Ébredés

Tarlós István főpolgármester – és nyomában néhány fideszes kerületvezető - az önkormányzati választás kampánystartjakor fölfedezte, hogy a fővárosban növények is vannak. Pontosabb lenne ugyan a múlt idő használata (mármint hogy „voltak”), de ezen az apró inkorrektségen túllépve véssük fel magunknak a tényt: az a politikus, aki Orbán Viktor páratlan környezeti érzéketlenségét 100 százalékig interiorizálva, szó nélkül tudomásul vette több mint 200 Kossuth téri fa kiirtását, az Orczy-park, az Etele út, a József nádor tér letarolását, a Városliget felvonulási területté züllesztését (és akit Budapest lesajnált civiljei emberfeletti erőfeszítésekkel tudtak csak megakadályozni abban, hogy fideszes megrendelésre ne művelje ugyanezt a Római parttal), hirtelen fölriadt, mint Csipkerózsika a herceg csókja után, és aggódni kezdett a környezetért. 
Nos, tisztelt Tarlós, Orbán, Láng, Pokorni és egyéb fanyűvő urak: önök legalább ötven év késében vannak. Aki feláldozza egy köztér egészséges, beállt, dúsan burjánzó növényzetét az autók – egészen pontosan egy Tiborcz-cég mélygarázsa – kedvéért, az ugyanolyan menthetetlenül lemaradt az alapvetően a klímakrízis által meghatározott XXI. századról, mint aki a belső városrész utolsó nagy közparkját építi tele mindenféle vigalmi létesítményekkel. Amerre a világ halad, 10-20 éven belül radikálisan megváltozik az autózás szerepe, és józanabb helyeken már most sem a kocsikra meg a mulatozásra optimalizálják a városfejlesztést, hanem a forró és száraz nyarak túlélésére. Erről nem tetszettek hallani? Önökhöz nem jutott el az az alkotmánybírósági döntés, amely szerint a városi ember számára az egészséges környezethez való jogot a közterületi növényzet biztosítja, és aki a növényeket pusztítja, az alkotmányos alapjogot sért?
Amúgy meg jó reggelt, rég itt volt az ideje az ébredésnek. Már csak arra kellene rácsodálkozni, hogy Budapesten emberek is élnek: bringások, kutyások, kisgyerekesek, tömegközlekedők, fogyatékkal élők, sőt hajléktalanok. Tíz év után talán értük is lehetne már tenni valamit.
Frissítve: 2019.08.29. 17:39

A pesti rakpart meghódítása

A budapesti Duna-part látványa – akár a víz, akár a város felől nézve – világszám, a nagyszabású víziút és a vizet szegélyező, azt mintegy foglalatba helyező beépítés olyan érték, amivel talán csak a velencei Canal Grande hasonlítható össze. Egy nagy különbség mégis van a kettő között, mégpedig a rakpartok: a Canal Grande esetében ilyen nincs, Budapest ennyiben „lekörözi” még Velencét is. 
A rakpartok áruforgalmi funkciója megszűnt, az alsó rakpartok a gépjármű-közlekedést szolgálják. A Duna jobb hozzáférhetősége, mondhatni visszahódítása a város lakói, látogatói számára hosszú évek óta izgalmas téma. Ezt a célt szolgálta 2018-ban a „RAK-PARK” tervpályázat, amely a Kossuth tér – Fővám tér közti szakasz kialakítására kért javaslatokat. A nyertes Korzó Tervezési Stúdió elegáns, visszafogott terve – ha megvalósul – döntő előrelépés lesz a Duna-partok használhatósága, hozzáférhetősége szempontjából. A nagyvonalú gyalogos-felületek, a több zöld, a takarékosan és a Duna vízfelületét nem túlzottan igénybe vevő úszóművek valóban meggyőző megoldást kínálnak. 
