A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.10.06. 13:30

Fotó: A szerző felvétele
Első magyarként 2014-ben hazajöttem a selyemúton. A több mint 10 000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.

Gát épül a Tigrisen

„Kérded, mi az a nagy folyó. / Hívd fel, ott van a tudakozó!” (Omega: A nagy folyó) „A Tigris.” - hallom a választ Hasankeyf modern hídján állva. Miközben a folyót nézem eszembe jutnak Alkhidrnek, útitársamnak a szavai, aki elköszönésemkor megnyugtatott, fogunk még találkozni. Különös fazon, az úton egy arab nyelvű Biblia és a Korán lapozgatása közben magyarázta az iszlám és a kereszténység közötti hasonlóságokat. Rácuppantam a témára. Az iszlám – mondta – elfogadja a zsidó és a keresztény vallást is, majd megmutatta a Koránban a „Jónás, József, Ábrahám, Mária, Noé” című fejezeteket. Amúgy a korai keresztény hagyományok és az iszlám szerint (Korán 11:44) Noé bárkája nem az Araráton feneklik meg, ha nem a Dzsudi-hegyen, ami a törökországi Cizre közelében van. És a Korán szerint (3:52) Jézus apostolai „muszlimnak” nevezik önmagukat. Megtudom, az arab nyelvű Bibliában is szerepel a saría szó, nem is egyszer. Isten, amikor „szóla” Mózesnek, hogy menjen fel a hegyre, hogy átadja neki a "törvényt" (2 Mózes 24:12) a Biblia saríát ír. Eleázár pap elmagyarázza, hogy mi a saría, a „törvény rendelése” (4 Mózes 31:21), és a Jordánon túl, Moáb földjén Mózes szintén a saríát magyarázza (5 Mózes 1:5). Az Újtestamentumban már a görög nomosz, arabul námúsz szó szerepel, de Lukácsnál a „Mózes törvénye” még szintén saría Músza (Lukács 2:22). Isten (általában) arabul: iláh, az isten: Alláh, az „én istenem”: iláhi. „Lá iláha illá Alláh”, vagyis „Nincs más isten, csak az Isten!” – mondják a muszlimok, „Éli, Éli, lamma szabaktani ”– mondta Jézus a keresztfán (Máté 27:46; Márk 15:34). A bibliai Édent Mezopotámia két folyója, a Tigris és az Eufrátesz határolta. Hasankeyfnél az Édent most Batman tartománynak hívják, és Törökország a Dél-Anatóliai Projekt keretén belül gátakat, és vízerőműveket épít a folyókra. 2011-ben jártam az Eufráteszre épült Atatürk gátnál, Hasankeyfbe és a Tigrishez az Ilisu gát miatt jöttem. A gát megépítése miatt felduzzasztják a Tigrist, és a 10 ezer éve lakott település 80 százalékát elárasztják vízzel. A megszülető új tónak sokan nem örülnek. Bár a török kormány a majdnem 300 középkori műemlékéből többet is biztonságos helyre szállított, mégis sok el fog pusztulni, hullámsírba kerül, miközben a régiónak eddig csak a 10 százalékát tárták fel a szakemberek, aki szerint több mint 20 kultúra emlékei találhatóak a környéken. A táj fő jellegzetességei a sziklákba vésett barlanglakások, a folyóra pedig a XII. században a kor legnagyobb hídját építették. Talán még Marco Polo is átment rajta, ugyanis a hídnak köszönhetően a város a selyemút egyik fontos állomása volt. A híres tádzsir - arab szó, jelentése kereskedő, a magyar nyelvben tőzsérként él – korában a közeli Ahlat városában 350 000 ember élt, míg Londonban csak 25 000! A munkálatok miatt az útban lévő falvakkal és nomádokkal együtt a kormány szerint 15 ezer, mások szerint közel 80 ezer embernek kell elhagynia az otthonát október 8-ig, a költözés végső határidejéig. És azután jön az özönvíz, persze nem a bibliai. Az „Új Hasankeyfben” az állam 700 lakást, kulturális központot, és könyvtárat is épített a helyieknek, akik főleg arabok és kurdok. Miközben az emberek költöznek, halottaikat kiszedik a földből, és biztonságosabb helyre szállítják őket. 2009-ben Ausztria, Németország, és Svájc visszavonta pénzügyi támogatását, Hasankeyf megmentésért pedig civil fórumok szerveződtek. Az egyik megmozdulás most szeptemberben volt, a nyáron pedig Európa több nagyvárosában tiltakoztak, eredménytelenül, és az UNESCO is hallgat.

