Világlíra magyarul Krusovszky Dénes és Urbán Bálint a lírafordításainkról

Publikálás dátuma
2019.09.28. 13:57

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Az éppen zajló budapesti PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál apropóján a nemzetközi líra online fórumaként működő Versum portál szerkesztőivel, Krusovszky Dénes és Urbán Bálint költő-műfordítókkal beszélgettünk költészetről és magyarra fordításról.
Október második hetében, amikor idén egy helyett két irodalmi Nobel-díjat is kiosztanak, vajon ismerősen fog-e csengeni a szerencsés költő neve? (Már ha nem regényíró kapja mindkettőt…) Olvashatók-e a versei magyarul? Egyáltalán, ha versolvasásra vetemedünk, merre tekintünk a kortárs világlíra térképén, van-e ilyen térkép? Tudunk-e bármit is a moszkvai underground líráról vagy a portugál nyelvű brazil neoavantgárdról? Hát a cseh, a szlovák, a francia líráról? – Éppen országszerte, több nagyvárosban járva mutatják be a kecskeméti Forrás folyóirat nyári dupla számát, melyet a világlírának szenteltek a szerkesztők, Fűzi Péter és Pál Sándor Attila – a Versum segédletével: 21 műfordító bevonásával 63 vers olvasható a legkülönfélébb nyelveken az antológiaszerű kiadványban. Dénes az amerikai Frank O’Hara verseinek, Bálint a portugál költők – João Luís Barreto Guimarães, Luís Quintais, Gonçalo M. Tavares, João Miguel Henriques – fordításaival is szerepel a lapszámban. Grandiózus összeállítás, gondolom, a munka sem volt könnyű. Mi volt a koncepció? Krusovszky Dénes: Szándék szerint az utóbbi évtizedek idegen nyelvű lírájának főbb tendenciáit szerettük volna bemutatni az olvasóknak. Ez így persze mély víz, több alapproblémát felvetve, hiszen amit világlírának hívunk, az egy beláthatatlan terep. A mennyiségen túl azért is beláthatatlan, mert a prózával összevetve, a lírának nincs piaca. Míg a próza esetében látni nemzetközi irányzatokat, számos nagy szerzőt ismerünk, akik egyszerre több országban jelen vannak a könyveikkel, működésüket díjak és akár trendek jelzik, a líra esetében nincs hasonló. Ahogy például a próza terén az utóbbi évtizedben az autobiogra­fizmus felerősödött, gondolok itt az idén a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon is díszvendégeskedő norvég Karl Ove Knausgårdra vagy a hazai „vonulatra”, a szintén Norvégiá­ban élő Kun Árpád regényeire, Nádas Péter Világló részleteire vagy akár Térey János félbemaradt memoárjára, olyan a lírában nem látható. Ahogy az sem, milyen nemzetközileg jegyzett költők vannak egyáltalán. Az utolsó három évtizedben nemzetközi ismertséget talán a Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney és az amerikai John Ashbery szerzett, az ő halálukat követően nehéz megítélni, vannak-e olyan lírikusok, akiket mindenhol olvasnak. Arról nem is beszélve, hogy nagyon különbözőek a nemzeti műfordítói hagyományok és azok viszonya a külföldi lírához. Ezekkel a problémákkal több beszélgetés során számot kellett vetnünk. – S mire jutottak, a magyar versértési-műfordítói hagyományok például milyenek? K. D.: A magyar műfordítói líraolvasói tradíció nemzetközi kánonjában például a XX. század második felét tekintve az Újhold költői elég meghatározó szerepet játszottak. Az ő nagyon erős Rilke- és Celan-hatásuk mutatja, merre is tájékozódtak. De mondjuk a szlovák, a posztjugoszláv vagy a portugál lírafordítók nemzetközi kánonja eltér ettől. Ezért is sokkal kevésbé összefüggő a világlírakánon. Ebből kifolyólag nekünk, szerkesztőknek bizonyos értelemben a koncepciónk kialakításában az esetlegesség is szerepet kapott, értem ezalatt, hogy a tradíció meghatározottsága mellett a magyar műfordítók érdeklődési körét is figyelembe kellett vennünk: hogy mit fordítanak, hogy mit lehet éppen a világlírából olvasni magyarul. Ha egy adott nyelv lírájának vannak itthon lelkes és értő fordítói, akkor tőlük kértünk verseket. Ezért kerülhetett be a Forrás-számba is kortárs japán költészet, Simon Márton, török költők versei Szőllőssy Balázs, vagy éppen portugál líra Bálint fordításában. Urbán Bálint: Szerkesztőtársunk, Nemes Z. Márió sokszor említi a digitális kommunikáció egyik terminusát velünk, a tevékenységünkkel kapcsolatban: a diggereket. Ők azok, akik kiássák a kulturális diskurzusok homályából a mindaddig ismeretlen szerzők műveit. A Versum pont ilyen munkát végez a világlíra teljesen átláthatatlan mocsaraiban. Tavaly a II. Versum Nemzetközi Költészeti Fesztiválon vendégünk volt az olasz költő és irodalomtudós Federico Italiano, aki