Hétköznapi tömeggyilkosok

Publikálás dátuma
2019.08.25. 14:44

Különösebb visszhang nélkül végül itthon is megjelent a nemzetközi holokauszt irodalomban egyik alapmunkaként jegyzett mű, az Átlagemberek. A szerző, Christopher R. Browning, amerikai történész könyvében arról ír, hogy a második világháború idején Lengyelországban, a hamburgi 101-es tartalékos rendőrzászlóalj több tízezer zsidó lemészárlásáért volt felelős, s megpróbálja megértetni az érthetetlent: miképpen váltak a nemzetiszocialista rend derék őrzői tömeggyilkosokká. Az Átlagemberek nem új írás, angolul először 1992-ben látott napvilágot. Miután a nyugat-német ügyészség a 1960-as és 70-es évek folyamán vádeljárás keretében vizsgálta a hamburgi rendőralakulat rémtetteit, Browning arra kapott kivételes lehetőséget, hogy a háborút túlélt 101-esek vallomásait, kihallgatási jegyzőkönyveit tanulmányozva felrajzolja azoknak a túlkoros, jobbára munkásokból, tisztviselőkből lett rendőröknek a portréját, akik a zsidók elleni irtóhadjáratban meghúzták a ravaszt. Amikor a náci főkolomposok 1942 elején döntöttek a „zsidókérdés végleges megoldásáról”, vagyis arról, hogy megsemmisítik az európai zsidóságot, a pusztulásra ítéltekből vagy kétmilliónyian a megszállt Lengyelországban éltek – többségük kistelepüléseken. A gyilkos logisztika szerint össze kellett őket fogni, a vágóhídra hajtani, vagy egyszerűen helyben lepuffantani. Ám mindehhez „erőforrásokra”, mindenekelőtt kellő számú végrehajtóra volt szükség, ami nem állt maradéktalanul rendelkezésre, a hadra fogható fiatal németek zöme Hitler mindinkább vesztésre álló háborújának csataterein harcolt. Ez azonban nem akadályozta meg az ördögi művelet SS tervezőit. A kolosszális öldökléshez bevetették az Ordnungspolizei, azaz a náci közrendőrség hamburgi tartalékosait is.
Az 101-esek első lengyelországi attakját 1942 nyarán egy álmos kisváros, Józefów 1800 fős zsidó közössége ellen indították. Amint hajnalban rájuk törtek, a munkaképes férfiakat erőszakkal elválasztották családjuktól, ők kaptak egy kis haladékot az életben maradásra, hogy robotoljanak, a nőkkel, gyerekekkel és a magatehetetlen öregekkel viszont a közeli erdőben végeztek. A vallomások alapján Browning arról is beszámol, hogy a zászlóaljparancsnok, Wilhelm Trapp őrnagy akkor még maga is hátrahőkölt a hóhérmunkától. Az állomány eligazításakor állítólag könnyeivel küszködve felajánlotta: aki nem bírja, visszaléphet a kivégzésektől. A parancs azonban parancs, s a tapasztalatlan újoncokkal feltöltött rendőrkötelék vak engedelmességgel teljesített – estére eltűnt a józefówi zsidó közösség. Idővel aztán, az újabb bevetések során a gyilkolás egyfajta rutinná vált, a legkülönfélébb önigazolásokkal. Egy bremerhaveni fémmunkásból lett tartalékos azzal takaródzott vallomásában, hogy ő pusztán csak irgalomból lőtte tarkón a gyerekeket, mivel rendőrtársa az anyával végzett, s a gyermek úgymond egyedül aligha maradhatott volna életben. De a vérengzés felszínre hozta a szadizmust is, volt, aki kéjjel ölt. Előszeretettel választották ki a szakállas öregeket, arra kényszerítve őket, hogy kivégzésük előtt meztelenül, hason csúszva, ütlegelések közepette másszanak be a hullákkal teli sírgödörbe. Egy fanatikus náci rendőrtiszt még állapotos feleségét is elhozatta Németországból, pusztán dicsekvésből, hogy élőben mutassa meg neki, hogyan is néz ki egy zsidóellenes akció.