A vízről nem tárgyalnak

Amikor az egyik helybélitől megkérdeztem, hogy hol van a szálloda, amit kinéztem magamnak a neten, a folyó partján lévő kőkupacra mutatott, és közölte, az volt az. De elmagyarázta hol találom a másik szállodát. Amikor megláttam az épületet, és az udvaron szembe jött velem egy huszonéves srác, a biztonság kedvéért megkérdeztem: ”Ez a szálloda?” Azért is bizonytalanodtam el, mert a bejáratnál egy hatalmas tehén-lepényt kellett kikerülnöm. Amíg ott voltam, a török munkagépek folyamatosan dolgoztak, épületeket bontottak, fákat téptek ki. A boltban az arab árussal arabul beszélgettem, igaz nagyon keveset értettem, hiszen ő a helyi dialektust használta. Búcsúzáskor adott nekem egy kenyeret, paprikát, paradicsomot. Mivel udvariatlanságnak tartottam, hogy ezek után még sajtot is kérjek, azt megvettem egy másik boltban. Találkoztam egy iráni kurd lánnyal is, ketten voltunk turisták, mi még láttuk azt a Tigrist, amelyik Mezopotámia történelmét írta.  Hasankeyfből minibuszokkal mentem tovább: Midyat, Ilik, Cizre volt az útvonalam. A város után a Tigris Törökország és Szíria határfolyója, de ezt már egy olyan buszból láttam, amelyben volt wifi, és 220-as konnektor is. Szeptember elején, a Kurdisztáni Dolgozók Pártja (PKK) a közelben felrobbantott egy kisbuszt, 7-en meghaltak, 10 ember megsebesült. A török kormány és a PKK közötti harcokban az elmúlt 34 évben 40 ezren haltak meg, civilek, és katonák mindkét oldalon. A folyókra épített vízerőművekkel Törökország, ha akarja, befolyásolni tudja Szíriát, Irakot és a kurdokat. Törökország nem tárgyal a vízről olyanokkal, akik a terrorizmust támogatják - mondta Szulejmán Demirel miniszterelnök 1992-ben, aki korábban az adanai Seyhan-gát munkálatait felügyelte. A vízerőművek építése maga után vonja az infrastruktúra fejlesztését, így csökken a PKK rendelkezésére álló terület. A hegyeket jól ismerő kurd harcosok gyakran Irakból törnek elő, bázisaikat a törökök rendszeresen támadják. A hadműveletek miatt Törökország 15 katonai bázist üzemeltet a Kurd Regionális Kormányzat (KRK) fennhatósága alatti területeken. A török támadások a civil lakosságot is veszélyeztetik, a harcok miatt a lakosság nagy része – keresztények, muzulmánok egyaránt - a délebbi, biztonságosabb területekre költözött. A 72 helyi faluból mára már csak 18 lakott.

Úton Bagdadba

„Hosszú úton haladsz egyre, / Csapzott már a hajad,” (Omega: Addig élj) Az európai kereskedők az iszlám határánál találkoztak a török állami adminisztráció, a díván embereivel. A díván szót őrzi a franciában a douane, az olaszban pedig a dogana, mindkét szó vámot jelent. Én augusztus 4-én találkoztam a török, 9-én pedig az iraki díván embereivel, akik kurdok voltak. A KRK egy 40 643 négyzetkilométeres területet irányít, ami négy iraki kormányzóságot foglal magába a 18-ból, ezek: Erbil, Szulejmánijja, Dáhuk és Halabdzsa. De az iraki közigazgatási rendszeren belül léteznek „vitatott hovatartozású területek”, amelyeken a KRK megosztva gyakorolja a hatalmat a központi kormányzattal, tehát Bagdad és Erbil is igényt tart rájuk: ilyen Kirkuk. A kurdok arra hivatkoznak, hogy ezeket a területeket felszabadították az Iszlám Állam (IS) megszállása alól, megállították és legyőzték őket, Bagdad szerint pedig ezek a régiók mindig is az arabokhoz tartoztak, korábban pedig a törökökhöz. Irak a XVI. századtól az első világháborúig az Oszmán Birodalomhoz tartozott. „Történelmi kötelezettségünk van Irakban” – mondta Erdogan török elnök. Erbilből – a városról majd később – céltaxival mentem Bagdadba. Egy taxis kivitt a buszpályaudvarra, majd az ott álló taxira mutatva közölte, azok mennek Bagdadba. Megvalósult a félelmem, mert busszal akartam menni, és nem személyautóval! Az egyik autóban már hárman ültek, én lettem volna a negyedik, de a sofőr az útlevelem láttán közölte, nem visz el. A vízumomon lévő pecsét nem tetszett neki, és hiába erősködtem, mert akkor már örültem volna a kocsijának, nem szállhattam be. Már itthon többen azt mondták, valószínűleg félt elvinni, mert nem éppen jellemző, hogy Erbilből az európai turisták betaxiznak Bagdadba. Visszamentem a szállodámba, majd egy másik taxival kimentem a repülőtérre, abban a reményben, hogy akkor majd Bagdadba repülök. De épp az iszlám egyik legnagyobb ünnepe, az Áldozati Ünnep volt, így mindent zárva találtam. Visszaültem a taxiba, és megkértem, hogy vigyen vissza a pályaudvarra, hátha egy másik autóval szerencsém lesz. Az lett. Nem tagadom, egy kicsit féltem, hiszen az autóút a vitatott hovatartozású területeken vezetett át, ahol még mindig aktív az IS. Több mint egy tucat ellenőrző pontnál kellett megállnunk. Az egyik helyen a kurdok, a másikon az iraki kormánycsapatok ellenőriztek, de láttam a Hasd el-Saabi síita milícia zászlóját is. Amikor rákérdeztek a szülőhazámra, Törökországban „Madzsarisztánt” mondtam, ám Irakban az „Al-Madzsar” helyett az angol nyelvből arabosított Hungárijját válaszoltam. A rendőröknek, katonáknak, kommandósoknak tetszett, hogy arabul beszélek, és, hogy könyvet írtam a selyemútról. Ezt többször is megmutattam, a török határőrök még át is lapozták. Az egyik kommandóstól, akinek csak a szemeit láttam, kaptam egy palack vizet: a víz abban a száraz melegben maga az élet. De mások is megvendégeltek, és miután vége lett az ellenőrzésnek, mindenkinek „Boldog Ünnepet!, Éid Mubárak” kívántam, amire a szavak mellé hangos nevetés volt a válasz. Az utam során láttam amerikaiak által lerombolt hidat, és falvakat, amiket az IS pusztított el. Látványosan nem, csak diszkréten fényképeztem, mert nem tudtam, hogy honnan, ki figyeli az autónkat. Bagdadhoz közeledve az egyik ellenőrző pontnál nem akartak tovább engedni, megint a vízumommal nem tetszett valami. Már nem emlékszem, hogy mi mindent mondtam a katonának, de sikerült elbizonytalanítanom, és bementünk a parancsnokhoz, aki továbbengedett.

