Összefogni nem kell félnetek jó lesz – Fásultság és besúgóhangulat az iskolákban

Publikálás dátuma
2019.09.08. 08:00

Fotó: Fortepan
Az iskolákban uralkodó általános rosszkedvért az oktatáspolitikát, a kormány folyamatos központosító-mániáját okolják a legtöbben. Pedig az iskolákba mégiscsak leginkább tanárok és gyerekek járnak, akik a szülőkkel együtt – legalábbis elvben – legyőzhetetlen tömeget alkothatnának. A szereplők fásultsága és az ötvenes évekre emlékeztető besúgóhangulat megakadályozza a szövetség létrejöttét.
„Az már megszokott, hogy velünk festetik ki a tantermeket, mert a fenntartónak erre nincs pénze. Az is mindennapos, hogy mi hordjuk be az eszközöket: vetítőt, számítógépet, korábban magnót, nyomtatóba papírt, filctollat a tanár néninek. De idén valami egészen furcsa történt: az igazgató körlevélben kérte a szülőket, hogy szerezzenek takarítót, mert azt egyelőre nekik nem sikerült. És mellékesen megjegyezte, nem szeretné, ha a szülők a nyilvánossághoz fordulnának ezekkel az ügyekkel, mert most sokkal inkább szükség van a nyugalomra, mint eddig. Vagyis az igazgató tisztában van azzal, hogy ez teljesen vállalhatatlan helyzet, de közben tart attól, hogy a fenntartó megbünteti az iskolát. Ez, lássuk be, már teljesen nonszensz” – mesél Balázs, aki­nek a fia egy budai iskolába jár, a tanév eleji élményeiről. A példa egyáltalán nem egyedi, az eszetlen központosítás és a folyamatosan tagadott forráshiány oda vezetett, hogy az iskolák egyre többször kénytelenek a szülők segítségét kérni. A szülőkkel való szoros együttműködés önmagában nem ördögtől való, a Waldorf vagy más alternatív iskolákban például mindennapos. Csak éppen ott a szülők a mindennapokban sincsenek teljesen kizárva a gyerekeiket érintő ügyekből – mutat rá Miklós György, a Szülői Hang közösség képviselője. Márpedig az állami iskolákban jelenleg még maguknak a pedagógusoknak sem sok beleszólása van a dolgok alakulásába, nemhogy a szülőknek vagy a diákoknak. A köznevelési törvény idei nyári módosításának értelmében az iskolaigazgatók kinevezésébe már nem szólhat bele az iskola munkaközössége, a pedagógusok, a szülők és a diákok szervezetei, a döntés gyakorlatilag egy személyben a miniszteré. Az iskolaigazgatói kinevezések körül már az elmúlt években is számtalan botrány alakult ki, a végső döntések már 2013 óta a minisztériumban születtek, így sok pozícióban landoltak egykori pártkatonák és „ejtőernyősök”. Az ő nagy előnyük a központosítás-mániás oktatásirányítás számára, hogy eszükben sincs a kormány intézkedései ellen tiltakozni vagy éppen az iskola közösségének speciális igényeit, erősségeit vagy különbözőségeit képviselni az uniformizált rendszerben, inkább egyszerűen végrehajtják a tankerület utasításait.  Az iskola alkalmazotti közösségének, a diákönkormányzatnak, iskolaszéknek és a szülői szervezetnek eddig kötelező véleményezési joguk volt az intézményvezetői kinevezéseknél, és bár az utóbbi időszakban ennek sem volt jelentősége – ha valakit nagyon le akartak váltani, leváltották hangos tiltakozások mellett is –, mostantól ez a formaság sem jelent akadályt a „janicsárok” kinevezése előtt. Természetesen a fenntartónak ezek után is lesz lehetősége arra, hogy kikérje az iskola közösségének véleményét, de a jelenlegi helyzet ismeretében nem valószínű, hogy ez meg fog történni. Elég csak Budaörs példáját említeni, ahol nyáron két kinevezési botrány is borzolta a kedélyeket. Két népszerű igazgató, Árendás Péter, az Illyés Gyula Gimnázium és Szakgimnázium, illetve Turcsik Viktor, a Herman Ottó Általános Iskola igazgatójának intézményvezetői pályázatát is visszadobta a miniszté­rium, a tantestület és a diákok elsöprő támogatása ellenére. Kinevezésüket öt év helyett csupán egy évre hosszabbították meg. „Kizárásos alapon nem lehet más megállapításra jutni, mint arra, hogy a kormányzat kicsinyes hatalmi arroganciával büntetni akarja Budaörsöt, a budaörsi tanárokat. Azóta látjuk, hogy máshol is ugyanez történik: régóta jól működő iskolákban, a mindenki által támogatott igazgató nem kapja meg a kinevezését” – mondta az ügyről nemrég Wittinghoff Tamás budaörsi polgármester a Népszavának. 

