Rákfogó

Publikálás dátuma
2019.08.31. 21:59

„Előbb az egyik, majd a másik vendéglő is bezárt, s példájukat követték az élelmiszerboltok is. Végül az isteni lángost sütő és vegyesboltot üzemeltető család is bedobta a törülközőt.”
Gyerekek, kapás van! – kiáltottam izgatottan, látva, hogy a víz alá bukik az úszó. A kölkök egyszerre kaptak a pecabot után és kirántották a zsákmányt a stég melletti sekély vízből. A horgon azonban nem a tiszalöki szörny, a horgász legenda, az óriás harcsa ficánkolt, hanem egy kicsiny folyami rák fityegett. Vélhetően igen csak meglepődhetett, hogyan kerülhetett ebbe a slamasztikába. Hogy megelőzzük az elkerülhetetlennek tűnő tragédiát, gyors válságtanácskozást tartottunk, melynek eredményeként megállapodtunk, hogy apu leszedi a rákot a horogról és némi feddés után, hogy ne torkoskodjon, mert pórul járhat, testületileg visszaengedjük a Tiszába. Természetesen apai tekintélyem védelme érdekében lepleztem, hogy erősen aggaszt a kis jószág két ollója – féltettem az ujjaimat. Végül hályogkovács módjára a fej mögött fogtam meg és óvatosan kiszedtem a kis horgot a szájából. Együtt bocsátottuk útjára a rákocskát és elégedetten figyeltük, ahogy – amennyire tőle tellett – igyekezett minél messzebb kerülni. Persze azoknak az életunt keszegeknek, akik Ádám horgára akadtak, nem volt ilyen szerencséjük. A zsákmányt egy lavór vízbe tettük, hogy friss hallal bővíthessük a menüt. Csakhogy a gyerekek egy idő után már megsajnálták a kis pikkelyeseket, és azt javasolták, hogy dobjuk vissza őket a Tiszába. (Mellesleg egy törpeharcsa életét az mentette meg, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy az amerikai invazív faj egy képviselője, vagy az őshonos szürke harcsa ivadéka.) Így végül a darwini természetes kiválasztódás elve alapján csak azokat a halakat sütöttük meg, amelyek – sajna – nem élték túl az 1-2 órás lavórfogságot, vagy láthatóan már csak hálni járt beléjük a lélek. Az erősek kaptak még egy esélyt. A helyszín, Tiszalök-Üdülőtelep a ’70-es évek elején alakult ki, amikor a nyíregyházi, debreceni, miskolci tanácsok a helyi közép- és munkásosztály számára üdülőtelkeket osztottak csekély bérleti díj ellenében. A tekintélyesebb emberek, professzorok, orvosok, ügyvédek az árvízi töltés koronáján, folyóra néző, viszonylag nagy, míg a többség, zsebkendőnyi telkekhez jutott. Később megvásárolhatták a „birtokot” és épültek a hétvégi kalyibák és a garázsos, kétszintes paloták. Ági papája, a köztiszteletben álló nyíregyházi nyomdaigazgató, a Tiszától úgy 100 méterre jutott egy kis telekhez. Az Erdért faház komfortját a később hozzá épített konyha, a kis zuhanyozófülke és a vízöblítéses angol WC jelentette. A 20 négyzetméteres, másfél szobás faházban volt egy aprócska félszoba, emeletes ággyal és egy valamivel nagyobb szoba két egyedi ácsolt ággyal, öreg szekrénnyel, kis asztalkával, két kis kárpitozott fotellel. Kezdetben csak egy kerti csap képviselte az infrastruktúrát, a villanyt csak később vezették be. A bútorzat a házzal együtt 45 évig szolgálta a család három nemzedékét. Az első telepesek a nomád természet szerelmesei voltak. Gyönyörködtek a háborítatlan vízi világban, csöndben suhantak evezős csónakjaikkal. Később egyre bővült a telep. Én ’80-ban jutottam el először a tiszalöki nyaralóba, és azonnal beleszerettem a tájba. Akkor még két vendéglő, három élelmiszerbolt, büfék, hal- és lángossütő is megélt a nyaralókból. Nagy élet folyt, zengett az üdülőtelep a baráti társaságok mulatozásaitól. A holtágban kristálytiszta vízben rengeteg hal, az ágakon kis kócsagtól bakcsóig, bölömbikáig, a vízen vadkacsák, szárcsák élték az életüket. A holtág végén tehenek jártak le inni és az öreg fa alatt hűsölni. A családi stégtől előbb egy kielboattal, később, már a gyerekekkel, egy NDK-s vászonkajakkal, majd egy műanyag csónakkal eveztünk át a holtágba, ami valóságos vízi paradicsom volt. Amíg a gyerekek kicsik voltak, a sekély vízben tapicskoltak, várat építettek, labdáztak. Még csak elvétve volt a környéken motorcsónak. Kedvenc sétahelyünk volt az erőmű melletti botanikus kert. Ági a gyerekkel szamócát, faepret szemezgetett, ismerkedtek a különleges növényekkel, rovarokkal. Amíg nem volt autónk, a nyíregyházi vasútállomásról induló „kis pirossal” utaztunk az üdülőtelepre.  A rendszerváltás után megjelentek az első újgazdagok, nagy teljesítményű motorcsónakjaikkal, vízisíkkel, jet-skikkel és vége lett az idillnek. Az alapítók, akik lassan kiöregedtek, kihaltak, még nemigen kasztosodtak; a vasutas elbeszélgetett az egyetemi tanárral a kerti tennivalókról. Ennek is leáldozott. A helyi nábobocskák már nem vegyültek a néppel. A lányok és fiúk még visszatértek a telepre, de az unokák már csak elvétve. Az új nemzedéknek szűk lett a telep. Egyre több nyaraló kerítésén jelent meg az „Eladó” tábla. Előbb az egyik, majd a másik vendéglő is bezárt, s példájukat követték az élelmiszerboltok is. Végül az isteni lángost sütő és vegyesboltot üzemeltető család is bedobta a törülközőt. A „kis piros” sem áll meg a telepi megállóban többé. Mi akkor adtuk fel, amikor több mint 40 év után először loptak tőlünk. Addig az autót sem zártuk. Akkor elhatároztuk, többé a közelébe sem megyünk az elnéptelenedett retró paradicsomnak. 
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Őrjáratra fel!

