„Az már megszokott, hogy velünk festetik ki a tantermeket, mert a fenntartónak erre nincs pénze. Az is mindennapos, hogy mi hordjuk be az eszközöket: vetítőt, számítógépet, korábban magnót, nyomtatóba papírt, filctollat a tanár néninek. De idén valami egészen furcsa történt: az igazgató körlevélben kérte a szülőket, hogy szerezzenek takarítót, mert azt egyelőre nekik nem sikerült. És mellékesen megjegyezte, nem szeretné, ha a szülők a nyilvánossághoz fordulnának ezekkel az ügyekkel, mert most sokkal inkább szükség van a nyugalomra, mint eddig. Vagyis az igazgató tisztában van azzal, hogy ez teljesen vállalhatatlan helyzet, de közben tart attól, hogy a fenntartó megbünteti az iskolát. Ez, lássuk be, már teljesen nonszensz” – mesél Balázs, akinek a fia egy budai iskolába jár, a tanév eleji élményeiről. A példa egyáltalán nem egyedi, az eszetlen központosítás és a folyamatosan tagadott forráshiány oda vezetett, hogy az iskolák egyre többször kénytelenek a szülők segítségét kérni. A szülőkkel való szoros együttműködés önmagában nem ördögtől való, a Waldorf vagy más alternatív iskolákban például mindennapos. Csak éppen ott a szülők a mindennapokban sincsenek teljesen kizárva a gyerekeiket érintő ügyekből – mutat rá Miklós György, a Szülői Hang közösség képviselője. Márpedig az állami iskolákban jelenleg még maguknak a pedagógusoknak sem sok beleszólása van a dolgok alakulásába, nemhogy a szülőknek vagy a diákoknak.
A köznevelési törvény idei nyári módosításának értelmében az iskolaigazgatók kinevezésébe már nem szólhat bele az iskola munkaközössége, a pedagógusok, a szülők és a diákok szervezetei, a döntés gyakorlatilag egy személyben a miniszteré. Az iskolaigazgatói kinevezések körül már az elmúlt években is számtalan botrány alakult ki, a végső döntések már 2013 óta a minisztériumban születtek, így sok pozícióban landoltak egykori pártkatonák és „ejtőernyősök”. Az ő nagy előnyük a központosítás-mániás oktatásirányítás számára, hogy eszükben sincs a kormány intézkedései ellen tiltakozni vagy éppen az iskola közösségének speciális igényeit, erősségeit vagy különbözőségeit képviselni az uniformizált rendszerben, inkább egyszerűen végrehajtják a tankerület utasításait.
Az iskola alkalmazotti közösségének, a diákönkormányzatnak, iskolaszéknek és a szülői szervezetnek eddig kötelező véleményezési joguk volt az intézményvezetői kinevezéseknél, és bár az utóbbi időszakban ennek sem volt jelentősége – ha valakit nagyon le akartak váltani, leváltották hangos tiltakozások mellett is –, mostantól ez a formaság sem jelent akadályt a „janicsárok” kinevezése előtt. Természetesen a fenntartónak ezek után is lesz lehetősége arra, hogy kikérje az iskola közösségének véleményét, de a jelenlegi helyzet ismeretében nem valószínű, hogy ez meg fog történni.
Elég csak Budaörs példáját említeni, ahol nyáron két kinevezési botrány is borzolta a kedélyeket. Két népszerű igazgató, Árendás Péter, az Illyés Gyula Gimnázium és Szakgimnázium, illetve Turcsik Viktor, a Herman Ottó Általános Iskola igazgatójának intézményvezetői pályázatát is visszadobta a minisztérium, a tantestület és a diákok elsöprő támogatása ellenére. Kinevezésüket öt év helyett csupán egy évre hosszabbították meg. „Kizárásos alapon nem lehet más megállapításra jutni, mint arra, hogy a kormányzat kicsinyes hatalmi arroganciával büntetni akarja Budaörsöt, a budaörsi tanárokat. Azóta látjuk, hogy máshol is ugyanez történik: régóta jól működő iskolákban, a mindenki által támogatott igazgató nem kapja meg a kinevezését” – mondta az ügyről nemrég Wittinghoff Tamás budaörsi polgármester a Népszavának.
