Különösebb visszhang nélkül végül itthon is megjelent a nemzetközi holokauszt irodalomban egyik alapmunkaként jegyzett mű, az Átlagemberek. A szerző, Christopher R. Browning, amerikai történész könyvében arról ír, hogy a második világháború idején Lengyelországban, a hamburgi 101-es tartalékos rendőrzászlóalj több tízezer zsidó lemészárlásáért volt felelős, s megpróbálja megértetni az érthetetlent: miképpen váltak a nemzetiszocialista rend derék őrzői tömeggyilkosokká.
Az Átlagemberek nem új írás, angolul először 1992-ben látott napvilágot. Miután a nyugat-német ügyészség a 1960-as és 70-es évek folyamán vádeljárás keretében vizsgálta a hamburgi rendőralakulat rémtetteit, Browning arra kapott kivételes lehetőséget, hogy a háborút túlélt 101-esek vallomásait, kihallgatási jegyzőkönyveit tanulmányozva felrajzolja azoknak a túlkoros, jobbára munkásokból, tisztviselőkből lett rendőröknek a portréját, akik a zsidók elleni irtóhadjáratban meghúzták a ravaszt. Amikor a náci főkolomposok 1942 elején döntöttek a „zsidókérdés végleges megoldásáról”, vagyis arról, hogy megsemmisítik az európai zsidóságot, a pusztulásra ítéltekből vagy kétmilliónyian a megszállt Lengyelországban éltek – többségük kistelepüléseken. A gyilkos logisztika szerint össze kellett őket fogni, a vágóhídra hajtani, vagy egyszerűen helyben lepuffantani. Ám mindehhez „erőforrásokra”, mindenekelőtt kellő számú végrehajtóra volt szükség, ami nem állt maradéktalanul rendelkezésre, a hadra fogható fiatal németek zöme Hitler mindinkább vesztésre álló háborújának csataterein harcolt. Ez azonban nem akadályozta meg az ördögi művelet SS tervezőit. A kolosszális öldökléshez bevetették az Ordnungspolizei, azaz a náci közrendőrség hamburgi tartalékosait is.
Az 101-esek első lengyelországi attakját 1942 nyarán egy álmos kisváros, Józefów 1800 fős zsidó közössége ellen indították. Amint hajnalban rájuk törtek, a munkaképes férfiakat erőszakkal elválasztották családjuktól, ők kaptak egy kis haladékot az életben maradásra, hogy robotoljanak, a nőkkel, gyerekekkel és a magatehetetlen öregekkel viszont a közeli erdőben végeztek. A vallomások alapján Browning arról is beszámol, hogy a zászlóaljparancsnok, Wilhelm Trapp őrnagy akkor még maga is hátrahőkölt a hóhérmunkától. Az állomány eligazításakor állítólag könnyeivel küszködve felajánlotta: aki nem bírja, visszaléphet a kivégzésektől. A parancs azonban parancs, s a tapasztalatlan újoncokkal feltöltött rendőrkötelék vak engedelmességgel teljesített – estére eltűnt a józefówi zsidó közösség. Idővel aztán, az újabb bevetések során a gyilkolás egyfajta rutinná vált, a legkülönfélébb önigazolásokkal. Egy bremerhaveni fémmunkásból lett tartalékos azzal takaródzott vallomásában, hogy ő pusztán csak irgalomból lőtte tarkón a gyerekeket, mivel rendőrtársa az anyával végzett, s a gyermek úgymond egyedül aligha maradhatott volna életben. De a vérengzés felszínre hozta a szadizmust is, volt, aki kéjjel ölt. Előszeretettel választották ki a szakállas öregeket, arra kényszerítve őket, hogy kivégzésük előtt meztelenül, hason csúszva, ütlegelések közepette másszanak be a hullákkal teli sírgödörbe. Egy fanatikus náci rendőrtiszt még állapotos feleségét is elhozatta Németországból, pusztán dicsekvésből, hogy élőben mutassa meg neki, hogyan is néz ki egy zsidóellenes akció.
A hamburgi tartalékosok azonban nem maradtak teljesen magukra vérontásukban. Segédkeztek nekik a trawnikik, vagyis a szovjet hadsereg német fogságba esett antiszemita érzelmű orosz, ukrán, lett és litván katonái, akiket a trawniki SS-táborban verbuváltak össze, hogy a gyilkosságokba belefásult Ordungspolizei helyett ők kaszaboljanak. Ez arra is jó volt, hogy a hamburgiak nyugtatgathatták lelkiismeretüket, mondván csupán őrszolgálatot látnak el, holott tudhatták jól: a marhavagonokba zsúfolt áldozataik célállomásai a közeli német haláltáborok, Treblinka, Sobibor, Belzec. Máskor viszont a 101-esek „zsidóvadászatra” indultak. Így nevezték a halálos gyűrűből elsőre kicsúszottak elleni razziákat, akiknek rejtekhelyét nem egyszer a zsidógyűlölő helybéliek súgtak be a portyázó különítményeseknek.
A lengyel zsidóság elleni roham 1943 novemberében tetőzött. Lublin körzetében addigra már csak azok maradtak életben, akik átmeneti munkatáborokban senyvedtek. De a „végső megoldás” tébolyult náci irányítóinak ez sem volt elég, s tartottak a varsói gettóhoz hasonló lázadásoktól is. Az Erntefest (aratóünnep) kódnéven mozgósított terrorgépezet, köztük a hamburgi rendőrzászlóalj ismét nekilendült, megint tízezreket küldtek halálba. Browning összesítése szerint a mintegy 500 fős alakulat lengyelországi működése során minimum 38 ezer zsidót gyilkolt le, közreműködésükkel pedig 45 ezernél is több embert deportáltak, akik aztán a treblinkai haláltábor gázkamráiban végezték. Mindennek ismeretében különösen mellbevágó, hogy a háborút túlélt 210 hamburgi rendőr közül 1962 és 1967 közül 14 embert állítottak bíróság elé, majd hosszadalmas jogi huzavona után egyikük nyolc, a másik négy, a harmadik pedig három és félév börtönbüntetést kapott.
A K. u. K. Kiadó gondozásában megjelent Átlagemberek utószavában Browning – mint egy szciálpszichológus – hosszú oldalakon analizál, majd felteszi a kérdést: miért vált a 101-es rendőrzászlóalj oly sok ember gyilkossá? Tudós pontosságával számba veszi a bűntettek elkövetésének szociális előzményeit és lélektani tényezőit, de Szekeres Gábor, a mű fordítója mégiscsak azt a féktelen antiszemita gyűlöletpropagandát tartja egyik kulcselemnek, amivel a nácik éveken át mosták a német polgárok agyát. Még a tömeggyilkosságoktól kezdetben megrettent 101-es zászlóaljparancsnok, Trapp őrnagy is azzal lelkesítette embereit, hogy úgymond minden zsidó ellenség, még az anyák és gyerekek is halált érdemelnek, mivel Németország ellenségei a mi asszonyainkat és gyerekeinket bombázzák. Browning 101-es elemzésének általánosítása végén arra a nem túl derűlátó következtetésre jut, hogy ma sincs másképpen. Mint írja, „olyan világban élünk, amelyben a háború és a rasszizmus mindenütt jelen van (…) és a tömeggyilkosságokat elkövetni akaró kormányok csak ritkán fognak kudarcot vallani, hogy az átlagemberekből készséges hóhérokat formáljanak”.
