krimi;könyv;Libri;

2019-09-05 10:00:00

Itt folyik a vér és kéregzuzmópárlat - interjú Kőhalmi Zoltánnal

Kőhalmi Zoltán első regénye tobzódik a halottakban és a humorban. A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban címmel a Helikon Kiadó gondozásában jelenik meg könyve, amit lehet, hogy az édesanyja nem olvas el.

Mielőtt humoristaként, stand-uposként a közönség elé lépett volna, rengeteget írt. Miért várt eddig a nagyregénnyel?

Mindig úgy gondoltam magamra, mint egy íróemberre, aki éppen nem ír. Sokat írtam a Rádiókabarénak, mindenféle tévéprodukciókban is voltam háttérember, de az akkori munkáim közel sem olyan irományok voltak, mint egy regény vagy egy novella. Ötleteket, szösszeneteket gyártottam, rövid dolgokat, a színpadi dolgaim is rövidkék. Ám zsenge gyermekkorom óta nyilvánvaló volt, hogy jó volna egyszer írni egy könyvet. Sokáig terveztem, de csak akkor kezdett valósággá válni, amikor bejöttem a Helikon Kiadóhoz, és határidőt kaptam. Kemény volt a munkabeosztás része. Nekiülni és rendszeresen csinálni: nagyon örülök, hogy képes voltam erre! A humorista-fellépő életem úgy megy, hogy gondolkodom dolgokon, amiket egyik nap leírok, másik nap nem, de valahogy lesz. Rendszeresen elúszom dolgaimmal, nincs kötött munkaidőm, és én mondom meg, milyen témával foglalkozom. Most pedig föl kellett kelni reggel nyolckor, neki kellett ülni és csinálni. Ez nagyon szokatlan volt, viszont nagyon élveztem. Már hiányzik ez az élet.

Irodalmi belépőjéhez miért épp egy skandináv krimiíró identitását választotta magának?

Eredetileg műfaji paródiák gyűjteményes könyvét írtam volna, az első fejezet különálló alkotásnak készült. A szerkesztője, Cserna-Szabó András író végül meggyőzött, hogy azt a történetet folytassam tovább. A sok történet összeállt eggyé, a skandináv krimiparódiának végül mégiscsak elszabadult a világa, amelybe így beleférhettek a vámpírok és a szamurájok is.

A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit nyáron a Libri online toplistájának élére került a még nem létező könyvek kategóriájában. Hányadik fejezetnél tartott akkor?

Nagyon megdöbbentett: ahhoz, hogy megvegyék, nem is kell a könyv, csak egy borító és egy ígéret! Akkor már leadtam a kéziratot, de mégis rémisztő volt ezt látni. Hasonlót a Rádiókabaréval szoktam átélni: hallom, hirdetik, hogy én fogom konferálni a műsort, de még nem tudom, mit fogok mondani. A következő önálló estem is ilyen: veszik az emberek a jegyet a műsorra, miközben még írom.

Kéregzuzmópárlat, lila pirula: regényének főhőse, Bjørnsen felügyelő különféle szerekkel tartja fenn a szellemi izgalmát. A szoros határidő mint legjobb ihletadó elegendő ajzószer volt?

A kávéfogyasztásban nagyon közel áll a főhős hozzám, a cigarettában is. A többiben nem. Cserna-Szabó András nagy gasztroszakértő, vele sokat pattogtunk azon, mit ihat a főhős. Mert pálinkát mégsem. Így ötlöttük ki ezt a fiktív alkoholfajtát. De az a szereplők dolga, hogy befolyásolt állapotban legyenek, az írónak azért mindig észnél kell lennie!

A regény előszavába „bekerült” a Fák Barátainak Skandináv Egyesületének „tiltakozása” is. Jo Nesbø rajongóitól nem tart?

Szerintem élvezni fogják a könyvet. Ha valaki nem elvetemült rajongó, az tud nevetni a saját bálványain is. A kérdés az, kell-e egyáltalán Nesbø-rajongónak lenni ahhoz, hogy ezt a könyvet értse? Szerintem nem, és ehhez senkinek sem kell úgy beleásnia magát a skandináv krimikbe, mint ahogy azt én tettem. De az se baj, ha az őshonos norvég bogarakat sem ismerik annyira, mint ahogy én elmerültem a témában a bogaras mese kedvéért. Igaz, a fésűscsápú korhadékmoly sajnos nem él Norvégiában, de annyira jól hangzik a neve, hogy muszáj volt szerepelnie. Egyszerűen kényszerem van arra, hogy mindennek pontosan utána nézzek és fékeznem kell magam, hogy ne töltsek el túl sok időt egy-egy ilyen univerzumban. Például a balett világában.

