Trauma

Emlékeznek még, hogyan volt a kórházszövetség legutóbbi közgyűlése előtt? A kiéheztetett kórházak ÁSZ-vizsgálatokkal többszörösen megalázott vezetői elnökváltásra készültek. Csakhogy Kásler Miklós miniszter egy nappal korábban még kötött egy látványos együttműködési szerződést a távozó elnökkel, amiben megígérte, hogy a jövőben a tárca nagyon fog figyelni a szakemberek gondjaira. Az új elnök így nem indíthatott mással, mint kivárással, kényszerűen optimista várakozással. Mire kiderült, hogy semmi sem változik, az elnökváltáshoz fűzött remény is odalett. 
Ilyesmi pillanatnyi győzelmet aratott a lelkek felett a múlt hét végén is a tárca, amikor újabb egy hónapnyi haladékot udvarolt ki a traumatológusok társaságától. Elérték, hogy a szakma elégtelen finanszírozása miatt lázadók az önkormányzati választás előtt már ne mondják fel az önkéntes túlmunkaszerződéseiket, s ne omlasszák össze az ellátást. A minisztériumot képviselő helyettes államtitkár, aki szakmája szerint maga is traumatológus, megígérte, hogy most már aztán tényleg.... Jelezte, hogy csak a legfelsőbb politikai bólintásra kell még várni. S a szakmai társaság vevő volt erre. Ahogy utóbb magyarázták: "ha ez most nem lenne igaz, nem egy közülünk való hozta volna a hírt". Sőt ma már szélesebb körben is azt ismételgetik a szakmabeliek, hogy kész a megoldás, Orbán Viktor csak azért nem bólint rá, mert "zsarolásnak nem enged". 
Egyszerű ez: a traumatológusok tavasszal nyilvánosan kiálltak magukért, ezért elvben született megoldás a bajukra, de most mégsem kapják meg, mert irritálja a vezért, hogy kiálltak magukért... Őrület? Az. De maga a köznapi valóság. Egyenes következménye annak, ha nincs nyílt kormányzás. Amikor csak propaganda meg törleszkedés van világos érdekmegvallás helyett; s amikor ebből is adódóan nem áttekinthető folyamatokban születnek a társadalmi egyezségek. Ahol úri kegyként osztatik a juss, ott könnyű elbizonytalanodnia mindenkinek. Még az olyanoknak is megremeghet a keze, akik a maguk területén megszokták a válságos helyzetek kezelését.
Szerző
Danó Anna

Véráldozat

Négy évvel ezelőtt járta be a világhálót az a videó, amely megmutatta, a tengerbiológusok miként műtenek ki egy műanyag szívószálat egy teknős orrából. A teknős könnyezni kezd, majd vérezni. Fájdalmas nézi a szenvedését, de örömteli is: ezúttal egy állat megmenekült, amelyet az emberi felelőtlenség sodort veszélybe. Hawaii közelében, ahol hatvanszor annyi műanyag részecske található a vízben, mint plankton, a halak belepusztulnak a műanyagevésbe. És akkor még nem említettük, hogy az elölkopoltyús, váltivarú nőstény csigáknak a műanyag hormonként viselkedő összetevőitől péniszük nő.
Szintén ambivalens érzéseket kelt az emberben, ha végignézi az idei ARC plakátkiállítás munkáit: mosolyog az alkotók iróniáján, miközben a düh is kerülgeti. A kiállítás tematikája − Klímariadó! – igencsak időszerű, bár a jelek szerint a kormányzó Fidesz úgy véli, a tudósok, a környezetvédelmi szervezetek, sőt maga az ENSZ is egy világméretű összeesküvés résztvevőiként, „Soros-zsoldért” kongatják a vészharangot, így cselekvés, érdemi döntés helyett beéri azzal, hogy bozótosnak látja a lángoló őserdőt. Kós Péter Borz-díjas munkája – A Galaxis Önzői – ezt a gondolatot erősíti nézőjében a NER-társak „szuperhősként” való ábrázolásával. Akárcsak Tóth Györgyi Attitűdje: a mért – egyre magasabb − hőmérsékletet majd átírják a központban „Nix klímariadó” jelszóval.
„Nem baj, úgyis unikornis akartam lenni” – mondja Puskás Marcell fődíjas plakátján a kényszerből világhírű teknős. Marschall József, Ősz Szilvia, Vasvári Babett és Kemenczés Bálint különdíjas munkája, a Csúcsragadozó egyszerűségében is nagyszerű: a kishalat megeszi a nagyhal, azt pedig a műanyag zacskó. 
Jó volna, ha ezeket a plakátokat is olyan nagy számban látnánk az utakon, mint a sorosozós, migránsozós őrültségeket.

Mai tűnődésem

Mostanában egyre gyakrabban tűnődöm azon, hogy vajon mi hajthat, mi késztethet amúgy normális elmevezetésű embereket arra, hogy állandóan kényszerek fogságában éljenek. Még akkor is, ha – vegyük csak a leghétköznapibb feltételezést – anyagilag, egzisztenciálisan nincsenek rászorulva. 
Én az ember legnagyobb elérhető életértékének a szabadságot tartom. Csak így egyszerűen és pőrén, minden ráaggatott minősítő jelző nélkül (ha értik, mire gondolok). Ezért álmélkodom (egyre jobban) olyasféle hírköznapi jelenségeken, amikor meglett emberek a fejüket belehajtják olyan nyűgökbe és igákba, amelyek szabad mozgásukban akadályozzák őket, amelyeket – ha akarnák - el tudnának kerülni. Hajlandóak szájukba venni olyan zablát, amely külső erővel szabályozza a nyelvüket, ami akkor is kényszereket rak a szájukra, amikor azt nem szeretnék. Miért? Mert vállalták! De vajon miféle kényszer hajthatja őket? Miféle ember az ilyen ember? Talán ostoba? Talán megátalkodott? Talán megszállott? Minden lehet! No de: miféle ember az olyan ember, aki akkor is vállalja szabadságának korlátozását, vagy annak teljes elvételét, ha ezt elutasíthatná?
Elutasíthatná azért, mert – teszem azt – bőven elérte a többszörösen megemelt nyugdíj korhatárt (pl. 72 éves), szép családja van, évtizedek óta a közélet taposómalmában sínylődik, és - egyelőre - egészséges is. Bár idegi állapotát ennek az örökmozgó mókuskeréknek a csillapíthatatlan kerengése már láthatóan megviselte, mégsem hajlandó kiszállni belőle. Pedig megtehetné! De nem teszi. Vajon miért? Hiszen oly felemelő, nemes dolog lenne átadni helyét olyan fiatalabb generációnak, amely jobban érti az idők szavát, és amelyet tapasztalatával segíthetne is. Mert a tapasztalat átadása erkölcsi kötelessége annak, akit Isten ezzel megajándékozott.
Életem legjobb döntésének tartottam (és tartom ma is) azt a döntésemet, amikor nyugdíjba vonultam. Sapienti sat! A szerző borász 
Szerző
Kuthi Csaba