Hol van Európa közepe? A megboldogult Osztrák-Magyar Monarchia térképészei szerint a Kárpátokban, a Tatár-hágónál, Galícia és Bukovina felé. Kőbe is vésték mérésük emlékoszlopát, s én most azért zötykölődök Ukrajna „hátsó udvarában”, a nem egyszer kráter méretű kátyúkkal tarkított mellékutakon, hogy felfedezzem magamnak „a kontinens közepét”: mit rejteget ez az ismeretlen, a történelem viharaiban Atlantiszként elsüllyedt galíciai világ.
Időutazás
Afféle időutazó vagyok. Ahogy a Tisza forrásánál, Kőrösmezőnél átkelek a Kárpátokon, s ott először lefelé buszozom a Cseromos folyó mentén, majd Kolomeánál, a Prut folyónál tovább Bukovinába, majd Podóliába, bele-belekukkantok a Google keresőbe. Onnét is tudom, hogy az 1850 előtti osztrák közigazgatás szerint Bukovina még Galícia része volt. Ez a majdnem Magyarországnyi, 80 ezer négyzetkilométernyi, ide-oda cibált térség (amely nem tévesztendő össze a hasonnevű spanyolországival) itt van mellettünk, mégis oly távol. Galícia századokon át a magyar királyságok felségterületének, majd az osztrák birodalom koronatartományának számított, ma pedig – a pusztító XX. század nagyhatalmi vetélkedései nyomán, ki tudja hányadszor szétszaggatva – Lengyelország és Ukrajna osztozik rajta. Galíciát ugyanakkor megannyi nép – ukránok, ruszinok, lengyelek, zsidók, románok, cigányok, örmények, vagy olyan ismeretlen kis etnikumok, mint a huculok, bojkók, vagy a lipovánok – lakta, hol békességben, hol gyűlölködve. Messze nem ismert, hogy a testvérháborúk alighanem legvéresebbike 1943-ban, a szovjet-német háború idején robbant ki, amikor a szélsőséges Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egységei – a nácik és a szovjetek ellen is hadakozva – 100 ezerre becsült lengyelt gyilkoltak halomra Volhíniában és Kelet-Galíciában. Az államszocializmus idején mélyen elhallgatták ezt a népirtást, olyannyira, hogy a külvilág nem is nagyon tudott róla.
Micsoda értékek mehettek veszendőbe, de a belháborúk, felkelések, a kegyetlen zsidó-pogromok és a két világháborúban csatatérré lett régió ellenére, a galíciai multikulti emlékei lépten-nyomon felbukkannak. Itt van mindjárt Lemberg, mai nevén Lviv, amelyet anno kis-Bécs néven is emlegettek. Lemberg volt a tartományi székhely, itt ülésezett a galíciai országgyűlés, a helyi lengyel szejm, itt rezidiált a cs. és k. helytartó, három érsek – római, görög és örmény katolikus –, a zsidó főrabbi, nem is részletezve a város „európai minta szerinti” építményeit, a villannyal, lifttel és folyóvízzel felszerelt szállodákat vagy a bécsieket utánzó kávéházakat – olvasható Martin Pollack Galíciáról írott nagyszerű könyvében. Aztán ott van Csernovic, a másik nagy múltú, bukovinai város, Kelet kapuja, az egykori örmény, zsidó és török kereskedők mozgatta üzleti fordítókorong. „A csernovici fiáker hátsó ülése olyan mintha Faust varázsköpenyegébe bujtunk volna; néhány perc leforgása alatt olyan képeket varázsol elénk, amelyek egyébként időben és térben egymástól messze távol esnek egymástól” – lelkesedik az innen származó, zsidó gyökerű, németül író, osztrák novellista, Karl Emil Franzos az ezernyolcszázas évek végi úti beszámolójában. És valóban: itt ődöngök Csernovic lerobbant városközpontjában, az ódon épületek homlokzatán ma is átsüt a keverékkultúra. Amott a Monarchia idején épített pályaudvar, amelynek várócsarnokát a szovjet időkben ugyan össze-vissza átépítették, de az architektúra még így is őrzi eredeti szépségét, a messziről jött idegennek úgy tűnhet: európai metropoliszba érkezett.
