Nincs még egy ilyen ország - interjú a budapesti Goethe Intézet távozó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.08.26. 08:15
Michael Müller-Verweyen
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Ahogy a kormány az MTA-val és a CEU-val eljárt, visszatetsző egy külföldi szemével nézve – mondja Michael Müller-Verweyen. A budapesti Goethe Intézet távozó igazgatója ugyanakkor a Liget Projektet jó kezdeményezésnek tartja és rajong a Szépművészeti Múzeumért.
Milyen tapasztalatokkal hagyja maga után Magyarországot? Nagyon izgalmas időt éltem meg Budapesten, ahogy Budapest és Magyarország is egy nagyon izgalmas időszakon ment keresztül az elmúlt négy évben. Budapest volt az első európai megbízatásom. Bárhol is voltam a világban a Goethe Intézet igazgatója, Európa mindig témája volt az intézet tevékenységének. Japánban, Kiotóban akkor voltam, amikor Németországban bevezették az eurót és a német márkát megszüntették (2002). Ezt Japán, a G7 csoport tagjaként és a német történéseket nagy figyelemmel követő országként úgy élte meg, hogy az európai Euro-országok (Németország, Franciaország, Olaszország) és az erős nemzeti valutával rendelkező Nagy-Britannia és Egyesült Államok mellett némileg elszigetelődött. Itt félelmeket kellett leépíteni és megmutatni, hogy az EU tagjának lenni nem Németország feladását jelenti. Nigéria fővárosában, Lagosban is téma volt Európa már csak a brit gyarmati múltjából is adódóan. Az egykor szintén brit fennhatóság alatt álló Hongkongban is voltam igazgató: ott azt tapasztalhattam meg, hogy a 2047-ig megkötött egyezmények alapján különleges igazgatású területen a Kínai Népköztársaság miként építi ki a hatalmát, mely most konfliktusba torkolt. Ha szeretné az ember, ha nem, Németországot ezeken a helyeken soha sem, mint elkülönített országot, hanem mint Európa egy fontos részét tartják számon. Ilyen térben helyezkedik el a Goethe Intézet is. De ezek mind Európán kívüli országok voltak, míg az elmúlt években egy európai ország Európával való vitáját láthattam. Egy olyan időszakban voltam itt, amikor a magyar kormánypárt, a Fidesz és az Európai Néppárt viszonya megromlott, az MTA kutatóintézeteit leválasztották az MTA-ról, a CEU munkáját annyira megnehezítették, hogy végülis elhagyta az országot, vagy ahol a világhírű filozófus Heller Ágnes halálával nem tudnak megfelelő módon bánni. Külföldi szemmel nézve ezek nagyon megdöbbentő történetek. Sok magyar szemével is azok, de vannak, akik tapsolnak ehhez. Gondolja, hogy a Goethe Intézet Helyi párbeszéd kezdeményezése generálhat bármilyen valódi dialógust ott, ahol két ember legalább háromfelé húz? Az a fontos, hogy kulturális élet szereplőit a vidéki Magyarországon legalább meghallgassuk. Mint Goethe Intézet az a meggyőződésünk, hogy nemcsak a fővárosokban kell aktívak lennünk, hanem vidéken is. Nem Budapesten kitalált programokkal tesszük ezt, melyekkel aztán „bejárjuk a vidéket”, hanem úgy kell a kulturális élet szereplőit támogatnunk, hogy megkérdezzük a helyi alkotókat, milyen a városuk kulturális kínálata, lehetősége, és a városnak mire van szüksége. Nyíregyházán, Dunaújvárosban, Pécsett jártunk már, megyünk a közeljövőben a leendő európai