Publikálás dátuma
2019.08.31. 16:40

Fotó: Shutterstock
„Én csupán annyit tudok, annyit tapasztalok (még úgyis, hogy minden erőmmel próbálom távol tartani magamtól a politikát), hogy szűkítik a szabadság, a szabadságom köreit.”
Nincs mit ezen cifrázni: elmegyünk. Elhagyjuk a hajót, amely ha nem is süllyed, de a peremén már bőven átcsapnak a hullámok. Sok oka van ennek. Ezek java része politikai. A közösségi portálon gyakran elhangzik a hűséges (értsd: ottmaradt) erdélyiek meglehetősen primitív „észrevétele” a panaszkodó és egyébként áruló erdélyiek (értsd: áttelepült) kapcsán: ha nem tetszik ott nektek (mármint a minden jóval gyöngyöző anyaországban), akkor gyertek vissza. Vagy menjetek máshová. Mintha a kritikus véleményt megfogalmazók eleve Orbán országába érkeztek volna, vagyis pontosan tudták, hogy mit vesznek a boltban. Csakhogy én még egy köztársaságba léptem be, és egy…, nem is tudom miből távozom. De talán mindegy is a név. Felőlem nevezhetik negyed-, féldiktatúrának, vagy tán egészen annak, lehet maffiaállam is, esetleg csupán egy túl mohó és rossz kormányzat kisajátított játszótere – ezen majd jól elvitatkoznak a politológusok. Én csupán annyit tudok, annyit tapasztalok (még úgyis, hogy minden erőmmel próbálom távol tartani magamtól a politikát), hogy szűkítik a szabadság, a szabadságom köreit. Holott egy számomra megfelelő – bármilyen színű – kormányzat folyton bővítené azt, lehetőségeket ajánlana polgárainak és nem kész tényekkel szőnyegbombázná az alattvalóit. Nem mondaná meg helyettük, hogy mi az értékes az irodalomban, mi a nemzeti és mi nem az, hogyan tanítsák a gyermeküket, milyen boltban vegyenek cigarettát, kit gyűlöljenek minden idegszálukkal, mit nézzenek a tévében – hosszan lehetne sorolni. Persze a híveknek és lekötelezetteknek könnyű, őket balzsamként kenegetik a ragyogó üzleti lehetőségek, a rajongás és a vakhit. Valami dopping kell, hogy ne vegyék észre azt, ami másnak már kiszúrja a szemét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekünk most rossz itt. Fenyegetnek, az életünkre törnek, hogy hallgatnunk kell, és a félelem a meghatározó érzetünk. De ettől még minden nap megéljük az átrendezést, az egyre szűkebbé váló ország szorítását. Azt, hogy a kormány képtelen konszenzusos döntéseket hozni, sőt: már az is ingerli, ami amúgy az adott szakmára tartozó kérdés lenne (majd ő megmondja, hogy mi szakmai és mi nemzeti érdek.) Miközben a (történelmi) giccs díszleteit emeli körénk. Hát mi most hallgatunk a „kívül tágasabb” felszólításra. Úgy egy éve néztünk össze D.-vel, hogy mi lenne, ha hosszabb időre mennénk el a sanyargó Nyugatra. Ha nem turistaként érkeznénk villámlátogatásra, hanem ott élőként tapasztalnánk meg a mindennapokat. Több lennénk, mint puszta bámészkodó, de kevesebb, mint egy rutinos bennszülött. Márai Napnyugati őrjárata jutott az eszembe. Ő is akkor indult útnak, amikor a Nyugat alkonyáról beszéltek. Nem véletlenül: három évre rá a fegyvereké volt ismét a főszerep Európában. Ma már tudjuk az alkonyt nem követte a totális sötétség. Márai reménnyel telve indul útnak, minden lépését átszövi a bizakodás, hogy a beteg nem halálos kórban szenved, hanem csupán gyengélkedik. Még gyógyítható. A saját szemével akarja látni a valóságot. Azt hiszem, én is a valóságra vágyom, arra, hogy megtaláljam az igazi képet a rajongás és a lenézés között. A magam Európáját, amelyhez egykor annyira vágytam visszatalálni. És még Richard Yates regénye fordult meg a fejemben, A szabadság útjai, amelyből remek kis film is készült Leonardo DiCaprio és Kate Winslet főszereplésével. A kertvárosi környezetből, unalmas és kicentizett életéből menekülni vágyó házaspár kitalálja, hogy Párizsba költözik, így csempésznék vissza a boldogságot és a kiszámíthatatlanságot az életükbe. A férj tán még regényt is írna ott. Csakhogy végül eltéblábolják a szabadság kínálkozó lehetőségét, aztán pedig a sors is közbeszól, és végül minden ajtó bezáródik. A meg nem valósított álmok végtelenül szomorú regénye Yates műve, a sóvárgásé, amelyet a mindig hiányzó első lépés követhetne. Kifelé. El, messze. Ott persze az egyhangúvá kopott jómódból kellene szabadulni, itt pedig Ká-Európa mindig izgalmasnak tűnő (legalábbis irodalmi nyersanyag szempontjából) zűrzavarát szeretnénk magunk mögött hagyni. Regényt ugyanis írni jó, és nem folyton benne élni. Az őrjárat kíváncsisága és a diszkrét menekülés fűti hát a hosszú utazásunk titkos motorjait. Jön Dusán, a macska, a feleség és az autóba bedobozolható itthoni életünk maradéka. Jó is, hogy nem fér több, mert akkor hogyan férne el az új, a más, a ránk kérdező, minket firtató? Városok, emberek, tájak, impressziók. Ha úgy tetszik, önkéntes migránsként járjuk be a kelet-európai szemmel mindig is vágyott világot (ahová persze azok vágyakoznak, akik nem dőlnek be annak, hogy Bécstől csupa agónia a kontinens). A fülemben csengenek a Kertész Imre magyarságát megkérdőjelező mondatok, pusztán azért, mert éveket élt Berlinben. Kun Árpádot ezek szerencsére elkerülték, holott ő sem itthon él, egy ideje időseket gondoz Norvégiában. És mi lesz velem, rommagyar írócskaként a nagy idegenben? Kevésbé leszek ettől magyar? Inkább csak kapok egy újabb vízumot az identitásom amúgy is színes útlevelébe. Egy újabb meghatározást: európai, bevándorló őslakos. Egy hosszú regény mellékszereplője.

