Rákfogó

„Előbb az egyik, majd a másik vendéglő is bezárt, s példájukat követték az élelmiszerboltok is. Végül az isteni lángost sütő és vegyesboltot üzemeltető család is bedobta a törülközőt.”

Gyerekek, kapás van! – kiáltottam izgatottan, látva, hogy a víz alá bukik az úszó. A kölkök egyszerre kaptak a pecabot után és kirántották a zsákmányt a stég melletti sekély vízből. A horgon azonban nem a tiszalöki szörny, a horgász legenda, az óriás harcsa ficánkolt, hanem egy kicsiny folyami rák fityegett. Vélhetően igen csak meglepődhetett, hogyan kerülhetett ebbe a slamasztikába.

Hogy megelőzzük az elkerülhetetlennek tűnő tragédiát, gyors válságtanácskozást tartottunk, melynek eredményeként megállapodtunk, hogy apu leszedi a rákot a horogról és némi feddés után, hogy ne torkoskodjon, mert pórul járhat, testületileg visszaengedjük a Tiszába. Természetesen apai tekintélyem védelme érdekében lepleztem, hogy erősen aggaszt a kis jószág két ollója – féltettem az ujjaimat. Végül hályogkovács módjára a fej mögött fogtam meg és óvatosan kiszedtem a kis horgot a szájából. Együtt bocsátottuk útjára a rákocskát és elégedetten figyeltük, ahogy – amennyire tőle tellett – igyekezett minél messzebb kerülni.

Persze azoknak az életunt keszegeknek, akik Ádám horgára akadtak, nem volt ilyen szerencséjük. A zsákmányt egy lavór vízbe tettük, hogy friss hallal bővíthessük a menüt. Csakhogy a gyerekek egy idő után már megsajnálták a kis pikkelyeseket, és azt javasolták, hogy dobjuk vissza őket a Tiszába. (Mellesleg egy törpeharcsa életét az mentette meg, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy az amerikai invazív faj egy képviselője, vagy az őshonos szürke harcsa ivadéka.) Így végül a darwini természetes kiválasztódás elve alapján csak azokat a halakat sütöttük meg, amelyek – sajna – nem élték túl az 1-2 órás lavórfogságot, vagy láthatóan már csak hálni járt beléjük a lélek. Az erősek kaptak még egy esélyt.

A helyszín, Tiszalök-Üdülőtelep a ’70-es évek elején alakult ki, amikor a nyíregyházi, debreceni, miskolci tanácsok a helyi közép- és munkásosztály számára üdülőtelkeket osztottak csekély bérleti díj ellenében. A tekintélyesebb emberek, professzorok, orvosok, ügyvédek az árvízi töltés koronáján, folyóra néző, viszonylag nagy, míg a többség, zsebkendőnyi telkekhez jutott. Később megvásárolhatták a „birtokot” és épültek a hétvégi kalyibák és a garázsos, kétszintes paloták.

Ági papája, a köztiszteletben álló nyíregyházi nyomdaigazgató, a Tiszától úgy 100 méterre jutott egy kis telekhez. Az Erdért faház komfortját a később hozzá épített konyha, a kis zuhanyozófülke és a vízöblítéses angol WC jelentette. A 20 négyzetméteres, másfél szobás faházban volt egy aprócska félszoba, emeletes ággyal és egy valamivel nagyobb szoba két egyedi ácsolt ággyal, öreg szekrénnyel, kis asztalkával, két kis kárpitozott fotellel. Kezdetben csak egy kerti csap képviselte az infrastruktúrát, a villanyt csak később vezették be. A bútorzat a házzal együtt 45 évig szolgálta a család három nemzedékét.

Az első telepesek a nomád természet szerelmesei voltak. Gyönyörködtek a háborítatlan vízi világban, csöndben suhantak evezős csónakjaikkal. Később egyre bővült a telep. Én ’80-ban jutottam el először a tiszalöki nyaralóba, és azonnal beleszerettem a tájba. Akkor még két vendéglő, három élelmiszerbolt, büfék, hal- és lángossütő is megélt a nyaralókból.

Nagy élet folyt, zengett az üdülőtelep a baráti társaságok mulatozásaitól. A holtágban kristálytiszta vízben rengeteg hal, az ágakon kis kócsagtól bakcsóig, bölömbikáig, a vízen vadkacsák, szárcsák élték az életüket. A holtág végén tehenek jártak le inni és az öreg fa alatt hűsölni.

A családi stégtől előbb egy kielboattal, később, már a gyerekekkel, egy NDK-s vászonkajakkal, majd egy műanyag csónakkal eveztünk át a holtágba, ami valóságos vízi paradicsom volt. Amíg a gyerekek kicsik voltak, a sekély vízben tapicskoltak, várat építettek, labdáztak. Még csak elvétve volt a környéken motorcsónak. Kedvenc sétahelyünk volt az erőmű melletti botanikus kert. Ági a gyerekkel szamócát, faepret szemezgetett, ismerkedtek a különleges növényekkel, rovarokkal. Amíg nem volt autónk, a nyíregyházi vasútállomásról induló „kis pirossal” utaztunk az üdülőtelepre.

A rendszerváltás után megjelentek az első újgazdagok, nagy teljesítményű motorcsónakjaikkal, vízisíkkel, jet-skikkel és vége lett az idillnek. Az alapítók, akik lassan kiöregedtek, kihaltak, még nemigen kasztosodtak; a vasutas elbeszélgetett az egyetemi tanárral a kerti tennivalókról. Ennek is leáldozott. A helyi nábobocskák már nem vegyültek a néppel.

A lányok és fiúk még visszatértek a telepre, de az unokák már csak elvétve. Az új nemzedéknek szűk lett a telep. Egyre több nyaraló kerítésén jelent meg az „Eladó” tábla. Előbb az egyik, majd a másik vendéglő is bezárt, s példájukat követték az élelmiszerboltok is. Végül az isteni lángost sütő és vegyesboltot üzemeltető család is bedobta a törülközőt. A „kis piros” sem áll meg a telepi megállóban többé. Mi akkor adtuk fel, amikor több mint 40 év után először loptak tőlünk. Addig az autót sem zártuk.

Akkor elhatároztuk, többé a közelébe sem megyünk az elnéptelenedett retró paradicsomnak.