Sajnos a kép itt sem egészen felhőtlen. Június 4-én a Magyar Urbanisztikai Társaság sok érdeklődőt vonzó rendezvény keretében, „A Duna-part megújítási folyamata” címen foglalkozott a témával. A nívós eszmecsere mégis hiányérzetet okozott: az illetékesek részéről az a szó, hogy „participáció”, el sem hangzott. Vagyis egy izgalmas és közérdeklődésre joggal számot tartó témáról a nagyérdemű közönséget legfeljebb tájékoztatják, de meg sem kérdezik, hogy tetszik-e neki az előadás. 
Elhangzott viszont a tervezők részéről egy olyan mondat – sajnos nem tudjuk szó szerint idézni –, hogy a tervezési szerződés egyes részei bizalmasak, tehát bizonyos kérdésekről nem lehet beszélni. Ha a szerződésnek szűkebb értelemben vett üzleti részéről van szó (pl. összeg, határidők, kötbérek, stb.), ez a közbeszerzési szabályok keretein belül jogos, de a vita összefüggéséből a figyelmes hallgatónak kifejezetten az a benyomása támadhatott, hogy más, nem részletezett tartalmi kérdések elfedését szolgálta a hallgatás. Jogos kérdés, hogy közterület kialakításáról lévén szó, mi az ördög lehet itt bizalmas? Ahogy Clémenceau mondása szerint a háború túl fontos dolog ahhoz, hogy a tábornokoknak engedjük át, úgy a közterület is fontosabb annál, semhogy csak szakemberek beszéljenek róla, többé-kevésbé zárt körben. 
Márpedig az egész Duna-part kulcskérdése - bármilyen design-kérdés előtt - az, hogy valóban elkerülhetetlen-e az átmenő forgalom a Duna-partokon, legalábbis az alsó rakparton. Ha azt Párizsban messzemenően sikerült kiküszöbölni a Szajna alsó rakpartján (igaz, késhegyig menő viták és bírósági perek után, de ez hozzátartozik a demokratikus jogállamhoz), akkor Budapesten miért nem lehet? Bizonyára ez már többször szóba került, de érdemes lenne tovább vitatni, mert az átmenő gépjárműforgalom megszüntetése feloldaná azokat a konfliktusokat, amelyeket a tervezők a legjobb szándékkal sem tudtak. Vagyis azt, hogy mind a gyalogosok használati biztonsága, mind a rendelkezésre álló terület jelentősen megnövekedne, a város használói javára.
Visszatérve a Canal Grande és a Duna összehasonlítására: az előbbit vaporettók (a velencei „vízibuszok”), gondolák, csónakok és legfeljebb kisebb hajók használják, az utóbbit komoly, nagy szállodahajók is, amelyek jelenléte komoly problémákat okoz, egy aktuális esetben pedig súlyos tragédiához vezetett. 
A belvárosi Duna-part használata és a vízfelületben rejlő lehetőségek kihasználása éppen ezen a vonalon kapcsolódhatna össze. A BKK megrendelésére 2014-ben készült el egy tanulmány a dunai közösségi közlekedés fejlesztési lehetőségeiről. Ebben a Közlekedés - Fővárosi Tervező Iroda Kft. munkatársai két lehetséges hálózati rendszert dolgoztak ki részletesen. A kisebb területet felölelő, csak a városhatárokig nyúló CV változat Pünkösdfürdő és Budafok között működne, tulajdonképpen a jelenlegi hálózat fejlesztése. A DA változat a teljes Duna-menti agglomerációt becsatornázza a budapesti rendszerbe – északon a Duna kiságán Szentendrét, a Szentendrei szigetet és a szigettel szembeni településeket, délen Csepelt, Érdet, Százhalombattát. A nagyobb projekt költségére a hajók beszerzésétől a P+R és B+R parkolókon át a hajóvezetők kiképzéséig 5,2 milliárd forintot becsült az 5 éve készült anyag. A 18 darab 110 férőhelyes és a 6 darab 165 férőhelyes gyorshajó mindegyike akadálymentes, babakocsival, bringával is használható, lenne rajta wifi, sőt végig dunai panoráma is. 
