Ahová a turul se jár

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:03

La Ciotat, ahol jelenleg lakunk, két dologról nevezetes. Az egyik igazából a franciák számára fontos, a másik az egész világot megváltoztatta. Ebben a kikötővárosban találták fel a pétanque (kb. „mozdulatlan lábak”) nevű, szinte nemzeti játéknak tekinthető golyózást, másrészt a település ezer szállal kötődik a film és a mozi születéséhez, hiszen itt állt (és áll most is) a Lumiére fivérek villája. Az előttünk húzódó plázs is az ő nevüket viseli, és két utcányira van a Lumiére fasor, amely egyenesen a villába torkollik. Talán ez a kisváros legszebb utcája; egy-egy sor pálma és platán szegélyezi. Magyar tekintetnek csak az a furcsa, hogy az itteni (másutt is) platánok vastag törzsük ellenére mennyire törpék, még a pálmák is lehagyják. Mintha a sok fény és nap miatt már nem is lenne kedvük az ég felé törni. A bennem élő filmkritikus persze azonnal a villához húzott, mert azt hitte, hogy majd egy jó kis múzeumban élheti ki a gyökerek iránt érzett kultúrborzongását, ám a díszes kapu egyik oldalán a palota neve, míg a másikon – ugyanolyan díszes betűkkel – az állt, hogy: Magánterület. Onnan már csak az hajthat tovább a pár tízméteres szakaszon a villáig, aki ott, vagy a közvetlen környezetében lakik. A villa körül ugyanis csinos házak állnak, nyilván az olyan kultúrborzongók élnek ott, mint én. A palota neve alá azért kifüggesztettek egy kis tájékoztató táblát, dióhéjnyi történelmet, és azt is, hogy virtuálisan bármikor szétnézhetünk a házban, majd megadtak egy linket. Slussz. Körbejárva a lekerített tömböt, már az is feltűnt, hogy a villa egyik részét felállványozták, de semmilyen utalást nem találtunk rá, hogy mindez azért történne, mert mégiscsak lesz itt a közeljövőben egy bárki által felkereshető kiállítótér. Marseille-i vendéglátónk szerint a pénz áll e mögött is, valakik jó üzletet láttak ebben, és győzött a kalmárszellem. Erre már mi is megnyugodva bólogattunk. Végre valami egészen ismerős. A város persze több szempontból is a fivérekből él. Bár az internet bugyraiban más infók is keringenek, a helyiek ragaszkodnak hozzá, hogy itt volt az első zárt körű vetítés (a nyilvános, fizetős, vagyis már tényleg mozira hasonlító, viszont Párizsban) 1895 szeptemberében, és itt forgatták az első filmet, A vonat érkezését. A la ciotati pályaudvar ma is szerény, vendéglátónk szerint „alig változott” az évtizedek során, talán csak a peron és a pálya masszívabb. Néhány mai kelléket kidobva (például az eseményre emlékeztető márványtáblát vagy az automatát), akár ma is le lehetne forgatni az ötven másodperces filmecskét. Az első vetítés helyszíne: a villa. Vagy a tengerre néző pompás, ám mégis szerény Eden Theatre, amely egyébként ma is mozi. Most épp a Volt egyszer egy Hollywoodot vetítik… De ezektől függetlenül is lépten-nyomon beléjük ütközünk. A pár percre lévő pékség kirakata a történelmi vetítést örökíti meg: előtérben a fivérek, mögöttük a hüledező nézők, akik épp a Megöntözött öntözőt nézik. De van persze Lumiére ingatlanos és filmsztárokkal csalogató optikus is, és többször is elsütik azt a poént, mintha a menü amolyan mozgókép lenne, amelyet az adott hely „mutat be”, ahogy ma is hallani a filmek elején. Szóval mindent átitat a hetedik művészet, hogy itt takarja el a traumát, hogy itt vált véglegesen ketté a világ, itt kellett megszokni azt, ami számunkra már nyilvánvaló: a valóság megkettőzhető, és néha nagyon nehéz eldönteni, hogy melyik az igazi. Ezt addig csak művészet tudta „pillanatképek” révén, vagy az álmok. Más kérdés, hogy azóta – még tovább sokszorozva a kettéhasadt világot – az álmok is megjelentek a vásznon, épp olyan hihetően, mint bármi más. (Talán már a kedvenc mondatom sem igaz a filozófia szakról, mely ontológia órán hangzott el a sárkányról, amely „a »van« értelmében nincs, a »nincs« értelmében viszont van”. Ízlelgessék csak nyugodtan, de egy biztos: a mozi révén a képzelt lények is köztünk járnak már.) És persze, hogy van szobor is. Két percre tőlünk áll a part mentén. Letisztult, egyszerű, mégis minden benne van. A kőtömb olyan, mintha egyetlen celluloidkockát látnánk, alul-felül masszív sáv, és közte az eleven kép: a folyton változó tenger. Ennyi. Megszólalt bennem a kisördög, és elképzeltem, hogy miként nézne ez ki otthon mai felfogásban, amely irtózik minden nonfiguratívtól, mert nem érti. A két fivér talpig lobogó köpenyben állna, heroikus tekintettel, a kamerára szálló turullal, amely az ideát lopta át a mi világunkba. És ennek ezer verziója Wass Albert-idézettel. Szerencsére itt a tenger minden nagyzolást leleplez, egyből megmutatja a trükkök mélyén bujkáló kicsinyességet. Nem lehet alibizni, művészkedni. Itt tényleg csak a valódi ötletek élnek meg. Talán ezért is indult innen, a természetes fény városából a film. És ez a szerény büszkeség rám is átragadt. Kihúzott derékkal veszem meg a bagettet, tanulmányozom át az étlapot, s tán még szemüveget is válogatok majd. Vagy lottónyeremény esetén veszek egy villát nem messze a tengerparttól. Hátha nekem is támad itt egy kellőképpen szerény, ám mégis korszakalkotó ötletem.