A valóság tagadása a kulturális ellenforradalom lényege

Publikálás dátuma
2019.10.06. 11:56

Fotó: Koncz Márton / Népszava
Az emberek identitását, éljenek bárhol a világon, nem a homogenitás jellemzi, hanem a sokféleség és az esetlegesség - mondja György Péter, aki egy kiállításkritikában kétségbe vonta, hogy valakit pusztán származása alapján zsidónak lehet tekinteni, mint azt az általa bírált balatonfüredi tárlat teszi. Az esztéta, médiakutató szerint mindez a NER eszméinek, a Fidesz politikai programjának lenyomata, aminek lényege a valóság megtagadása.
Jó kis vitát kavart az ÉS-ben augusztusban közölt írásával, melyben megkérdőjelezte a zsidóságnak a származással való azonosítását, illetve a származás és a tudományos teljesítmény összefüggését. Írásában, amely a balatonfüredi Zsidó Kiválóságok Házának Einsteintől napjainkig – Zsidók és csúcstechnika című állandó tárlatának kritikája, kétségbe vonta a 132 magyar és külföldi zsidó tudóst, kiválóságot bemutató kiállítás koncepcióját, mondván: e tudósok zsidóságát a tárlat anélkül tartja magától értetődőnek - az egykori nürnbergi faji-, illetve a magyar zsidótörvények alapján -, hogy tekintettel lenne e kiválóságok eltérő önazonosságaira, hogy sokan közülük nem tartották magukat zsidónak. Azt is írta, hogy a tudományos felfedezéseknek semmi közük a kiválóságok származásához.
Csak egy apróság: Neumann János például, aki a zsidó kiválóságok között szerepel a tárlaton, a Fasori Evangélikus Gimnáziumba tanult, többek között. Ezzel az egésszel szemben általában az a kifogásom, és ez függetlenül attól, hogy ki zsidó és ki nem, hogy a homogén származás és a homogén identitás fogalmai életveszélyesek. A füredi kiállításon szereplő emberek számtalan különböző családféléből jönnek és hatalmas különbségek vannak, hogy életük során hogyan, mikor, milyen okból tekintettek saját származásukra. Kertész Imre írja a Kaddisban egy helyen: az önazonosságom, az milyen jó lenne, de hát az nincs. Ha már itt tartunk: Kertész egy jó - mert elég bonyolult - példa arra, amit a velem vitázók leegyszerűsítenek. Magyarországon elméletileg ő a holokauszt írója, ami szerintem totális félreértés. Hiszen a Sorstalanság, A kudarc mögött Camus és Beckett van, a Kaddis mögött Thomas Bernhard van - tehát Kertész egy nagyon bonyolult, összetett kulturális, irodalmi mintából dolgozik, Hogy egyébként az élettörténetének van egy eseménye, amely a legkülönbözőbb kontextusokban előkerül, nos, ezt leegyszerűsíteni arra, hogy Kertész Imre egy zsidó író, arra azt mondhatom, hogy ő maga tiltakozott ez ellen leginkább, például élete utolsó interjújában. Sokszor elmondta: „Miért mondják azt, hogy egy zsidó vagyok, hogy egy magyar vagyok? Hiszen, ha tudnám, hogy mi vagyok. Egy író vagyok, aki önmagával lenne azonos.” 
Identitásprobléma lenne az egész? Magyarországon emlékezettörténeti válság van, a mai diákok azt sem tudják, mikor ért véget az első világháború és mikor kezdődött a második – és most nem viccelek. A történeti tudat válsága kihat arra, hogy az emberek képesek-e megérteni, a holokauszt az ő történetük, a magyar emberek történelmének a része. Vagyis nem azért, mert különösképpen gonoszak, vagy antiszemiták lennének, hanem azért, mert azt sem tudják, hogy ők maguk kik. Nem tudják, mikor volt a világháború, nem ismerik a Horthy-korszakot és az 50-es évekről sem tudunk a diákjainkkal épelméjűen beszélni, mert azt sem tudják. Ezt nevezi Francois Hartog prezentizmusnak, és ebben a békés, folyamatos jelenben élünk. Ehhez képest, de ezzel szoros összefüggésben a kormány előállított egy teljesen merev, elképzelt múltat, amely iszonyú világosan homogén: a Magyarságkutató Intézettől kezdve, amelynek semmi köze a társadalomtudományokhoz, a Takaró Mihály-féle tébolyult állításokig, mert azt tényleg nem lehet mondani, amit ő mond. Pontosabban, tőlem mondhatja, de akkor el kell tűrnie, hogy röhögök rajta. 