öt évet szentelt az életéből arra, hogy összeállítson egy monstruózus, 800 oldalas kiadványt, amely német fordításokban ad panorámát a kortárs európai költészetről. – És ha hozzá hasonlóan – rengeteg műfordítót bevonva – nem csupán a diggereket mozgósítják, hanem konkrét elképzelés mentén felkérés alapján szeretnének körképet adni a világlíráról, adódnak nehézségek a magyar terepen? K. D.: A Versumnál sokszor szembesültünk azzal, hogy a fiatal műfordítóink 80 százalékban angolból-amerikaiból fordítanak, ezen a nyelven tájékozódnak a trendekről is. Ha nem akarunk elangolszászosodni, erős szűrőt kell alkalmaznunk a szerkesztés és a közlések során. Visszatérő probléma, hogy például a kortárs orosz lírát kevesen fordítják. A rendszerváltás után az orosz kulturális tájékozódás lanyhult, és ez odáig vezetett, hogy ma alig találunk fiatal orosz lírafordítót, bár közelítünk, Vonnák Diána ukrán és fehérorosz fordításaival. De hogy éppen mi történik a moszkvai underground költészetben, arról fogalmunk sincs. Szerkesztőként szeretnék olyan területekre is rálátni, mint a nyilvánvalóan létező és óriási indiai vagy kínai líra. U. B.: Vagy az arab. K. D.: Igen. Érdekes, hogy ugyan létezik az állandóan Nobel-esélyesként aposztrofált szír költőnek, Adonisnak verseskötete magyarul, de nem hozzáférhető az olvasók számára. A Janus Pannonius Költészeti Nagydíj odaítélése után megjelent exkluzív kiadvány nem került kereskedelmi forgalomba. Visszatérve a műfordítói-költői hiátusokhoz: ahogy az orosszal, úgy vagyunk a spanyollal, a hollanddal, a franciával is. Elképesztő például, hogy nincsenek francia fordítóink… U. B.: Nem véletlen, hogy az utóbbi évekből csak két kötetet tudok említeni: Francis Ponge A dolgok oldalán (L’Harmattan, 2016) és Guillaume Métayer Türelemüveg (Magvető, 2017) című verseskönyveit. K. D.: Ugyanakkor a lengyelben erősek vagyunk: sok műfordítóval, élő kapcsolatokkal, ők nagyon is képben vannak, mi történik a lengyel lírában. U. B.: Ahogy, meglepő módon, de a skandináv országok terén is jól állunk, a Versum havi szinten tud verseket hozni erről a területről. De ez ugye többek között a szerkesztői gárda összetételével, szakterületeivel, fétiseivel és fanatizmusával van összefüggésben. Vajna Ádám skandináv nyelvekkel és irodalmakkal foglalkozik, az erős lengyel vonalat pedig Sipos Tamásnak köszönhetjük. Ahogy a többi szerkesztő – Mohácsi Balázs, Kállay Eszter, Bordás Máté –, velünk együtt szintén fordítókként is tevékenykedik; többek között ennek is köszönhető a Versum sajátos műhely-jellege. K. D.: A közép-európai tájékozódásban erősen megmaradt a német orientáció, de az angolszász dömping, különösen a fiataloknál, a leginkább meghatározó. És ez a költészetben is érezteti a hatásait. Amíg a Nyugat költői a francia líra nyomán alakították a saját versei­ket, több évtizedre megszabva a magyar költészetet, úgy a maiakra az amerikai költészet van nagy hatással. Az amerikai lírában érzékelhető egy az autobiografikus prózához közelítő irányvonal, az úgynevezett identitáslíra. Főleg afroamerikai, spanyol-amerikai és queer szerzők írnak közérthető, közvetlen módon identitáskérdésekről. Az utóbbi évek legsikeresebb, elsőkönyves díjakat bezsebelő fiatal amerikai költői között van a meleg, vietnami-amerikai Ocean Vuong, vagy a meleg, afroamerikai ­Saeed Jones. Vagy mondjuk a spoken word-világból (élőszóban előadott poétikus perfor­mance­ – a szerk.) kinövő angol Kate Tempest, akit a magyar slammerek közül többen olvasnak. A fiatal költőinkre, verseik nyelvezetére, beszédmódjára hat ez a kicsit vallomásos, társadalomkritikus identitáslíra. U. B.: A rendszerváltás után született és felnőtt nemzedék esetében persze nem csoda, hogy a kulturális közvetítő nyelv, az angol és a meghatározó amerikai diskurzus mentén tájékozódik. Emellett azonban megfigyelhető egy másik jellegzetesség is. Ugyan hiába mozdult el a világirodalmi rendszer is a XIX. századi Európa-centrikus nézettől, azért mind a mai napig megfigyelhető egyfajta centrum-periféria tagozódás. Sok mindent ma is az határoz meg, mi az, amit lefordítanak angol nyelvre. Mert annak esélye lesz bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe. Az ukrajnai zsidó származású brazil írónő, Clarice Lispectornak éppen most jelenik meg immár a második könyve magyarul, de mindez nem történt volna meg, ha francia közvetítéssel, nem kerül be az angol nyelvi közegbe – e nélkül se magyarra, se bolgárra, se szerbre, se olaszra nem fordították volna le.