A gyárban sem a dolgozó választ

A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) írott levelében az Emmi főosztályvezetője azzal indokolta a döntést, hogy a nevelőtestületek sokszor kényelmi szempontok miatt nem a legkiválóbb jelölteket támogatták, mert nem szerették volna, ha valaki kívülről megbontja a status quót. „Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy nem tudunk még egy példát arra, hogy a munkavállalók véleményt mondhatnának a munkáltatójuk kiválasztása során” – fűzte az érveléséhez dr. Madarász Hedvig még júliusban. Ez a gondolatmenet nem egyedi: a legnagyobb közösségi portálon heves vita bontakozott ki a napokban arról, joguk van-e a pedagógusoknak beleszólni abba, ki legyen az intézményük vezetője? Az ismert jobbos újságíró, B. Cs. „Máséval a csalánt” címmel írt szösszenetében kissé provokatívan azt kéri minden kollégájától, aki „felháborodna azon, hogy a tantestület ezután nem szólhat bele az igazgatói kinevezésekbe és emiatt tüntetésre hergelné a diákokat, előbb próbáljon meg tiltakozni a tulajdonosnál, miért nem a szerkesztőség választhatja meg a főszerkesztőt”. „A nevelőtestület jó esetben a legerősebb szakmai tudással rendelkező kollektív tudat az iskolában. Fontos, hogy az intézményvezető ennek a közösségnek szakmai értelemben vezetője legyen, és közben megpróbálja biztosítani ehhez a munkához a gazdasági feltételeket. A 2010 előtti időszakban a nevelőtestületek döntési jogköre nagyon erős volt, a rendszerváltás környékén pedig volt három olyan év, amikor vétójoga volt az intézményvezető kinevezésével kapcsolatban. Akkoriban még azoknak a vezető kormányzati politikusoknak egy része is ezt a modellt támogatta, akik most mást mondanak. Minél több ilyen jogot vonnak meg, annál tovább csorbul az autonómia, és annál kevésbé lesz az iskola a tanároké és a diákoké” – magyarázza Szűcs Tamás, a PDSZ elnöke, hogy miért nem lehet az iskolát gyárhoz vagy akár egy szerkesztőséghez hasonlítani. Hozzáteszi, innentől egy olyan külső erőé a fő irányítás az iskolában, amely ugyan biztosíthat bizonyos szabadságot, jobb vagy rosszabb körülményeket, de ennél valószínűbb, hogy túlterjeszkedik, és beleszól a szakmai autonómiá­ba is. De mindez a diákok jövőjére is hatással van – nem véletlen, hogy Nyugat-Európában általában az iskolaszékeknek jelentős beleszólása van az iskola mindennapjaiba, ekkor alapozódik meg a gyerekek, későbbi választópolgárok demokráciához való viszonya. Nálunk a fiatalok úgy lépnek választókorba, hogy 12 éven keresztül szinte semmire nem volt ráhatásuk, ami körülöttük történt az iskolában. Ráadásul egy igazgató, aki nem élvezi a dolgozók bizalmát, mindenre hatással van. Szűcs Tamás szerint a pedagógia lelki és pszichológiai tevékenység is, márpedig egy csavart is nehezebb betekerni egy gyárban, ha a hangulatot megmérgezik az ellentétek. 

Mindenről a törvény tehet?

Az iskolák nagy részében évek óta rossz a hangulat a diákok és a pedagógusok beszámolói szerint, és mindezért a Fidesz oktatáspolitikájának kritikusai jórészt a kormányzat intézkedéseit okolják. De vajon hogyan képes a politika megmételyezni az iskolákban a légkört, mikor azt gondolhatnánk: ez a tanterem ajtajának csukódása után mégiscsak elsősorban a gyerekeken és a pedagógusokon múlik? Vajon az oktatás jelenlegi – közmegegyezés szerint rossz és korszerűtlen – állapota egyenes következménye a közoktatási törvényben foglaltaknak? És miért nem tud a tanár-diák-szülő hármas egység erősebb lenni a tankerületnél, és hatékonyan képviselni az érdekeit? Hiszen összességében milliós tömeget alkotnak. „Szerintem még mindig megvan a tanár lehetősége, hogy jól tanítson. Nehéz, és sok a kötöttség, de ha magára csukja az ajtót, megteheti, hogy nem csak leadja az anyagot, de közvetít egyfajta világlátást is, beszélhet társadalmi problémákról, nevelhet kritikus gondolkodásra, csapatmunkára, építhet közösséget” – mondja a Szülői Hang képviselője, aki szerint igenis van lehetősége a tanárnak jó dolgokat csinálni. A PDSZ vezetője szerint viszont ez nehezebb, mint gondolnánk. „Ahhoz, hogy felépítsünk egy olyan optimális működést, amit a magunkénak érzünk, hogy a kedvezőtlen feltételek mellett, illetve azok ellenére, megvalósítsuk a saját pedagógiai céljainkat, energia kell. Elképesztő terhek vannak a tanárokon, a 10-15 évvel ezelőtti állapotokhoz képest ki vannak zsigerelve, jelenleg a számításaink szerint 100 ember munkáját 70-en végzik. Csakúgy, mint a diákok, nem ritka, hogy 8-9 órájuk is van egy nap, akár heti 40 órát, vagyis egy teljes felnőttmunkaidőt töltenek tanulással. De az állam rátelepszik minden terültére az oktatásnak, mert meggyőződése, hogy jobban tud mindent. Az ehhez való alkalmazkodás pedig elvisz minden plusz energiát” – mondja Szűcs ­Tamás. Az utóbbi napokban, de tulajdonképpen már évek óta mást sem hallunk, mint hogy hatalmas a tanárhiány. A tanév kezdetekor szerencsés az az iskola, ahol minden tanári állás be van töltve, a rendszerből több ezer pedagógus hiányzik, a helyzet pedig az elöregedő tanár társadalom miatt évről évre egyre súlyosabb. Vannak iskolák, ahol jelenleg is több ember hiányzik, őket helyettesítéssel próbálják meg pótolni, sok helyen „bármilyen szakos” tanárokat keresnek. Vagyis mindenkire égető szükség van, ez pedig jelentős fegyvertény lehetne a pedagógusok kezében az érdekeik képviseletekor. Bár az utóbbi években előfordult, hogy tízezres tüntetéseken mutatták meg magukat, és 2016-ban egy napig sztrájkoltak is, igazi áttörést nem sikerült elérni. „Egyfajta zsarolási potenciálja van a dolgozóknak minden olyan munkakörben, ahol munkaerőhiány van. Az iskolák ilyen helyek, nincs elég pedagógus, de az elégedetlenség mégsem tudta egységgé forrasztani őket. A szakszervezet dolgozik ezen, de a folyamat nehezen halad. A túlterheltség miatti letaglózottság miatt nincs már erejük ellenállni. Azokban az iskolákban, ahol az igazgatók bátrabbak voltak, a tantestületek is merészebben hallatták a hangjukat. De ezeknek az igazgatóknak a nagy részét már eltávolították a rendszerből. Ráadásul a pedagógusok nagy része már nem fiatal, 50 év felett pedig már kevesekben izzik a forradalmi hevület. Mindemellett a szakszervezetek sem tudják még betölteni azt a szerepet, hogy ezeket a visszahúzó erőket ellensúlyozni tudják. Vagyis rengeteg a gátló tényező” – magyarázza Szűcs Tamás, aki szerint a PDSZ ez esetben annyit tehet, hogy beszél a problémákról, és megpróbál minél inkább látszani, hogy a szunnyadó elégedetlenek rájuk találjanak, ha úgy érzik, készek lépni. „A tanárok félnek, olyan hangulat uralkodik az iskolákban, mint az ’50-es években. Idén arra biztatjuk a szülőket és a tanárokat, hogy fogjanak össze, és rendeljenek olyan tankönyvet a gyerekeknek, amiből a tanár rendesen tud tanítani. Bár sok helyen sikeres volt az összefogás, érkeztek olyan visszajelzések is, hogy egyes esetekben feljelentették a tankerületnél ezeket a kezdeményezéseket, vagy megfenyegették a tanárt, annak ellenére, hogy mindez teljesen legális” – érzékelteti Miklós György, hogy messze nem a legjobb a szülő-tanár összefogás, még akkor sem, ha a gyerekek érdekéről van szó.   