A hamburgi tartalékosok azonban nem maradtak teljesen magukra vérontásukban. Segédkeztek nekik a trawnikik, vagyis a szovjet hadsereg német fogságba esett antiszemita érzelmű orosz, ukrán, lett és litván katonái, akiket a trawniki SS-táborban verbuváltak össze, hogy a gyilkosságokba belefásult Ordungspolizei helyett ők kaszaboljanak. Ez arra is jó volt, hogy a hamburgiak nyugtatgathatták lelkiismeretüket, mondván csupán őrszolgálatot látnak el, holott tudhatták jól: a marhavagonokba zsúfolt áldozataik célállomásai a közeli német haláltáborok, Treblinka, Sobibor, Belzec. Máskor viszont a 101-esek „zsidóvadászatra” indultak. Így nevezték a halálos gyűrűből elsőre kicsúszottak elleni razziákat, akiknek rejtekhelyét nem egyszer a zsidógyűlölő helybéliek súgtak be a portyázó különítményeseknek. A lengyel zsidóság elleni roham 1943 novemberében tetőzött. Lublin körzetében addigra már csak azok maradtak életben, akik átmeneti munkatáborokban senyvedtek. De a „végső megoldás” tébolyult náci irányítóinak ez sem volt elég, s tartottak a varsói gettóhoz hasonló lázadásoktól is. Az Erntefest (aratóünnep) kódnéven mozgósított terrorgépezet, köztük a hamburgi rendőrzászlóalj ismét nekilendült, megint tízezreket küldtek halálba. Browning összesítése szerint a mintegy 500 fős alakulat lengyelországi működése során minimum 38 ezer zsidót gyilkolt le, közreműködésükkel pedig 45 ezernél is több embert deportáltak, akik aztán a treblinkai haláltábor gázkamráiban végezték. Mindennek ismeretében különösen mellbevágó, hogy a háborút túlélt 210 hamburgi rendőr közül 1962 és 1967 közül 14 embert állítottak bíróság elé, majd hosszadalmas jogi huzavona után egyikük nyolc, a másik négy, a harmadik pedig három és félév börtönbüntetést kapott. A K. u. K. Kiadó gondozásában megjelent Átlagemberek utószavában Browning – mint egy szciálpszichológus – hosszú oldalakon analizál, majd felteszi a kérdést: miért vált a 101-es rendőrzászlóalj oly sok ember gyilkossá? Tudós pontosságával számba veszi a bűntettek elkövetésének szociális előzményeit és lélektani tényezőit, de Szekeres Gábor, a mű fordítója mégiscsak azt a féktelen antiszemita gyűlöletpropagandát tartja egyik kulcselemnek, amivel a nácik éveken át mosták a német polgárok agyát. Még a tömeggyilkosságoktól kezdetben megrettent 101-es zászlóaljparancsnok, Trapp őrnagy is azzal lelkesítette embereit, hogy úgymond minden zsidó ellenség, még az anyák és gyerekek is halált érdemelnek, mivel Németország ellenségei a mi asszonyainkat és gyerekeinket bombázzák. Browning 101-es elemzésének általánosítása végén arra a nem túl derűlátó következtetésre jut, hogy ma sincs másképpen. Mint írja, „olyan világban élünk, amelyben a háború és a rasszizmus mindenütt jelen van (…) és a tömeggyilkosságokat elkövetni akaró kormányok csak ritkán fognak kudarcot vallani, hogy az átlagemberekből készséges hóhérokat formáljanak”.

