe házikóját néztem meg, ami a róla elnevezett tér közepén áll. Itt élte le élete utolsó napjait a híres amerikai író, költő. Sajnos nem tudtam bemenni a házba, ami jelenleg múzeum, zárva volt, ezért többször is körbesétáltam. Poe, akinek a leghíresebb verse, a „A holló” kötelező tananyag a középiskolákban, szintén érdeklődött a Kelet iránt: az egyik legelső, ugyanakkor leghosszabb versét a Korán inspirálta.
A Korán hetedik fejezetének a címe: „Al-Aráf”. Véleményem szerint vannak szavak, amelyeket teljesen értelmetlen egy idegen nyelvről magyarra fordítani, és bizonyos magyar szavakat – puszta, gulyás, betyár – nem lehet, és a jelentés tartalma miatt szinte képtelenség is idegeníteni. Az arab nyelv egyik ilyen szava az aráf, de írhatnám még a kalifa, sejk, vagy a ramadán szavakat is. Az aráf egy olyan, halál utáni átmeneti hely, ahol azok a holtak vannak, akik sem a Mennyországba, sem a Pokolba nem kerültek be.  A felhőkarcolók után bölcsészként jól esett megpihenni a Public Libraryben, ahol Munkácsy Mihály mellszobra, és az általa festett „Milton” festmény mellett még otthon is éreztem magam, de a Szabó Ervin könyvtárból kivett könyveim kölcsönzési idejét nem tudták meghosszabbítani. Pedig állítólag Amerika a lehetőségek világa! Munkácsy az USA-ban is járt, igaz a „Vak Milton az »Elveszett Paradicsomot«” diktálja lányainak" című képe egy amerikai műgyűjtő, Robert Lenox Kennedy (1822-1887) gyűjteményéből került a könyvtárba.  A következő állomás az Ellis Islandon álló múzeum volt, ahová a bevándorlók érkeztek. A termekben rengeteg fénykép és dokumentumok másolata látható, olvasható. Mindenki érdeklődve keresi saját népe múltját, és megörül, ha valami hazai vonatkozásra bukkan. Én a képek között két magyarra is akadtam. Az egyiken egy magyar cselédlányt arcát láttam, aki a kiírás szerint Trentonba, New Jersey állam székhelyére költözött. Talán még most is él, ha meg nem halt. A másik hölgyet „Magyar immigrant”-nak nevezte a felirat, nem tudva, hogy a magyar „magyar” szó angol fordítása „Hungarian”, és helyesen úgy lenne, hogy „Hungarian immigrant”. Tudjuk, a történelem egy ideje ismétli önmagát. Az egyik röpcédulán „Boycott”-ról olvastam, de nem volt rajta dátum. Az amerikai és európai kereskedők bojkottot hirdettek a japán, és kínai éttermek, szabóságok, és mosodák ellen. A nyomaték kedvéért, hogy tudják a kívülállók, hogy miről is van szó, a felhívás alá odaírták: „Amerika kontra Ázsia.” Miután bő négy óra után megtaláltam a kijáratot a Metropolitan Museum of Artból, megnéztem egy mecsetet. A New York-i mecset belső tere abban különbözött az általam már meglátogatottaktól, hogy két tévékészülék is volt benne. Máig sem tudom, hogy miért épp kettő. Talán ez a síita-szunnita ellentétre utal? Vagy az egyiket a férfiak nézték, a másikat pedig a nők? Megfordultam a Columbia Egyetemen New Yorkban, és a Princetoni Egyetemen, ahol a program keretén belül meglátogattuk az épületeket, a könyvtárat, és a múzeumot is. Az egyetem egyik arabista professzora – én is arabisztikát tanultam az ELTE-n – Hámori András, a templomban pedig megtaláltam a híres „libanoni” maronita keresztény Philip Hitti (1886-1978) emléktábláját. A Columbia Egyetemen termeiben régi kínai tárgyakat láttam, és odafele menet ráakadtam a „Hungarian Pastry Shop”-ra is. De ilyesmire nem költöttem, inkább Dunkin’ Donuts fánkot vettem.  Washingtonban a Lincoln-emlékmű utána a Capitolium épülete következett. Az USA első elnökének, George Washingtonnak állít emléket egy obeliszk, a Washington-emlékmű. A másik híres obeliszk, a „Kleopátra tűje” New Yorkban áll. Ennek viszont semmi köze sincs a híres uralkodónőhöz, mert jóval előtte építették, III. Tutmózisz (Thotmesz) idejében (i.e. XV. sz.)
Témák
New York
Frissítve: 2019.08.11. 16:20