Versum a PesText fesztiválon

A négynapos fesztivál egyik szakmai programja a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett műfordítói workshop, melyet a kortárs magyar irodalmat fordító külföldi fiatal műfordítóknak tartanak. A lengyel, cseh, szlovák, szerb, török és egyiptomi részvétellel zajló rendezvénysorozaton Izsó Zita, Simon Bettina, Visky András és Lanczkor Gábor szövegeit tárgyalják a műfordítók, a szerzők bevonásával. A Versum szerkesztői közül Mohácsi Balázs Új komolyság címen tart előadást Simon Bettina költészete kapcsán, valamint ő beszélget Lanczkor Gábor költő-íróval is egy est keretében.

– Azért érdekes, hogy az említett dominanciával párhuzamosan mégsem tudok túl sok magyarul megjelent verseskötetet felsorolni amerikai költőktől. K. D.: Ez azért van, mert az amerikaiak nem támogatják a műfordításokat. A műfordítás ugyanakkor időigényes munka… Az utóbbi években Amerikában a legnépszerűbb sztárköltőnő Rupi Kaur, akinek az Instagram-verseskötete több millió példányban kelt el. A hagyományos magyar líraolvasó szemével nézve mondjuk ezek a versek nem túl jók, mégis megjelentették tavaly magyarul (Tej és méz címen – a szerk.), mert beleillik abba a trendbe, kulturális közegbe, ami itthon is amerikai hatásra formálódott. Miközben az amerikai líra – a beatköltészettől a máig ívelően – nem elérhető magyarul. Megjegyzem, ez a kötet nem aratott akkora sikert, mint azt remélték. – Némileg meglepő volt számomra, hogy az online fórum Versum egy hagyományos, papíralapú folyóirat elkészítésében közreműködik – olvasottság szempontjából melyik kedvezőbb a lírának? K. D.: Gonosz dolog lenne a digitális mellett érvelni, éppen most, amikor Bálint fordításában megjelent Gonçalo M. Tavares portugál költő kötete (mutat nevetve az asztalon fekvő, Egy mozgáspoétika tervezete című könyvre), de kétségtelenül, a nemzetközi lírának abszolút a digitális közlés jelenti a fő terepét. Noha mi is szeretjük a papíron való megjelenést, próbálkozunk is ezzel időről időre, a Magvető Kiadóval való együttműködésünk is négy kötetet – Al Berto, W. G. Sebald, Anne Carson, Frank O’Hara – eredményezett az Időmérték sorozatukban. Ellenben online szélesebb körűen lehet tájékozódni, a líra pedig különösen kép­ernyőbarát. U. B.: Papíron teljes köteteket, vagy ahogy a jelen esetben, antológiaszerű válogatásokat érdemes kiadni. De ilyenkor is fontos a digitális térben is megjelentetni ezeket, ahogy a Forrás-szám tartalma is felkerült már a folyóirat honlapjára. K. D.: A Versum 2004-es indításakor egyik célunk éppen az volt, mivel a magyar folyóirat struktúrában nehézzé vagy éppen lehetetlenné vált a lírai szövegek visszakereshetősége – megszűnt a Nagyvilág folyóirat, a Lyra Mundi és a Napjaink költészete sorozat is –, hogy a versek koncentráltan egy helyen és kereshe­tőek legyenek – akár a forrásnyelv, a szerző és a műfordító neve alapján. U. B.: Van ugyan a Magyarul Bábelben nevű webes antológia-mátrix, de az inkább archiváló funkcióval bír. K. D.: Valóban egyszer, mikor magam is rákerestem, kik fordítottak már Billy Collins-verseket, meglepett, ahogy ráleltem ott a saját fordításaimra. De a külföldi líra klasszikusnak mondható forrásai eltűntek, míg a lírafordítók tovább dolgoznak. Mert ők mindig lefordítják azt, ami érdekli őket. – Önöket éppen mi? K. D.: Műfordítóként én az amerikai lírára kattantam rá. Frank O’Harát és John Ashberyt fordítok, de nagyon