Egy veszélyes szektával is ujjat húzott: a nyelvtannácikkal.

Azok tényleg veszélyesek, bár részben én is az vagyok. A rendőrfőnök nyelvtani precizitásra törekvése, a szereplők ötletelése, hogyan nevezzék el a gyilkost, az a HVG-s munkámat idézi, ahol a címlaptervező csapatot vezetem. Már nagyon sok időt töltöttem el úgy, hogy kötőjeleken vitatkoztam nagyon értelmes emberekkel, távol a családomtól. Van, hogy kitalálok egy szót, ami nincs is, és akkor azon vitatkozunk, hogyan írjuk a szót, ami nem létezik. Nagyon szeretem ezt a munkát, a korrektúra és nyelvtannáciság jelentősége nem véletlenül került bele a regénybe. Most viszont kiderült, hogy rúnaírásban jobb vagyok, mint a korrektúrajelekben. De talán a sátánista metálosokkal ujjat húzni veszélyesebb.

A regényírásnál az sem lehet veszélyesebb: örömmel látom, hogy túlélte a gyilkos támadást.

Nem, aki itt ül, az nem én vagyok! A narrátorok megjelenésével adta magát, hogy metatörténetté váljon könyv, amelynek a szereplői elkezdenek majd azon gondolkodni, milyen törvényszerűségek mozgatják az ő életüket, és a nyomozás során így haladnak egyre feljebb a könyvkiadás hierarchiájában. Nem volt kérdés, hogy egyszer hozzám is eljussanak, ahogy az sem, hogy nem én vagyok a főgonosz.

A könyvét feltehetően sokan összevetik majd Bödőcs Tibor Addig se iszik című paródiakötetével.

Van valami közük egymáshoz. Igaz, én jóval régebben kezdtem el beszélni arról, hogy írom ezt könyvet, minthogy Tibor gondolt volna arra, hogy írni fog könyvet. És volt egy olyan közös alkotói szakaszunk, amikor már ő írta a paródiáit, én pedig még paródiagyűjteményben gondolkodtam, és egyeztettünk egymással, ki írja például Rejtőt. Végül ő az irodalmi paródiáit egy-egy konkrét szerzőre hegezte ki, nekem pedig inkább csak egy kiindulópont maradt Nesbo. Nem volt cél, hogy feltétlenül ráismerjenek, még ha sok is van belőle a regényemben. Ilyen szempontból sem egyforma a két könyv. Az, hogy Tibor ír könyvet és én még nem fogtam hozzá, aztán már ő a másodikat írja, az nekem nagyon sokat segített abban, hogy rászánjam magam. És minden rokonomnak és ismerősömnek is, aki éveken át kitartóan kérdezgette, mi van a könyvvel, nagyon hálás vagyok.

Nemcsak regényírói, hanem illusztrátori oldalát is megismerhetik most az olvasók. Mióta rajzol?

Mindig is rajzoltam, gyerekkoromban azt hangoztattam, hogy karikaturista leszek. Anyukám azóta is ezzel jön, hogy nekem azt kéne csinálnom. Szerinte jó, hogy foglalkozom a humorral, de úgy gondolja, amihez nekem igazán tehetségem van, az a rajz. Ez mindössze ott hibádzik, hogy a tehetség csak egy kis rész, ehhez kellene még tapasztalat és rutin, én pedig sose fogtam bele a karikaturista karrier építésébe, és minden valószínűség szerint nem is fogok. Még gimnazista voltam, amikor megvettem Marabu egyik albumát. Ő már akkor kiforrott karikaturista volt, de most a HVG-nél jól látom, onnantól hova tudott még fejlődni, hogyan tud közéleti, gazdasági, elvont témákat megrajzolni. Nekem ez nincs meg. Van egy saját rajzvilágom, csak abban tudok mozogni. A rajzaim főleg azért vannak a könyvben, hogy anyukám megnyugodjon. Ráadásul tőle elég messze állnak a véres és félelmetes dolgok. A szüleim állítólag meg is egyeztek: apám majd olvassa a könyvet, ő pedig nézegeti a rajzokat.