Szövetség hiányában

A 2011 óta tartó időszakban, amióta a Fidesz-kormány töretlen lelkesedéssel fúrja-faragja a köz- és felsőoktatás gépezetét a szakmai szervezetek és érintettek folyamatos egyet nem értése mellett, több olyan civil szerveződés vállalta a zászlóvivő szerepét, amelyet diákok, pedagógusok, civilek vagy éppen szülők alapítottak. Ezek a szereplők – elég csak például a Hallgatói Hálózatra, vagy a Tanítanék Mozgalomra gondolni – azonban néhány év csekély eredménnyel kecsegtető munka után lassan eltűntek a színről. A diák­csoportok esetében pedig egy-két év rengeteget számít – a legtöbben egyszerűen kinőttek, kiöregedtek a diák lázadó szerepéből. A tanárok tehetetlensége mellett (a helyzetüket a sztrájkot gyakorlatilag lehetetlenné tevő törvény is nehezíti) a figyelem most ismét a diákokon van, akik szeptember 13-ra diáksztrájkot, vagyis iskolabojkottot hirdettek. (Lásd keretes írásunkat.) „Nagyon nehéz ma Magyarországon megszervezni egy tiltakozást, egy sztrájkot, és ezekkel az eszközökkel valódi eredményeket kicsikarni. De le a kalappal a diákok előtt, mert a tevékenységük azt mutatja, hogy ők is látják, hogy baj van, és tenni szeretnének” – mondja Miklós György, aki tisztában van az ilyen akciók korlátaival. A legnagyobb például az, hogy sok fiatal nem érzi, hogy lenne értelme ennek a fajta kiállásnak, különösen, hogy sokan a tanáraik támogatására sem számíthatnak. „Régebben próbáltam követni ezeket a diáksztrájkokat, de végül mindig lemaradtam. Bár fontosnak tartom, hogy kiálljunk magunkért, nem látom, hogy bármi változna ezeknek a hatására” – mondja Zsófi, aki végzős gimnazistaként mindennap testközelből szembesül az oktatás problémáival. „Rettentően idegesítő, hogy bár még csak szeptember első hete van, ha kétszer ennyi kezem lenne, se tudnám megszámolni, hányszor hallottam eddig az érettségi szót. Már ettől falra mászok” – utal a rá nehezedő nyomásra Zsófi, aki szerint több tanárára is igaz a fásult jelző, főleg azokra, akik az ötvenes éveik­ben, esetleg nyugdíj előtt állnak. „Meg tudom érteni, hogy miért olyanok, amilyenek, biztos nekünk is nehéz lesz alkalmazkodni az új dolgokhoz. Ők azok a tanárok, akiknek nem igazán szoktuk elmondani a bajainkat, bár volt egy nagyon jó történelemtanárunk, de megnyert egy pályázatot és elment az iskolából. Vele tényleg bármit meg lehetett beszélni” – érzékelteti Zsófi, hogy támogató pedagógusokból sincs túl nagy bőség az iskolájukban. Hasonló tapasztalatokról számol be a szintén végzős gimnazista Alex, aki bár egy nagyon szókimondó osztály tagja, ahol a problémákat megpróbálják megbeszélni vagy az adott tanárral vagy egy másik pedagógussal, de keserű tapasztalata, hogy általában „le van tojva az egész”, hiszen „majd kidühöngi magát a sok gyerek, majd elfelejtik”. Tanárai nagy részén ő is a fásultságot látja. „Talán nekik is jutott elég stressz az életükben és sokan ezt rajtunk „verik le”. A legfőbb probléma ezzel, hogy folyamatos stresszelnek minket is” – mondja Alex, aki szintén nem volt még tüntetésen, és nem is tervezi. „Haszontalannak érzem, úgysem lesz változás, én inkább csöndesen belenyugodtam a helyzetbe” – teszi hozzá. A tanár-diák-szülő szövetség hiá­nyában, és az általános fásultság mellett nem várható, hogy jelentős engedményeket tesz az oktatási kormányzat a legproblematikusabb ügyekben – ez eddig sem volt jellemző rá. A legnagyobb akadály, hogy egyre inkább az látszik: az oktatás nem kezelhető önmagában, csak a teljes rendszer, a NER részeként, amelynek csak egy része az iskola válsága. Ettől függetlenül megszóla­lóink­ nem győzik hangsúlyozni, hogy nem hiábavaló az ellenállás, a jogokért való kiállás, a tiltakozás. Miklós György szerint még mindig vannak sokan, akik nem látják, vagy legalábbis nem tudják megfogalmazni, hogy mi is a baj a mai magyar iskolával, éppen ezért nem lehet erről túl sokat beszélni. „Nagyon okos hangokat hallani, ami mögött jelenleg nincsen test, nincsen tömeg. De történelemtanárként azt mondom, ettől még nagyon fontos, hogy meglegyenek azok a hangok, akik mögé be tud állni a tömeg, amikor eljön a történelmi pillanat. A különböző diák-, civil csoportoknak, amelyek 2010 óta folyamatosan felbukkantak a közéletben oktatási ügyekben, ez a ­feladatuk, nem szabad lebecsülni a szerepüket” – teszi hozzá Szűcs ­Tamás.

