Owner Viktor klímaharca

Az évszámról lehet vitázni, a tényről aligha: legkésőbb 2014-2015 óta nyilvánvaló, hogy ha ilyen tempóban áramlik feléjük a (köz)vagyon, a NER-elit és a szűkebb család üzleti szempontjai előbb-utóbb összeütközésbe fognak kerülni a közérdekkel. És az is régóta sejthető, hogy eljön a nap, amikor lehetetlen lesz elleplezni, hogy – nemzetieskedjék bármennyit is a kormány – egy nagyon szűk kör magánhaszna fontosabbá vált az úgynevezett nemzeti érdeknél. Öt éve még nehéz lett volna megjósolni, hogy éppen a klímaváltozás lesz az az ügy, amelynél a feloldhatatlan konfliktus napvilágra kerül – bár az események már akkor is ebbe az irányba mutattak –, de azóta egyre gyorsul a tempó. A lopásé is, meg a felmelegedésé is. Ma pedig már nemcsak az ütközés nyilvánvaló, hanem az is, hogy mi történik ilyenkor, és kinek kell engednie: a nemzetnek-e, vagy esetleg a családnak.
Ha minden tudományos prognózist számításba veszünk, talán egy ezrelék annak az esélye, hogy nincs semmi tennivalónk a klímával, mert a) az embertől függetlenül változik, vagy b) nincs is igazi változás. Annak viszont kilencszázkilencvenkilenc ezrelék a valószínűsége, hogy az ember okozza, durva következményei lesznek, és már rég a megelőzéssel meg a felkészüléssel kellene foglalkoznunk, ha a borítékolható károkat mérsékelni akarjuk. 
Annak a teljes ignoranciának, amit ehelyett láttunk (legutóbb a fideszesek híján határozatképtelen parlamenti vitanapon), a legjóindulatúbb olvasata az, hogy a kormány az ország és a nemzet jövőjét erre az egy ezreléknyi esélyre tette föl az emberi civilizáció ellen már a kertek alatt settenkedő katasztrófa idején – ha esztelen hazardírozásnak neveznénk mindezt, akkor is méltatlanul feldicsérnénk őket. 
De van egy sokkal életszerűbb magyarázat is: valahogy úgy alakult, hogy a tulajdonviszonyok kilencedik éve tartó átrendezése folytán éppen azok a vagyonelemek kerültek Owner Viktorhoz és társaihoz (és ebben az esetben teljesen mindegy, hogy Tulajdonosnak vagy Gazdának fordítjuk-e az angol kifejezést), amelyek miatt üzletileg ellenérdekeltté váltak abban, hogy a magyar állam hatékony klímavédelmi intézkedéseket hozzon. 
Túlzásnak tűnik? Szerintem az a túlzás, hogy Magyarország legnagyobb szén-dioxid-kibocsátóját – minimum 25 százalékos részesedéssel - „Mészáros Lőrincnek” hívják. Meg az, hogy miközben a legjobb védekezés a fosszilis energiától való függetlenedés lenne, a család barátai az elmúlt években narancsbőrösre keresték magukat a politikailag privilegizált áron kapott orosz földgáz behozatalán. Meg az is, hogy mi vagyunk az egyetlen ország az EU-ban, sőt valószínűleg az egész fejlett világban, ahol 2010 óta egyetlen szélerőmű-építési engedélyt sem adtak ki. (Hogy világos legyen: a szélerőművel az a „baj”, hogy olykor éjjel is fúj a szél, ezért a szélkerekek konkurenciát jelentenek az éjjeli termelésben eddig egyeduralkodó szén-, gáz- és persze atomerőműveknek.)
Csökkenteni kellene a magyar szénlábnyomot? Naná, nincs ennél egyértelműbb nemzeti érdek. De mi lesz akkor Ownerék profitjával?