Rossz az, aki rosszra gondol, hát még aki meg is teszi

Publikálás dátuma
2019.09.22. 08:01

A következő bekezdésben közölt törvényszöveg elolvasása után senki ne essen kétségbe, ne cserélje le a szemüvegét, ne jelentkezzen be az orvoshoz, ne küldje vissza a diplomáját a kibocsátójához csupán azért, mert nem érti, ami le van írva. Nem az olvasó a diszlexiás, a szöveg készítője nincs tisztában a jogszabálykészítés alapvető követelményével: a norma szövege legyen világos és közérthető. Mellékesen az sem baj, ha megfelel a magyar nyelv helyesírási szabályainak. Vajon a köznevelésről szóló törvény [Nkt.] 2019. júliusi módosításával újraírt 45. § (8) bekezdése teljesíti-e ezeket a követelményeket? Nézzük a szöveget: „A hivatal gondoskodik az óvodai nevelésben részvételre kötelezettek és a tankötelesek nyilvántartásáról, a nyilvántartásból adatot közöl a területileg illetékes kötelező felvételt biztosító óvodák, iskolák fenntartói számára. A felmentést engedélyező szerv hivatalból, valamint a hivatal jelzése alapján elrendeli és felügyeli az óvodába járási kötelezettség és a tankötelezettség teljesítését, a szakértői vizsgálatokon való megjelenést.”
Aki első olvasásra megérti, miről van szó, az elmondhatja magáról, jártas a köznevelés teljes joganyagában. Miután egy ilyen fontos törvény nemcsak a vájt fülűeknek szól, miután ez egy környezetéből kiragadott szöveg, a leírtakat össze kell vetni a köznevelés egyéb e témához kapcsolódó paragrafusaival, hátha így sikerül megfejteni az értelmét. Igaz, kérdéses, hogy ez a feladat elvárható-e azoktól, akiknek e rendelkezések szólnak? Akár igen, akár nem, kénytelenek megoldani a leckét. Ne feledjük, a sokszor idézett elv érvényes ma is: a törvény nem tudása nem mentesít a felelősség alól. Ezért kezdjünk neki. Fejtsük meg, kiknek és miről szólnak ezek a rendelkezések? Tekintsük ezt a kísérletet egy tanfolyami órának. 