Sebes György: Álomvilág

Publikálás dátuma
2019.08.31. 14:35

Fotó: Honéczy Barnabás / MTI
Feltűnő, hogy egyre gyakrabban szivárognak ki afféle belső titkok az MTVA és a hozzá tartozó csatornák műhelymunkájáról.
Nincs abban semmi meglepő, hogy az M1 hírcsatorna elégedett nyugdíjasokat akar bemutatni. Feltehetően nem is kell nagyon keresgélni őket, hiszen mindannyian örülnek a rezsiköltségekhez – a gáz- és villanyszámlához – nemsokára érkező 9 ezer forintos hozzájárulásnak. Inkább azon lehetne morfondírozni, hova jutottunk, hogy egy ilyen összeg is nagy segítséget jelent sokaknak. Némelyek persze azon háborodtak fel, hogy mennyire meggondolatlanul nyíltan szervezik a propagandát a már nyomaiban sem a közt szolgáló, ám mégis közmédiának nevezett intézmény-komplexumban. Az valóban eléggé érthetetlen, hogy e-maileket kell küldözgetni a riportereknek, részletezve, mik az elvárások velük és anyagaikkal szemben. Hiszen aki a csatornánál dolgozik és már látta is az ott készülő hírműsorok bármelyikét, fel lehet készülve rá, hogy mit kell letennie az asztalra. Jó, előfordulhat, hogy tapasztalatlan, kezdő riporterek is vannak, nekik nem árt a kioktatás, az ismétlés, de ezt meg lehetne tenni bizalmasabb formában. És más forrásokból tudhatjuk, hogy Németh Balázs hírigazgató – és képernyős műsorvezető – gyakran le is ül egy-egy munkatársával, hogy nyomatékosítsa a követelményeket. Ennek persze nincs nyoma, így tekintsük a legendárium részének. Feltűnő, hogy egyre gyakrabban szivárognak ki afféle belső titkok az MTVA és a hozzá tartozó csatornák műhelymunkájáról. Két hete egy volt híradós mesélt erről az egyik hírportálnak. Nyilatkozatának értékét kétségkívül csökkenti, hogy december óta nem a közmédia munkatársa, külföldre ment, most egy étteremben dolgozik Ausztriában. Nála akkor betelt a pohár. Aztán jó fél évvel később megtalálták és ő hajlandó volt beszámolni arról, miféle állapotokat hagyott maga mögött. Ebben sincs azonban sok meglepetés. Aki nézi ezeket a hírműsorokat, tisztában lehet vele, hogy elsőrendű és legfőbb céljuk a jelenlegi hatalom kiszolgálása. Nyilvánvaló, hogy érkeznek utasítások és megrendelések „föntről”, az anyagokat pedig olyanok állítják elő, akik megbízhatóan és lehetőleg – saját kereteiken belül – színvonalasan képesek ezt megtenni. Az persze más kérdés, hogy ez valóban tetszik-e mindenkinek, valamint az is, hogy ezt így el kell-e fogadni. A fájó az egészben az, hogy visszatértek a rendszerváltás előtti évek. Már 1988, de főleg 1990 után azt reméltük, hogy új korszak kezdődött a médiában és az akkori Magyar Televízió ezeknek a kedvező változásoknak az élére állt (már csak azért is, mert akkor még