Kinyílt a pofonláda

Leltárt készítettem a magyar labdarúgó csapatoknak az augusztus elsejét követő másfél hónapban, a futball főszezon kezdetén felmutatott nemzetközi teljesítményéről. A kimutatásban a felnőtt férfi és női válogatott, az U21-es együttes, valamint a nemzetközi kupákban szerepelt klubjaink eredményeit tettem mérlegre. A bizonyítvány: 0 győzelem, 2 döntetlen, 8 vereség, 6-25-ös gólkülönbség. A tíz találkozóból hét tétmérkőzés, három – szakmailag fontosnak ítélt – felkészülési meccs volt. 
A magyar bajnok FTC, miként minden hazai első az utóbbi tíz évben, már a selejtezők során kiesett az elit ligából. A második számú sorozatban még vitézkedhet. Válogatottunk esélyei, hogy Európa-bajnoki mérkőzéseket játszhasson az erre az alkalomra nem kis pénzért felhúzott új Puskás Ferenc Stadionban, igencsak megcsappantak. Mindez kevés optimizmusra ad okot a labdarúgásunk felemelkedésében bízó – egyébként rohamosan fogyatkozó – szurkolóknak. A képletesen említett pofonládából kiröppent taslik közül nem a vaduzi, a montenegrói, a craiovai vagy a zágrábiaktól elszenvedett volt a legfájóbb.
A norvég 21 évesek által kiosztott maflások (0-3) sokkal megrendítőbbnek tűnnek. A mérkőzés során többször támadt olyan benyomásom, hogy északi ellenfeleink valamiféle szánalomból nem növelik féltucatra góljaik számát. Nem találtam olyan játékelemet, amelyben ne múltak volna felül bennünket. Fizikai képességbeli, főként gyorsasági fölényük megdöbbentő volt. A korszerű játék egyéb jellemzőit tekintve is nyomasztóan fölénk nőttek. A norvég labdarúgás utánpótlásában potenciálisan számba vehetők felét teszik ki a mieinknek, hisz mindössze ötmilliónyian élnek a fjordok hazájában. Éghajlatuk sokkal zordabb, ami jelentős hátrány egy szabadtéri sportág esetében. A futballhagyományok, a labdarúgó kultúra társadalmi beágyazottsága, a politikai-kormányzati figyelem tekintetében viszont összehasonlíthatatlanul mi állunk jobban. Ennek azonban szemernyi hatását sem láthattuk a mérkőzés folyamán. 
Ne kerteljünk, szánalmas látványt nyújtott csapatunk kilencven perces vergődése. Erről nem Gera Zoltán, a frissen kinevezett szövetségi edző tehet, hisz ő is csak abból főzhet, ami a spájzban van. Belegondolt valaki, hogy döntően ezekből a fiúkból fog majd összeállni a következő évtized magyar válogatottja? Azért hadd említsem még meg, hogy Norvégiában nincs tao, ott szigorú rend, értékelvűség és átláthatóság uralkodik a költségvetésben. Stadionok sem épülnek szakmányban, miként a király is távol tartja magát a futball belső világától.
Hol keresgéljük a problémák gyökerét, a gyógyírt? Mint már bebizonyosodott, nem a gyér látogatottságú stadionok további szaporítása a megoldás. Ugyancsak elvethető, miután eddig teljesen hatástalannak bizonyult, a játékosok – a társadalom számára eddig is elfogadhatatlan nagyságrendű, nyilván ezért is ügyesen titkolt – jövedelmének további növelése. Mielőtt azonban kitörne rajtunk az irigység, tegyük a szívünkre a kezünket. Lehet haragudni Magyarországon bárkire, aki szerény kvalitások birtokában, minél kevesebb erőfeszítéssel minél több pénzt akar keresni? Ráadásul, ha mindezt tálcán kínálják neki.
Most csak egy okot vetnék fel. Mintha nem a jelen nemzetközi színvonalának való megfelelésre és főleg nem a jövő várható kihívásaira irányulna az edzőképzésünk. Persze, ne zárjuk ki, hogy a világ legkorszerűbb tematikája, módszertana kap helyet a magyar szakvezetők oktatásában. Akkor a „be nem fogadó” közeggel lehet probléma. Ha ez is elvethető, akkor a követelményrendszerrel, a számonkéréssel, a gyakorlattal lehet a baj. Ami elnézhető a döntően önfinanszírozásra épülő szabadidős, amatőr futballban, az megengedhetetlen a teljesítményelvű, üzleti szempontú profi világban. Főleg akkor, ha mint nálunk, irdatlan mértékű közpénz is áramlik ebbe a szektorba. 
Napjainkra a magyar labdarúgásban vitathatatlanul csődhelyzet alakult ki. Némi túlzással szólva, pallosjoggal felruházott csődbiztosra lenne szükség. Megjósolom, csak a fele fog megvalósulni: „biztos”, hogy nem lesz változás. A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó-szakedző 
Szerző
Tibor Tamás