Cikkében erre is utal, mondván, a füredi kiállítás a NER eszméinek, a Fidesz politikai programjának lenyomata, s ugyanaz a - csak nem magyar, hanem zsidó - "etnikai esszencializmus" jellemzi. A NER világában zsidónak lenni azonos azzal – s ez nem véletlen -, amit erről Köves Slomó gondol: egy teljesen zárt vallásos közösségben, az ortodoxiánál merevebb világban élni. Amúgy a kérdés, hogy mit jelent zsidónak lenni, egy őrültség, ugyanúgy, mint a mit jelent magyarnak lenni kérdés. Mert mit jelent magyarnak lenni? Hát… Élni. Jönni menni az utcán, levegőt venni – ezt jelenti magyarnak lenni. Az emberek identitását, éljenek Magyarországon, Amerikában vagy Tajvanon, nem a homogenitás jellemzi, hanem a sokféleség és az esetlegesség. Enélkül a társadalom és az élet elmondhatatlanul elbűvölő, vagy rettenetesen ijesztő – ki hogyan látja – gazdagságából semmi nem marad. Helyette merev kategóriákat csinálnak. Keresztény szabadság! – gratulálok hozzá. Ha jól értem, ez az "etnikai esszencializmus" ugyancsak az említett faji- vagy zsidótörvényeken alapul? "Zsidóvá tett" gyerekekről ír például a Sorsok Háza tervezett kiállítása kapcsán. Persze. Megint csak Kertészt hozom elő, a Kaddisban írja, hogy az ilyenfajta diktatúrák csak a naturalizmust ismerik, semmi mást, egy gondolatuk sincsen - a naturalizmus pedig azt jelenti, hogy valakit belevágnak a gázkamrába. Szóval, nehogy már a Harmadik Birodalom ideológiai katyvaszát filozófiailag komolyan kellene vennem. A fajelméletet a XIX. században még komolyan veszem Gobineau-nál, de amit ezek akartak, semmi más, csak pusztítás. Úgy kezdődött az egész, hogy eldöntötték, végezni kell emberekkel - akikkel soha nem találkoztak, akik soha nem ártottak nekik, esetleg másik országban éltek, csecsemők voltak vagy vének - csak azért, mert kitalálták, hogy zsidók. És utána jönnek az oroszok, az ukránok, meg a többi szlávok… A faji vagy etnikai tömeggyilkosság programja iszonyú sötét árnyék. Ha nem a faji törvények, vagyis a származás, akkor mi alapján kategorizálunk? Mitől lesz valaki zsidó, ha nem a származásától? Az egyén döntésén múlik? Egyik vitapartnere ki is mondta, a füredi kiállítás nyíltan a származásra épül. Az ember identitását két dolog határozza meg a szociálpszichológusok szerint: én milyennek látom magam, és te milyennek látsz engem. Ez egy kölcsönös szerződés, amit mi, marxisták objektivációnak hívtunk fénykorunkban. És én ezt részben elfogadom. A szabadsághoz való jogunk, hogy valaki azonosul-e azzal az elvárással, amit a másik támaszt iránta. Én speciel van, hogy azonosulok, van, hogy nem. És amikor úgy gondolom, hogy nem azonosulok, akkor elég rendesen megmondom, hogy miért nem. Mondok egy konkrét nyelvi példát: N évtizeddel ezelőtt két végtelenül jó barátom - azóta is azok - azt mondta, már nem tudom hányban, és azt sem, hogy egy Izrael nevű ország kormánya épp szétbombázott-e valamit. Szóval azt mondta: Most már tényleg kéne valamit csinálnotok! Mármint kinek? – kérdeztem. Úgy gondolod, hogy én csináljak valamit, miről beszélsz? Ennyit erről. Netanjahu nekem egy szörnyeteg. Aki azt mondja, hogy Izrael egy nemzetállam, amiben nincsenek benne az arabok, az egy elviselhetetlen alak. De ebből nem következik semmi az ő zsidóságára nézve. Ha Izrael egy nemzetállam, akkor mit jelent nekünk Románia, mint nemzetállam? Az is elbűvölő ám. Azok az emberek, akik megélték Ceausescu utolsó évtizedét, tudják, az nem volt olyan nagyon vicces. A pokollal volt egyenlő. Én úgy gondolom, a politikai identitás konstrukciója nem tartozik a politikai közösség teremtésének a programjához. A politikai közösség valódi kérdései az egymás iránti szolidaritás, az egymás iránti türelem. Engem úgymond ateistának neveltek, de soha nem gondoltam, hogy a „van-e isten?” kérdésre boldogan azt mondjam, hogy nincs - és ezzel be van fejezve. Tökmindegy egyébként, hogy van-e, mert úgy kéne élnie mindenkinek, mintha lenne isten. Ahogy Pascal fogadás-elméletében: azért érdemes a jóistenre tenni, mert azzal mindenki jól jár. Szóval nem úgy van, hogy a származás alapján egy életre eldől minden: a biológia, mint sors, az nem ügy. De mindig újra és újra előjön, és nem tudok mást mondani, mint hogy ez egyszerűen bárdolatlanság.