kulturális fővárosba, Veszprémbe is. Egy-egy megbeszélésbe belevontuk a városvezetést, a hivatalos kulturális intézményeket és a független alkotókat és intézményeket is. A néha 3 óra hosszan tartó megbeszéléseket pedig egy bizonyos idő elteltével egy-egy művészeti projekt követi. Magyarország és Németország között sok párhuzam van: ott is a legnagyobb figyelem Berlinre irányul, de vidéken meg kell küzdeni a helyspecifikus programok iránti nyilvános figyelemért. Ez nem ismeretlen számomra, magam is egy németországi faluban nőttem fel. Mindhárom helyen ragyogóan sikerültek a beszélgetések. Markus Heinsdorff Salakház című kiállítása pedig a Kortárs Művészeti Intézet segítségével Dunaújvárosban kifejezetten a helyszínre tervezve valósult meg, a projekt művészeti részeként. Az egykori Sztálinváros története hasonló a Ruhr-vidékéhez: a kohászat hanyatlásával maradtak a városok, de eltűntek a munkahelyek. Heinsdorff a gazdagság és érték – azaz az acélgyártás – melléktermékéből épített be egy kétméteres épületet a Németországban is elismert ICA-D galériába. Pécsett legkésőbb jövő év elején intézetünk támogatásával egy kortárs tánc- és videóprojektet szeretnék megvalósítani, a darab címe „Zweiter Versuch über das Turnen”. Nem szabad elszalasztani a nemzetközileg ismert magyar tánckoreográfus Hód Adrienn Coexist darabját sem, mely jellemzően a Goethe Intézetre koprodukcióban készül a brémai Táncszínházzal közösen és melynek bemutatója Magyarországon a Trafóban lesz novemberben. Amikor egy éve a Goethe Intézetek igazgatója, Klaus-Dieter Lehmann bejelentette, hogy elindítják Lengyelországban és Magyarországon a Helyi párbeszéd kezdeményezést, arról is szót ejtett, hogy veszélyben lévő művészeknek Németországban, vagy a származási ország szomszédos államaiban munkalehetőségeket teremt, támogatást ad. Egyértelmű volt, hogy a nemzetközi védelmi programot a török kultúrateremtőkre gondolva indították el, de azért ott motoszkál az emberben a kérdés: magyarok is bekerültek? A Martin Roth kezdeményezést azért hozták létre, hogy a világon mindenhol a nyilvánosság szabad tereinek beszűkülésére választ adjon. Nem bizonyos országokra korlátozódik, sokkal inkább személyekről szól. Alkotók saját művészeti tevékenységüket gyakran mint társadalompolitikai elkötelezettség élik meg. Ez azonban nem is olyan kevés országban már a személy veszélyeztetettségével jár. Ez a civiltársadalmi folyamatok veszélybe kerülése nem lehet mindegy számunkra. Több mint tíz éve vetődött fel Pécs Európa Kulturális Fővárosa pályázata kapcsán egy roma kulturális központ alapítása, amiből nem lett semmi. Hasonló épül már évek óta Budapesten, miközben a Német Szövetségi Kulturális Alapítvány által támogatott RomArchive már évek óta digitalizálja a roma kultúra értékeit. Miért fontos ez a kezdeményezés a Goethe Intézetnek? Magától értetődő, hogy Európa kultúráját csak úgy lehet pontosan feltérképezni, ha egymás kulturális gyökereit megismerjük és elfogadjuk, ebben fontos szerepe van a romák és szintik hozzájárulásának is. Több mint három éve ezen fáradozunk. Tavasszal Roma hősök címmel rendeztünk konferenciát és összművészeti fesztivált az intézetben, közösen a Flandriai Intézettel. Déri