Az államkapitalizmustól a tekintélyelvű neoliberalizmusig

Publikálás dátuma
2019.08.11. 15:33

Fotó: Népszava
A magyar közönség előtt egyelőre kevéssé ismert Fábry Ádám, aki az argentínai Cordobai Egyetemen tanít. Nemrégiben azonban friss könyvel állt elő, amely újszerű értelmezést ad a magyar rendszerváltásról (The Political Economy of Hungary - From State Capitalism to Authoritarian Neoliberalism. Palgrave MacMillan, London, 2019.)

Az állam központi szerepe

Fábry Ádám azok közé tartozik (például Tamás Gáspár Miklós társaságában), akik szerint a szovjet rendszert helyesebb államkapitalizmusnak, mint államszocializmusnak hívni, miközben már persze maga az államszocializmus kifejezés is egyfajta utalás arra, hogy elvileg elképzelhető nem államközpontú szocialista gazdasági modell is. Az államkapitalizmust, mint megnevezést, már a rendszer saját ideológiájának következetes alkalmazása is kiadja. Marx szerint ugyanis a kapitalizmus egyik sajátossága, hogy a munkások nem birtokolják, nem kontrollálják a termelőeszközöket, munkájuk gyümölcsétől pedig el vannak idegenedve. Ezen a szovjet rendszer semmit nem változtatott, azaz továbbra is kapitalizmusnak mondható, azzal a különbséggel, hogy a termelőeszközöket névlegesen az állam, a gyakorlatban pedig egy ideologikus bürokrácia birtokolja. Ebben egyébként a szovjet rendszer nem is annyira egyedi. Fábry felhívja a figyelmet arra, hogy az államnak milyen központi szerepe van a kapitalizmusokban is, legyen szó a Kelet-indiai Társaságról, Bismarck fejlesztőállamáról, a távol-keleti "kis tigrisekről", vagy a mai Kínáról. Érdekesség a tervutasításos rendszer részletesen lebontott, folyamatos nyomást fenntartó produktivista termelési célszámainak említése, amely manapság ugyanannyira sajátja a multik világának, mint az államot működtetni hivatott neoliberális, "új közmenedzsment" világának. A szovjet rendszer persze centralizáltabb és ideologikusabb volt, több erőforrást összpontosított a nehéziparra, ám ezek – emlékeztet Oskar Lange nyomán a szerző – sokkal inkább a hadigazdálkodás sajátosságai, ami viszont azért vált szükségessé, mert a szovjet rendszer a tőkés rendszerekkel való konfrontációban született meg és igyekezett fennmaradni. A rendszerváltás e perspektívából nézve egész más megvilágítást kap Fábry szerint. Az ugyanis így kevésbé a rendszer leváltása egy másikkal, ahogy azt a főáramú olvasatok szocializmus/kapitalizmus dichotómiája sugallta ’89-ben. Sokkal inkább valaminek a megőrzése, mégpedig az államkapitalizmus technobürokráciája igyekszik itt a saját uralkodó szerepét átmenteni azután, hogy világossá válik számára, hogy a tervutasításos rendszer a kapitalista világgazdaság kontextusában nem tartható. Fábry ezért amellett érvel, hogy nem vesznek mindent észre azok az olvasatok, melyek a rendszerváltást és az utána következő neoliberalizmust elsősorban a külső intézményi nyomásnak tudják be. Ebben egyébként csatlakozik Bockman és Eyal nézeteihez, akik kifejezetten Kelet-Európát látják a neoliberalizmus bölcsőjének, illetve a térség és a Nyugat interakcióját hangsúlyozzák.

