Elég részletes elemzést készített a Válasz Online a magyar egészségügy pénzügyi adatai alapján. A lap azt a KSH alapján azt írja, hogy először esett be a GDP 7 százaléka alá az egészségügyre fordított kiadás. A 6,9 százalékból is mindössze 4,8 százalékot áll az állam, a többit a betegek fizetik.
A kórházi ellátásban továbbra is döntő fölényben van a közfinanszírozás, ám most először került tíz százalék fölé a fizetős egészségügy, vagyis a műtétekért zsebből vagy önkéntes pénztáron keresztül kifizetett összeg.
A járóbeteg-ellátásban ugyanez az arány 43 százalék. Az ötéves mélypont (vagy más nézőpontból a csúcspont) 2014-ben volt, akkor a magánkiadások aránya elérte a 47 százalékot: csaknem fele-fele arányban osztozott az állam és a beteg a kiadásokon. Azóta valamelyest erősödött a közfinanszírozás. Mindez azért meglepő, mert 2017-re a magánszektor vezető szereplői 20 százalék feletti mértékben tudták növelni a bevételeiket, várható volt, hogy a fizetős egészségügy egésze is bővül. Nem így lett.
A KSH-adat ismeretében valószínűsíthető, hogy a nagyok a kicsik kárára nőttek, csökkenhetett a lakásrendelők versenyképessége. Az egészségügy harmadik kiemelkedően fontos területén, a gyógyszer-finanszírozásban az állam immár tartósan kisebbségben van: 2017-ben is a betegek állták a kiadások 52 százalékát.
A Válasz Online mindebből kiindulva négy kérdésre is választ keresett:
Miért kell hónapokat, éveket várni egy egészségügyi beavatkozásra, ha a kórházi ágyak 34 százalékán senki sem fekszik?
Miért érzik úgy a betegek, hogy egyre kevesebb jut rájuk, ha közben a hírekből folyton azt hallják: dől a pénz az egészségügybe?
Hogyan nőhettek jelentősen a bérek, ha közben a gyógyítás GDP-részesedése csökken?
Hogyan lehet erős az állami egészségügy, ha gyengék a vezetői?