A gyárban sem a dolgozó választ
A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) írott levelében az Emmi főosztályvezetője azzal indokolta a döntést, hogy a nevelőtestületek sokszor kényelmi szempontok miatt nem a legkiválóbb jelölteket támogatták, mert nem szerették volna, ha valaki kívülről megbontja a status quót. „Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy nem tudunk még egy példát arra, hogy a munkavállalók véleményt mondhatnának a munkáltatójuk kiválasztása során” – fűzte az érveléséhez dr. Madarász Hedvig még júliusban.
Ez a gondolatmenet nem egyedi: a legnagyobb közösségi portálon heves vita bontakozott ki a napokban arról, joguk van-e a pedagógusoknak beleszólni abba, ki legyen az intézményük vezetője? Az ismert jobbos újságíró, B. Cs. „Máséval a csalánt” címmel írt szösszenetében kissé provokatívan azt kéri minden kollégájától, aki „felháborodna azon, hogy a tantestület ezután nem szólhat bele az igazgatói kinevezésekbe és emiatt tüntetésre hergelné a diákokat, előbb próbáljon meg tiltakozni a tulajdonosnál, miért nem a szerkesztőség választhatja meg a főszerkesztőt”.
„A nevelőtestület jó esetben a legerősebb szakmai tudással rendelkező kollektív tudat az iskolában. Fontos, hogy az intézményvezető ennek a közösségnek szakmai értelemben vezetője legyen, és közben megpróbálja biztosítani ehhez a munkához a gazdasági feltételeket. A 2010 előtti időszakban a nevelőtestületek döntési jogköre nagyon erős volt, a rendszerváltás környékén pedig volt három olyan év, amikor vétójoga volt az intézményvezető kinevezésével kapcsolatban. Akkoriban még azoknak a vezető kormányzati politikusoknak egy része is ezt a modellt támogatta, akik most mást mondanak. Minél több ilyen jogot vonnak meg, annál tovább csorbul az autonómia, és annál kevésbé lesz az iskola a tanároké és a diákoké” – magyarázza Szűcs Tamás, a PDSZ elnöke, hogy miért nem lehet az iskolát gyárhoz vagy akár egy szerkesztőséghez hasonlítani. Hozzáteszi, innentől egy olyan külső erőé a fő irányítás az iskolában, amely ugyan biztosíthat bizonyos szabadságot, jobb vagy rosszabb körülményeket, de ennél valószínűbb, hogy túlterjeszkedik, és beleszól a szakmai autonómiába is. De mindez a diákok jövőjére is hatással van – nem véletlen, hogy Nyugat-Európában általában az iskolaszékeknek jelentős beleszólása van az iskola mindennapjaiba, ekkor alapozódik meg a gyerekek, későbbi választópolgárok demokráciához való viszonya. Nálunk a fiatalok úgy lépnek választókorba, hogy 12 éven keresztül szinte semmire nem volt ráhatásuk, ami körülöttük történt az iskolában. Ráadásul egy igazgató, aki nem élvezi a dolgozók bizalmát, mindenre hatással van. Szűcs Tamás szerint a pedagógia lelki és pszichológiai tevékenység is, márpedig egy csavart is nehezebb betekerni egy gyárban, ha a hangulatot megmérgezik az ellentétek.
Mindenről a törvény tehet?
Az iskolák nagy részében évek óta rossz a hangulat a diákok és a pedagógusok beszámolói szerint, és mindezért a Fidesz oktatáspolitikájának kritikusai jórészt a kormányzat intézkedéseit okolják. De vajon hogyan képes a politika megmételyezni az iskolákban a légkört, mikor azt gondolhatnánk: ez a tanterem ajtajának csukódása után mégiscsak elsősorban a gyerekeken és a pedagógusokon múlik? Vajon az oktatás jelenlegi – közmegegyezés szerint rossz és korszerűtlen – állapota egyenes következménye a közoktatási törvényben foglaltaknak? És miért nem tud a tanár-diák-szülő hármas egység erősebb lenni a tankerületnél, és hatékonyan képviselni az érdekeit? Hiszen összességében milliós tömeget alkotnak. „Szerintem még mindig megvan a tanár lehetősége, hogy jól tanítson. Nehéz, és sok a kötöttség, de ha magára csukja az ajtót, megteheti, hogy nem csak leadja az anyagot, de közvetít egyfajta világlátást is, beszélhet társadalmi problémákról, nevelhet kritikus gondolkodásra, csapatmunkára, építhet közösséget” – mondja a Szülői Hang képviselője, aki szerint igenis van lehetősége a tanárnak jó dolgokat csinálni. A PDSZ vezetője szerint viszont ez nehezebb, mint gondolnánk.
