Babiczky Tibor: Szingularitás

Mikor teljes vértezetben

előlép, aki vagy,

és lépte alatt sorra beomlanak

a tudatalatti tárnák,

minden bölcsesség meghátrál.

Látod a régi szobádat.

És minden, amit szerettél,

furcsa fényt áraszt magából,

mintha másé volna az emlék.

De a fájdalom sem tiéd.

Más alszik régi szobádban.

Aranyló tollú keselyűk

telepedtek a fákra.

Fenséges, néma dögevők,

nézik a néma házat.

Minden ablakban éjszaka.

Nem mozdulnak a szárnyak.

Megreped, s darabokra hull

mindegyik emlék a végén.

Árva szilánk szólongatja

ezer halott testvérét.

Kintből és bentből egy tér,

keselyűk otthona így lesz.

Hatalmas madarak röpte

vezet az óriási vízhez.

Ernyők színes karikái

a parton. Szemhéj mögött,

mint zápor, mely a vízre hull,

pattognak színes körök.

A homokban csillog a sok

vízcsiszolta üvegszilánk.

Egyik sem éles. Nem lehet

többé összerakni már.