Hazafias, zenés üzenetek

Publikálás dátuma
2019.10.04. 10:00

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Nemzeti intézmények játsszanak nemzeti műveket! - ez is lehetne a mottója, hogy az Opera és Operett is műsorra tűzte a János vitézt és az István, a királyt. De vajon mi állhat a darabok szinte példátlan sikertörténete mögött az ősbemutatóktól egészen máig?
Hősökre szükség van – mondta Kiss-B. Atilla igazgató a hét elején a Budapesti Operettszínházban a János vitéz olvasópróbáján. Az első teljes évadát kezdő direktor még a pályázatában nemzeti dalszínházként aposztrofálta az általa vezetett Nagymező utcai teátrumot. Minden bizonnyal ebbe a profilba illik bele a daljáték, amelyet az Operettben az elmúlt negyven évben nem játszottak. A művet Bozsik Yvette rendező-koreográfus állítja színre novemberben. A Francia királyt is, akárcsak a többi szerepet, több szereposztásban adják, az egyikben Bodrogi Gyula formálja meg a figurát, aki a nagy vihart kavart 2009-es nemzeti színházi változatban Alföldi Róbert rendezésében már játszotta a szerepet. Januárban és februárban hat alkalommal matiné időpontokban az Opera műsorában is szerepel majd a daljáték Palcsó Sándor 2003-as rendezésében, az Erkel Színházban, a francia király szerepét szintén olyan színész játssza, aki a Nemzet Színésze címmel büszkélkedhet, mégpedig Haumann Péter. Kacsóh Pongrác daljátékát 1904-ben mutatták be a Király Színházban Fedák Sárival a címszerepben. Nem tévedés, ő játszotta a „gatyás szerepet”. Fedák Sári a bemutató éjjelén a következőket írta a szüleihez címzett levélben: „Ma volt a legnagyobb sikerem, mióta színpadon vagyok. Olyan őszinte és oly nagy, amiket elképzelni is alig lehet. Azt nem lehet leírni, hogy mit művelt a közönség. Az igaz, hogy még én sem voltam soha ilyen jó, de ilyen operett sem volt még a világon. Mikor gatyába, bejöttem, hát majd leszédültek, úgy röhögtek: percekig tapsoltak. Nagyon örülök, hogy a szerzőimet egy ilyen magyar darab megírására inspiráltam.”  A János vitézben fontos szerepet kap a nemzeti színű zászló, a daljáték elején a toborzás jelenetnél, az ominózus dal is elhangzik „Mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el!” Gajdó Tamás színháztörténész szerint mivel a mű a Monarchia idején született, amikor fontos szerepet kapott a nemzeti függetlenségi harc, ennek a momentumnak lényeges szerepe volt már az ősbemutatón és azután is. Másrészt az a XIX. századi színházi irányzat, amelynek Molnár György volt nálunk a letéteményese a látványosságot preferálta, és ez újra és újra megjelenik. A János vitéz a népi motívumokkal nagyon könnyen besorolható ebbe a kategóriába. Szintén mindkét dalszínház műsorán megjelenik az István, a király. 2020. június negyedikén mutatják be az Erkel Színházban Szörényi-Bródy rockoperája, az István a király szimfonikus operaváltozatát Gyöngyösi Levente hangszerelésében Szinetár Miklós rendezésében. De az Operett sem vette le a rockoperát a műsoráról, amelyet tavaly mutattak be Székely Kriszta invenciózus rendezésében a Nagymező utcában. Az István, a királyt 1983. augusztus 20-án mutatták be a Királydombon Koltay Gábor rendezésében. Azóta a rockopera hatalmas utat járt be. A szegedi Dóm tértől, a Nemzeti Színházon át, a televíziós tehetségkutatóig, sokfelé megjelent. 2003-ban az alkotóknak régi vágyuk teljesült, hiszen Csíksomlyón több százezer néző előtt is előadták Novák Ferenc rendezésében. Gajdó Tamás szerint a darab nemzeti jellege az előadás végén erősödik fel azzal a szerzői gesztussal, hogy a produkció a Himnusszal zárul. Lehet vitatkozni arról, hogy ennek mi is a valódi célja, az össznemzeti katarzis, vagy netán a fogadtatás fokozása. Régi vita zajlik arról is, hogy a megosztottságot és a személyes konfliktusokat előtérbe állító István, a király hol helyezhető el a nemzeti művek között, még ha néha maguk a szerzők a szerénységet félre téve a Tragédia, a Bánk bán és a Csongor és Tünde sorába teszik is. Valószínűleg erről korai lenne még ítélkezni. A rockopera operai átdolgozása mögött Gajdó szerint meghúzódhat az a szándék is, hogy az operai repertoár szakrális jellegét szeretnék erősíteni. Minden esetre ebben az évadban a néző választhat melyik változatban szeretné megnézni Kacsóh Pongrác vagy Szörényiék klasszikusát. Kérdés, hogy az érdeklődés meddig tartja fenn majd ezt a párhuzamosságot.   
György-Rózsa Sándor és Dolhai Attila az István, a királyban
Fotó: Szalmás Péter