A kötelezett, a tanköteles - az óvoda és az iskola

Kezdjük az Nkt. 8. § (2) bekezdésével, melyből megtudható: a „gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a harmadik életévét betölti, a nevelési év kezdő napjától legalább napi négy órában óvodai foglalkozáson vesz részt.” Nem kell zavarba esni attól, hogy ebben a szövegben nincs szó kötelezettről. A mondat állítmánya tartalmazza azt az elvárt magatartást, amelyet a mondatban található feltételnek megfelelő gyermeknek teljesítenie kell. Ezért vált kötelezetté. Az Nkt. 45. § (2) bekezdéséből megtudható: a „gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a hatodik életévét betölti, tankötelessé válik.” „A tankötelezettség iskolába járással teljesíthető” mondja ki az Nkt. 45. § (5) bekezdése. Miután a kötelezettek és a tankötelessé válók szülői felügyelet alatt állnak, az Nkt. 72. §-a (1) bekezdésének b) pontja a szülő kötelességévé teszi, hogy „biztosítsa gyermeke óvodai nevelésben való részvételét, továbbá tankötelezettségének teljesítését.” Visszatérve a vizsgált szöveghez, már világos, hogy a „kötelezettek” és a „tankötelesek” azok a gyermekek, akiket a szüleiknek be kell íratnia az óvodába, illetve iskolába. Érthetővé válik az is, hogy a hivatal ezeket a gyermekeket tartja nyilván és ezeknek a gyermekeknek az adatait küldözgeti széjjel az országban. További vizsgálódást igényel annak kiderítése, miért teszi ezt a hivatal? A válaszhoz tudni kell: az Nkt. 74. §-a alapján az óvodai nevelés megszervezése a települési önkormányzatok, az iskolai nevelés és oktatás megszervezése az állam feladata. A kötelezettség teljesítéséhez óvodát, iskolát kell fenntartani. Léteznek alapítványi, egyházi óvodák, iskolák, amelyek megállapodás alapján részt vehetnek az önkormányzati, illetve az állami feladatok teljesítésében. A szülő az Nkt. 72. §-ának (2) bekezdése alapján szabadon megválaszthatja, melyik óvodába, általános iskolába szeretné beíratni a gyermekét. A kérelem teljesítéséről az intézmény dönt. Miután a törvény által elvárt magatartást teljesíteni kell, az az óvoda, az az általános iskola, amelynek a felvételi körzetében a gyermek lakik, nem tagadhatja meg a szülői kérelem teljesítését. Ezek az óvodák a kötelező felvételt biztosító óvodák, ezek az általános iskolák a kötelező felvételt biztosító iskolák. Fenntartóik kapják meg a hivataltól az adatokat. Vajon milyen célból? Azért, hogy figyelemmel kísérjék az óvodába, illetve az általános iskolába történő beíratását azoknak, akik az adott településen élnek. E feladatban részt vesznek az óvodák és az általános iskolák. Jelenteniük kell azoknak a gyermekeknek a nevét, akiket nem írattak be a felvételi körzetükben lakók közül, továbbá azoknak a gyermekeknek a nevét is, akiket felvettek, annak ellenére, hogy nem laknak a felvételi körzetükben. A megküldött adatok összevetésével megállapítható, kik azok az óvodai nevelésre kötelezett gyermekek, akiket nem írattak be óvodába, illetve kik azok a tankötelesek, akiket nem írattak be az általános iskolába. (Ezt az eljárási rendet egy miniszteri rendelet - a 20/2012. (VIII. 31.) EMMI-rendelet - fogja meghatározni. Jelenlegi szövege még a 2020. január 1-ig érvényes rendelkezéseket tartalmazza: a jegyző látja el a nyilvántartás elkészítésével és az adatok megküldésével összefüggő feladatokat.) A postázási feladatok után a hivatalt felváltja egy új szereplő: a felmentést engedélyező szerv. Mielőtt fellebbenne a fátyol, kit takar ez a fogalom, tisztázni kell, mi alól lehet felmentést adni és kinek? A köznevelésről szóló törvény júliusi módosítása megszüntette annak a lehetőségét, hogy az iskola igazgatójának engedélyével magántanulóként teljesítsék a tankötelezettséget. 2019. szeptember 1-jétől a felmentést engedélyező szerv a szülő kérelmére eldönti, hogy a gyermek iskolába járás helyett teljesítheti-e a tankötelezettségét egyéni munkarendben. Amennyiben a szülői kérelemnek helyt ad, a tanulót felmentik az iskola valamennyi kötelező tanórai foglalkozása alól, és az igazgató által meghatározott időben és módon ad számot a tudásáról.  