Miklós fotográfus Nyolc című tárlatát Berlinben mutattuk be a RomArchive eddig elért eredményeinek felvonultatásakor, nagy sajtóvisszhangja volt. Ez a program a magyarországi romák nyelvéről és kulturájáról folytatódik, többek között azt támogatjuk, hogy a szóban megőrzött roma történteket írásban is rögzítsék. A Goethe Intézet egyik missziója a német nyelv népszerűsítése. A Deutsche Welle tavaszi beszámolója szerint nemcsak Európában, de az egész világon csökkent a németül beszélők száma. Mi a helyzet Magyarországon? Itt inkább konstans számokról számolhatunk be. Énmagam nem éltem még egy ilyen országban, ahol ilyen sokan és ilyen jó szinten beszélnének németül. A taxist sem lehet itt akárhogyan kritizálni, ugyanis megérti a sofőr, hogy mit mondok. Az ország K.u.K tradíciója, Ausztria közelsége, a kimagasló német gazdasági jelenlét ( Debrecenben, Győrött, stb.) is szerepet játszhatnak a német nyelv népszerűségében. Itt találhatóak az állások. Ebben mi is segíteni igyekszünk a mottónkkal: Deutsch.Karriere.Erfolg (Német.Karrier.Siker). Nem fáj a szíve itt hagyni Budapestet? Dehogynem, de a Goethe Intézetnek van egy olyan szabálya, hogy ötévente váltani kell. És ez rendben is van így. Számomra a váltások rendben vannak. Mindig szerencsém volt az országokkal, az emberekkel, akiket megismertem, ez így van Magyarországgal is. Nagyon fontos számomra itt a civil társadalom elkötelezettsége, melyhez a külföldön is elismert OFF-Biennálé is tartozik. Az hogy jövőre már a 3. ilyen rendezvény valósul meg, erősíti Budapestet ezen a téren is a köztudatban. A kortárs kiegészítése ez a rendezvény a szervezeti munkának. Szerintem a világ egyik legszebb múzeuma a Szépművészeti, ilyen Cranach és El Greco képek nincsenek sehol máshol. Nagy tisztelője vagyok a főigazgatónak, Baán Lászlónak, vele és a kurátorokkal, Bódi Kingával és Fehér Dáviddal 2017-ben egy nemzetközileg is figyelemmel kísért Georg Baselitz-kiállítást megvalósíthattuk a Magyar Nemzeti Galériában. Érdekes volt, hogy Baselitz műveit először állították ki ebben a terjedelemben egy volt szocialista országban. Ilyen szempontból érdeklődve várom a sokat vitatott Liget Projektet is. Németországban is sok hasonlóan sokat vitatott múzeumnegyed létezik, melyeket az elején nagy vita kísért, majd mégis alapvetően sikeresek lettek. Az építkezések mindig csúsznak, a költségük pedig mindig emelkednek, ennek Európa-szerte immár hagyománya van. De a közepes nagyságú múzeumok is Budapesten, mint a Róka Enikő által vezetett Kiscelli vagy a Sasvári Edit által vezetett Kassák Múzeum figyelemreméltó munkát végeznek. Velük közösen egy Karl-Heinz Adler-kiállítást készítettünk, aktuálisan egy közös Barta Lajos kiállításunk látható náluk még. Ha minden jól megy, akkor ezt jövőre a magyar fényképész Besnyő Éva kiállítása követi majd. Mindhárom kiállítás a szoros német-magyar kulturális kapcsolatokhoz vezet bennünket. Az embernek néha Budapesten az az érzése támad, mintha partyra hangolt emberek csoportja találkozna egy olyan politikai réteggel, amely kizárólag magának akarja a politizálás jogát kisajátítani. Ezek között izgalmas tér keletkezik, mert ott található meg a civilszféra elkötelezett polgára.

