Játék

Méltatlanul csekély figyelmet kapott a hazai médiának a hatalomhoz közeli részében Orbán Viktor legújabb sikere. Csehországban ugyanis dobogós helyen végzett a külföldi politikusok népszerűségéről készített felmérésben. Csak az új szlovák államfő, Zuzana Caputová és Ferenc pápa előzte meg. Bizakodásra ad okot, hogy három éve a hasonló közvélemény-kutatásban a magyar miniszterelnök még a hatodik volt, vagyis újabb három év elteltével szinte megjósolható az aranyérem. Vajon mi lehet az oka, hogy ezt a remek szereplést nem kísérte határainkon belül hozsannázás és dicshimnusz? Az csekély magyarázat lehet rá, hogy fölöslegesnek tartották, hiszen mindenki tisztában van a vezér emberi és politikai nagyságával, szükségtelen rátenni még egy lapáttal. Alkalom lehetett volna ez, hogy újra felidézzék a nagyszerű karrier fontos állomásait, kezdve attól, hogy kiűzte hazánkból a megszálló szovjet csapatokat, folytatva a jobboldali, keresztény erők egységbe tömörítésével, egészen a Brüsszellel és Soros Györggyel folytatott kérlelhetetlen és győzedelmes szabadságharcáig Minderről azonban nem esett szó, de arról sem, hogy könnyű a cseheknek. Ők a messzi távolból értékelik a világot, s nem tudni, mennyire ismerik igazán. Feltehetően van nekik elég bajuk a saját vezetőikkel, például Babis kormányfővel, aki ellen már többször százezrek tüntettek, meg Zeman elnökkel, aki azt képzeli, hogy ő és csakis ő fújja a passzátszelet. Egy ilyen országban felüdülést jelenthet külföldi politikusokat osztályozni. Onnan még az illiberális államról szőtt zavaros magyarázatok is szimpatikusnak tűnhetnek, ha ugyan egyáltalán hallottak róla. Nem zavarja őket a politika zászlajára tűzött migránsellenes kampány, de még a sorozatosan felbukkanó korrupciós botrányok sem. A magyar emberek – bár nem a feltétlen hívők – tudnának mesélni, de akkor el lenne rontva a játék. Különben is mindenki tartsa magát ahhoz, hogy „csak a Fidesz”, ahogy az itteni közvélemény-kutatások is mindig kimutatják. Ami persze a magyar embereknek nem játék. Ebben telik az életük.  
Frissítve: 2019.08.12. 09:06