Talán egy kicsit töketlenek is vagyunk

Bécsből nézte a múlt heti diáktüntetés élő közvetítését Gyetvai Viktor. A Független Diákparlament alapító tagja, a 2016-os diáksztrájk szervezője és a 2018-as Mi vagyunk a többség! elnevezésű tüntetéssorozat lendületes szónoka – mint mondja – most okosodik, vagyis tanul az osztrák fővárosban. Miközben élénken figyeli a fiatalok fellépését, úgy látja, nagy sokaságra lesz szükség ahhoz, hogy ne érjen célba ismét a NER civilellenessége. „Nagyon drukkolok a 16-17 éves diákoknak, akik az őszinteségükkel, hitelességükkel lépnek fel a buldózerként politizáló hatalommal szemben. Szomorúan láttam ugyanakkor, hogy egyelőre kevesen tartottak velük, de ez változhat – mondja Gyetvai Viktor. A diákparlament tagja szerint nem szabad csüggedniük, és amint látható, nem is teszik. A szeptember 13-i iskolabojkottal folytatják a megmozdulást a közoktatás szabadságát érintő újabb drasztikus kormányzati beavatkozások miatt, amelyeket szerinte szándékosan és szenvtelenül a nyári szünet előtti időszakban lépett meg az oktatáspolitika. „Sok mindennel lehet vádolni az Orbán-kormányt, de egyvalamivel biztos nem: következetlenséggel. A NER politikája a közoktatást érintő ügyekben is koherens, 2011 óta ugyanazzal a tartalommal formálja a saját képére az országot – mondja Gyetvai Viktor. – Anélkül is elmondhatjuk, hogy a pálya választási törvénnyel biztosított lejtésére hivatkoznánk, hogy a kabinet nem akar visszatérni az egyeztetés intézményéhez. Nem kérdez, hanem cselekszik, éspedig erőből, és cselekszik még akkor is, ha a fél ország szisszen föl vagy tüntet hónapokig. A CEU ügyében is célt értek, pedig azt a témát jobban megértette az ország, sokan tüntettek az egyetem elűzése miatt, emlékszik Gyetvai Viktor. Ehhez képest a mostani változások kevésbé érik el az emberek ingerküszöbét. A kormány átvitte az akaratát az MTA-kutatóhálózat kisajátítása ügyében is, pedig annak is jelentős nemzetközi visszhangja volt.” Gyetvai Viktor szerint fontos lenne, hogy a korábbi évek tüntetéseinek – az esernyős, kockás inges pedagógustámogató megmozdulásoktól az internetadós tömegrendezvényekig – szervezői megtalálnák azokat a platformokat, amelyekkel átadhatnák a tudásukat, tapasztalataikat, kapcsolatrendszerüket az „utódokat”. Mint mondja, senki sem születik szónoknak, de a szervezés technikájának az ismerete támogathatná a demonstrálókat, akik az egyre kevésbé szervezett civil társadalomban próbálnak sikert elérni. A kormány propagandamédiájának menetrendszerű, karaktergyilkos fellépése a diák­parlament tagja szerint most sem marad majd el. „Azonnal példát statuálnak, megpróbálnak megszégyeníteni, hogy mindenkinek elmenjen a kedve attól, hogy modern Petőfinek érezze magát” – vélekedik. Őt a Pesti Srácok kezdte ki azzal a kormányzatikommunikáció-kompatibilis „leleplezéssel”, miszerint Gyetvai Viktor is Soros György pénzember ügynökeként működik. A PS a bíróságon felelt a nyilvánvaló lódítása miatt, és a fiatalember pert nyert a kormány intézkedéseit válogatás nélkül kedvelő médiumok zászlóshajójával szemben. A kormány civilellenessége várhatóan ismét megmutatkozik a diáktüntetések miatt, véli a korábbi diáktüntető. Szerinte jól látható például, hogy a Norvég Alap még mindig szálka a hatalom szemében, hiszen ez a független, demokratikus szerveződés forráshoz juttathatja a légüres térbe került, elnyomott gondolatokat. A jövőbeli megmozdulások kilátásairól Gyetvai Viktor azt gondolja: több kell annál, hogy a változást akarók az országszerte ­érezhető elégedetlenséget becsatornázva O1G feliratú transzparensek alatt vonuljanak. „Nem vagyok az erőszak híve, de ez ügyben lehet, hogy egy kicsit töketlenek vagyunk. Valamivel többet kellene bevállalni. Félmillió embernek kellene huzamos ideig, bátran az utcán maradnia, mint ahogy ez Hongkongban is történt” – mondja. Hozzátéve: az utcán a netadós tüntetéssel sikerült utoljára meghátrálásra kényszeríteni a kormányt, a NOlimpia és a vasárnapi boltzár pedig sikeres népszavazással fenyegetett, ezért akkor szintén elálltak a társadalom valós ellenállását felszínre hozó tervektől. Szerinte a legutóbbi, rabszolgatörvény miatt összeállt, radikalizálódó tömegeknek volt legutóbb esélyük arra, hogy változást érjenek el, de a politikusoknak benn kellett volna maradni a tv-székházban. Jogos követelésekkel mentek, a közhivatal nem foglalkozott velük érdemben: idővel hírt kellett volna adnia a köztévének az akcióról. „A propaganda megszüntetése és az Európai Ügyészséghez csatlakozás a két legfontosabb alapkérdés: a régi feltételek között a mai tüntetőknek sem lesz könnyű dolguk. Újítások kellenek, akár polgári elégedetlenség is: nem kell a rendőröket bántani, de a polgárok számára lehetőséget biztosít a jog arra, hogy ha a hatalom érdemtelen és alkalmatlan, akkor megtagadják az együttműködést – fejtette ki Gyetvai Viktor.