Névjegy

Michael Müller-Verweyen 1956-ban született, filozófiát, germanisztikát és nyelvészetet tanult Kölnben. 1986-tól 91-ig lingvisztikát tanított a Kölni Egyetemen. 1991 óta a Goethe Intézet munkatársa, Kiotóban (1997−2002), Lagosban (2002−2005) és Hongkongban (2005−2011) az intézet igazgatója volt. A budapesti Goethe Intézet igazgatói posztját 2015. októbere óta töltötte be. Számos művelődéspolitikai és lingvisztikai témájú cikket és tanulmányt publikált.

Frissítve: 2019.08.26. 20:13

A lipcsei mesterdalnokok Gödöllőn

Publikálás dátuma
2019.08.25. 16:11

Bach világi kantátái ritkábban hangzanak el hangversenyeken mint azt megérdemelnék. Gödöllőn egy igazi remekmű került színre, élvezetes módon szcenizálva.
A neten fellelhető szcenizált változat a lipcsei kántor Phoebus és Pán párviadala című, Dramma per musicaként aposztrofált művéből, Peter Schreier nevéhez fűződik 1984-ből, vezényli a művet és énekel is benne a kiváló tenorista a berlini Pergamon Múzeum ókori romjai között készült felvételen. Akkoriban nálunk a rádióban viszonylag sokszor ment az egyébként egészen nagyszerű alkotás, hiszen az egyházi kantátákra szigorú számbeli kvóta vonatkozott. A gödöllői kastély Lovardájában a valódi romokat fényképek helyettesítették az Olimposszal a háttérben. Hat háromszög alapú oszlop, rajtuk egy templom maradványai és a hátsó, az istenek hegyét ábrázoló kép határozták meg a teret, amelyben a szereplők a karakterüknek megfelelő, stilizált, csöppet sem ógörögre hajazó ruhákban jelentek meg. Valódi cselekvésre persze nem sok alkalmuk volt, inkább csak jöttek-mentek, tán a leglátványosabb tevékenységük a táncolás volt. Végül is a mű cselekménye elvont, esztétikai kérdésre irányítja a figyelmet: mi előbbre való, a magas művészi módon megformált zenei alkotás vagy az egyszerűbb, de azért nem kontár, szórakoztató muzsika? A német nyelvű kantátában Phoebus-Apolló és Pán versenyeznek, melyikük művészete előbbre való. Bach − bár orgonistaként abszolút hírnévre tett szert – zeneszerzőként kevésbé volt sikeres. Pont azért, amiért ma nagyra tartjuk. Műveit alaposan minden apró részletre kiterjedő módon dolgozta ki, soha nem riadt vissza a legbonyolultabb formáktól, legnehezebb zenei megoldásoktól. Mondhatni, egyszerűen túl sok volt a hang bennük a kortársak számára, és ezért még a zeneértők is kritizálták. Már csak azért is, mert akkoriban egy új zenei korszak hajnalának fényei kezdtek derengeni, amely egyszerűbb eszközökkel kívánt hatni. A küzdelemben magas esztétikai szempontoknak megfelelően kidolgozott áriájával Phoebus arat győzelmet, nyilvánvaló, Bach saját művészetének igazságát kívánja bizonyítani itt. Hogy emellett mi lehetett az oka, hogy az egykori Zimmermann kávéházban – amelynek helyét ma már csak egy tábla hirdeti Lipcsében – először 1729-ben elhangzott a mű, nem tudjuk. Ez utóbbit Hollerung Gábor bevezetőjéből tudhattuk meg, aki azután lendületesen, stílusosan vezényelte az első tételt, amely meglepően gazdag hangszerelésű zenekarra íródott, igen, még üstdobok és trombiták is szerepelnek benne. De legjobbak az áriák voltak, ízelítőt kaptunk abból, mi történhetett volna, ha Bach valódi opera komponálására adta volna a fejét. Pán egyszerűbb dallamú, táncosabb zenéjét is hallatlan műgonddal dolgozta a zeneszerző. Midas király, az egyik zsűritag − aki hasonló hangvételben énekel, mint favoritja – őt hozza ki győztesnek, de hozzá nem értésének az a jutalma, hogy szamárfülei nőnek. Az iázás a zenekari kíséretben is jól kifejezetten hallható, a később aranycsinálóként is elhíresült, nem túl eszes király részleges szamárrá változása a rendezésben viszont sajnos alig észrevehetően jelent meg. A hangszeres kíséret megvalósítása tehát sokat mondóan szolgálta az előadás ügyét, a népes énekes szólista szereplőgárda pedig egységesen magas színvonalon teljesített, jókedvvel, odaadón játszott mindenki. Meglepően nagy és zajos siker lett a ritka, formabontó Bach-kantáta előadás jutalma.
Infó Bach 201. kantáta - Phoebus és Pán párviadala Szigeti Karina, Balogh Eszter, Szerekován János, Erdős Róbert, Najbauer Lóránt, Kósa Lőrinc ének Budafoki Dohnányi Zenekar, karmester: Hollerung Gábor Látvány: Horányi Juli Rendező: Dénes Viktor 2019. augusztus 24., Gödöllői Királyi Kastély, Lovarda
Szerző