„Ahhoz, hogy felépítsünk egy olyan optimális működést, amit a magunkénak érzünk, hogy a kedvezőtlen feltételek mellett, illetve azok ellenére, megvalósítsuk a saját pedagógiai céljainkat, energia kell. Elképesztő terhek vannak a tanárokon, a 10-15 évvel ezelőtti állapotokhoz képest ki vannak zsigerelve, jelenleg a számításaink szerint 100 ember munkáját 70-en végzik. Csakúgy, mint a diákok, nem ritka, hogy 8-9 órájuk is van egy nap, akár heti 40 órát, vagyis egy teljes felnőttmunkaidőt töltenek tanulással. De az állam rátelepszik minden terültére az oktatásnak, mert meggyőződése, hogy jobban tud mindent. Az ehhez való alkalmazkodás pedig elvisz minden plusz energiát” – mondja Szűcs Tamás.
Az utóbbi napokban, de tulajdonképpen már évek óta mást sem hallunk, mint hogy hatalmas a tanárhiány. A tanév kezdetekor szerencsés az az iskola, ahol minden tanári állás be van töltve, a rendszerből több ezer pedagógus hiányzik, a helyzet pedig az elöregedő tanár társadalom miatt évről évre egyre súlyosabb. Vannak iskolák, ahol jelenleg is több ember hiányzik, őket helyettesítéssel próbálják meg pótolni, sok helyen „bármilyen szakos” tanárokat keresnek. Vagyis mindenkire égető szükség van, ez pedig jelentős fegyvertény lehetne a pedagógusok kezében az érdekeik képviseletekor. Bár az utóbbi években előfordult, hogy tízezres tüntetéseken mutatták meg magukat, és 2016-ban egy napig sztrájkoltak is, igazi áttörést nem sikerült elérni.
„Egyfajta zsarolási potenciálja van a dolgozóknak minden olyan munkakörben, ahol munkaerőhiány van. Az iskolák ilyen helyek, nincs elég pedagógus, de az elégedetlenség mégsem tudta egységgé forrasztani őket. A szakszervezet dolgozik ezen, de a folyamat nehezen halad. A túlterheltség miatti letaglózottság miatt nincs már erejük ellenállni. Azokban az iskolákban, ahol az igazgatók bátrabbak voltak, a tantestületek is merészebben hallatták a hangjukat. De ezeknek az igazgatóknak a nagy részét már eltávolították a rendszerből. Ráadásul a pedagógusok nagy része már nem fiatal, 50 év felett pedig már kevesekben izzik a forradalmi hevület. Mindemellett a szakszervezetek sem tudják még betölteni azt a szerepet, hogy ezeket a visszahúzó erőket ellensúlyozni tudják. Vagyis rengeteg a gátló tényező” – magyarázza Szűcs Tamás, aki szerint a PDSZ ez esetben annyit tehet, hogy beszél a problémákról, és megpróbál minél inkább látszani, hogy a szunnyadó elégedetlenek rájuk találjanak, ha úgy érzik, készek lépni.
„A tanárok félnek, olyan hangulat uralkodik az iskolákban, mint az ’50-es években. Idén arra biztatjuk a szülőket és a tanárokat, hogy fogjanak össze, és rendeljenek olyan tankönyvet a gyerekeknek, amiből a tanár rendesen tud tanítani. Bár sok helyen sikeres volt az összefogás, érkeztek olyan visszajelzések is, hogy egyes esetekben feljelentették a tankerületnél ezeket a kezdeményezéseket, vagy megfenyegették a tanárt, annak ellenére, hogy mindez teljesen legális” – érzékelteti Miklós György, hogy messze nem a legjobb a szülő-tanár összefogás, még akkor sem, ha a gyerekek érdekéről van szó.
Szövetség hiányában
A 2011 óta tartó időszakban, amióta a Fidesz-kormány töretlen lelkesedéssel fúrja-faragja a köz- és felsőoktatás gépezetét a szakmai szervezetek és érintettek folyamatos egyet nem értése mellett, több olyan civil szerveződés vállalta a zászlóvivő szerepét, amelyet diákok, pedagógusok, civilek vagy éppen szülők alapítottak. Ezek a szereplők – elég csak például a Hallgatói Hálózatra, vagy a Tanítanék Mozgalomra gondolni – azonban néhány év csekély eredménnyel kecsegtető munka után lassan eltűntek a színről. A diákcsoportok esetében pedig egy-két év rengeteget számít – a legtöbben egyszerűen kinőttek, kiöregedtek a diák lázadó szerepéből.