Szervek, hivatalok és hatáskörök

Ideje megválaszolni a kérdést, melyik az a hivatal, amelyik nyilvántart és adatokat továbbít. Az Nkt. 19. §-nak (5) bekezdése vezeti be a fogalmat: az „állami köznevelési közfeladat-ellátás keretében a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokat a Kormány által az oktatásért felelős miniszter köznevelési feladatkörébe tartozó egyes feladatainak ellátására kijelölt szerv (a továbbiakban: hivatal) biztosítja.” A hivatal kifejezés tehát nem konkrét szervezetet takar, hanem egy, a kormány által kijelölt szervre utal, amelynek útján az oktatásért felelős miniszter ellátja a köznevelési feladatkörébe tartozó egyes feladatait. A felmentést engedélyező szerv megnevezés az Nkt. 8. §-ának (2) bekezdésében lép be: „A szülő - tárgyév május 25. napjáig benyújtott - kérelme alapján, a gyermek jogos érdekét szem előtt tartva, annak az évnek az augusztus 31. napjáig, amelyben a gyermek a negyedik életévét betölti, a Kormány rendeletében kijelölt szerv (a továbbiakban: felmentést engedélyező szerv) felmentheti az óvodai foglalkozáson való részvétel alól, ha a gyermek családi körülményei, sajátos helyzete indokolja.” Amennyiben ezt a mondatot sem értené az olvasó, nem kell csodálkoznia. Nemcsak azért, mert nem derül ki belőle, melyik szervről van szó, hanem azért sem, mivel nem lehet megállapítani, kit lehet felmenteni. Annak érdekében, hogy az Nkt. 45. §-a (8) bekezdése értelmezésének a végére lehessen érni, ismét ki kell lépni a köznevelésről szóló törvény keretei közül. A 121/2013. (IV. 26.) kormányrendelet nyújt segítséget a rejtélyek megoldásához. A kormány ebben az Oktatási Hivatalt jelöli ki a miniszter köznevelési feladatkörébe tartozó egyes feladatok ellátására. De a kormányrendelet az Oktatási Hivatalt kijelöli arra is, hogy ellássa az egyéni munkarend engedélyezésével kapcsolatos feladatokat. A végső következtetés: a köznevelésről szóló törvényben található hivatal, és felmentést engedélyező szerv egy és ugyanaz a szervezet, az Oktatási Hivatal. Ez a Janus-arcú Oktatási Hivatal, mint felmentést engedélyező szerv eljárhat saját döntése alapján - a jogi zsargon szerint hivatalból -, és eljárhat, mint hivatal a saját magának készített jelzés alapján, hogy felügyelje és elrendelje az óvodába járási kötelezettség és a tankötelezettség teljesítését. Csupán a rend kedvéért: a kormány tagjainak feladat- és hatáskörét megállapító 94/2018. (V. 22) kormányrendelet szerint az oktatásért felelős miniszter az emberi erőforrások minisztere. Igaz a szakképzés felelőse pedig az innovációért és technológiáért felelős miniszter.  