Bokros, Surányi, Matolcsy

Fábry szerint ugyanis már a magyar államkapitalizmus középső évtizedeiben megvolt egyfajta proto-neoliberalizmus, amikor is a technokrácia piaci fundamentalista irányba igyekezett tolni az államkapitalizmus szekerét. Fábrynál ennek emblematikus intézménye a Pénzügyminisztérium berkeiben létrejövő Pénzügykutatási Intézet, melyet később Medgyessy Péter pénzügyminiszterként megszüntetett, ám az a bankok finanszírozásában főnixmadárként újraéledt, immáron magáncégként (Pénzügykutató Rt.). A szerző részletesen elemzi ennek az intézménynek, illetve a köréje csoportosuló tudásközösségnek a szerepét a rendszerváltás proto-neoliberális előkészítésében. Fábry elemzése itt sokban emlékeztet Szalai Erzsébet munkáira, melyekben arra figyelmeztet minket, hogy a rendszerváltás nem annyira a kommunista pártelit, mint inkább a későkádári technokrácia hatalomátmentése volt. Ám ez a folyamat már jóval korábban elkezdődött. Emblematikus figurái: Kornai János, aki a Szabad Néptől indulva lett amerikai egyetemek professzora, a piacközpontú közgazdaságtan nemzetközileg elismert híressége. Vagy Nyers Rezső, az 1968-as új gazdasági mechanizmus élharcosa, akinek piacosító próbálkozásait azonban szovjet utasításra Kádárnak le kell állítania. Végül a rendszerváltásra igazi hatással a Pénzügykutató akkor fiatal munkatársai voltak. Ide tartoztak a Fordulat és reform (1986) szerzői, Antal László, Bokros Lajos, Lengyel László, Csillag István és Matolcsy György, de sok más ismert közgazdász, vállalati és banki szakember is, akik a rendszerváltás után komoly karriert futottak be mint miniszterek, bankvezérek, befolyásos véleményvezérek, hatalmi háttéremberek. Fábry három kiemelkedő figura (Bokros, a vele együtt katonáskodó Surányi György, illetve a kezdetben szintén ebbe a körbe tartozó Matolcsy) személyes életútján keresztül mutatja be a későkádári technokrácia hatalomátmentését. Számos más közismert szereplőt is választhatott volna. Fábry ezek után bemutatja a rendszerváltás utáni neoliberalizáció fázisait, melynek köszönhetően az első időszakban Magyarország volt a nemzetközi intézmények „poszterfiúja” (mintaországa). A folyamat szimbolikus kezdete a Bokros(Surányi)- csomag, mely ismét csak az egykori technokráciához köthető. Az egymást követő kormányok lépésről lépésre kivéreztették az esélyteremtő állami alrendszereket (oktatás, egészségügy, szakképzés, szociálpolitika). Folyamatosan a létminimum alatt tartották a minimálbért, és alapvetően a magasabb humán tőke előállítása helyett folyamatosan olcsó bérekkel kívántak versenyezni. A szakszervezeti jogosítványokat legyengítették, adókedvezményekkel és hatalmas állami támogatásokkal versenyeztek a multik kegyeiért. A neoliberalizmus eredményeképpen ismert módon totálisan befagyott a magyar társadalmi mobilitás. A szegények gyerekei szegények maradtak, az elit, elsősorban pedig a hegemón technokrata elit pozícióit pedig nem fenyegették az alulról felfelé törők. A technokrata elit tehát versenyt prédikált mindenhol, kivéve saját elitpozícióit. 2005 után azonban a magyar neoliberalizmus története összezuhant. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt leállt a gazdasági növekedés, az egekbe szökött az államháztartási hiány, melyekre a kormányfő drasztikus megszorításokkal reagált. Ez tovább szűkítette a kibocsátást, miközben ellensúlyozásként kiengedték a devizahitelezést, melyből aztán szintén külön dráma lett. A gyorsan hízó államadósság és a stagnáló GDP egymáshoz képesti arányának drasztikus növekedése miatt 2008-ban a nemzetközi befektetők faképnél hagyták Magyarországot, összeomlott a forint árfolyama, egekbe ugrottak a devizahitelek törlesztő részletei. A piacról már nem tudtuk megújítani az adósságunkat, maradt az IMF hitelcsomagja, amely elérte a magyar GDP 20 százalékát. Közben pedig ott volt a 2006-os őszödi beszéd, a népszavazási vereség, majd a Bajnai-féle stabilizáció, melynek következményeként megszűnt a 13. havi nyugdíj, csökkent az életszínvonal és zuhant a GDP. Egy ilyen mértékű összeomlást már nem bírt ki a magyarországi ún. demokratikus neoliberalizmus. Véget ért a magyar „radikális közép” hegemóniája, ahogy Fábry Tariq Ali nyomán nevezi a neolib technokratákat. Liberális politikai képviseletük megszűnt, az általuk uralt Szocialista Párt pedig megkezdte sorozatos feleződéseit. Felkészült: Orbán Viktor. 