István, a király iskolába megy

Elindult az István, a király iskolába megy... program. Az ötezer hazai és külhoni magyar nyelvű általános iskola számára kiírt versenyben diákok fogják előadni, rögzíteni és a YouTube-ra tölteni az alaptantervben szereplő rockopera egy-egy jelenetét, amit az István, a király iskolába megy... produkció ítészei: a szakértő zsűri és a közönség rangsorolnak. A győztes iskolák és szólisták egy stadion mérető helyen fogják bemutatni a rockoperát.    

Korabeli reakciók

Somogyi Árpád 1904-ben a Színház és Életben ezt írta a János vitéz bemutatójáról: Kacsóh Pongrác megalkotta a magyar operettzenét. Rafinált nagy zenei tudásával, mintegy matematikai pontossággal kiszámított a magyar népdal és a kozmopolita operett középarányosát, s megszületett egy gyönyörű, óriási sikerekre jogosult, nagy hatású, bájos zenemű: az első igazi magyar operett, melynek bemutatójától számítódik egy nagy jövőjű magyar komponista sikerdús pályája is. Mészáros Tamás így fogalmazott a Magyar Hírlapban az István, a király 1983-as ősbemutatójáról: Szörényi János és Bródy János rockoperája a közönség körében kivételes sikert aratott. A zenei epilógus alatt – ami nem más mint, az áthangszerelt Himnusz – tűzijáték fényénél, a tág szemhatár hosszában kifeszített nemzeti színű lobogó előterében, felségjelvényei teljes pompájában, felmagasztosultan áll az első megkoronázott Árpádházi magyar uralkodó, se ebben az összhatásába tagadhatatlanul monumentális záróképbe beletartozik annak a közel tízezer nézőnek a látványa, is, aki lelkesültségével, csakugyan népünnepéllyé avatja e szabadtéri színjátékot.         

Szerző

„Ki fogadja el a világot úgy, ahogy van?!”