A szövegértés zavarai

Aki még mindig nem érti a köznevelésről szóló törvény 45. §-ának (8) bekezdését, annak vissza kell ugrania ennek az írásnak az első bekezdéséhez. Az ott leírtakat azonban ki kell kiegészíteni néhány információval. A 2011-ben kihirdetett köznevelésről szóló törvény eredeti szövege még tartalmazta a tanszabadság, a szülői jogok, a tanulói jogok számos elemét. Ezek a rendelkezések az oktatás államosítási folyamatában feleslegessé váltak. Az iskolai önállóság súlyos sérelmeket szenvedett, amikor az intézmények beolvadtak az állami hivatali rendszerbe. Ma a tankerületek szervezeti egységei. Költségvetésük nincs. Gazdálkodási és munkáltatói jogukat elvonták. Az oktatási rendszer államosítási folyamatában megszüntették a pedagógiai szakmai szolgáltatás intézményeit, visszaállították a tanfelügyeletet, felszámolták a tantervi szabadságot, a tankönyvpiacot. Mindezeket a feladatokat megkapta a köznevelésről szóló törvényben hivatalként emlegetett Oktatási Hivatal. A júliusi törvénymódosítás a szülői jogokat és a hozzá kapcsolódó intézményi jogokat adta át a felmentést engedélyező szerv megjelölés mögé rejtett Oktatási Hivatalnak. Az önkényesen kiragadott szöveg értelmezésének végére érve mindenki eldöntheti, megpróbálja-e egyedül folytatni ezt a tevékenységet. Az biztos, hogy lehetősége van rá, miután nemcsak a vizsgált szöveg vált értelmetlenné a több mint egy tucat törvénymódosítás eredményeképpen. Tudható, a köznevelés rendszere átalakítása nem fejeződött be. Már bejelentették, hogy a szakképzést kiemelik a köznevelésből és új szakképzési törvény készül. Nem zárható ki az sem, hogy az óvodák is más tárcához, az önkormányzatokért felelős Belügyminisztériumhoz kerülnek. Megszülethet az óvodai törvény is. A változások alapján a köznevelésről szóló törvényt alaposan át kell dolgozni, esetleg egy másikat kell írni helyette. Ez utóbbi megoldás látszik észszerűnek. Az új törvényben elég rögzíteni az állam mindenhatóságát az oktatás területén. Nincs szükség rendezni az intézményi jogokat, a pedagógusok, a szülők és a tanulók jogosítványait. Igaz, a kötelességek rögzítése és a megszegésük következménye nem maradhat el, de ez a feladat könnyen megoldható. Amennyiben katonatiszti diplomával ismét be lehet tölteni pedagógus munkaköröket, elégséges elrendelni a katonai szabályzatok alkalmazását. A fogdákat pedig egy uniós projekt keretében ki lehet építeni minden iskolában. Azt mondják, rossz az, aki rosszra gondol. Hozzá lehet tenni, még rosszabb az, aki meg is teszi.
Szerző