érdekel a Középnyugat lírája, közelebbről a Deep Image Poetry iskola költőinek szürrealista versbeszéde, például Robert Bly, Galway Kinnell vagy James Wright költészete. Blynak a Versum-díjjal kitüntetett Bajtai András fordításában már olvasható néhány verse magyarul. De régi tervem egy rendes Ted Hughes-kiadás is. U. B.: Én főleg azokat az újlatin nyelveken, elsősorban portugálul íródó költészetet kedvelem, melyek a celani örökségből sarjadzó beszédmódokat alkalmazzák… K. D.: Egy brazil Celan…? U. B.: Brazíliára éppen nem ez a jellemző… Pár évig éltem Brazíliában… A náluk felbukkanó költészeti irányok tekintetében teljes az őrület. Ha az európai költészet átláthatatlan, akkor ez az európányi nagyságú nemzet esetében hatványozottan igaz. Egy amazonasi kötődésű manausi költő teljesen más versnyelvet beszél, mint egy São Pauló-i. Utóbbi inkább kozmopolita és a neoavantgárd hagyományából építkezik. Nagyon nagy a regionális szóródása és identitásteremtő területi meghatározottsága a kultúrának és az irodalmi hagyományoknak. Akit fordítanék, az a portugál Herberto Helder, Pessoa mellett a legmeghatározóbb portugál költő a XX. század második felében. A fiatalabbak közül pedig az egyszerre nekromantikus és tárgyias költészetet művelő Alexandre Nave-t, illetve a minden kötetében más hangon megszólaló és más tematikákat megközelítő Daniel Jonast.   James Wright   Őszelő az ohiói Martins Ferryben (Autumn Begins in Martins Ferry, Ohio) A Shreve Gimnázium stadionjában ülve a lengyelekre gondolok, ahogy korsóikba bámulnak Tiltonsvilleben, és a feketék szürke arcára a benwoodi olvasztó kemencéknél, meg a Wheeling Acélmű elgyötört éjjeli őrére, aki hősökről álmodik. A büszke apák szégyellnek hazamenni, az asszonyok úgy csipognak, akár az éhes csirkék, meghalnának egy kis szerelemért. Éppen ezért, október elején fiaik önpusztítóan szépre nőnek, és szörnyű vágtával indulnak meg egymás teste felé. (Krusovszky Dénes fordítása) Herberto Helder  (A cím nélküli verseket tartalmazó, Cobra című, az életműben kitüntetett jelentőségű, 1976-os kötetből)  Hagyom a kerteket ragyogni lefojtott szemeikkel: csak akkor indulok, ha a virágok saját képükbe nőnek: ez a tükrökbe sűrűsödő nyár. Maga a mozdulat is sötétségbe borul. Izzik az állatok szája. Otthagyom a belső napok körkörös csillagképeit. Így halok meg, a fényképszerű és konkáv tenger és a gyöngyökkel sebzett fal között zihálva. És a hold elszabadítja a barlangokban a sűrűsödő vért. Mécsesekkel telt nyártól válok, lángol az évszak a gyermek szívében. Elhagyom a vad kerteket, a kivájt műtermekben lihegő szellemet. A fájdalom taszít augusztus peremére, a nyugalom az ablakokhoz vezet. Páratlanok a tükörbe zárt levegő lüktető hegyei. A bolygók évszakában járunk. Minden este atomszakadék. És a tej meglágyul a napfogyatkozások idején. Visszhangzanak bennem a kőműves csapásai aki kálciumba vési a veleszületett rózsát. A húst selyemgubókba fojtják a mély csillagok. A nyár kékcsempéből van kirakva. Bennünk hajlik meg az íjideg, ha ráfeszül a nyíl. Isten rámtámad a fehérségben. A tűzvészek ostroma ellenére hűvösek a kertek. És egy gyermek, akit lángba borítottak a kezek megkerüli az éjszakát. (Urbán Bálint fordítása) Napjaink költészete címmel beszélgetnek a kortárs világlíráról október 1-jén a pécsi Csorba Győző Könyvtárban a Forrás folyóirat és a Versum szerkesztői, utóbbiak közül Mohácsi Balázs, valamint Vajna Ádám. 

PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál

A szeptember 24–28. között zajló világirodalmi merítésű fesztivált először rendezték meg Budapesten, több helyszínt (Petőfi Irodalmi Múzeum, Lumen kávézó, A38 stb.), szöveget és nyelvet bevonva. A közönség találkozhatott többek között a cseh Petr Hruška, a szlovák Michaj Habaj, a török Haydar Ergülen költőkkel, a lengyel Piotr Szewc íróval, az osztrák Michael Donhauserrel és Xaver Bayerrel, az angol nyelven író indiai (bihari) Ashwani Kumarral, az izraeli Agi Mishollal, akinek bár az „anyanyelve” a magyar, verseit ivritül írja, vagy David Szalay angol íróval. Részletek: pestextfestival.hu

Verskártya

 A fesztivál helyszínein mindenhol megtalálhatóak lesznek az elvihető, könyvjelzőszerű verskártyák, melyeken a Versum szerkesztői által választott versidézetek olvashatók.

Szerző

A kreatív bal(kéz) - Cserháti Éva: A Sellő titka

Publikálás dátuma
2019.09.28. 12:33

A magyar krimiket ma nők írják. Sarkos állítás, de a Prae Kiadó „Krimi ma” sorozata alapján igaz lehet. A Molnár T. Eszter Szabadesését és Mészöly Ágnes Rókabérc, haláltúráját követő Cserháti-regény alapján pedig az is kijelenthető, hogy egyfelől magas szépírói nívón adaptálják a műfajt, amellett, hogy közérthetően-olvasmányosan és szórakoztatóan művelik, másfelől a kortárs történések miliőjének megteremtése mellett jelentős szociális érzékenységről is tanúbizonyságot tesznek. Esetenként pedig ennél jóval többet is. A Sellő titkában a „jóval több” a jelenkori politikai-társadalmi motivációk megértését segítheti elő történelmi távlatból – ugyanakkor talán „önkorlátozó” módon, de soha ki nem lépve a maga szabta műfaji keretből. 2015 júliusában járunk Budapesten. Adott egy sorozatgyilkos, és három áldozat – vagy négy; vagy öt. Egy nehéz helyzetű, összetételében pusztán imázskirakatnak szánt rendőregységnek kell minél előbb megoldania az ügyet. A K. É. Z.-nek, azaz a Kiszuperáltak és Zöldfülűek csapatának, ahogy ironikusan jellemzi a csoportvezető őrnagy asszony, Telki-Nagy Judit saját magukat. A K. É. Z. öt „ujjának” azonban nem könnyű marokra fognia az elkövetőt, ha nem működnek együtt. Az pedig különösen bajos, ha egyikük, az idős ballisztikus Vasvári Lajos százados depresszióját alkohollal kezeli, másikuk, az emberjogi szakértő, Magyar Vanda a pc jegyében a kákán is csomót keres, miközben neki is van mit takargatnia, legyen az hajhiány a fején vagy a problémás gyerekkora. A sorban harmadik a nevelőotthonban felnőtt Köteles László főhadnagy egy ikerpár friss apjaként állandóan a kialvatlanságtól szenved, míg a nyugdíj előtt álló informatikus-adminisztrátor Kovácsné Fáy Matild, azaz Admin pszichedelikus szerektől mentesen is szinesztézikusan látja a világot, egyben jelentős súlyfölösleg miatt mindennap elkezdi a fogyókúráját. Ami körülbelül addig tart, mint a fentebb említett Vasvári