A tanárok tehetetlensége mellett (a helyzetüket a sztrájkot gyakorlatilag lehetetlenné tevő törvény is nehezíti) a figyelem most ismét a diákokon van, akik szeptember 13-ra diáksztrájkot, vagyis iskolabojkottot hirdettek. (Lásd keretes írásunkat.) „Nagyon nehéz ma Magyarországon megszervezni egy tiltakozást, egy sztrájkot, és ezekkel az eszközökkel valódi eredményeket kicsikarni. De le a kalappal a diákok előtt, mert a tevékenységük azt mutatja, hogy ők is látják, hogy baj van, és tenni szeretnének” – mondja Miklós György, aki tisztában van az ilyen akciók korlátaival.
A legnagyobb például az, hogy sok fiatal nem érzi, hogy lenne értelme ennek a fajta kiállásnak, különösen, hogy sokan a tanáraik támogatására sem számíthatnak. „Régebben próbáltam követni ezeket a diáksztrájkokat, de végül mindig lemaradtam. Bár fontosnak tartom, hogy kiálljunk magunkért, nem látom, hogy bármi változna ezeknek a hatására” – mondja Zsófi, aki végzős gimnazistaként mindennap testközelből szembesül az oktatás problémáival. „Rettentően idegesítő, hogy bár még csak szeptember első hete van, ha kétszer ennyi kezem lenne, se tudnám megszámolni, hányszor hallottam eddig az érettségi szót. Már ettől falra mászok” – utal a rá nehezedő nyomásra Zsófi, aki szerint több tanárára is igaz a fásult jelző, főleg azokra, akik az ötvenes éveikben, esetleg nyugdíj előtt állnak. „Meg tudom érteni, hogy miért olyanok, amilyenek, biztos nekünk is nehéz lesz alkalmazkodni az új dolgokhoz. Ők azok a tanárok, akiknek nem igazán szoktuk elmondani a bajainkat, bár volt egy nagyon jó történelemtanárunk, de megnyert egy pályázatot és elment az iskolából. Vele tényleg bármit meg lehetett beszélni” – érzékelteti Zsófi, hogy támogató pedagógusokból sincs túl nagy bőség az iskolájukban.
Hasonló tapasztalatokról számol be a szintén végzős gimnazista Alex, aki bár egy nagyon szókimondó osztály tagja, ahol a problémákat megpróbálják megbeszélni vagy az adott tanárral vagy egy másik pedagógussal, de keserű tapasztalata, hogy általában „le van tojva az egész”, hiszen „majd kidühöngi magát a sok gyerek, majd elfelejtik”. Tanárai nagy részén ő is a fásultságot látja. „Talán nekik is jutott elég stressz az életükben és sokan ezt rajtunk „verik le”. A legfőbb probléma ezzel, hogy folyamatos stresszelnek minket is” – mondja Alex, aki szintén nem volt még tüntetésen, és nem is tervezi. „Haszontalannak érzem, úgysem lesz változás, én inkább csöndesen belenyugodtam a helyzetbe” – teszi hozzá.
A tanár-diák-szülő szövetség hiányában, és az általános fásultság mellett nem várható, hogy jelentős engedményeket tesz az oktatási kormányzat a legproblematikusabb ügyekben – ez eddig sem volt jellemző rá. A legnagyobb akadály, hogy egyre inkább az látszik: az oktatás nem kezelhető önmagában, csak a teljes rendszer, a NER részeként, amelynek csak egy része az iskola válsága.
Ettől függetlenül megszólalóink nem győzik hangsúlyozni, hogy nem hiábavaló az ellenállás, a jogokért való kiállás, a tiltakozás. Miklós György szerint még mindig vannak sokan, akik nem látják, vagy legalábbis nem tudják megfogalmazni, hogy mi is a baj a mai magyar iskolával, éppen ezért nem lehet erről túl sokat beszélni.
„Nagyon okos hangokat hallani, ami mögött jelenleg nincsen test, nincsen tömeg. De történelemtanárként azt mondom, ettől még nagyon fontos, hogy meglegyenek azok a hangok, akik mögé be tud állni a tömeg, amikor eljön a történelmi pillanat. A különböző diák-, civil csoportoknak, amelyek 2010 óta folyamatosan felbukkantak a közéletben oktatási ügyekben, ez a feladatuk, nem szabad lebecsülni a szerepüket” – teszi hozzá Szűcs Tamás.