Publikálás dátuma
2019.10.03. 21:31

Fotó: URÁNIA NEMZETI FILMSZÍNHÁZ
„Nagy baj, hogy nem olvasták a könyveimet, mert nincsenek lefordítva” – fogalmazta meg a Diálogos: Spanyol-magyar irodalmi találkozások sorozat első estjének legnagyobb nehézségét a spanyol író, Alicia Giménez Bartlett szerdán este az Uránia Nemzeti Filmszínház emeleti kávézójában.
Két nagyon különböző női író, különböző mentalitással, hőfokkal és irodalmi múlttal egy színpadon – eredményessé vált kísérlet részese lehetett a meglepően nagy számú közönség. A bűnügyi regény spanyol nagyasszonyának titulált, 2015-ben Meztelen férfiak című, férfiprostituáltakról szóló regényével a Nobel-díj után a legnagyobb pénzjutalommal járó, álnévvel és álcímmel megpályázható Planeta-díjat nyert Alicia Giménez Bartlett magyar „párjaként” a Verseim című novelláskötetével Libri -díjas Szvoren Edina szerepelt, a beszélgetést Scholz László, az ELTE irodalomprofesszora vezette. Az irodalmi estsorozat ötletgazdája nem véletlenül Spanyolország Magyarországra akkreditált nagykövete, elvégre a kultúra kapcsolatteremtő képességének erejében hívő Anunciada Fernández de Córdova nem „csupán” diplomata, hanem költő, irodalmár is. A közönség jelentős része mindkét nyelven tudott, legalábbis ezt mutatta, hogy kevesen használták a szinkrontolmács hallgatását segítő szerkezetet. Ők talán olvastak már néhányat Alicia Giménez Bartlett regényei közül és ismerhetik a ronda nőkről készült esszékötetét is, amellyel kapcsolatban a szépség megfogalmazhatatlanságáról, elfogadásról és idejétmúlt mentalitásról beszélt. A két női író közötti kevés azonosság egyike, hogy mindketten tanárok, Szvoren Edina most is tanít szolfézst és zeneelméletet a Bartók konziban, Alicia Giménez Bartlett pedig 13 évig tanított irodalomtanárként középiskolásokat. Bartlett a kamaszok érdeklődését akarta felkelteni, és megmutatni az irodalom varázsát, Szvoren Edina pedig arról mesélt, hogy „védekező pózba” került, amikor egy diákja saját írását akarta megmutatni.  Egyikük könnyen kitárulkozott, másikuk teljesen elzárkózott. Az alapvetően derűlátó Alicia Bartlett mindig meglepetten tapasztalja, hogy amikor gondolkodik, fokozatosan borúlátóvá válik, de a kérdésre, miszerint lázadó vagy inkább elfogadó-e, kérdéssel felelt: Ki fogadja el a világot úgy, ahogy van?! Szvoren Edina viszont – mint a Scholz László által többször idézett interjúk szinte mindegyikében is – kiemelte, mennyire nem akar arról beszélni, hogy mit gondol a világról, mert ezt magánügynek tartja. Szó esett a novellista – a hiányok az olvasói képzeletnek felkínált hiányok inkább - és a krimiíró - a krimi kérdése, hogy ki a gyilkos, más titkot a végére sem osztok meg - a rejtélyhez fűződő viszonyáról. Az est végére pedig morális problémákig, bűnig, bűnelkövetőig, ítéletig és Dosztojevszkijig jutott a beszélgetés. „Megértem a gyilkost, de fel nem mentem” - reagált Alicia Giménez Bartlett a közönség soraiból tovább-boncolt kérdésre.  Infó: Diálogos: Spanyol-magyar irodalmi találkozások október 2. Alicia Giménez Bartlett és Szvoren Edina november 6. Elvira Lindo és Ugron Zsolna december 5. Rosa Montero és Szécsi Noémi Uránia Nemzeti Filmszínház A részvétel ingyenes, de előre regisztrálni kell

Alfons Mucha valósága

Publikálás dátuma
2019.10.03. 12:30
A „ruha” teszi: a Lefévre-Utile ostya csomagolása 1897-ből
Hosszú combú, karcsú leányok, fedetlen mellű asszonyok: Prágából érkezett vendégkiállítás Kecskemétre.
Akármilyen meglepő, Alfons Mucha modelljei valójában tramplik voltak. A körültekintő kecskeméti kiállítás a fő- és remekművek mellett bemutatja a mester készítette modellfotókat is, és látnunk kell nagy hasú hisztérikákat, férfias tekintetű nagyasszonyokat és naivát, aki úgy ragad meg egy hegedűt, ahogyan egy hegedűművész háztartási alkalmazottja tenné ura távollétében.

Ezekből lettek a tavasz karcsú nemtői, a napszakok virágövezte nimfái és a Nectar márkájú likőrt, meg a Job cigarettapapírt üdvözítő istennők. Mert ha valakiben kétely támadna, és a lefényképezettek nem épp csábító alakját az ideáltörténeti különbséggel, a turnűr- és florentinkalap-korszak sajátos nőeszményével mentegetné, ahhoz a mester teljes munkássága a cáfolat. A mindig hosszú combú, karcsú leányok, a decensen fedetlen mellű asszonyok, amelyekkel-akikkel nemcsak folyóiratot, kekszet és litográfiát, hanem életérzést, hangulatot, vágyakozást is el lehetett eladni.