Leállt a motor

Publikálás dátuma
2019.09.22. 08:01

Fotó: Frank Hoermann/SVEN SIMON / AFP
Egy legenda ismét elment. Az autó, azaz a „Das Auto” egyet jelentett Ferdinand Karl Piëch-csel, aki egyszerre volt szörnyeteg és zseni, a zsarnokok zsarnoka, s akinek a szíve helyett autómotor hajtotta a vérét, cumisüvegjében benzin volt - írják róla a nekrológokban, és vélhetően nem túloznak. A Volkswagen mindent neki köszönhet; Ferdinand Porsche unokája több mint húsz éven át fogta a gyeplőt Wolfsburgban, és bár 2015 tavaszán kisétált a hátsó ajtón, lemondva minden szerepéről, hogy azután később eladja részvényeit is, a társaság mai járműveiben is benne van szelleme, kreativitása, mérnöki tudása. Ahogy nyilvánvalóan a „Dieselgate”-ben is benne volt, ám ezt soha nem számolták fel neki a vizsgálódók. Néhány hónappal a botrány kirobbanása előtt vette a kalapját, mosakodnia nem kellett a nyilvánosság előtt, de nagyon naivnak kell lenni ahhoz, hogy elhiggyük, nem tudott a trükközésről. Nyolcvankét évesen érte a halál augusztus végén: 12 gyerek, és 12, a VW családhoz tartozó autómárka hagyatékának vitathatatlan értékei. A VW az ő vezetése alatt jutott el a világ autóiparának csúcsára.

Családi örökség

A Porsche volt az első munkahelye. A gyár amelyet nagyapja alapított, és anyja testvére Ferry (Ferdinand Anton Ernst) Porsche irányított, tíz esztendeig jelentett számára feladatot. Szupermodelleket tervezett családtagjaival közösen, így a Porsche 911-es és 917-es modelleket, ez utóbbival részese lehetett 1970-ben a Le Mans-i sikeres bemutatkozásnak. 1972-ben azonban Piëch úgy érezte nincs ott helye, „nem tartozik a család jó(?) ágához”. A megfogalmazás eléggé diplomatikus, a valóság ugyanis az, hogy kiderült, viszonya van az egyik unokatestvér, Gerhard feleségével Marlene-nel. De nem csak a szerelmi háromszög miatt kellett mennie, a családi hatalmi harc is ezt diktálta. Anyja, Louise Porsche 1928-ban kötött házasságot Anton Piëch bécsi ügyvéddel, aki nem mellesleg Ferdinand Porsche ügyeit is képviselte. A nácik Anton Piëchet bízták meg 1941-ben a KdF-Wagen irányításával, amely a VW Bogár bölcsője volt. Anton Piëch nem csak az asszonnyal, hanem Ferdinand Porschéval, és Louise fiútestvérével Ferry Porschéval is összekötötte sorsát, olyannyira, hogy a háborút követően 1945-ben együtt mentek kényszerszabadságra Franciaországba, majd 22 hónapig megosztotta velük a börtönt is. 1950-től 1952-ben bekövetkezett haláláig Anton Piëch Ausztriában a Porsche Konstruktionen GmbH-t irányította. Louise örökölte a Porsche és a Volkswagen ausztriai jogait férjétől, apjától, az 1951-ben elhunyt Ferdinand Porsche-tól pedig az egész családi üzlet felét. Az asszony ily módon megkerülhetetlen maradt a birodalomban, szűkítve testvére Ferry mozgásterét. Amikor a 70-es évek elején Ferry utódlásában gondolkodtak, úgy tűnt, hogy Ferdinand Piëch alkalmasabb lenne a nagybátya által irányított Porsche vezetésére, mint annak fiai. Louise és Ferry, a legendák szerint csendesnek nem mondható családi tanácskozáson megegyeztek, kivonják a gyerekeket az operatív irányításból. Ehhez már csak adalék volt a szerelmi háromszög, amely végül az Audi-hoz irányította Piëch-t.