Bojkott, nem sztrájk

Jogilag iskolabojkottot és nem sztrájkot szerveznek szeptember 13-ra – ezt Nógrádi Áron, az egyik szervező mondta el a hvg.hu-nak. Senkit nem akarnak igazolatlan hiányzásra buzdítani, ezért a szülőket kérik arra, hogy igazoljanak egy napot a megmozdulás céljait támogató gyermeküknek. A diákok a köznevelési törvény visszavonásán kívül azt akarják elérni, hogy maradjon meg az igazgatók kinevezésénél a szülői és diákközösségek véleményezési joga, több pénz jusson az oktatásra és emeljék a béreket. A szabad tankönyvválasztás, a diákok és a tanárok túlterheltségének a csökkentése is a követeléseik között szerepel.

A következő háborúk színhelye a világűr lesz, az USA már létre is hozta a Space Force-t

Publikálás dátuma
2019.09.07. 18:45

Fotó: NASA / AFP
A világ nem elég! – a ’60-as évekbeli, hidegháborús kémhistória, majd az évezredforduló környékén belőle készített James Bond-film címe pompásan összefoglalja, hogy a már zajló kiberháború miért is terjed ki extraterresztriális területekre, a világunk köré, az űrbe. A csillagháborús program új lendületet kapott, lehet készíteni a lézerágyúkat. A határ már nem a csillagos ég.
„A következő háborúk színhelye a világűr lesz” – jelentette ki Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke augusztus 30-án, amikor is a Fehér Ház rózsakertjében hivatalosan és ünnepélyesen is létrehozta az amerikai haderő 11. harci parancsnokságát, a 6. haderőnemként előlépő önálló Űrparancsnokságot (Space Force). Kijelentéséből több minden leszűrhető, de a legfontosabb: háború lesz, mi több, több is!  

Rászállnak a műholdakra

A történelminek kikiáltott bejelentést, John Raymond, a légierő tábornokának űrparancsnokság-vezetővé avanzsálását azonban egy jó féléves konkrét munka előzte meg. Trump már február 19-én felszólította a Pentagont, hogy készítsen törvénytervezetet az űrhaderő felállítására, mert „készen kell állnunk”, az amerikai dominanciát nemcsak földön, vízen és levegőben, de lég­üres térben is fenn kell tartaniuk – „az ellenségeink már a világűrben vannak” – hangsúlyozta. (A közvetlen előzményekről lásd keretes írásunkat.) S mielőtt bárki végbélszondázó E. T.-kre, alienekre, Zod tábornokra, agresszív marslakókra, „űrbogarak­ra” gondolna, itt a Birodalomról van szó – illetve kettőről is! Nem a Star Wars epizódjaiból, ezek földiek, egészen pontosan a már a magyarok spájzában is megfordult oroszokét és a kínaiakét emlegették. És korántse szkafanderben és alakzatban repülő légi deszantosokat képzeljünk magunk elé, amint 2000 és 40 000 kilométeres magasságban (netán rögtön a Holdon vagy a Marson masírozva) osztják a halálsugarakat, hanem az ugyanebben a szférában keringő műholdak védelmére létrehozott eddig kb. 300, valószínűleg elsősorban mérnök-informatikusokból álló elit egységet, akik a Földről látják el a műholdjaik védelmét. Melyeken keresztül koordinálják a szárazföldi, vízi és légi alakulatok (mégiscsak a légtérben vívott) csatáit, ugyanakkor megelőző csapásokat tudnak mérni a támadó szándékú, az ország biztonságát fenyegető, idegen műholdakra. Ilyen értelemben a következőként megjósolt, illetve már zajló kiberháború részeként aposztrofálható az űrösszecsapás. A védelemre szorulókból (nemzeti vagyontárgyak) és a potenciálisan ellenségesből is épp elég repked, kering odafönt. A legutóbbi kalkulációk szerint 1957 műhold üzemel a Föld körül (2500 körüli a már nem működők száma) – és csak 40 százalékukról mondható el, hogy kereskedelmi ténykedésre szorítkozik. Az USA fölénye itt is jelentős, 830 tartozik a fennhatóságuk alá, Kína 280, Oroszország 147 műholddal rendelkezik, Japán 75-tel, az Egyesült Királyság és India 54-54-gyel követi őket. Kormányzati és katonai célú küldetésben 385 és 302 vesz részt. Nem mondhatni tehát, hogy szűz területre lépnek az amerikai „érdekvédők” – ám mielőtt eltakarítanák az ellenséget, célszerű lesz rendet rakniuk és kitakarítaniuk, ugyanis kb. 18 000 tíz centiméternél nagyobb odakünn kerengő tárgydarabot tartanak nyilván; Föld körüli pályán 7600 tonna feletti Földről származó eszköz lavírozik. Nem véletlen, hogy az Űrparancsnokság előirányzott működési feladatai között az űrszemétgyűjtés nemes célja is ott lebeg.  

