Táborok

Az uzdi roma-magyar tábor kisdiákjai megtapasztalták, hogy ellentét van a két etnikum között. Egyikük, a sugárzóan értelmes Áron elmondta, hogy azok a társai, akik szidják a romákat: meggyőzhetetlenek. „Nem tudják, mit beszélnek” - tette hozzá a fiú. Eszembe jutott a magam gyerekkori története. 1961 nyarán napközis táborba adtak a szüleim Szombathelyen. Délutánonként tanáraink elsétáltak velünk a Perint patak szabadstrandjára. Egyszer a lubickolás félbeszakadt, mert egy tíz éves srác körbeszaladt közöttünk, és azt kiabálta:  Ott vannak a cigányok! Verjük meg őket! Össze is állt egy 35-40 fős csapat, hogy megverje a cigányokat. Nyolc éves voltam, ám azt a szót, hogy cigány addig még nem hallottam. Kérdezgettem a többiektől, hogy kik azok a cigányok, amire a csapat egyik fele nem tudott felelni, a másik fele viszont állította, hogy a cigányok rettenetesek, és verni kell őket. A felajzott banda elindult a kicsit odébb fürdő cigány gyerekek felé, ám a tanáraink időben közbeléptek. Majd hatvan év alatt sokat változott a világ, a lényegét tekintve mégse. Aki otthonról és a barátoktól hozza magával, hogy a romák, vagy a melegek, esetleg a migránsok üldözendők, annak a gyűlölete általában egy életre megalapozott. Ráadásul a politikusok egy része – saját táborának izmosítása és összetartása végett – ezt a gyűlöletet „taktikusan” turbózza is. Ám a békés együttélésre szavazók sem adják fel. Nincs könnyű dolguk. Ezt az uzdi tábor szervezői is észrevették. Az uzdiak állami támogatásra meg se próbáltak pályázni azok után, hogy kaptak 50 ezer forintot az államilag gyűlölt Soros alapítványától. Inkább saját zsebükbe nyúltak. Jövőre kétszer ekkora tábort akarnak. Nem fogadják el, hogy a gyűlölködők meggyőzhetetlenek. Ebbéli hitüket gyerekkoruk emléke táplálja, merthogy 60-70 éve Uzdon boldogan éltek együtt a magyarok és a romák. Biztosak abban, hogy ez a felejthetetlen élmény munkával, kitartással és szeretettel újra megteremthető. Ők meg ebben meggyőzhetetlenek.
Szerző
Ungár Tamás
Frissítve: 2019.08.14. 10:15

Gyomorszáj és fügefalevél

Darja Szosznovszkaját szombaton úgy vágták gyomorszájon, hogy még hétfőn is hányinger kínozta, nem beszélve a zúzódásairól. A fiatal moszkvai lány odaszólt a rendőröknek, akik éppen egy mozgássérültet vonszoltak a földön, mire utánaszaladtak és máris ő volt bajban. Az orosz fővárosban négy hete ismétlődnek a tüntetések, mert a szeptember 8-ára kiírt helyi választás előtt az illetékes bizottság nem hajlandó bejegyezni az ellenzéki - vagy legalább a hatalomtól független - jelölteket. A megmozdulások résztvevői közül hétről-hétre százakat, alkalmanként akár ezernél is többet állítottak elő. Volt, akit még a demonstráció előtt, a saját lakásán vettek őrizetbe. A szintén fiatal Ljubov Szobol például az interneten közvetítette, amint rátörték az ajtót. Az aktivista szerint a hatalom fél. Attól, hogy elveszíti az ellenőrzést a Moszkvát irányító városi duma felett. Az orosz ellenzék ugyanis Moszkvában, ahol a legerősebb, megpróbált közös jelölteket állítani, vagy legalább koordinált, "okos" szavazásra mozgósítani amúgy eléggé szétforgácsolt támogatóit. A sziklaszilárd macsónak beállított, a hétvégén is Szevasztopolban, az Éjszakai Farkasok motoros szervezet rendezvényén parádézó Vlagyimir Putyinnak pedig már ennyitől is inába szállt a bátorsága. A 35 évesen veterán ellenzékinek számító Ilja Jasin, akinek jelölését a hatóság mondvacsinált okokkal ugyancsak elutasította, már az egész választás elhalasztását és a jelölési folyamat újrakezdését indítványozta. Vagyis a demokrácia moszkvai hívei immár kétségbe vonják a választási procedúra - következésképpen az eredmény - legimitását. A nyári szelek pedig meglibbentették a rezsim legkényesebb pontját takaró fügefalevelet, és láthatóvá vált, milyen piciny a putyinizmus férfiassága. A Kremlből magabiztos szólamok és a globális ambíciók ellenére már egy ötvenezres békés tüntetés is pánikreakciót vált ki - míg a francia demokrácia például kibírta a sárgamellényesek több hónapos, olykor erőszakos demonstrációit. Fura dolog ez, minél görcsösebben próbál monolitnak látszani egy-egy autoriter rendszer, annál feltűnőbbek a repedései, annál jobban rettegnek a csúcson lévők és annál elszántabbak a változást követelők. A nagyvárosok pedig egyenesen a despoták Achilles-sarkai. Törökországban az isztambuli helyi választás elvesztése ingatta meg Recep Tayyip Erdogan legyőzhetetlenségének mítoszát, míg Oroszországban a moszkvai választási bizottság önleleplező döntései már a voksolás előtt megmutatták a rezsim gyengeségét. Nem meri megkockáztatni a demokratikus jelöltek áttörését, mert az országosan teremtene precedenst. A lassan húsz éve hatalmon lévő Putyin helyzete nem elég szilárd ahhoz, hogy elviseljen egy erős ellenzéki jelenlétet a moszkvai városi dumában. A hatalom nem bízik saját érveiben, abban, hogy vitában is meg tudja védeni az álláspontját. Marad tehát az erőszak, a demokrácia látszatának feladása. Ami azonban veszélyes, mert akár fel is gyorsíthatja a megállítani kívánt változást. Ez a diktátorok örök dilemmája.