absztinenciája – a másnapig. Na és maga Telki-Nagy nyomozó sem könnyű eset, egyfelől túl egyenes és szakmai, másfelől zárkózott, nem a csapatépítés a fő erőssége. Ráadásnak a gyermeke Down-szindrómás!... Igen, a regény hatalmas erénye, hogy a zsarukat – nem a megszokott módon – (s talán parodisztikusan) felépíti, a magánéletük megrajzolása fontos eleme az elbeszélésnek, sőt egyáltalán nem funkció nélküli a nyomozásukban, a gubanc kibogozásában. Telki-Nagynak például személyes motivációját növeli, hogy a gyermekük Down-kórossága miatt barátságba keveredett oknyomozó riporter az elkövető harmadik áldozata. A lehetséges személyes, politikai, gazdasági motivációk latolgatásával párhuzamosan egy történelmi visszaemlékezésből építkezik a regény. Az 1948-as görög polgárháború eseményeit és következményeit, személyes sorsukat meséli el a macedón kisebbséghez tartozó Todorovszki család két tagja, az anya, Mirka és a fia, Mitre. Utóbbi hangja – a jövőben – archivált hangfelvételről szól, előbbié „a túlvilágról”. A váltakozva haladó elbeszéléseknek össze kell érniük a nyomozás által – a krimiolvasók persze pontosan tudják, hogy mindez csak porhintés, túl egyszerű lenne ez így, lesz itt még egy vagy két csavar, ami nemcsak a nyomozókat lepi meg, hanem bennünket, a több elbeszélői szálat egyszerre összefogó/látó olvasókat is. Nem kétséges, így lesz. Ebben a „szálazásban” pedig kiemelt szerep jut a köztéri szobroknak, különösképpen Makrisz Agamemnon és felesége, Zizi Makri alkotásainak. Például „a Moszkva térnek hívott, Széll Kálmán térnek elnevezett Moszkva téren” (idézet forrása: Esterházy Péter–Szűcs Miklós: A bűnös) álló Sellő-díszkútnak. (A regény idejében, ahogy a valóságban is, 2015 nyarán nem volt a megszokott helyén, de év végére visszakerült a térre, igaz, pár száz méterrel odább.) Háború, szabadságharc, partizánok, több ezer görög-macedón menekült gyermek magyarországi elhelyezése, baloldali eszmeiség, pártállam, börtönélet, erőszak. Művészettörténet, európaiság, görög és migrációs válság… A regény lehetséges címszavai. A regényé, mely roppant szórakoztató, a humort és a műveltséget nem nélkülöző módon úgy beszél direkt történelmi példázatosság nélkül, mégis példaértékűen (a retorikai trükk kibontását meghagyom a terjedelmesebb bírálatokat íróknak) a 2015-ben, épp a nyomozás regényidejének végén a Keleti pályaudvaron demonstrátumként kulminálódó menekültválságról, hogy valójában csak pár mondatbéli utalást tesz rá. Úgy „torpan meg” előtte, hogy közben mást sem csinál, mint felépíti egy történelmi párhuzam (lám, megtörtént már hasonló!) segítségével az öntőformáját és ezt felmutatja – az izgalmas és fordulatos (történelmi) nyomozás mellett! Rendkívül ügyes. Remélem, az alcím – A K. É. Z. első esete – ígérete mihamarabb beváltódik, és a sorozaton belüli sorozatnak örülhetünk. (Prae. Kiadó, 2019. 416 o.)
Szerző