Csillagok, katonák – és lézerek

De a Föld körüli űr amerikai védelmére tett lépések azért sem mondhatók első szárnypróbálgatásoknak, mivel már korábban is létezett űrparancsnokságuk. Egyes elemzők az 1958-as űrtörvényre hivatkoznak, mely a civil jellegű űrtevékenységet a NASA-hoz utalta, míg a katonait a Védelmi Minisztérium alá sorolta, ahol külön hivatala volt eddig is a meglévő hadnemek űrtechnológiai koordinációjának – potom 30 000(!) főnyi taggal, akik 1982 óta látják el a fel­adataikat (űrutazás, rakétamonitor, műholdas navigáció). Arról nem is beszélve, hogy a Ronald Reagan által már 1979-ben megálmodott (High Frontier) stratégiai programot, mely földi és űrbéli telepítésű regionális és globális rakétaelhárító rendszert tervezett, 1983-ban SDI (Strategic Defence Initiative – stratégiai védelmi kezdeményezés) néven megvalósították. Ez volt az úgynevezett csillagháborús tervezet, mely részben az űrbe telepített lézerfegyverekkel remélte a szovjet nukleá­ris robbanófejjel ellátott, inter­kontinentális ballisztikus rakétákat leszerelni. A program felügyeletére létrehozott hivatalt (SDIO) aztán Teller Ede és munkatársai sok éven keresztül biztatták, hitegették, ám végül a lézer nem vált be, gyengének bizonyult. A hivatal pedig kormányoktól függő átalakulásokon ment keresztül, 1993-tól a neve is megváltozott.  

Égbe lőnek

Jim Mattis, Trump egykori védelmi minisztere az űrfegyverkezési program újragenerálozásának szükségszerűségére az elhíresült, erődemonstráló 2007-es kínai példát hozta fel, amikor is a kínaiak saját, már nyugdíjas éveit töltő meteorológiai műholdjukon tesztelték kilövési rakéta-űrtechnikájukat – sikerrel. (És nem a 400 darabra széthulló műhold űrszemétté válása volt a legfőbb indoka a háborgásnak…) Az USA persze azonnal válaszolt, 2008-ban – előre bejelentve – lekapta az égen 250 kilométeren keringő egyik (hibás) katonai műholdját egy földről indított rakétával. (Az oroszok szintén rendelkeznek hasonló technológiával, de ők kevésbé játszanak nyílt kártyákkal, bár 2015-ben, 2016-ban és 2018-ban azért bizonyíthatóan demonstráltak e téren.) De Indiában sem lazsálnak a mérnökök, idén márciusban lekopizták a 12 éve történt kínai mintát, és valószínűleg egy direkt erre a célra korábban 300 kilométeres magasságba fellőtt műholdjukat kapták rakétavégre. Az időzítés itt sem volt véletlen, éppen Genfben zajlott az ENSZ leszerelési konferenciája, mely a világűrbeli fegyverkezési verseny szabályok közé szorítását, urambocsá’, tiltását irányozta volna elő – eredménytelenül persze, éppen az oroszok, a kínaiak és az amerikaiak érdekellentéte miatt. Saját űrtárgy megsemmisítése jelenleg tehát nem tilos – a másénak pedig a létezésére sem biztos, hogy van bizonyíték, így szabad préda lehet.  

70 dolcsi

De – ahogy említettük, hogy az űrhad ereje főleg a kibertérben moz­gósítható – az igazán nagy égi háborúk nem a nagy költségvetésű rakétákon vagy milliárd dolláros űrkerítéseken (lásd az USA 2016-os geostacioná­rius és földi telepítésű radarrendszertervét) múlnak. Elég 70 dollár is, tehát nagyjából 20 000 forint. Mindezt egy augusztus eleji Las Vegas-i kiberbiztonsági konferencián hozta fel példaként az előadó Elizabeth Wilson – számolt be róla a bitport.hu portál. A szatellitek többségét ugyanis nem ­kódolják, így egy felkészült hackernek szinte gyerekjáték átvennie az irányítást fölötte, egy katonai elit informatikusnak meg nyilván pláne! 2007-ben az Iridium – 66 aktív és 6 tartalék műholdból álló – távközlési rendszer tervezői magabiztosan úgy gondolták, hogy a rendszerük nagysága és összetettsége miatt kár lenne aggódniuk a biztonság miatt, hiszen kinek lenne ideje és pénze arra, hogy betámadja őket. Nos, egy hackerszervezet kihívásként tekintett a problémára, és mindössze az említett összeg befektetésével olyan eszközt épített, amelynek segítségével az Iridium adatforgalmának felét meg is lovasította.

Trump kis lépése

2000-ben Donald Rumsfeld, az akkori haderő-fejlesztési bizottság republikánus vezetője vetette fel az űrhadsereg létrehozásának ötletét, de 2001 ősze után, már védelmi miniszterként, épp nem ért rá ezzel foglalkozni a WTC-tornyok összeomlása után. 2017-ben aztán megszavaztak egy törvényjavaslatot a légierőn belüli űrhaderő létrehozására, valamint jelentős összeget különítettek el az űrvagyon megvédésére, hogy ellentarthassanak a kínai és az orosz fegyverkezéseknek, ugyanakkor leküzdjék a lépéshátrányt a magán-űrtechnológiai fejlesztésekkel szemben. 2018 márciusában aztán Trump egyszer csak bejelentette, hogy nemzeti űrstratégiára van szükség, a világűr is háborús övezet, júniusban már a légierőtől különálló űrhaderő létrehozása mellett döntött. A 2019. februári utasítás ennek a víziónak a megvalósulása – talán nem véletlenül, de mindenképp összhangban a holdraszállás 50 éves jubileumának ünnepélyes lázával.