Infó

Browning könyvének bemutatóját 2019. szeptember 3-án (kedden) 16:00 órakor, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházának Ráth Mátyás termében (1064 Budapest, Vörösmarty utca 47/a.) rendezik. A kötetről Kemény András beszélget Nemes Jeles Lászlóval, az Oscar-díjas Saul fia című film rendezőjével és Dr. Vági Zoltánnal, a film történész szakértőjével.

Menekült, költő, nagyvezír (Egy páratlan karrier a középkori mór Granadában)

Publikálás dátuma
2019.08.25. 14:08

Zsidó menekültből államférfi és hadvezér – a középkori Európában. Szinte hihetetlen, de a mór Hispániában még ez is megtörténhetett. Sámuel ibn Nagrilla hatalmas muszlim seregnek parancsolt, Granada ura lett, miközben tudósként és héber költőként is tisztelték.
Történetünk a XI. század elején játszódik – nagyjából egyidőben a magyar államalapítással és Szent István uralkodásával –, amikor a mórok már háromszáz éve uralták Ibériát. A Córdobai Kalifátus meghódította a hatalmas félszigetet, a Mediterráneum vezető hatalmává emelkedett, s egyedülálló kultúrát, szellemi életet hozott létre. Csupán az Ibériai-félsziget északi peremsávjában maradtak keresztény államok. Az arabokat, akárcsak annak idején a rómaiakat, nem csábította a hűvösebb éghajlatú vidék, ahol az olajfa sem terem. Beérték azzal, hogy megsarcolják a kis vazallus királyságokat. Ám Córdoba aranykora az ezredfordulón után véget ért, al-Andalusz darabokra hullott. Az egységes kalifátus romjain versengő muszlim kisállamok alakultak (Sevilla, Granada, Toledo, Málaga, Zaragoza és még vagy két tucatnyi kisebb-nagyobb úgynevezett taifa). Ezek jobbára egymás ellen harcoltak, keresztény zsoldosokat felbérelve. Viszályaik, intrikáik, gyakran változó szövetségeik a reneszánsz Itália városállamait idézik. Hasonló volt a helyzet a keresztény északon is, ahol León, Kasztília, Navarra, Aragónia viaskodott a vezető szerepért. Ez a „mozaik-Hispánia” nem a vallásháborúk világa volt. Anderle Ádám, a néhány éve elhunyt jeles történész szavaival: „A mór arisztokrácia és a keresztény államok urai között családi kapcsolatok is bonyolították a helyzetet, s az a benyomásunk támadhat, hogy ezekben az évszázadokban nem a keresztény–iszlám szembenállás, hanem a feudális urak érdekei és praktikái szabályozták az együttélést és a konfliktusokat a félszigeten.” E korban futotta be szédítő karrierjét egy zsidó fiatalember.

Egy polihisztor pályája

Sámuel ibn Nagrilla (993–1056) alig múlt húszéves, amikor menekülnie kellett Córdobából. A lenyűgöző szépségű, gazdag várost – egy kortárs arab utazó a két nagy birodalmi központhoz, Konstantinápolyhoz és Bagdadhoz hasonlította – ekkorra már feldúlták, s a zűrzavar nem kedvezett a békés életnek. Sámuel ifjú éveiről keveset tudunk, ám biztosra vehetjük, hogy kiemelkedően értelmes volt, jó oktatást kapott. A feltevést, hogy egy fekete rabszolganő gyermeke lett volna, a bizonyíthatatlan legendák közé sorolják a kor szakértői. Granadában telepedett le. Talán kereskedni kezdett, esetleg írnoki munkát talált – könyvek másolására, miniatúrák rajzolására volt igény a fényes kulturális központban. A hagyomány szerint csodás kalligrafikus kézírásával hívta fel magára a figyelmet. Tökéletesen írt, olvasott, beszélt arabul, héberül, latinul. A sokoldalú fiú értett a csillagászathoz is, a hold- és napfogyatkozások előrejelzésével nagy tekintélyre tehetett szert. A helyzet kedvezett a tehetséges, maga erejéből felkapaszkodó self-made man-nek. Pár éven belül már a granadai uralkodó, Hábuz király szolgálatában állt. Csakhamar kiderült, hogy matematikai ismeretei prózaibb módon is hasznosíthatók: az adószedés felügyeletével bízták meg. Reformjai hatalmas bevételt hoztak az udvarnak. Nem csoda, hogy bizalmi ember lett, tanácsadó és személyi titkár, egyre magasabb tisztségekben. A nagyvezírségig vitte, az ország második emberévé emelkedett. A Hábuz halála utáni trónviszályokban az uralkodó kisebbik fia mellé állt. Jó lóra tett? Valószínűbb, hogy az utód, Badisz tett jó lóra, amikor hozzá fordult támogatásért – Sámuel addigra, két évtizedes szolgálata alatt megszerezte az irányítást az államapparátus fölött. Az új királynak nem kellett sokat vesződnie az államügyekkel, kedvére élvezhette az életet palotájában, népes háreme és udvari muzsikusai társaságában, pompás mulatságokkal és lakomákkal. Nem rekonstruálható pontosan, de elképzelhető, hogy az uralkodót egyfajta luxus házi őrizetben tartották, miközben 1038-tól gyakorlatilag a „királycsináló” Sámuel, az egykori menekült lett Granada teljhatalmú ura. Erre utal, hogy héberül Hannágid (herceg, fejedelem) néven emlegették.