Az izraeli állampolgárságnál is a nagyszülők származása számít; itt nem ugyanaz a logika működik? Nem is tartom túlságosan szofisztikáltnak. Értem, hogy valamit kell csinálni, ha azt akarjuk, hogy Izrael legyen a zsidók országa. Ez az állam döntően annak köszönheti a létét, hogy mindenkinek lelkiismeret-furdalása volt. És ha már itt tartunk, ott van a mi Kardos G. Györgyünk, aki ott katonáskodott, majd hazajött, mert úgy gondolta, ezt a dolgot mégiscsak befejezte. Hazajönni az 50-es évek elején Izraelből Magyarországra, ahhoz vagy nagyon butának kell lenni, amit nem mondanék róla, vagy pedig nagyon bonyolult és nehezen érthető indokok kellenek. Az ÉS-ben Karinthyt, az Így írtok ti-ben szereplő dr. Hébernstein „Halljad Izráel!” című színművét és Illyés Gyula szerencsétlen Sorsválasztókját vettem elő (az Illyés dráma magát magyarnak vélő hőse egy ideig azt hiszi, hogy félig zsidó, mire azonnal Izrael felé fordul, majd amikor kiderül, tévedett, itthon marad, míg Karinthy hőse kitaposná egy „büdös jideau” beleit, de kiderül, akár az apja is lehet a „büdös jideau” – a szerk.). Én Illyés-párti vagyok, nagyon jó írónak tartom, bonyolult, nehéz élete volt… Tényleg? Jó, megengedem: bonyolult. De az, hogy a Sorsválasztók kulturális logikája azonos a Karinthyéval, ijesztő. A 80-as évek elején, amikor a Sorsválasztókat játszották, már megírtam a darabról, hogy ilyen valóságban nincs. Nem most találtam ki, akkor is ennyire nyomasztott a téma. Önt személyesen mennyire érinti a zsidó identitás problémája? Édesapjára utalok, a katolikusnak nevelt György Lajos Borban volt munkaszolgálatos, ám ezt elhallgatta, nem akart rá emlékezni, ahogy szármására sem. Később kommunista lett, majd a zöldmozgalom egyik alapítója, sőt, a szélsőjobbal is rokonszenvezett. Halála után Ön újraírta az apjával történteket, ebből született az Apám helyett (2011) című műve. Volt az apámnak egy nagyon jó barátja, kiváló magyar irodalmár, az orvosira jártak együtt, Keserű Bálintnak hívják, most 95 éves. Engem is tanított, kevés nála nagyszerűbb, türelmesebb embert ismerek. Amikor elolvasta a könyvemet azt mondta: ez olyan furcsa, az apád egész életében narodnyik volt. Jó könyv, tette hozzá, de nem vagyok különösebben meglepve. A narodnyik (népi) itt az jelenti nem-zsidó? Nem. Az apámat egyáltalán nem érdekelte, hogy ki zsidó és ki nem. Ezt a különbséget ő azzal nem tette meg, hogy hazajött. Őt az érdekelte például, hogy a kommunista pártban mindenféle emberek legyenek. Én senkinek a jogait nem vonom kétségbe, de hogy valaki maga eldöntse, ki zsidó és ki nem, ahogy az ÉS-ben az egyik vitapartnerem még azt is kiszámolta, hogy a Nobel-díjasok hány százaléka zsidó, az - mint mondtam - bárdolatlanság. Honnan tudja? Arról nem beszélve, hogy a Nobel-díjhoz számtalan út vezet. Egy statisztikai adat engem is érdekelne, hogy a munkásosztályból hány Nobel-díjas jött. Százalékokat mondani pedig olyan fokú durvaság… A diákjaimnak szoktam mondani, hogy monokauzális elmélet, mely egy okra épít, az nincs, azt felejtsék el. Azt mondani, hogy ennyi Nobel-díjasból ennyi a zsidó, butaság. Azt a képességet, hogy valakiből jó természettudós legyen, a Fasorban állították elő és nem a génjeinkben. Hogy a zsidóknak tehetséges génjük lenne, ehhez hasonló arcátlan hülyeséget állítani, ez egyszerűen nonszensz. Pedig vitapartnere itt Czeizel Endre műveire hivatkozott. Czeizel Endre is egy nonszensz. A társadalom ennél egy kicsit bonyolultabb. Aki azt mondja például, hogy minden katolikus ugyanolyan, az hasonló bolondságokat beszél. Ha a zsidóságot egy kalap alá vesszük, akkor azt is feltételezzük, hogy a katolikusok ugyanolyan homogének? Ez egy téves logika szomorú leképezése. És megint Pascal, szerinte a logikai hiba az karakterhiba – bár ebben nem vagyok biztos. Akkor azt mondja meg, mi volt a tárlat készítőjének motivációja? Egy olyan emlékezetpolitikai művet akart létrehozni, ami úgymond rokonszenvet ébreszt a zsidóság iránt, mert a holokauszttal a kutya sem törődik. Megmutatni, hogy a zsidók milyen kiváló emberek, akiket nem lehet elpusztítani. Hát… Senkit nem lehet elpusztítani, ez evidens - tökmindegy, hogy valaki kiválóság, gyerekeket nem lehet gázkamrában elpusztítani. Ez a koncepció egy jóindulatú, de nagyon súlyos tévedés. De korszerű tévedés, az agyonegyszerűsített világgal való azonossága miatt. Egy olyan világban élünk, amelyben az, ami Magyarországon történik, egyben globális jelenség. Azok a hölgyek és urak, akik kedvelik azt az elképzelést, amit populizmusnak hívunk, egészen egyszerűen