Büszkeség és balítélet

Fontos, hogy egy homofób kirohanásairól ismert képviselő harcot hirdet egy világcég ellen? Érdemes foglalkozni azzal, hogy egy szélsőjobboldali nézeteket valló irodalomtörténész havi félmilliós fizetésért befolyásolhatja az oktatást? Lényeges, ha az állami támogatásból élő portál szerzője a mozgássérültek „túlláthatóságát” hasonlatként emlegeti? Van jelentősége a központi idegenellenes direktívának? Figyelemreméltó, ha a kormánylap méltóságában sérti a klímaaktivistát? A gondolat- és szólásszabadság korában az érvényes válasz a nem lenne. Ha nem következne mindebből, hogy ilyen helyen élünk. Olyan helyen, ahol a kormánypárti politikus nem kockáztat, ha nyíltan vállalja kirekesztő nézeteit, hiszen a három legfőbb közjogi méltóság egyike hasonló gondolatokat hangoztat. Így nem alaptalan a Pride résztvevőiért való aggódás és alig meglepő, ha szivárványos táskája miatt ér inzultus egy fiatal lányt a falunapon. Ahol az antiszemita, magát kánonbontónak tartó áltudós a magyar nyelv és irodalom kerettantervi bizottságban dolgozhat, ott hivatalos támogatást érezhet maga mögött a karizmatikus középiskolai tanár, aki évekkel ezelőtt a legfogékonyabb korszakában lévő diákjával így beszélgetett: – Ki a kedvenc költője? – Radnóti – Miért nem szeret maga inkább egy magyar költőt?!? Ahol a hatalom közeli szennylap kikel a kerekesszékesek ellen, ott feljogosítva érzi magát a kalauz, hogy lerángassa a vonatról a mozgássérült utast. Ahol meg kell védeni munkahelyeinket és magunkat a bevándorlóktól, nem csoda, ha köcsögkínaizva és migránsozva vernek meg fesztiválozókat, miközben a biztonsági őr épp nem hallja a segélykiáltást. Ahol a magát konzervatívnak definiáló újság az Asperger szindrómával élő svéd aktivista hajfonatait gúnyolja, a főpublicista hol kis klímazombinak, hol hisztisnek nevezi őt, ott döntéshozók vitatják az éghajlatváltozás jelentőségét. És míg a sok felnőtt kárhoztatja a „mai fiatalokat”, mert az okos telefonjukon lógnak, nem ébred rá, hogy annak nemzetközisége nyelvtudást, széleskörű világlátást és az eddiginél nagyobb esélyegyenlőséget adhat. Miközben rengetegen becsmérelik őket, mert az online térben kommunikálnak karót nyelt kötelező beszélgetések helyett, nem veszik észre, hogy temérdek tizenéves a chat adta lehetőséggel élve thai, dán, indonéz, belga vagy cseh, nagyvárosi és zsákfaluban élő, ép és sérült kortársaival tart kapcsolatot. És válik olyan nyitott, elfogadó és szabad emberré, aki nem ítél származás, vallási, szexuális hovatartozás, bőrszín, az évek száma vagy egészségi állapot alapján. A tiszteletlennek, felelőtlennek és politikailag inaktívnak tartott diákok pedig a „hisztis” tizenhat éves svéd lány vezetésével utcára vonulva több figyelmet tudtak irányítani a klímakatasztrófára, mint előttük bárki. Úgyhogy a fölényes kritika helyett talán inkább érdemes volna elgondolkodni, velük együtt tanulni és remélni, hogy ők jobb világot építenek majd. Mert amit készen kapnak, azzal sok szempontból nincs miért büszkélkedni.   
Frissítve: 2019.08.12. 09:53

Hová lett a szakmaiság?

Olvasom, Fóton alig maradt néhány kettős szükségletű gyermek. A többieket vagy hazagondozták, vagy megyei intézményekben helyezték el. Erről Szél Bernadett beszélt az Abcugnak. Ez lehetne jó hír. Jelenthetné azt, hogy olyan fantasztikus szakmai munka folyik Fóton, hogy akár a beutalás maximális két évének letelte előtt meg tudják szüntetni a beutalt gyermekek speciális szükségletét. Ha ez így van – s efelől kétségem sincs –, felmerül a kérdés, hogy vajon szükséges volt-e a központi speciális gyermekotthoni ellátás elrendelése? De vajon erről van-e szó? Valóban kevesebb gyermek szorul speciális ellátásra? Vagy a két, fiúk számára fenn tartott központi intézményben folytatott férőhelybővítések máris megoldották a várólisták problémáját? Miért gondolom azt, hogy a kialakult helyzetnek nem is szakmai okai vannak? Talán azért, mert láttam már speciális szükségletű gyermekeket. Tisztában vagyok azzal, hogy parancsszóra nem lehet megszüntetni azokat a kialakult viselkedéseket, melyek miatt szükségessé válnak a beutalások. A hazagondozások, elhelyezések mégis csak megtörténtek, de hol itt a szakmaiság, a szakma, az alapvető emberi morál? Mi lesz az ellátás nélküli gyerekekkel? Megtudhatjuk majd a sajtóból, hogy milyen helyzetekbe keveredtek? S akkor a saját felelősségünket majd rátolhatjuk másra, leginkább arra a gyerekre, akitől elvettük a változás lehetőségét? Parancsszóra csak meghasonlott, félelemben élő emberek tudják figyelmen kívül hagyni a gyermek azon jogát, hogy „A speciális gyermekotthonban vagy gyermekotthon speciális csoportjában elhelyezett gyermeket - helyzetére való tekintettel - fokozott védelemben kell részesíteni.” Hová lett a gyermekvédelem szakmaisága? (A szerző gyermekvédelmi szakember)
Szerző
Prokai Judit