A könyvek szerelmese

Granada és Sevilla, a két legerősebb taifa vetélkedése háborúkba torkollt. Sámuelnek hadvezérként is helyt kellett állnia. Zsoldosokból és rabszolgákból profi sereget szervezett, amelynek élén nagy győzelmeket aratott. Ő lett a leghíresebb zsidó hadvezér a római kor óta, jegyzi meg Norman Roth történész. De nem szerette a katonásdit, erről versei tanúskodnak. Nincs abban semmi hősies, a megbokrosodott lovak, záporozó nyilak és dárdák leírása inkább ijesztő. Egy négysorosában a háborút nőhöz hasonlítja: fiatalon minden férfit elcsábít, de vénségére szenvedés és gyász veszi körül. Olyan ember írta ezeket a költeményeket, aki a csatamező helyett szívesebben töltötte az időt könyveivel. Sámuel ibn Nagrilla polihisztor volt, az Encyclopaedia Britannica meghatározása szerint „Talmud-tudós, nyelvész, filológus, költő, hadvezér és államférfi”. Szerelmes verseket, nyelvészeti munkákat, jogi tanulmányokat, bibliamagyarázatokat írt. Az övé volt al-Andalusz egyik legnagyobb könyvtára, mecénásként sok művészt támogatott. Nevét ismerték és tisztelték a zsidó közösségek írástudói Jeruzsálemtől Alexandriáig, Szicíliától Bagdadig. Fia a híres kairouani (ma Tunézia) rabbi lányát vette feleségül. Kortársai áradoztak bölcsességéről és bőkezűségéről, valamint arról a képességéről, hogy megfontolt szavakkal győzte meg ellenfeleit. A bókok nem lehettek alaptalanok, de azért óvatosan kell bánnunk velük, hiszen Sámuel rendkívüli hatalma és gazdagsága könnyen hízelgésre indíthatott. Egyedülálló életútja végén megadatott neki, ami akkortájt csak keveseknek: magas korban, ágyban, párnák közt halt meg 1056-ban. Az állam irányítását imádott fiára, Józsefre (Juszuf) hagyta. Nem kellett megérnie, hogy a felheccelt granadai csőcselék meglincseli a város zsidó polgárait, a fiatal nagyvezírt pedig keresztre feszíti (1066).

Új szelek Hispániában

Sámuel zsidó létére az iszlám bevett udvariassági formáit használta hivatalos levelezésében, illendően éltette Allahot és Prófétáját. Az idő tájt ennyi elég is volt. Ám hamarosan új szelek fújtak Hispániában. A Marokkó felől betörő berber fanatikusok megütköztek a Gibraltári-szoros innenső oldalán talált állapotokon, emlékeztet Richard Fletcher brit történész. Hitbuzgalom helyett patakokban folyt a bor. Minden muszlimok urának, a bagdadi kalifának még jelképesen sem hódolt a mór elit, inkább keresztény királyoknak fizetett „védelmi pénzt”, katonai szolgálatokért cserébe. Ezt olyan adókból fedezték, amelyeket az iszlám jog, a saría tilalmával dacolva szedtek. Az Almorávida, majd az Almohád dinasztia ibériai uralmával a vallási türelmetlenség kora köszöntött be. Merőben másként festett az iszlám, mint Córdoba aranykorában: kegyetlen és intoleráns arcát mutatta. Ezzel párhuzamos folyamatok zajlottak az északi keresztény államokban is az évszázad derekán. Elhivatott bencés szerzetesek és kalandvágyó keresztes lovagok áramlottak be a félszigetre a Pireneusokon túlról, s a „pogányok elleni szent háború” új keletű eszméjét hozták magukkal. Ennek hatására kezdődött a mór területek visszahódítása, a reconquista – jóllehet még négy évszázad kellett, mire az egész al-Andalusz keresztény fennhatóság alá került. A híres esztendő, 1492 három eseménye zárta le a korszakot. Ekkor esett el Granada, amely az ibériai mór államok közül a legtovább tartotta magát; az utolsó emír, XII. Mohamed Afrikába vonult vissza. Kolumbusz ekkor fedezte fel Amerikát, ami világhatalommá tette az egykori apró grófságot, Kasztíliát. Még ugyanebben az évben a „katolikus királyok”, Ferdinánd és Izabella száműzték a zsidókat Spanyolországból. A hírhedt Alhambra dekrétummal rátették a kezüket a szefárdok javaira, ami utóbb súlyos hibának bizonyult. Hiába özönlött az Újvilág kincse Madridba, nem akadt, aki okosan gazdálkodott volna vele, s a könnyen jött vagyont egy évszázad alatt eltékozolták – de ez már egy másik történet.
Samuel ibn Nagrilla