Orbánnal él tovább

Itt azonban Fábry ismét nem a megszokott interpretációt adja. Nem ért egyet azokkal, akik Orbánban valamifajta maffiavezért, vagy szimplán Nyugat- és kapitalizmusellenes bugris hőbörgőt látnak. Gramsci és Stuart Hall alapján azt állítja, hogy a radikális jobboldal tekintélyelvű fordulata nem más, mint a neoliberalizmus továbbélése akkor, amikor a megszokott eszközökkel az már nem tartható fenn. Orbán tehát Fábry számára a tekintélyelvű neoliberalizmus embere. Fontos itt a jelző és a főnév. A neoliberalizmus a rendszer, ami így azonos a 2010 előtti korszakkal. A tekintélyelvű a jelző, azaz megváltozott a neoliberalizmus működési elve, nyílt és demokratikus formában már nem volt fenntartható. Fábry hosszan és meggyőzően sorolja Orbán kormányzásának neoliberális jellegzetességeit, a folyamatos adócsökkentésektől (szja, tánya, stb.) a Munka törvénykönyvének liberalizálásáig, a jóléti állam maradékainak leépítéséig, az offshore széles körű használatáig. A későkádári technokrácia megdöbbenve tapasztalja, hogy Orbán tekintélyelvű rendszerével szemben nincs tömeges ellenállás. Fábry könyve megmagyarázza, hogy miért nincs: azért, mert a neoliberalizmus korábbi, liberálisabb formája ellehetetlenítette a magyar társadalmi mobilitást, a vagyonos és tudással rendelkező középosztály létrejöttét, amely az Orbán-rezsimmel szembeni ellenállás bázisa lehetett volna. A későkádári technokrácia tehát saját bukásának ágyazott meg Gyurcsánnyal, és saját visszatérését lehetetlenítette el elitpozícióinak védelmével. Fábry Ádám könyve igen hasznos adalék a magyar rendszerváltás és az Orbán-rezsim megértéséhez. Álláspontja szerint a korai neoliberalizáció már az államkapitalizmusban megkezdődött, a rendszerváltás után csúcsra járatódott, majd a felső osztály egyik felének politikai összezuhanása után a másik fele immáron csak jobboldali autoriter formában képes folytatni a neoliberális társadalompolitikát Magyarországon.
Frissítve: 2019.08.11. 16:23