film;mozi;Lumiére fivérek;

2019-09-22 12:03:18

Ahová a turul se jár

La Ciotat, ahol jelenleg lakunk, két dologról nevezetes. Az egyik igazából a franciák számára fontos, a másik az egész világot megváltoztatta. Ebben a kikötővárosban találták fel a pétanque (kb. „mozdulatlan lábak”) nevű, szinte nemzeti játéknak tekinthető golyózást, másrészt a település ezer szállal kötődik a film és a mozi születéséhez, hiszen itt állt (és áll most is) a Lumiére fivérek villája.

Az előttünk húzódó plázs is az ő nevüket viseli, és két utcányira van a Lumiére fasor, amely egyenesen a villába torkollik. Talán ez a kisváros legszebb utcája; egy-egy sor pálma és platán szegélyezi. Magyar tekintetnek csak az a furcsa, hogy az itteni (másutt is) platánok vastag törzsük ellenére mennyire törpék, még a pálmák is lehagyják. Mintha a sok fény és nap miatt már nem is lenne kedvük az ég felé törni.

A bennem élő filmkritikus persze azonnal a villához húzott, mert azt hitte, hogy majd egy jó kis múzeumban élheti ki a gyökerek iránt érzett kultúrborzongását, ám a díszes kapu egyik oldalán a palota neve, míg a másikon – ugyanolyan díszes betűkkel – az állt, hogy: Magánterület. Onnan már csak az hajthat tovább a pár tízméteres szakaszon a villáig, aki ott, vagy a közvetlen környezetében lakik. A villa körül ugyanis csinos házak állnak, nyilván az olyan kultúrborzongók élnek ott, mint én. A palota neve alá azért kifüggesztettek egy kis tájékoztató táblát, dióhéjnyi történelmet, és azt is, hogy virtuálisan bármikor szétnézhetünk a házban, majd megadtak egy linket. Slussz. Körbejárva a lekerített tömböt, már az is feltűnt, hogy a villa egyik részét felállványozták, de semmilyen utalást nem találtunk rá, hogy mindez azért történne, mert mégiscsak lesz itt a közeljövőben egy bárki által felkereshető kiállítótér. Marseille-i vendéglátónk szerint a pénz áll e mögött is, valakik jó üzletet láttak ebben, és győzött a kalmárszellem. Erre már mi is megnyugodva bólogattunk. Végre valami egészen ismerős.

A város persze több szempontból is a fivérekből él. Bár az internet bugyraiban más infók is keringenek, a helyiek ragaszkodnak hozzá, hogy itt volt az első zárt körű vetítés (a nyilvános, fizetős, vagyis már tényleg mozira hasonlító, viszont Párizsban) 1895 szeptemberében, és itt forgatták az első filmet, A vonat érkezését. A la ciotati pályaudvar ma is szerény, vendéglátónk szerint „alig változott” az évtizedek során, talán csak a peron és a pálya masszívabb. Néhány mai kelléket kidobva (például az eseményre emlékeztető márványtáblát vagy az automatát), akár ma is le lehetne forgatni az ötven másodperces filmecskét. Az első vetítés helyszíne: a villa. Vagy a tengerre néző pompás, ám mégis szerény Eden Theatre, amely egyébként ma is mozi. Most épp a Volt egyszer egy Hollywoodot vetítik…

De ezektől függetlenül is lépten-nyomon beléjük ütközünk. A pár percre lévő pékség kirakata a történelmi vetítést örökíti meg: előtérben a fivérek, mögöttük a hüledező nézők, akik épp a Megöntözött öntözőt nézik. De van persze Lumiére ingatlanos és filmsztárokkal csalogató optikus is, és többször is elsütik azt a poént, mintha a menü amolyan mozgókép lenne, amelyet az adott hely „mutat be”, ahogy ma is hallani a filmek elején. Szóval mindent átitat a hetedik művészet, hogy itt takarja el a traumát, hogy itt vált véglegesen ketté a világ, itt kellett megszokni azt, ami számunkra már nyilvánvaló: a valóság megkettőzhető, és néha nagyon nehéz eldönteni, hogy melyik az igazi. Ezt addig csak művészet tudta „pillanatképek” révén, vagy az álmok. Más kérdés, hogy azóta – még tovább sokszorozva a kettéhasadt világot – az álmok is megjelentek a vásznon, épp olyan hihetően, mint bármi más. (Talán már a kedvenc mondatom sem igaz a filozófia szakról, mely ontológia órán hangzott el a sárkányról, amely „a »van« értelmében nincs, a »nincs« értelmében viszont van”. Ízlelgessék csak nyugodtan, de egy biztos: a mozi révén a képzelt lények is köztünk járnak már.)

És persze, hogy van szobor is. Két percre tőlünk áll a part mentén. Letisztult, egyszerű, mégis minden benne van. A kőtömb olyan, mintha egyetlen celluloidkockát látnánk, alul-felül masszív sáv, és közte az eleven kép: a folyton változó tenger. Ennyi. Megszólalt bennem a kisördög, és elképzeltem, hogy miként nézne ez ki otthon mai felfogásban, amely irtózik minden nonfiguratívtól, mert nem érti. A két fivér talpig lobogó köpenyben állna, heroikus tekintettel, a kamerára szálló turullal, amely az ideát lopta át a mi világunkba. És ennek ezer verziója Wass Albert-idézettel.

Szerencsére itt a tenger minden nagyzolást leleplez, egyből megmutatja a trükkök mélyén bujkáló kicsinyességet. Nem lehet alibizni, művészkedni. Itt tényleg csak a valódi ötletek élnek meg. Talán ezért is indult innen, a természetes fény városából a film. És ez a szerény büszkeség rám is átragadt. Kihúzott derékkal veszem meg a bagettet, tanulmányozom át az étlapot, s tán még szemüveget is válogatok majd. Vagy lottónyeremény esetén veszek egy villát nem messze a tengerparttól. Hátha nekem is támad itt egy kellőképpen szerény, ám mégis korszakalkotó ötletem.