Córdoba megúszta

Magyarok is megfordultak a mór Hispániában. Igaz, a középkori arab történetíró, Ibn Hajján „türköknek” nevezi őket, de egyértelműen azonosítható, hogy eleink 942-es rablóhadjáratáról számol be. Arról a kegyetlen fosztogatásról és pusztításról, amit nálunk romantikusan „kalandozásnak” szokás nevezni. Córdoba, a ragyogó főváros megúszta, a támadók nem jutottak el odáig; elegendő élelem és takarmány híján kénytelenek voltak visszafordulni. Kisebb településeket és kolostorokat dúltak fel, mielőtt a Pireneusok lábánál súlyos vereséget szenvedtek. A krónikás megemlékezik öt magyar hadifogolyról, aki rabszolgaként mohamedán hitre tért, és a kalifa palotaőrségének tagja lett.

Szent Jakab útján

Szent Jakab-útjának (Camino de Santiago) jelentős szerepe volt az ibériai keresztény államok megerősödésében. A hagyomány szerint 813-ban találták meg az apostol sírját a félsziget észak-nyugati csücskében, amely idővel fontos kegyhellyé vált. A „keresztény Mekka” identitástudatot teremtett: Szent Jakab a spanyolok védőszentje lett, a mórok elleni évszázados háború, a reconquista jelképe. A célállomásig, a költői nevű Santiago de Composteláig (Csillagmezei Szent Jakab) városok épültek. Az oda vezető zarándokút az El Camino, amely ezer év után újra divatba jött, évente százezrek járják végig spirituális élményt keresve.