A kormánynál

Az Audinál előbb műszaki vezető lett, majd 1975-től az igazgatóság tagja, 1988-1992 között pedig az övé volt a kormányrúd és az Audiból igazi konkurenst faragott a prémiummárkák piacvezetői, a Mercedes és a BMW számára. Piëch nevéhez fűződik az 1980-ban elkészült Quattro, majd az 1982-es Audi 100-as. 1993-ban jött az újabb váltás, az ugrás nem volt kicsi, a leány éléről egyenesen az anyacég, a Volkswagen elnöki székébe katapultált. Ebben az időszakban a társaság bajban volt, ő pedig megalkuvást nem ismerve kicserélte a vezetőket, drasztikusan csökkentette a költségeket, új stratégiával kivezette a céget a gödörből. 2007-ben azután ismét kitört a testvérháború, amelyből ő került ki győztesen. Unokatestvére, Wolfgang Porsche, a Porsche akkori elnöke, egyúttal, 30 százalékos pakkal, a VW legnagyobb részvényese, nagy adósságok árán is, meg akarta szerezni a VW feletti teljes ellenőrzést. Saját emberét, Martin Winterkornt ültette az igazgatóság elnöki székébe, ám Ferdinand Piëch hatalma elég volt az ügylet végső megtorpedózásához, és ahhoz is, hogy végül a Porsche váljon a VW alattvalójává, a VW-ből pedig világhatalom lett. Összecsiszolódva Martin Winterkornnal, mitikus márkákat vásárolt: a VW szárnya alá terelték többek között a Bentley-t, a Bugattit és a Lamborghinit. Akkora már családtag volt a Skoda, a Seat, és hamarosan a MAN és a Scania is beállt a sorba. A sors azonban újabb fordulatot hozott 2015-ben, amikor Piëch meg akart szabadulni az addig szövetségesnek elfogadott Winterkorntól. A pontos okot csak találgatták, de rebesgették, hogy Ferdinand Piëch 59 éves feleségét, Ursulát szerette volna utódjául látni a VW-nél, ám ez túl nagy ellenállásba ütközött. Ekkor került a látókörébe Matthias Müller a Porsche-tól, illetve a volt BWV-vezér, Herbert Diess. Winter­korn azonban erős szövetségesekre támaszkodott. Az alkalmazottak, a szakszervezetek, és nem utolsó sorban a VW 20 százalékát tulajdonló Alsó-Szászország, illetve a tartományt irányító szociáldemokraták (SPD), és az unokatestvér Wolfgang Porsche Winterkorn mellé állt. Egyedül a 17 százalékot birtokló Qatar Holding támogatta Piëchet, aki a „hátsó ajtón” távozott, és lehetséges, hogy ezzel a lépéssel megkönnyebbült.

A dízelbotrány

2014 májusában ugyanis elkezdtek gyülekezni a sötét fellegek a VW felett. Egy virginiai kutatócsoport felfedezte, hogy a kétliteres dízel valós kibocsátása eltér a vizsgán kiállított bizonyítvány szerinti értéktől. Már Piëch távozása után, 2015 augusztusában az egyik dolgozó elismerte, hogy a beépített informatika kétféle, normál, illetve tesztelési üzemmódban működik, amit Friedrich Eichler, a motorfejlesztés akkori irányítója nem cáfolt. 2015 szeptemberében, a Frankfurti Autószalon forgatagában pedig robbant a bomba, a Volkswagen „trükközött” a motorokkal, a valós emissziót elfedő szá­­mí­­tástechnikai eszköz beépítésével. A bűnös motorok 2009-ben indultak hódító útjukra, 2011-től egy szofisztikáltabb változatban jelentek meg, hogy 2015 őszére világszerte összesen több mint 11 millió járműben legyenek megtalálhatók. A „Dieselgate” egyes becslések szerint 30 milliárd eurójába került a társaságnak, de Ferdinand Piëchnek még csak a kezét sem kellett mosnia. A méregpohár Martin Winterkorné lett, akinek a botrány nyomán távoznia kellett a vezetői állásából. Matthias Müller még átvehette a stafétabotot, hogy azután a céget ma is irányító Herbert Diess vegye kézbe azt. Több vezetőt leváltottak, nem sokkal később az Audinál is bebizonyosodott a csalás, tavaly letartóztatták a cégvezért, Rupert Stadlert. 