Képzeljük el, amint a fővárosban a munkába igyekvő – a tanulmány szerint – 30 ezer ember kiszáll a pesti rakpartokon. Már ez egy olyan kritikus tömeg, ami alapjaiban módosíthatná a rakpartok használati módját. Az, ami ma a turisták kiváltsága - hogy hajókázzanak a Dunán -, nyomban az itt élők mindennapjaivá válna. A rakparti dugókban araszolgatás helyett a korszerű hajókon olvasgathatnák a magazinokat és a könyveket az ingázók. Mindezt 1500 darab középkategóriás autó árából (nem számolva az autóvezetők engedélyeit, a belvárosi parkolófejlesztéseket).
A folyamat nem kell, hogy itt megálljon. Ha kevesebb az autó, a rakpart is könnyebben használható rekreációra, pihenésre, amire valóban alkalmas lenne. A fent említett RAK-PARK pályázat megvalósítási határideje 2021 – a budapesti vizes világbajnokság – lett volna: de sajnos amazt előrébb hozták, az úszószámok lementek, a pesti rakpart meg úgy maradt. A Margit híd és a Dagály közötti rész újult meg úgy-ahogy. Parkolóból betonsétány lett, nagyon érezhető rajta a kapkodás, sajnos nem lett vonzó része Budapestnek. A Korzó tervei a Parlament és a Bálna közötti szakaszra megvannak, bár az anyag tartalma közel 80 százalékkal csökkent a pályázat megnyerése óta. Nincs már benne  többek között sem a Széchenyi, sem a Petőfi, sem a Vigadó tér megújítása, mégis: Budapest számára nagy előrelépés lenne, ha megvalósulna a szakasz fejlesztése. A pesti oldal – ahogy a főváros, a kormányzat és a Kiemelt Kormányzati Beruházások Központja tervei, valamint az elképzelések, tervek, ötletek, álmodozások egyaránt mutatják – megérett a változásra. 
A hajókról is meg tudjuk hódítani a Duna-partot, de fontos a másik irány is, a szárazföldi front. Az igény azonnal látszik, ha megnézzük a Margitszigetet, a Kopaszi gátat, a Rómait, vagy a Valyo ideiglenes helyszíneit: ezt az igényt ki kell szolgálni. A rakpartok lépcsői alkalmasak a leülésre, kész is a vízszintes ülőfelület, köztünk pedig épp elfér két pohár bor. Két dolog akadályozza a használatukat: a megközelíthetetlenség, azaz a zebrák és az átjárhatóság hiánya, valamint a kilátást elfogó nagyhajók. Néhány zebra és a forgalomcsillapítás csak forgalomtechnikai kérdés. A hajóknak pedig olyan helyen kell kikötniük, ahol magas, függőleges part van. Ilyen a belvárosban is sok létezik, de az sem baj, ha ezek az ezer tonnás járművek nem egy helyre koncentrálódnak, hanem szépen eloszlanak Budapest 40 kilométer hosszú partszakaszán.
Ha megvan a hely, a fővárosiak azonnal birtokba fogják venni, nem kell erre sem kampány, sem program. Ez az igazi participáció, csak győzze követni a város az igényeket. A Szabihíd megnyitásakor csak kapkodjuk a fejünket a rengeteg használó infrastruktúra-igénye miatt - itt is ez lesz az igazán nehéz feladat. Meg kell tartani az egyensúlyt a pesti rakparton a túlhasználat és a mostani, egyáltalán nem használat között. 