Stílusbravúrok Frisell-módra

Publikálás dátuma
2019.08.24. 12:00

Fotó: JOHN WATSON
Korunk egyik legeredetibb gitárosa, Bill Frisell ezúttal nem szólóban vagy zenekarral, hanem Thomas Morgan nagybőgőssel alkotott duóban kápráztatja el a jazz (és számos rokon műfaj) kedvelőit.
A patinás szaklap, a Downbeat kritikusa Frisellt „stílusakrobatának” nevezi, és igaza van. A 68 éves gitáros-zeneszerző egész pályafutása a beskatulyázás ellen, a műfaji határok lebontására irányul. Így volt ez, amikor John Zorn oldalán a New York-i avantgárd művészközösség oszlopos tagjává vált, s akkor is, amikor oroszlánrészt vállalt Paul Motian dobos zenekarában. A 2000-es évek eleje óta, szólistaként és zenekarvezetőként pedig már tényleg saját zenei invencióit tudja megvalósítani, így egy-egy új lemez vagy turné előtt a közönség sohasem tudhatja, mire is számíthat tőle. A felhasznált matéria lehet akár jazz-örökzöld, blues-klasszikus, country, filmzene vagy rock – stílusbravúrjaival minden esetben saját képére formálja azt. Persze erre is van már definíció: az Americana, amit magyarra leginkább olvasztótégelyként lehetne fordítani.
Frisellnek most egy picit régebbi és egy vadonatúj lemeze került kezembe, amelyek ikerdarabok, bár megjelenésük között csaknem másfél év telt el. Mégis érdemes egymás után meghallgatni őket (akár többször is), mert ezer szállal kapcsolódnak. Mindkettőt nagyon puritán felállásban, a nála harminc évvel fiatalabb bőgőssel, Thomas Morgannel duóban vette fel a legendás Village Vanguard jazzklubban. Kettejük között csodálatos zenei dialógusok születtek. Ha csak annyit írok, hogy érzékenyen, empatikusan figyelnek egymásra, s párbeszédeik lírai és drámai kontextusban is kiemelkedőek, akkor még igen keveset tudtam érzékeltetni a létrejövő hangzás szépségéből, plaszticitásából.
A korábban megjelent albumon (Small Town) két Frisell- és egy közös kompozíció mellett felbukkan a harmadik James Bond-film, az 1964-es Goldfinger főcímzenéje, valamint Fats Domino 1961-es rock and roll-slágerének (What A Party) újraértelmezése. A gitár-bőgő duóban releváns új értelmet nyer Lee Konitz egyébként agyonjátszott örökzöldje, a Subconscious Lee, amely már önmagában is átdolgozás: a Billie Holiday, Ella Fitzgerald és Frank Sinatra által is sikerre vitt What Is This Thing Called Love parafrázisa.
Az új lemez az Epistrophy címet viseli, amely Thelonious Monk 1957-ben keletkezett klasszikusára utal, s ki is jelöli az irányt. Most már egyáltalán nincsenek saját kompozíciók: Frisell és Morgan a XX. század második felének amerikai zenetörténetében kalandozva merít új inspirációt; hangról hangra szétszedve és összerakva a nagyon szeretett, de unalomig ismert standardeket. A jazz-ikonok (Monk, Paul Motian, Billy Strayhorn) mellett bátran nyitnak a populáris témák intellektuális értelmezése felé. Éppen ezért lett az album egyik legkiválóbb száma a habkönnyű Save The Last Dance for Me furfangos feldolgozása. 
Infó: Bill Frisell – Thomas Morgan: Small Town; Epistrophy ECM Records – ECM 2525, ECM 2626

Frisell és Magyarország

Bill Frisell nem túl gyakori, de azért rendszeres vendégnek számít Magyarországon. Különösen emlékezetes marad 2008. novemberi koncertje (Müpa), amikor Buster Keaton némafilmjeihez, Bill Morrison összművészeti alkotásaihoz és Jim Woodring animációihoz komponált zenéit mutatta be, vetítéssel kísérve. Legutóbb idén május 8-án, Skuli Sverisson izlandi basszusgitárossal muzsikált Budapesten, s ez a koncert sok tekintetben emlékeztetett a két új lemez hangulatára.

Témák
Jazz