Megnyitni Nádas Pétert - beszélgetés Gerőcs Péterrel

Publikálás dátuma
2019.09.28. 10:31

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Október elejétől látható mozivásznon az író Természetes ellenfény – Portréfilm Nádas Péterről című dokumentumfilmje. A két részből álló alkotás megmutatja a gombosszegi kertjét gondozó, a konyhájában babot fejtő vagy éppen madárfiókát etető írót.
– 2017 áprilisában, amikor megjelent a Világló részletek, már jó ideje ezen a filmen dolgozott. Végül mennyi időbe került és mekkora munkával járt a tavaly elkészült portré? Nem mellesleg milyen koncepció mentén jött létre? – Négy-öt év alatt állt össze. Sokat jártam Nádas Péterrel külföldi és hazai irodalmi eseményekre, ezekből végül csak nagyon kevés került bele a filmbe, mert nem gondoltam szervesíthetőnek azzal az előzetes koncepciómmal, ahogy be akartam mutatni az élő szerzőt. Amikor elkezdtem lejárogatni Gombosszegre Nádas Péterhez, annak ellenére, hogy nem akciófilmet szerettem volna forgatni, elfogott a félelem, hogy vajon mennyire lehet érdekes, ha egy embert nézünk a kertjében. Időközben aztán megerősödtem azzal kapcsolatban, hogy ha ennek az életnek megmutatható a belső zártsága, ami egy nagyon határozott és végérvényes döntésből született, tudniillik, hogy kivonul a világból és egy teremtett idill díszletelemeivel veszi magát körül, szóval, ha ezt én is komolyan veszem, az mégiscsak érdekes lehet. A mozgalmasság teljes hiányának, ennek a belső csendnek, a szerzetesi magánynak, a remeteségnek a szcenírozásával. Eszerint vágtam is a film elejét, lassított, nyújtottabb, statikusabb snittekben gondolkodva, líraibb ritmussal. Ténylegesen Nádas Péter hétköznapjait bemutatva – a kertjében. – Az elégikusság mellett feltűnő számomra mind a házbelső, mind a kert egyfajta „sterilitása”, „kiürítettsége”, elvágólagos rendje. Mindig ilyen? – Abszolút, és nem a filmforgatás kedvéért. Az a kerti teremtett idill, ami a saját univerzumára jellemző, vagy a domboldalra húzódó, általuk telepített, nem is kicsiny erdő számomra még rímpárban is áll az épített belső terek teremtettségével. – Miért vágott bele a filmkészítésbe, miért gondolta mozgóképesíthetőnek Nádas Pétert? – Bár ez már a harmadik filmem – a Privát Mészölyt és a Márton László-portrét követően –, nem tartom magam filmesnek, ez inkább egy filmnyelven való gondolkodás. Amikor valamire nagyon kíváncsi vagyok, mert valamit nem értek, és ez a nem értés számomra termékeny, akkor valamilyen eszközzel megpróbálok utánajárni. Monográfiaírásra pedig nem lett volna sem időm, sem felkészültségem, de nem is erről az oldaláról érdekelt, jelen esetben, Nádas Péter. Egy portré-dokumentumfilm jobban kötődik a szerző személyes viszonyaihoz, a világba való érzéki bekötöttségéhez. Bizonyos értelemben számomra, olvasóként és íróként is, a fentebb említettek a legfontosabb szerzők. Érteni akarom, amit és ahogy csinálnak. – Hogy sikerült rávennie az elvonult írót, hogy a gombosszegi házában forgathasson? – Ez volt az egyik legnehezebb része a filmkészítésnek: Nádas Pétert megnyitni. Egyébként talán nem is igazán sikerült. A forgatás legvégén jutottunk el oda, ahonnan el kellett volna indulnunk. Sokévnyi forgatás után, az utolsó alkalommal, amikor lementem Gombosszegre, tett egy gesztust az ebéd után: felvetette, hogy forgassam bele a filmbe a