Fontos, hogy olyan rekreációra, sportra, pihenésre, kikapcsolódásra alkalmas terület jöjjön létre, ahonnan folyamatosan szemlélhetjük a vizet, rálátunk a folyóra. Ne legyen túlépített, de legyenek meg benne fontos infrastrukturális elemek: mosdók, kiszolgáló helyek. Az a bizonyos újságos, ahol megveszem lapot, meg a kávézó, ahová leülök, meg a játszótér, ahol a gyerek játszik, a pad, ahol a néni eteti a sirályokat, meg persze az a hajókikötő, ahonnan hazaindulok a villámgyors katamaránon, és amiről elküldöm ezt a fontos e-mailt, hogy megjelenhessen a cikk időben, hogy egy apró lépéssel előremozdítsa a Duna-part meghódítását. Brenner János címzetes egyetemi tanár, okleveles építészmérnök, a Budapest kör tagja Tömör Miklós a Valyo - Város és folyó Egyesület elnöke, a Budapest kör tagja 
Frissítve: 2019.09.01. 09:41

Fejetlenül

Az állatorvosi ősló a Kádár-kor kulturális és oktatási minisztériuma volt: négy-öt évente összevonták, majd szétválasztották őket, megnyomorítva az apparátust. Amikor a második Orbán-kormány 2010-ben megteremtette a Nemzeti Erőforrás Minisztériumát (a Réthelyi Miklós kezébe adott Nefmi-t), csak bámultunk: hogyan lesz képes egyetlen miniszteriális lakótömb átlátni, és főként a végrehajtó hatalom csúcsán szakmai érdekeit is képviselni a korábbi oktatási, kulturális, egészségügyi,  szociális és munkaügyi, illetve sportügyi szaktárcának? Ezt az igazgatási halmazt követte a Balog Zoltán kezéből kicsúszó Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi), amely átvette a társadalmi felzárkóztatást, a társadalmi és civil kapcsolatok fejlesztését, az egyházakkal való kapcsolattartás koordinációját, a nemzetiségpolitikát és a romák társadalmi integrációját is. 
A harmadik tárcavezető Kásler Miklós onkológus professzor lett. Ő sem járt jobban, mint elődei, a kétségek maradtak, mert a feladatkörök (családpolitika, egészségügy, foglalkoztatási rehabilitáció, gyermek- és ifjúságpolitika, oktatás, kultúra, sportpolitika, szociál- és nyugdíjpolitika, a társadalmi esélyegyenlőség előmozdítása, a tudománypolitika koordinációja) továbbra is átláthatatlan és kezelhetetlen halmazt alkottak. Pedig a gondolat, hogy egy kézbe kerüljön az Ember mint a Nemzet erőforrásának gondozása, nem volt elvetendően oktalan, csak épp a megvalósíthatatlan ötletek lomtárába került. A szemlélődőnek az az érzése, hogy a kormányfő habitusától mi sem áll távolabb, mint hogy a napi érdekegyeztetésekbe fáradjon bele. Kiadja a fáradtságot gebinbe. De ha ő képtelen a napi favágásra, a kormányfői széljárásokat felemelt mutatóujjal követő apparátusok sem tudják a fát helyette hasogatni. 
Ám a saját teljesítményére igencsak hiú kormányfő soha nem fogja beismerni, hogy vízfejű emberminisztériuma szinte semmit nem tud felmutatni sem az egészségügyben, sem az oktatásban, sem a szociális területen, a vidék felzárkóztatásában. Ha nem megy az asztalon, hát marad az asztal alatti bokarugdosás. Alig hogy bejelentették, a felsőoktatási képzés irányítása átkerül Palkovics László az akadémiai intézeteket lenyelő, mindenevő minisztériumához, kiderült, hogy az Emmi csonkolása már májusban megkezdődött. Akkor a társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkárság költözött át pénzével együtt a Belügyminisztériumba, mert a kormányfő megunta az Emmi impotenciáját, és a kabinet erős emberére, Pintér Sándor belügyminiszterre bízta, hogy megállítsa a kistelepülések további leszakadását. Mostantól ő dönt minden helyi ötletről és pályázatról. 
Nem állítjuk, hogy az Orbán-kormányok az egyedüliek, amelyek képtelenek a szubszidiaritás elvét (minden döntést és végrehajtást a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legnagyobb hozzáértéssel rendelkeznek) kivitelezni az államigazgatásban. De az biztos, hogy a mindenfajta autonómiát zsigerből utáló, mert saját központi hatalmát féltő kormányfő alaposan hozzájárul ahhoz a benyomáshoz, hogy az ország kormányozatlan.
Szerző
Friss Róbert