Szerző

Tényleg a gyakorlat teszi a mestert?

Publikálás dátuma
2019.09.01. 15:15
A Magyar Televízió Ki mit tud? című műsorának résztvevői az előkészületek során
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Az emberiséget évszázadok óta foglalkoztatja a siker receptje. Ki ne vágyna arra, hogy valamiben a legjobbak között lehessen? Erre a sóvárgásra építve rendre születnek elméletek arról, hogyan válhat bárki sikeressé: egyesek a kitartó gyakorlásra esküsznek, mások szerint minden eldől a születésünkkor.
Csupán 10 ezer óra szorgos gyakorlás, és bármilyen területen a legjobbak közé kerülhetünk, nagyszerű zongoristává, kiváló teniszezővé, regényíróvá vagy éppen műkorcsolyázóvá válhatunk. Ezzel az igencsak népszerű gondolattal robbant be a köztudatba az eredetileg történészdiplomával rendelkező Malcolm Gladwell, amikor 2008-ban megjelent Kivételesek – A siker másik oldala című könyve. Az ígéret, hogy napi három vagy heti 20 óra gyakorlással mindössze 10 röpke év alatt bármivé válhatunk, amivé csak akarunk, hamar sok hívet szerzett a szerzőnek, aki komoly kutatási eredményekre építette az elméletét. Könyvében azt írta, mindegy, hogy sakkozókat vagy profi bűnözőket vizsgáltak, ugyanaz jött ki: a naggyá válás mágikus száma a 10 ezer. A Beatles tagjai is éppen ennyi időt töltöttek gyakorlással, és Bill Gates is szorgosan nyomkodta már kamaszkorától a számítógépet, mielőtt az a világ leggazdagabb emberévé tette (egy időre). Az életen át való tanulás propagálói, pedagógusok és a gyerekeiket motiválni próbáló szülők idézik előszeretettel Gladwell elméletét, a legtöbbször sajnos hibásan. Gladwell ugyanis soha nem állította, hogy ennyi óra kitartó gyakorlás kiváltaná a tehetséget, csupán azt próbálta bizonyítani, hogy bármilyen területet vizsgál, az igazán sikeres emberek mögött nagyjából ilyen hosszú út áll. Mindezt többek között Anders Ericsson pszichológiaprofesszor kutatására alapozta, azonban ő az elsők között volt, aki árnyalni kezdte a világon virálisan terjedő tételt. Azt is igyekezett tisztázni: valójában az ő eredményei nem határoznak egy konkrét óraszámot, ami alatt kiválóvá, szakértővé vagy bajnokká lehet válni. A 10 ezres szám csupán egy átlag, vizsgálata során volt dolga olyanokkal, akik sokkal kevesebb idő alatt profik lettek valamiben, míg voltak olyanok, akiknek 25 ezer óra volt csak elég. 

Végletes leegyszerűsítés

Azóta maga Gladwell sem győzi különböző előadásaiban tisztázni az elmélettel kapcsolatos félreértéseket. Például, hogy a 10 ezer órát egyfajta minimumnak tartja, vagyis ő nem találkozott olyan profival, aki ne töltött volna legalább ennyi órát az adott tevékenység gyakorlásával. De ez önmagában nem jelenti azt, hogy egy 150 centis ember profi kosárlabdázó lesz, ha rászán 10 évet az életéből, egy botfülű műkedvelőből pedig ünnepelt komponista ennyi idő alatt. Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem mindegy, ez a 10 ezer óra milyen minőségű gyakorlással telik. Hiába úszik valaki kitett fejjel, rossz technikával napi három órát a közeli uszoda 25 méteres medencéjében, nem fog Hosszú Katinkával versenyezni a következő olimpián. Gladwell mondanivalója sokkal inkább arról szól, hogy a tehetség kibontakoztatásához is időre, kitartó gyakorlásra van szükség, amely egyre nagyobb és nagyobb kihívások elé állít. Kritikusai szerint a még mindig népszerű életvezetési-bestseller író végletesen leegyszerűsített bizonyos kutatási eredményeket, alkotott belőle egy hangzatos elméletet, egy univerzálisnak tűnő szabályt, azóta pedig nem győz kihátrálni belőle. Addig árnyalja és finomítja, hogy tulajdonképpen alig marad belőle valami. Mindettől függetlenül az elmélet önálló életre kelt, elterjedt, különböző kutatók pedig nem sajnálják az óráikat, hogy változatos módszerekkel cáfolják a tévhitet. A Princeton Egyetemen például 88 különböző kutatás eredményeit összesítették, amelyek azt bizonyították, hogy a gyakorlás csupán átlagosan 12 százaléknyi előnyhöz juttatta azokat, akik elég időt fektettek az adott tevékenységbe. Az eredmények területenként váltakoztak: a játékok területén 26 százalék, a zenében 21, a sportokban 18, az iskolai tanulásban viszont már csupán négy-, a szakmák területén mindössze egyszázaléknyi különbséget eredményezett az „edzés”. Hogy ez miért lehet így, arra egy másik népszerű életmód-tanácsadó bestselleríró adhat magyarázatot. Frans Johansson szerint a folyamatos és állandó gyakorlás azokban a tevékenységekben játszik igazán nagy szerepet, amelyeknek a szabályai és keretei merevek és állandóak. Pél­dául a tenisz, a sakk vagy a klasszikus zene területén a szabályok szinte sosem változnak, így tanulhatóak a megfelelő technikák. Viszont szerinte a vállalatvezetés vagy a rockzene nem ilyen területek. A Sex Pistols például úgy lett világhírű, hogy Sid Vicious állítólag alig tudott játszani a basszusgitárján. Legutóbb Brook Macnamara pszichológusprofesszor és társai ismételték meg az egyik olyan kutatást, amelyre Gladwell az elméletét alapozta. Hegedűsök három csoportjával készítettek interjút a gyakorlási szokásiakról, és arra kérték őket, vezessenek naplót a tevékenységükről egy héten át. A szakmájukban legjobbnak vagy jónak minősített zenészek körülbelül 11 ezer órát gyakoroltak 20 éves korukig, míg a kevésbé ügyes hegedűsök 6000 óráról számoltak be. Vagyis az elég jók és a legjobbak között nem volt számottevő különbség ebben a tekintetben, mégsem vált mindenki virtuózzá. A három csoport között összességében a gyakorlással töltött órák száma a képességkülönbségek negyedéért felelt. Macnamara szerint a gyakorlás egy bizonyos szint felett elveszti jelentőségét, azon a szinten, ahol már mindenki nagyon sokat gyakorolt, egészen más tényezők döntenek. Úgy gondolja, az emberi képességek és teljesítmények különbségeit a környezeti és a genetikai tényezők, illetve azok kölcsönhatása határozza meg. Mindehhez jön a gyakorlás és a tanulás szerepe, nem beszélve a motiváltságról és az ember lehetőségeiről. Vagyis a képlet nem meglepő módon bonyolult, jóval komplikáltabb, mint hogy le lehessen egyszerűsíteni egyetlen mágikus számmá.  