Kártérítés

A "Dieselgate" ügy károsultjai által a VW-nek benyújtott számlák még mindig híznak. A hét elején Ausztráliából érkezett a hír, miszerint 79 millió eurót fizet a társaság az ottani jogosultaknak. Ennél azonban jóval szaftosabb a megrövidített részvényesek 9 milliárd eurós, bírósági döntésre váró követelése. Továbbá 410 ezer német vásárló is kollektív kártérítési pert indított azt követően, hogy Amerikában mintegy 600 000 vásárló 18 milliárd euróra rúgó kártérítési igényét már jóvá hagyta a bíróság.

Mindeközben lázas takarítás folyt, a dokumentáció javát megsemmisítették. Nehéz elképzelni, hogy minderről Ferdinand Piëch, aki összesen fél évszázadot szolgált az autóiparban és legsikeresebb 30 éve az Audi illetve a VW márkákhoz kötődik, semmit nem tudott volna. Annál is inkább, mert mint köztudott, autokrácia, abszolút monarchia jellemezte a Piëch irányította cégeket. Mániákus, öntörvényű, zsarnok, diktátor - jellemezték ismerői. Katonás logika, háborús parancsszavak kísérték a VW-nél az eseményeket, aki csalódást okozott, ellentmondott neki, abban a pillanatban röpült, a nyilvánosság előtt megszégyenítve. „Ha valamit meg akarok valósítani, akkor nem foglalkozom azzal, hogy mi van körülöttem. Nincs igényem semmiféle harmóniára másokkal” - vallotta önéletrajzában. A dolgok a legapróbb technikai részletekig Wolfsburgban dőltek el, és a két megszállott mérnök Martin Winterkorn és Ferdinand Piëch hosszú évekig jól megértette egymást a tervezőasztalnál. Figyelmüket a legkisebb kütyü sem kerülte el, és vélhetően a közös titkokat, a későbbi incidens ellenére is keményen őrizték. Piëch végül tiszta kézzel szállt ki a buliból, szerepét a vizsgálódók nem firtatták, legalább is a nyilvánosságot nem értesítették róla. Wolfsburgban pedig az ő munkakultúrája nyomja rá a bélyegét a működésre ma is, a kormány pedig az ő embere kezében van.

Az öröm ereje

Hitler az 1934-es Genfi Autószalonon jelentette be egy népautó megvalósításának szándékát. A náci vezér a Ford T mintájára egy német tömegautót álmodott. A megvalósítást Ferdinand Porsche-ra bízta, akivel előzőleg Berlinben a Hotel Kaiserhofban találkozott. Hitler kikötötte, az autó nem lehet drágább 1000 birodalmi márkánál, 1 literes motorja maximum 5 litert fogyaszthat 100 kilométeren és képesnek kell lennie 100 km/h sebességre. A gyártóüzemet KdF-Stadt- ban, a mai Wolfsburgban Hitler avatta fel. A Kraft Durch Freude (Az öröm ereje) fasiszta szervezet ernyője alatt kezdték meg a KdF Wagen, vagy VolksWagen, a hamarosan Käfer (Bogár) néven ismert járgány értékesítését. Az iskolai takarékbetéthez hasonló konstrukcióban juthattak a regisztrált vevőjelöltek az álomautóhoz. 5 márkás kuponokat gyűjtögettek, azokat beragasztgatták egy betétkönyvbe, 1000 márka, plusz 200 a biztosításra, kellett a dicsőséghez. 300 000 háztartás vágott bele a gyűjtésbe, ám a háború sokuk számítását kersztülhúzta. Az 1938-ban útra bocsátott Volkswagen Käfer (Bogár) sorozatgyártása csak a háború után kezdődhetett meg, utolsó darabja 2003.-ban gördült le a gyártósorról.

Szerző