Témák
Granada
Frissítve: 2019.08.25. 14:22

Papp Sándor Zsigmond: A pestiség mámora

Publikálás dátuma
2019.08.25. 11:24

Fotó: illusztráció
Vajon pesti lettem-e már, kérdezem időnként magamtól. S ha nem is rendes fővárosi, akkor legalább tiszteletbeli, megbízott, címzetes. Vagy olyasvalaki, aki némiképp hasonlít ehhez a kitüntetett halmazállapothoz. Mert hogy kitüntetett, ahhoz kétség sem férhet. Aki hallotta már Pesten kiejteni a „vidéki” szót a villamoson, amely dallamában a senki, tartalmában a hazai migráns/gyüttment felé közelít, nos, annak nem kellenek további érvek. Én ezt már gyermekkori olvasmányaimból megsejtettem, hiszen kedvenc, rongyosra olvasott könyvemben (Szeleburdi család) feketén-fehéren az állt, hogy Magyarországon (vidéken) nem lagzi a lagzi, ha nincs ott legalább egy pesti vendég. Ehhez csak hozzálendült az az érzet, ami akkor fogott el, amikor először tettem be a lábam határon túliként (kétszeresen vidéki) Pestre. Rögtön tudtam, hogy nekem itt a helyem. Ahogy a férfitestbe zárt nő szólal meg hirtelen valakiben, úgy szólalt meg a határon túliságomban a pestiség. Hiszen akkor már biztosra vettem, hogy igencsak eltévedt az a gólya (más, súlyosabb dolgokat nem is merek feltételezni róla), amely engem a főváros helyett egy szín-román, hegyeken túli kisvárosba pottyantott le. Szerencse a korrekcióhoz nem volt szükséges műtétre, csak egy nagy levegővételre és országváltásra. Ma már több mint 14 éve élek itt, ami a második leghosszabb, helyhez kötött időintervallum az életemben. Ennél többet már csak Szatmárnémetiben időztem gyerekkor, iskola, érettségi, felnövés gyanánt. De vajon az idő teszi-e a pestit? Az első évben arra próbáltam választ keresni, hogy mégis mi lehet az ittlét összetevője? Mi a titkos recept? Mert ha már nem lehetek született pesti, akkor azt nekem ki kell kevernem valahogy, magamra kell öltenem, mint holmi álcaruhát. Talán elég tévedhetetlenül tudni, hogy merre kell fordulni az aluljáróban? Netán kell hozzá valamilyen közönyös arc is, melynek tulajdonosa látszólag tudomást sem vesz a külvilágról? Nem izgatja semmi, hiszen életének minden percét kitölti az az észrevétlen öröm, hogy ő hamisítatlan pesti. Azt láttam, hogy az ideköltöző erdélyiek nagy része két stratégiát választhatott. Vagy talán csak egyet. Pestibb akart lenni a pestibbnél, ismerősebb az aluljáróban és közönyösebb arcban, és amikor nem ment, mert nem mehetett, amikor az orrára koppintottak (lásd még: gyüttment), akkor hátraarcot csinált, és erdélyibb lett az erdélyibbnél. Kürtőskalácsot reggelizett, magára erőltetett valamilyen erdélyinek vélt tájszólást, erdélyi találkozókra járt és fesztiválokra, ahol a többi ál-pestivel együtt boldogan szidták a románokat (és az igazi pestieket). Csak kevesen ötvözték magunkban csendben az erdélyi gyökereket a pesti felépítménnyel, lettek otthonosak kevert lényként, pesti arccal erdélyi tanácstalansággal. (A közös és feltétel nélkül migránsozás – és ezt feltétlenül érteni kell – számos efféle frusztrációt és otthontalanságot mosott el mintegy varázsütésre, benne jött létre végre az az olvasztótégely, amelyben eggyé forrhatott kicsinyke országunk számos számkivetettje.) Az értelmesebbje áthallásokkal dúdolgatta magában az Englishman in New York című örökzöldet, jól kihangsúlyozva a „Be yourself no matter what they say” sort, főként amikor a szépreményű Budafoki 60.-ban (a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal székhelye) ügyintézett, és holmi dokumentumokkal győzködte a hivatalnokot egyszeri magyarságáról, vagy tán sosemvolt pestiségéről. Persze azóta mindez gyorsabbá, egyszerűbbé, illuzórikusabbá vált. Az is egyesült, ami mindig is külön állt. A Magyar Igazolvány végül hálaadó állampolgársággá nőtte ki magát, így némi képzelettel és internet-hozzáféréssel kvázi pesti lehet a szórványvidék zsákfalujában élő is, aki még sosem mozdult ki otthonról. Persze itt is megjelent egy kis hajszálszakadék az „önmagának kijárt” magyar állampolgárságú és az „ölébe hullott” között, hiszen előbbi szerint az utóbbi sosem fogja értékelni igazán. A magyarság (és a pestiség) ismérve ugyanis, hogy állhatatosan, mint a népmesékben, végig kell járni a hivatalnoki labirintus megannyi fordulóját és stációját a meghívólevéltől az ideiglenes személyin át a fogadalomtételig. És ha a griff bizony azt kérte, hogy a combunkból kanyarítsuk ki az utolsó falatot, akkor bizony előkerült a székely bicska is. Szóval ki is lennék akkor én? Amolyan készséges Anna a kedves Vizyéknél? Vagy Timár Mihály a maga külön kis szigetén, a Paradicsomra megszólalásig hasonlító önkéntes gettóban? Vagy én lennék az egyetlen vendég a magam szerény esküvőjén? Azt hiszem, elég jó kis álcaruhára tettem szert. Néha már én is elhiszem, hogy bennszülött vagyok, amikor jó helyre fordulok az aluljáróban, és pontosan tudom, hogy hol lehet jó gyrost enni félpénzért. De legtöbbször jobban csiklandoz a tudat, hogy mennyi titkos alkatrész keringhet bennem a zsidótól a tótig, a romántól az osztrákig. Hogy ez a kevertség az én verhetetlen identitásom, és igazából csak fokozatai vannak az otthonosságnak, nem kiérdemelhető helye. Mert senki sem kergethet ki magamból se így, se úgy.