Velünk születik vagy kialakul?

Vagyis kutatások ide, elméletek oda, az emberiség nem lett sokkal okosabb abban a kérdésben, hogy vajon mi a siker receptje. A 10 ezer órás szabály azért is válhatott ilyen népszerűvé, mert egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt az évszázadok óta vizsgált kérdést, hogy mi is az a tehetség, és vajon hol lakik. Abban már viszonylag nagy az egyetértés, hogy a tehetség létezik, ráadásul valami genetikai, velünk született dolog. Ezt bizonyította például az a kísérlet, amikor egy- és kétpetéjű ikerpárokat kértek meg, hogy rajzoljanak portrét egy modellről. Míg az egypetéjűek közel azonos színvonalon ugrották meg a feladatot, a kétpetéjűeknél jelentős különbségek voltak a rajzok színvonalában. A tehetség mibenlétével és a fejlesztésének, gondozásának lehetőségeivel a 2004-ben elhunyt híres pszichológus, Julian Stanley kezdett el foglalkozni az elsők között. Ő alapította 1979-ben a Johns Hopkins Egyetem Fiatal Tehetségek Központját, ahová azok kerülhettek be, akik az egyetemi felvételijük alapján a felső egy százalékba tartoztak – ide járt többek között Mark Zuckerberg ­Facebook-alapító, Szergej Brin, a Google egyik alapítója és Lady Gaga is.  

Idejében felismerni

Az intézet arra is lehetőséget adott, hogy a fiatalok sorsát nyomon kövessék, Stanley 45 éven át tartó kutatása a matematikából kiemelkedően tehetséges gyerekekre fókuszált, összesen ötezer alany későbbi karrier­útját követte nyomon, sokan közülük tudósok, innovátorok lettek, és rengetegen töltenek be vezető pozíciót vállalatoknál. Ez a valaha volt leghosszabb kifutású vizsgálat ebben a témában, adataiból 400 tanulmány és könyv született. Elsősorban arra ad választ, hogy hogyan lehet már korán felismerni a tudományos, technikai, mérnöki és matematikai tehetséget. De Stanleyt az is foglalkoztatta, hogyan lehet a jó képességű gyerekeket még okosabbá tenni, képessé arra, hogy megváltoztassák a világot. Kutatásai összességében arra mutattak rá: a korán elismert kognitív képességeknek sokkal nagyobb hatásuk van a várható teljesítményre, mint a szorgalomnak vagy az olyan környezeti tényezőknek, mint a gazdasági-társadalmi státusz. Vagyis a lényeg az lenne, hogy minél korábban felismerjék, ki miben jó, és idejében elkezdjék fejleszteni a képességeiket. Viszont a legtöbb ország oktatási rendszere erre kevéssé alkalmas, az iskolák nagy része a leszakadó, nehezen boldoguló diákok felhozására helyezi a hangsúlyt. Sokkal hamarabb kiderül, ha valaki nem tudja tartani a tempót, mint az, ha többre lenne képes. A jó tanulók közül egyáltalán nem biztos, hogy észreveszik, ha valaki úgy színötös, hogy közben nem fejlődik, mert a képességei tizedével képes ezt produkálni. Arról nem is beszélve, hogy például a zenei tehetség egy olyan családban, ahol nem játszanak hangszeren, túl sokáig rejtve maradhat. Sokan afelől is kételkednek, hogy vajon jó dolog-e idejekorán a „tehetséges” vagy akár a „zseni” címkét ráaggatni egy gyerekre, esetleg elkényelmesítve ezzel. Mindenesetre tény, hogy minél előbb ismerik fel valakinek azon képességeit, amik megkülönböztetik őt az átlagtól, annál hatékonyabban fejleszthetőek, és annál nagyobb az esély, hogy az illető sokra viszi az adott területen. A tudomány mai állása szerint a tehetség nem egyértelműen örökölt, és nem is kizárólag a környezeti hatásokon múlik, egy komplex konstrukció rengeteg változóval. Valójában egy lehetőség, amit ha idejében észrevesznek, ápolnak és gondoznak, adottak a fejlődés lehetőségei, és az illető kellően motivált, tényleg kiemelkedő lehet valamilyen területen. De ehhez elengedhetetlen a kitartó, megfelelő, és a határokat feszegető gyakorlás – több ezer órányi.

0,2 százalék az extrémen kiemelkedő értelmi képességű (zseni) az emberek között. 15-16 százalék mondható átlagon felülinek, kiemelkedőnek pedig további 2 százalék.

Szerző
Témák
tehetség zseni