Tokaji gondolatok szép palackba zárva - interjú Almási Tamással

Vannak akik a pénzből csinálnak bort, mások a borból pénzt. Vannak, akik mindig a jobb minőségre törekednek, elhivatottan, már-már művészként. Róluk szól Almási Tamás új dokumentumfilmje, a Folyékony arany, amelyet ma mutatnak be a miskolci CineFesten.

Mi az első emléke a borról?

Fiatalkoromban kosárlabdáztam. Tizenöt éves lehettem, amikor Szigetváron edzőtáboroztunk. Az NB I-es női csapat egyik játékosa férjhez ment, a lánybúcsúztató az edzőtábor vége felé volt. Az ünnepi vacsora: vajas kenyér párizsival, mellé két deci bor. Addig nem ittam alkoholt. Teljesen kiütött: kisebb megszakításokkal estétől hajnalig a hidegzuhany alatt álltam.

És mi az első jó emléke a borról?

Villányban éreztem meg először, a borfogyasztás nem arról szól, hogy alkoholt iszunk. Néhány évtizede megtanultam: ha az ember megengedheti magának, akkor a felső polcról válasszon. Nyugat-Európában a középső polcról is lehet kiváló borokat kifogni, de érdemes gyanakodni, ha egy három eurós bort csúcsborként kínálnak. A borban sok minden manifesztálódik: az a kultúra, amiben megtermett, a történelem, a sok százéves tapasztalat, amelyek Tokaj-Hegyalján és más borvidékeken felhalmozódott, az a tudás, amit a szőlészek-borászok beletesznek, az a gondosság, amivel készítik a bort, és az a gondolat, amit kiolvashatunk a borból, ha visszafejtjük, dekódoljuk. Ha az ember csak kóstol, jó pár év kell ahhoz, hogy idáig eljusson. Ebben nekem segített a munkám. A kilencvenes évek elején szerettem volna filmet készíteni a villányi borvidékről, láttam már, a szőlészet-borászat messze többről szól, mint egy termék előállításról. Abból nem lett semmi, de most felkérésre elkészíthettem a tokaj-hegyaljai filmet, a Folyékony aranyat.

A borász mit gondol a borról? Mi a jó és mi a rossz?

A filmben is van erre válasz: ahhoz, hogy kimondhassuk, mi a jó és mi a rossz, dimenziókat kell felépíteni. Meg kell alkotni egy értelmezési mezőt, ami a negatív és a pozitív tartományt meghatározza. Például: a jó borban benne van a kultúra, a termelési kultúra, a viselkedéskultúra, az, ahogy az emberek egymással és a környezettel bánnak, egy borász, esetenként a családjának a története is. És benne van az a művészi vízió, amit a termelő, a borász gondol a világról. Ha nem gondolok semmit, abból semmi sem születik. A jó borásznak van egy víziója arról, mit szeretne létrehozni a természet közreműködésével, és megpróbál mindent kihozni a természeti, talajtani adottságokból, az éghajlatból, a szőlőből. Akkor jó esetben megszülethet olyasmi, amit elgondolt, ami nyilván sosem lesz pontosan ugyanaz, ami az elképzelése volt. Néha jobb, komplexebb bor születik, néha szegényebb.

Alkonyi László borász és borkritikus szerint „lehetsz jobb és legjobb, jó viszont sosem”. Közte és a film másik szereplője, az általa is legkiválóbbnak tartott Szepsy István között tíz éve óriási vita dúlt.

Természetesen tudtam erről. A konfliktus mindig megtermékenyítő erő, drámákat szül. Ám ha ezt is bemutatom, más irányba vitte volna el a filmet, de nem is lett volna méltó. Több mint egy évtizedig a legjobb borbarátok voltak, együtt járták a világot. Sok mindenről egyet gondoltak, de a klasszifikáción, a dűlők minősítésén összekülönböztek. Ha említést teszek erről, a nézőt megzavarom, ez egy külön film témája lehetne. A Folyékony aranyban így is benne van, hogy Alkonyi László, Bacsó András és Szepsy István mit gondol a borról és a borvidékről. De még száz konfliktusos témát kínál Tokaj-Hegyalja. Volt például egy szakasz, amikor az egykori Tokaji Borkombinát volt központban, mert a kormány nagyon sok pénzt szánt oda. Drámai volt eldönteni, végül mi kerüljön a film fókuszába.