A Mongol projekt

Furdal a lelkiismeret, amiért hétről hétre horrorral traktálom az Olvasót. A huszadik század meghökkentő meséi: vér, verejték, könnyek. Következzék most felüdülésül a nyári kánikulában egy hidegháborús história. Lám, Orwell utókora meglepő és mulatságos történeteket is produkált.
1969 nyarán, miközben a világ szájtátva bámulta a Holdra lépést, Chris Petersen, Hollandia Marxista–Leninista Pártjának (MLPN) főtitkára Pekingbe látogatott. Tárt karokkal várták, személyesen Mao Ce-tung fogadta. A pártlap, a Zsenmin Zsipao hosszú cikkben méltatta a nyugat-európai kommunista elévülhetetlen érdemeit, aki – a hruscsovi revizionizmus ellenében – hűségesen kiállt az ortodox maói irányvonal mellett. Akkora becsben tartották, hogy később, Nixon elnök híres látogatása (1972) előtt kikérték a véleményét, mit szólnak majd Európában a kínai–amerikai közeledéshez.
Hollandiában nem sok vizet zavart a világforradalmi mozgalom, amelynek saját adatai szerint hatszáz helyi tagja volt. Az MLPN szócsöve, a De Kommunist, fáradhatatlanul visszhangozta Peking aktuális álláspontját a kulturális forradalom sikereiről, a szovjetek árulásáról, akármiről. Nem volt egy világlap, a piacról a nyomdaköltséget se tudta volna kigazdálkodni, de nem is szorult rá. Az ázsiai óriás az évek során csaknem kétmillió dollárt szánt hollandiai propagandára.
A bőkezű kínaiakban fel sem merült, hogy csúnyán átverik őket. A finanszírozott fantompárt nem létezett. Petersen főtitkár szerepét egy Pieter Boevé nevű matektanár játszotta el, akit még egyetemistaként szervezett be a holland hírszerzés, egy moszkvai diákkonferenciáról hazatérőben, az ötvenes években. A szolgálat két legyet ütött egy csapásra a kitalált maóistával. Összezavarta és megosztotta a belföldi kommunistákat, másrészt – ez volt a nagyobb dobás – bennfentes értesülésekhez jutott a legfelsőbb pekingi körökből. 
A kapcsolat két évtizeden át virágzott – mondhatni, mint száz virág. „Petersen elvtárs” vagy harmincszor járt Kínában. Alaposan felkészült a Vörös könyvből, pompásan tudott pártzsargonban hadoválni, idézgetni a „nagy kormányos” bölcsességeit. Még 1989-ben is meghívták, mert szükségük volt egy külföldire, aki nem ítéli el a Tienanmen téri diáklázadás leverését. Időközben eljutott más testvéri országokba, például Albániába is. Állítólag a norvég kémelhárítás rájött a turpisságra – hogy miért pont a norvég, ötletem sincs –, de mélyen hallgatott. Végül egy korábbi holland titkosügynök memoárja leplezte le a „Mongol projekt” fedőnevű akciót (2004).
Amikor kiderült az igazság, a kamu kommunista kém éppen a tengerparti Zandvoort kisváros önkormányzati képviselője volt, persze a valódi nevén. A tanácsban valódi szenzáció lett a dologból, kollégái tréfásan 007-esnek kezdték szólítani az akkor 76 esztendős nyugdíjast. Pieter Boevé büszkén mesélt kalandjairól. „A családom tudott róla, de senki más. A barátaim és a kollégáim azt hitték, az utazásaim oktatási csereprogramok részei. Mások költségén bejártam a világot, és úgy érzem, megtettem a magamét. Jó mulatság volt.”