Természetesen bőség, derű és boldogság életérzését egy gyümölcskoszorút pazarlón szétpotyogtató, saját hajáradatában fürdő Ősz, és ígéretes, fényes nap hangulatát egy sziromzuhataggal koronázott szőke Reggel figurájában. Mucha titka, hogy mestere volt a dolgok megszépítésének és mestere e szépség elhihetővé tételének. Maga írja az isteni Sarah Bernhardtról, hogy a tragika „mindig szégyellte kissé alacsony homlokát”, és módszerei voltak viszonylag kis szemeinek érvényesítésére, de ezekből a hátrányokból mi sem látszott a színpadon, és persze Mucha korszakalkotó, hosszú plakátjain sem.

A Médea plakátján a megrettenő szem, a Musset-darabén a tépelődő Lorenzaccio tekintete csaknem naturális; Mucha, mint mindig, hatalmas fölénnyel váltogatja, ötvözi a szecesszió (Párizsban vagyunk: az art nouveau) és a reális ábrázolás eszközeit. A Musset-darab háttere (háttér-kárpitja?) úgy érett reneszánsz, úgy korhű, hogy palmettáit és gránátalma-motívumait laposra és vastag kontúrúvá préseli a szecesszió, Médea lába előtt az áldozat textildarabok, ruhadíszek és kicsavart végtagok halálos kalligráfiája, a legmeghökkentőbben azonban a szimbolikus napszak és évszak nyomatokon él egymás mellett (mert együtt él!) gyöngéden részletező nőarc és szeszélyesen örvénylő lepel-, vagy virágözön.

Eddig tart Mucha valósága, és ennyi elég is. Több egyrészt azért nem kell, mert életműve – sose feledjük – reklámművészet, és addig nagy művészet, amíg megmarad reklámművészetnek. Célja, akárhogy is, figyelmet irányítani, bemutatni és vágyat kelteni dobozos keksz, pezsgő és irodalmi folyóirat iránt. Másrészt piktúrája-grafikája egyszerre korától független és korának csúcsteljesítménye.

Függetlennek bizonyul, ha tisztázzuk, hogy fénykora évtizedeiben mi minden történik az örvénylően áradó képzőművészetben. A Sarah Bernhardt-sorozat kezdetével egy időben a főműveit festi Cézanne, a Médea után egy évvel az Ermitázs Saint Victoire-ját, és az egyébként jó barát Gauguin nem kevésbé főművét „tahiti feleségéről”, a Nevermore-t. 1912-ben viszont, amikor Mucha a Le Mois folyóirat megvesztegetően tűnődő, érzelmeket és virágfüzéreket összefonó, szecessziós borítóit komponálja, a kubizmus éppen analitikus periódusát végzi.

És mégis, a fenyegető német expresszionisták és a rohamozó orosz avantgárdok évtizedében is, a szecesszió utódai általi súlyos megtagadás idején is Mucha szecessziója él. Nem hanyatlik, hiteles, akárcsak Klimt és Schiele lényegében azonos égöv alatt született szecessziója.
Tragédia akkor történik, amikor mindez megszűnik szecesszió lenni. A Párizsból hazatelepült hazafi Mucha Csehszlovákiában és Csehszlovákiának megvalósítja azt a Szláv eposz című monumentális falképciklusát, amelyre úgyszólván egész életében készült, és amely tartózkodóan nyilatkozó szemtanúk és művészettörténeti fejezetek szerint sem mérhető a maradandó plakátokhoz.

A kecskeméti Bozsó Gyűjtemény Prágából érkezett, nagyon látványos és elegáns eligazító szövegekkel irányított vendégkiállítása csupán tapintatosan utal a már korántsem szecessziós munkák meglétére. Infó:
Alfons Mucha. A szecesszió vonzásában Kecskemét, Bozsó Gyűjtemény, 2019. december 1-ig gyularozsa.com
A Job cigarettapapír 1898-as plakátja máig örökzöldnek számít.