délutáni sziesztáját, amikor lefekszik újságot olvasni. Akkor értett meg valamit a dokumentumfilm-forgatás nehezen érthető közvetett közvetlenségéből, amibe én kevertem bele magunkat. Máskülönben nem is igazán akart kötélnek állni. Elfogadta ugyan az időnkénti jelenlétemet, de úgy éreztem, zavarom. Behatoló voltam a teremtett csendjébe, amit kialakított, és ennek szerintem nem különösebben örült. Pici részsikereket tudtam csak elkönyvelni. – És hogy sikerült kamera elé állítani a feleségét, Salamon Magdát? – Ő már az elején közölte, semmi esély nincs arra, hogy szerepeljen. Aztán egyszer, amikor a konyhában főzött és beszélgettünk, Nádas Péter kinézett az ablakon, Magda odakint ült a napsütésben, és megbökött, hogy menjek ki, most talán… Kimentem, és 20 percig beszélgettünk. Ha ő is hiányzott volna filmből, mint mások – Csordás Gábor szerkesztő Nádashoz négy igazán közelálló barátot sorol fel: Esterházy Pétert, Balassa Pétert, Kertész Imrét és Mészöly Miklóst, mind halottak –, akkor erős lett volna a kísértés, hogy az egész projektet félbehagyjam. – Hogy alakult a viszonyuk Nádassal, miután elkészült a film? – Amikor megnézte a filmet, felhívott telefonon – ez egy hosszú telefonbeszélgetés volt. Azóta nem beszéltünk. – A második részben nyolcan – a már említett Csordás Gábor, Forgách András író, Margócsy István irodalomtörténész, Nádas Pál, az író öccse, Radics Viktória irodalomkritikus, Radnóti Sándor esztéta, Ilma Rakusa és Christina Viragh fordítók – beszélnek Nádashoz fűződő kapcsolatukról, illetve a műveiről. Miért e kétosztatúság, és mi volt ennek a receptív résznél az elképzelése? – Ez a kétosztatúság, a két teljesen különálló tekintetirány tulajdonképpen a film saját magával folytatott belső párbeszédeként értelmezhető. Egy oppozíció. A portré közvetlensége és a portré közvetítettsége – a film így egyfajta reflexiós keretet is kap. Ha egy másik fénytörésbe helyeződik ugyanaz a személy, más véleményeken keresztül közvetítődik, akkor egyszerűen több árnyalatot kap. Az egymás mellé vágott művekről alkotott vélemények ugyanakkor párbeszédet is folytatnak egymással. Ha valaki semmit nem tud Nádas Péter személyéről – és bízom abban, hogy ilyen emberekhez is eljut a film –, akkor egészen más arcéle rajzolódik ki az első és a második rész alapján. Amelyek talán mégis fedésbe hozhatók egymással, egymást magyarázva. Másfelől igen fontos volt számomra, hogy a Nádas-művek recepciója is meg legyen mozgatva. Ugyanis, azt hiszem, az nagyon furcsán és féloldalasan megállapodott, rögzült. A Nádast övező kultusz, egyfajta sérthetetlenség teszi hozzáférhetetlenné mind a mai napig. Talán egy más médium használatával ez újraéleszthető. El is hangzik a filmben, hogy tegyünk valamit a kultusz ellen – éppen a recepció és az életmű érdekében. +1 kérdés – A Nádas-művek értékelése főleg a három monstrum, az Emlékiratok könyve, a Párhuzamos történetek és a Világló részletek mentén zajlik, felvillantva a publicisztikai, közéleti szerepvállalást is. Amit hiányoltam, már csak a médium miatt is, az a fotóművészeti tevékenység tárgyalása. – Ennek egyszerűen terjedelmi okai voltak, valahol határt kellett szabni, hogy ne váljon parttalanná az egész. Született ugyan a fotózásáról is szekvencia, de koncentrálni kellett az anyagot, nem fért bele. Az már egy harmadik rész lett volna.
Szerző