a modernitásból, vagy ha úgy tetszik a történetiség rendjéből lépnek ki. Azt mondani, hogy Magyarország a magyaroké, azt mondani, hogy Magyarországon egy homogén ezeréves kultúra létezik, az egyszerűen kulturális ellenforradalom. És nem a konzervativizmusról beszélek. A magyar konzervativizmus ismeretéhez elő kellene venni a magyar konzervatívokat a XIX. századból. De nem vesszük elő, hanem helyette a Magyarságkutató Intézet kerül elő, ami olyan homályos dolgokkal foglalkozik, mint gének és etnikum összefüggései. Vagyis a populisták a modernizmust, a felvilágosodást vonják vissza? Nem is visszavonják, hanem ennél sokkal durvábbat tesznek: elfelejtik. A valóság megtagadása ennek a kulturális ellenforradalomnak a lényege. Mire gondolunk Trump „Make America great again” szlogenjénél, mikor volt Amerika nagy? Amikor a japánokat koncentrációs táborba zárták, vagy amikor feketékre lövöldöztek, esetleg a vietnámi háború során? Nem, Amerika nem volt úgy ahogy van mindig nagy – egyszer nagy volt, egyszer nem. És ezzel így van a mi hazánk is: nagyon szeretünk Nagy-Magyarországról beszélni, csak éppen a Monarchia nem Nagy-Magyarország volt, hanem egy kétfejű sas. Az a térkép, amit használunk, nem azonos a történelmi valósággal. És Trianon a Monarchiának vetett véget, nem mellékesen persze a történelmi Magyarországnak is. A valóság tagadása lenne a közös Erdoganban, Trumpban, Orbánban és a többiekben? Persze, egyszerűen nem lehet nem látni, hogy ez a borzalom történik. Mindez nem függ össze a kommunikáció mindenhatóságával, a totális mediatizációval? Magyarországon ma létezik politikai és marketing kommunikáció, de olyan újságírás, amely komoly tényfeltárással foglalkozik, alig, csak marginálisan. Mára globálisan is sikerült egy olyan mediális hálózatot felépíteni, ami a valóságot a szó legszorosabb értelmében láthatatlanná teszi. Lásd Steve Bannon és a Cambridge Analytica történetét. Ez egy olyan komoly kihívás, amelynél a mi magyar barátaink nem, vagy alig rúgnak labdába. Amit Füreden csináltak, felteszem, nagyon rendes, jóindulatú emberek, az ennek egy következménye. Mert a valóság kétségbevonása tényleg Zeitgeist (korszellem) lett, mert a valósággal az a probléma, hogy nem lehet mitologizálni, nem lehet marketingezni, nem lehet két perc alatt identitásokat felépíteni belőle. Sokan úgy gondolják ma Magyarországon, hogy akkor lehet sikereket elérni, ha a politika teljesen homogén közeget teremt – ami valószínűleg igaz, elnézve a választásokat. De komoly emberek gondolták úgy, hogy a kudarc jobb, mint a siker: Samuel Beckett, Kertész Imre. A mindenáron való siker a leggyalázatosabb dolgok egyike. Mert a legbonyolultabb probléma az, hogyan lehet igazul élni – ez a kijelentés persze furcsa egy interjúban.
De honnan tudjuk, mi a valóság? Amikor a nemrég elhunyt Rajk László csinált egy kiállítást Auschwitzban a magyar pavilonban, mellékesen megtalált a téglafalon egy csomó magyar nevet. És ő ebből csinált egy frottázst, vagyis papírra átdörzsölte őket, hogy ezt megtehette, az hatalmas kiváltság volt. Ezek megvannak: hungarikumok, vagy ha akarom, judaikumok, történelmi emlékek, nem tudom. De azt tudom, hogy igazik. Nekem sejtelmem sincs mi az igazság, és nem is vindikálom magamnak a jogot. Azt azonban látom, ha valakinek esze ágában sincs törekedni rá. Soha nem gondoltam, attól, hogy valaki zsidó vagy magyar, nekem automatikusan lenne egyfajta viszonyom hozzá. És ön zsidónak tartja magát? Én kontextuális lénynek tartom magam. Egyszer valaki kiírta itt az ajtóra, hogy az egyetem nem a zsidóké. Kijött egy nagyon helyes rendőrtiszt, akinek egyetlen kérdésére sem tudtam válaszolni. Aztán megkérdezte, tegyük fel, hogy van egy videó, amin látható az eset, megnézné-e. Mire mondtam, hogy soha. Miért? Mert maga rendőr, én meg egyetemi tanár vagyok, nem fogok a tanítványaim után kutatni. Keresse meg őket, ha nem találja, hát így jártunk. Azt akarom mondani, hogy ugyan engem lezsidóztak, de én ebben az épületben egyetemi tanár vagyok, s annak a kötelmeit kell magamra vennem. A kötelem pedig az, hogy az ember a diákjaival nem a rendőrségen számol el. Nem tudok héberül, nem tartom számon, ki zsidó, ki nem, leginkább egy holokauszt-zsidó vagyok.