Hogyan sikerült elkerülni, hogy a Folyékony arany ne váljon bormarketingfilmmé?

A filmográfiámból is kiderülhet: sosem készítek propagandafilmet. De voltak mélyebb dilemmáim. Például: szabad-e úgy filmet készíteni Zidane-ról, hogy csak köpködni és káromkodni látjuk a filmvásznon, futballozni nem? Megtehetem-e azt Tokaj-Hegyalja kapcsán, hogy miután a forgatás előtt két-három évig jártam a vidéket, és megismertem, mi itt a tét − ülünk egy óriási kincsen, ami kifolyhat alólunk, ha nem gondosan nyúlunk hozzá, ha nincs elég pénz, ha nem a legjobb kezekbe kerül −, hogy nem beszélek róla? Ha az első szüret után leállítjuk a kamerát, miután tönkrement a termés, akkor igazságtalan lettem volna. Meg kellett mutatni: nagyon sok ember tudása, gondossága van révén itt valami olyan születhet, aminek a világ a csodájára járhat. Egykor így volt − igaz, akkor még nem volt a cukor a hétköznapokban elterjedt, az aszú pedig gazdag a szőlőcukorban −, csak aztán jött a filoxérajárvány, az első világháború, a második, a bortermelőként és kereskedőként is nagy szerepet játszó zsidóság elhurcolása, aztán a kollektivizálás, majd a mennyiségre való termelés. Tíz-húsz évvel ezelőtt negyven-ötven borász kitűzte magának célként, hogy akár a világszintet is elérje, mindenféle ügyeskedés nélkül. A Puskás Hungary kapcsán az volt a dilemmám: merhetek-e olyan filmet készíteni Puskás Öcsiről, ami nem csak a jó futballistát, de a jó embert is bemutatja? Volt merszem hozzá, most pedig ahhoz, hogy arról meséljek: a tokaji borvidéken minden küzdelem és kudarc ellenére jó esély van arra, hogy a tokaji aszúval komoly érték jöjjön létre.

Dilemma volt az is, kik legyenek a film főhősei?

Nem volt kérdés, hogy a borvilág Oscar-díjasa, Szepsy István lesz a film főszereplője. Vagy áradoznak róla, vagy nem szeretik: klasszikus főhős. Családi borászata van, történetük ötszáz évre nyúlik vissza. Logikus volt, hogy mellé kell egy olyan szereplő, aki az indusztriális borászatot képviseli. A tolcsvai Oremus Pincészet vezetője, Bacsó András a Vega Sicilia magyarországi képviselője is, a világhírű spanyol borászat presztízskérdést csinált abból, hogy legyen saját tokajija. A harmadik szereplő, Alkonyi László értelmiségiként – ahogy ő fogalmaz, „nejlonparasztként” – lett borász, és volt olyan alázatos, hogy hajlandó volt tanulni. Valamit nagyon jól csinál: a Kaláka Pincének is vannak díjazott borai. Ő is a legmagasabb minőség, a csúcsok irányába törekszik. De nemcsak hegymászókhoz, gyöngyhalászokhoz is hasonlíthatók, akik negyven-ötven méterre is lemerülnek az igazgyöngyért. Az igazgyöngyhöz pedig csak hasonlít a tenyésztett gyöngy. Vagy lehetnének újságírók,vegyészek, tudósok is: olyanok, akik meg akarják haladni önmagukat. Egy fantasztikusan gazdag, néha tragikus történelmi előzményekkel bíró térség, egy csodálatos környezet, ellentmondásos társadalmi viszonyok, és elkötelezett hősök: mindez tálcán kínálta egy jó film lehetőségét.