Peremvidék
Ám a modernitás, az európaiasság legfeljebb csak a galíciai elit százados vágyálmaiban élhetett, az „örökös” koronatartomány valójában az osztrák birodalom legelmaradottabb peremvidékei közé tartozott. A ruszin zsellér, a hegylakó bojkó, vagy a zsidó városnegyedek, a stetlek mélyén nyomorgók számára egyaránt napi küzdelem volt a megélhetés, ott is „ezernyi népbetegség, szapora csecsemőhalál” pusztított. „Az újratermelődő kolonialista viszonyokban rejlik az egyik fő ok” – summázza Sajó Tamás, a térség enciklopédikus tudású ismerője, a CEU művészettörténészéből avanzsált idegenvezető. Mint magyarázta, a Habsburgok nemcsak hogy rendre egymásnak ugrasztották az itt élő népeket, de ki is szipolyozták őket – a primitív agrárviszonyok fenntartásával, túladóztatással, s a nyersanyagkincsek ellentételezés nélküli, szemérmetlen kirablásával. Még a megkésett iparosítás és az ezernyolcszázas évek végi olaj-boom sem hozott változást, jóllehet akkortájt a kelet-galíciai kőolajmezők jóvoltából az Osztrák-Magyar Monarchia – az USA és Oroszország után – a világ harmadik legnagyobb olajtermelője volt. De hiába, az első világháború véget vetett az olajláznak, maradt a feneketlen mélyszegénység. A kilátástalanság elől menekülve, a XIX. század végétől 1914-ig Galícia 8 millió lakosából vagy egymillióan kitántorogtak, legtöbben az Egyesült Államokba. A már említett Martin Pollack, osztrák író a nemrég magyarul is megjelent Amerikai császár című könyvében drámai képet rajzol sorsukról: döbbenetes történeteket mesél, milyen súlyos árat fizettek a kivándorlók, hogy az amerikai kapitalizmus proletárjai lehessenek. Csakúgy, mint napjaink migránsai.
Nem minden veszett oda
Kamenyec-Podolszkijban járok. Ámulok szépségén, nem ilyennek gondoltam. Ez az idilli kisváros ugyanis a legsötétebb helyszínek egyikeként került be a magyar zsidóság történetébe. 78 évvel ezelőtt, miután a Horthy-kormányzat az akkori magyar határállomáson, a kárpátaljai Kőrösmezőnél – a szovjetek ellen indított hitlerista támadás idején – egyszerűen kilökött az ukrán hadszíntérre 19 426 rendezetlen állampolgárságúnak mondott zsidót, a náci halálosztagok pedig 1941 augusztusában, három nap alatt, Kamenyec-Podolszkijban többségüket legyilkolták - összesen mintegy 23 600 embert (nemcsak a Magyarországról elűzött zsidókat). A tömegsír helyszínén ma, a lakótelepi házaktól övezett emlékparkban obeliszksor húzódik. Ahogy itt toporgok, azon tűnődöm: vajon mit tudnak az itt élők az akkori szörnyűségekről, meg arról, hogy az SS-kommandók kiirtották a nagy múltú galíciai zsidóság színe-virágát, 1941 és 1945 között legalább félmillióan estek az újkori barbárság áldozatául.
De nem minden veszett oda. Uman (Umány) város egyik lakótelepén sétálgatok, ahol úgy érezem magam, mintha Jeruzsálem ortodox negyedében lennék. Mindenütt héber feliratok, itt is, ott is hagyományos zsidó viseletűek zsivajognak, a szomszédos imaház buzgó kántálásoktól hangos. Feltámadt az itt, Galíciában született zsidó vallási mozgalom, a haszidizmus. Sátoros ünnepeken csak úgy tódulnak ide a haszid elődök mai zarándokai, akik amúgy megférnek az egykori pogromlovagokat dicsőítő ukrán nacionalistákkal, így azokkal, akik Vinnyicában, a másik galíciai nagyvárosban, a vitatott Szimon Petljura szobránál lengetik a független Ukrajna zászlaját.
Ahány náció, annyiféle Galícia. Prizmájukon nézve az ukrán, a lengyel vagy a zsidó mind más-más históriát mesél. Mindenesetre a szovjethatalom zárt évtizedei után már ide lehet jutni, fel lehet fedezni az elveszettnek hitt galíciai (kultúr)világot. Akit érdekel, attól még ne riadjon vissza, hogy Ukrajna keleti része hadiállapotban van, itt minden békés, bár akadhatnak turistabosszúságok. Így például az, hogy a magyar határátkelőn, az egyesült Európát hirdető uniós lobogó alatt rendre órákon át packáznak az odaigyekvőkkel.