egyedül volt a hazai tévés piacon, nem is tehetett tehát mást). De voltak ott olyan személyiségek, akik nemcsak megértették az idők szavát, hanem értettek is ahhoz, amit csináltak, ismerték a jó külföldi példákat és képesek voltak az újításokat a hazai viszonyokra alkalmazni. Igen, sokan jól emlékeznek még rá, hogy a pártállami rendszerben például voltak hét eleji főszerkesztői értekezletek. Ahol az egyetlen párt agitprop osztályának felkent vezetői elmondták, mit várnak a lapoktól, meg a tévétől és a rádiótól. Hogy aztán a titkos és bizalmas tájékoztatók ukázait a résztvevők miképpen adták tovább és mennyire vették komolyan, az már tőlük függött. De az is tény, hogy a munkatársak nyugodtan dolgozhattak, mert sok helyen védőernyőt feszítettek föléjük a főnökök. Aczél Endre főszerkesztősége alatt a Híradóban például alig zavarta meg a munkát bármilyen fölső parancs. Ennek nyomán a nézők úgy érezhették, hogy hiteles és tényszerű tájékoztatást kapnak. A riporterek anyagokat készítettek a gondokról és problémákról is, tehát egészen új szelek fújdogáltak már 90 előtt is. Nem kétséges ugyanakkor, hogy Aczél és két helyettese gyakran kapott telefonokat, bennük reklamációval és kívánságokkal. Ők meg az esetek nagy többségében elhárították ezeket. A főszerkesztőnek volt egy nagy találmánya is: rendszeresen vacsorázni hívta – szerkesztőségi szobájába – a potentátokat. És ezeken az estéken valószínűleg megértette velük, hogy a híradósok értik a szakmájukat, a legjobb tudásuk szerint készítik az anyagaikat és ne nagyon próbálkozzanak a kedves meghívottak azzal, hogy beleszóljanak abba, amihez ők kevésbé konyítanak. Napjainkban egészen más a helyzet, hiszen ebben az országban akkora a demokrácia, hogy mindenki a csodájára járhat. A hírműsorok készítéséhez sem kellenek már igazi szakemberek. Elég, ha felvesznek néhány szimpatikusnak tűnő fiatalt, akik aztán teljesítik, amit kérnek – megkövetelnek(?) – tőlük. Így aztán, ha valaki bekapcsolódik az MTVA információra és tájékoztatásra hivatott adásaiba, megtudhatja belőlük, hogy ez az ország a legjobb hely, nagyszerűen teljesít a gazdaság, szinte mindenki elégedett (most a nyugdíjasok különösen), miközben megvédjük a migránsoktól és a bevándorlóktól egész Európát. Ja, el ne felejtsük, az ellenzék meg csupa rosszindulatú hülyéből áll, nem is érdemes számolni velük, még most sem, hogy hivatalosan is elkezdődött az önkormányzati választás kampánya. Valóban kevéssé érthető, hogy minek itt sorvezetőket írogatni vagy nyilvánosan pozitív nyilatkozókat keresgélni. A hatalom és az MTVA összefonódott és nem is engedi el egymást. Álomvilágban élnek, amelyben kölcsönösen szükségük van egymásra.