Névjegy

György Péter
(1954- ) esztéta, médiakutató, egyetemi tanár az MTA doktora. Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének és a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének tanára. 1979-ben végzett az ELTE magyar-történelem-esztétika szakán, 1980 óta oktat esztétikát és médiát. 1985-ben egyetemi doktori, 1995-ben PhD fokozatot szerzett. 1990 óta a Képzőművészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára. Kutatási területe a XX-XXI. századi magyar művészettörténet, a kortárs művészet elmélete és gyakorlata, illetve az új média kulturális összefüggései.

Szerző

A halhatatlanság színei

Publikálás dátuma
2019.10.06. 11:08

Fotó: Papp Sándor Zsigmond / Népszava
Eredetileg Toulonba készültünk, mert nekem a nagyobb városok a rögeszméim. Hiába nevelkedtem Szatmárnémetiben, igazából mindig is tágasabb helyre vágytam. Jó, persze, az is megyeszékhely, az Alföld legszélén, még épp a dombok és hegyek előtt. Tágas vidék, mégis fullasztóan szűk, mint egy akasztós szekrény. Nekem nyüzsgés kellett, élet és zaj, nem csillapuló forgalom. Szatmár pulzusa viszont épphogy kitapintható, álmos és lusta, felveszi a versenyt a regénybeli cseh kisvárosokkal, ahol a forradalmakat is a kocsmában zavarják le, mert úgy egyszerűbb. Aki fontos, már eleve ott van. Így aztán fokozatosan mindig igazítottam egy kicsit a léptéken: Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Budapest. Utóbbival érkeztem el a számomra ideális mérethez: itt már úgy éreztem, hogy kényelmes elférek, de még nem veszek el. A lüktetése is megfelelt, élt, de aludni is tudott, nem úgy, mint ahogy New Yorkról beszélik. Szóval, világos volt, hogy kikötőnek tökéletes, aztán majd lehet tovább hajózni még idegenebb világok és tájak felé. Marseille után viszont már csak Toulon jöhetett szóba La Ciotat vonzáskörzetében, s hiába, hogy nem áradoztak róla az útikönyvek, valahogy mégis látni akartam (lásd még: nyüzsgés). Az odafelé vezető úton - amely hamisítatlan ceruzatujákkal megszórt provence-i szőlőbirtokok mellett kanyargott el, helyenként olyan szűk úttesten, hogy első pillantásra úgy tűnt - két Polski sem férne el kényelmesen, így aztán nem is álmodozó, a tájba belefeledkező, költőlelkű sofőröknek találták ki, mert elég egy elbambulás, felvillanó jelzős szerkezet és máris a szőlőtőkék közül kell kivontatni a kocsit sűrű ekszküzémoák között. És nem biztos, hogy megkínálnának borral, ha letarolnám az idei termést, ami egyébként mézédes. Megkóstoltuk, alig lehet abbahagyni. De hát milyen is lenne ennyi napsütés után? Szóval, egyszer csak kiszúrta valaki, hogy az egyik meredeken emelkedő, sziklás dombocska tetején szép templom áll kisebb házakkal. Így találtuk meg a La Cadière-d'Azur névre hallgató kisvárost (itteni viszonyok közt falut), amely annyira bájosan és giccsesen franciás volt, hogy már-már gyanakodni kezdtem: tán díszlet az egész. Filmes trükk, rajzolt világ. Miután a turisták elmennek, azonmód le is bontják, hogy aztán a következő szezonra megint összeácsolják. De nem: emberek lakta, megszokott környezet. Már ha egyáltalán meg lehet szokni, be lehet telni ezzel a nyugalmas, minden részletre odafigyelő békével. Platánok, napfény, színes spaletták, időtlenséget árasztó kövek és szűk utcák. Nem csoda, hogy mindannyian a nyugdíjas éveinket kezdtük tervezgetni egy-egy házacska láttán, pláne ha annak ablakából be lehetett látni az egész völgyet, a távolban meredő hegyekkel, a nem túl messze szuszogó tengerrel. Elcsöppentünk hát, mint verőfényben a fagylalt. Megérintett az idő hiánya, a színesen berendezett halhatatlanság, a rezzenéstelen nyugalom. Ez az örökös vasárnap délelőtt. Igen, valahogy így képzeli el az ember Provence-t, amikor két megálló között zötyög a finom pesti szmogban. És – ezt talán még szörnyűbb felfogni – valóban így is néz ki. Képeslapról lelépő házak, lépcsők és kutak, gondosan megtervezett és karban tartott látvány. A messziről jött ember meg úgy sóhajtozik, mintha ostorral verné az ördög. Pedig csak simogatja. És persze a boltok. Vajon miből élnek meg ezek, kérdezte némi rosszallással az anyósom. Kihalt volt az utca, talán csak mi lézengtünk az egész településen. Tíz perc után már meg is volt a válasz, mert egy nem is túl olcsó, türkizköves fülbevalóval távoztunk igencsak elégedetten. Az ötvös még a kis műhelyét is megmutatta, rutinosan, hiszen ez is mind-mind benne volt az árban. És ha már ott voltunk a kilátón, lábunk alatt fél Provence-szal, valaki felvetette, hogy akkor már meg kellene nézni a szemközti domb tetején várromként elterülő települést is. Így keveredtünk el a La Castellet nevet viselő középkori falucskába, amelyről már filmet sem érdemes forgatni, úgysem hinné el senki. Már akkor gyanakodnunk kellett volna, amikor hatalmas parkoló húzódott a falucska alatt, és turistabusz kapaszkodott fel nyögdécselve az úton. (Csak zárójelben: a parkolást nem órára mérik, hanem napra, és három és fél euróba kerül. Persze ennek is megvan a maga logikája: úgy vásároljanak odafent a kis műhelyekben és boltokban, hogy senki se gondoljon közben a ketyegő parkolóórára.) És a gyanú be is igazolódott, a zegzugos La Castellet Provence (egyik) Szentendréje: egyszerre skanzen, takaros bevásárlóközpont és az egyáltalán nem múló idő múzeuma. Minden sarkot csak azért nem fényképez le az ember, mert már szégyelli elővenni a gépet. Festők, gyertyaöntők, ötvösök, cukrászok és butikok vadásszák le a gyanútlan turistát, amíg a nők a kínálaton, addig a férfiak a tengerig elnyúló kilátáson érzékenyülnek el. Aztán cserélnek. Nem kellett sok, hogy fejben pénzzé tegyem minden ingó és ingatlan vagyonunkat, hogy abból itt tán egy erkélyes szobát megvehessünk, majd békésen odaláncoljam magam a terasz korlátjához. Ott is mumifikálódnék, mint egy szerencsésebb Lenin, szemem sarkában az odaszáradt könnyel. Toulont pedig egy életre elfelejtettük.