Százévnyi mozgalom

Még értelmiségi körökben is tartja magát az a konteo, hogy a serdülőmozgalmak (hazai) történetében a politikai kurzusokat követő „váltógazdaság” figyelhető meg. Cserkészek – úttörők – cserkészek (ez a triós forma él a köztudatban). Többször leírtuk, elmondtuk, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Már a kezdeteknél is.
A modern tömegiskola világának első krízisében, közvetlenül az előző századforduló előtt, életreform és szociális elkötelezettség, sőt korai „zöld gondolatok” nyomán rendre alakultak a különböző serdülőszervezetek, melyek a család és az iskola mellett kínáltak programot, szervezettséget, közösséget. A világelsőség mindenképp az amerikai eredetű, majd gyorsan terjedő „4 H” mozgalmat illeti, maga BiPi (Robert Baden-Powell) cserkészkönyveiben közvetlen elődeiként a szintén amerikai „Indiánok Népét” és a „Pionírok” szervezetét emlegeti. De Németországban a Vándormadarak, hazánkban a Vándordiákok (Gábor Ignác kezdeményezésére) és a Gyerekbarátok is színre léptek már az 1920-as évek legelején.
A több szárnyból cserkész néven integrálódott magyar „boyscoutok” a háború, a békeszerződés után kaptak kiemelt politikai támogatást (egyébként hol békében, hol harcban a Leventével). A Horthy-korszakban a Gyermekbarátok is tovább működhettek, sőt illegális pionírsejtekről is vannak adatok, nemkülönben több kisebb, kifejezetten egyházközeli szervezetről is.
A háború után egy ideig a Karácsony Sándor és Jánosi Sándor vezette Cserkészfiúk Szövetsége kísérletet tett a berendezkedő új hatalommal való egyezkedésre, de 1948-ban valóban kemény egyesítés következett be, az 1946-ban létrejött baloldali gyerekszervezet, az úttörőké bekebelezte őket. (A sors „csele”, hogy ezzel a cserkészet progresszív hagyományai is beszivárogtak az úttörő-kultúrába.) Ismertek a „katakomba”-cserkészek, a turistaszervezetnek álcázott csapatok is, 1956 késő őszén pedig nem csupán a cserkészek próbáltak újjászerveződni, de régi-új névvel, értékeket és hagyományokat vállalva az Őrszemcsapatok Szövetsége is megalakult.
Rövid pluralista időszak után 1957 februárjában kapta vissza monopolhelyzetét az úttörőszövetség. Az egymilliós gyerekszervezet a nagyszervezet szervezetszociológiai törvényszerűségei szerint igen hamar látens irányzatokra tagolódott, s szűk autonómiájának mozgásterét ezen irányzatok játszmája töltötte ki. A hetvenes évekre kialakult a reformista vonal és a dogmatikus vonal küzdelme, miközben megvalósulhatott megannyi reform. A rendszerváltás idejére belső pluralizmus és nyitottság jellemezte a szervezet elitjét, ennek köszönhetően tudott éveken át jóformán hegemón szerepben maradni. Az új küldetés („Úttörők a barátságos harmadik évezredért”) keretet adott a formalitásoktól szabaduló szervezetnek.
Erre az időre felerősödtek a Gyerekbarátok, a 4 H is megalakulhatott (aztán Torgyán József fojtotta meg a 'rural education' szépreményű szervezetét), voltak Ifjú Sasok, volt Szent László Szövetség, népszerű volt a nyomokban ma is fellelhető „Zöld Szív”. Kompánia néven a zeneiskolák növendékeiből is próbáltak szervezetet létrehozni, bár sikeresebb volt az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület – a táncházmogalom, Novák Ferenc (egykori regöscserkész, illetve őrszem), Foltin Jolán és növendékeik tekintélye egyben tartotta e sereget. Az úttörőszövetségből kivált a Magyarország Felfedezői Szövetség és az Ifjúsági Elsősegélynyújtók Egyesülete. Cserkészetből kifejezetten „túlkínálat” volt, időbe tellett, míg – kormányzati támogatással – létrejött az „egyetlen cserkészszövetség”.
Politikai karaktergyilkosság és a vezetők elöregedése okozta az Úttörőmozgalom mai jelentős visszaesését. Bár történt kísérlet értékeinek „Grund klubhálózat” néven való újjászervezésére, de ma – akárcsak a többi szervezet – átfogó ifjúságpolitika, ifjúsági infrastruktúra, vezetőképzés híján, takaréklángon él. A gyermek- és serdülőszervezetek ma együttvéve alig számlálnak 25 ezer gyereket. Sok-e vagy kevés a különórák és „kütyük” posztmodern világában? Nem ezen írás dolga eldönteni. A szerző tanár