Akik az ördöggel cimborálnak – Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba magyar faustiádája (interjú)

A XVIII. század végére kalauzol el bennünket új regényében a Győrei–Schlachtovszky szerzőpáros. Az 1786-ban elhalálozott nagyhírű debreceni tudós professzor – és sokak szerint az ördöggel lepaktáló – Hatvani István egy süldő leány iránt érzett szerelmét írták meg a maguk csavaros és humoros észjárása szerint, Magyariné szeretője című ördögromanjukban. A nyelvi és történeti fordulatokban gazdag, Csokonai Vitéz Mihályt is szerepeltető könyv alkotóival boszorkányos hangulatban beszélgettünk. A szerzőkkel a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron találkozhatnak szombat délután.

Előző regényük, az Emmuska megjelenése óta 6 év telt el. Ennyire sokat rá kellett pihenni a „kackiás nemzeti vadregény”-re vagy az új „ördögromán”, a Magyariné szeretője megalkotása kívánta meg a több mint fél évtizedet?

Győrei Zsolt: Ezt az új regényt nyűttük. Olyan történetnek szántuk, amelynek sok szála van, és olyan világba kalauzolt el bennünket, amelyet korábban kevésbé ismertünk – idő kellett a körül- és bejárására.

A jó munkához idő kell, nem vitás. Az, hogy szerzőpárosként dolgoznak, mennyire jelent könnyebbséget vagy nehézséget a munkában?

Schlachtovszky Csaba: Időben biztosan elnyújtja, mert nem tudunk olyan sűrűn találkozni, mint az ideális lenne. De ha újra találkozunk, hamar egymásra hangolódunk, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk volt.

Gy. Zs.: Ugyanakkor gyakorta hasznát is látjuk a túlerőnek, mármint hogy ketten támadunk egy történetre. Hol egyikünk, hol másikunk jön rá, hogyan is kéne esetleg csavarni rajta egyet. Előfordulnak olyan helyzetek is, amikor egyikünk hamarabb lekerekítené a történetet, a másikunk viszont sejt még nyulat a cilinderben, amelyet érdemes lenne előhúzni. A meseszövés fázisában szoktunk vitázni is, de érdekes, hogy magánál a szövegmegírásnál már nem.

Az elkészült szövegben rá lehet mutatni, melyik részt, szót, mondatot ki adta a közösbe?

Gy. Zs.: Hatéves korunk óta vagyunk barátok, tizenegy évesen kezdtük a közös munkát, nincs semmiféle enyém-tied felosztás. Kialakítottunk egy saját univerzumot, amelybe kettőnknek egy, közös útipasszusunk van. Egyikünk sem akar a másik fölébe kerekedni, így azt sem méricskéljük, hogy az együtt alkotott szövegben kinek mi jutott eszébe. Minden közös kincs.

Sch. Cs.: Ha egyikünknek rosszabb napja van, akkor a másikunk teszi oda magát jobban.

Gy. Zs.: De persze mindig mindkettőnknek fantasztikus napja van.

Az Orczy Emma bárónő világába kalandozó Emmuska című regényük fogadtatásával elégedettek? Szerintem sokkal nagyobb sikert érdemelt volna már csak a parádés intellektuális humora miatt is.

Gy. Zs.: Inkább bátorító volt az Emmuska fogadtatása. Egyáltalán nem teljesített rosszul, csaknem háromezer-ötszáz példányban elkelt, ami a mai könyvpiacon tisztességes eredmény – sőt, talán egy újabb kiadás reményével is kecsegtet. Visszaigazolta, hogy erre az intellektuális humorra van kereslet.

Sch. Cs.: Lehet persze, hogy többet érdemelt volna, de bármennyi elismerés is érje az Emmuskát, aligha sokallanánk.

Ezúttal a magyar Faust történetét dolgozták fel: kötöttek valamilyen egyezséget, kompromisszumot az ördöggel a szélesebb elismerés érdekében?

Sch. Cs.: Ha kompromisszumért hiába is könyörgött az ördög, sok mindenben, elsősorban a narráció tekintetében egyszerűsítettünk: az Emmuska szerteágazó narrációját egy másképpen izgalmasra cseréltük. A mese fordulatosságából és sodró lendületéből most sem engedtünk, és rafinált, elgondolkodtató szöveget sem féltünk írni, ami elkirándul a szókincs kevésbé használatos régióiba is.

Egyikőjük sem Debrecenben végezte az egyetemet, hogy találtak rá a híres-hírhedt XVIII. századi debreceni professzor, Hatvani István figurájára?

Gy. Zs.: A legendáját már régóta ismertük. Még jóval az Emmuska előtt, az ezredfordulón indultunk egy drámapályázaton, egy Hatvani-dráma szinopszisával és egyetlen megírt jelenetével. Ám akkor még csak csírájában találtuk ki a magunk történetét. Amikor nem nyertünk, félretettük az ötletet, majd az Emmuska megírását követően téma után kutatva szétnéztünk a padláson. Mivel a dráma kevés szereplővel dolgozott, időben-térben viszonylag zártan, az első kérdés az volt, hogyan nyissuk ki regénnyé a történetet.

Nehéz átállítani a drámaírói észjárást regényíróivá?

Sch. Cs.: Nem igazán. A drámaiság, az erős helyzetek, következetes karakterek, nagy összecsapások egy regényben is ugyanolyan fontosak, mint egy színdarabban. A különbség persze nem csak annyi, hogy a név és a kettőspont helyett gondolatjelet írsz, meg azt, hogy „mondotta” – sokkal tágabb tered nyílik arra, hogy a hátteret, a szereplők elő- és utóéletét, illetve ki nem mondott szavaikat, szándékaikat, mozgatórugóikat megragadd. Nem csoda, hogy beleszerettünk a műfajba, ha a cselekmény építését, a jelenetezést, a poentírozás igényét a drámai műnemből hozzuk is magunkkal. Például az Emmuska is filmötletnek indult.

Gy. Zs.: Az Emmuska regényesítését többek közt az indította el, hogy kitaláltunk egy narrációs játékot, amelyben minden megszólaló magára irányítja a figyelmet, úgy érzi: ő a főhős, miközben csak epizodista, aki csupán a történet egy kis darabját meséli el. Az új regényben ellenben egyetlen idegenvezető mellett döntöttünk, aki nemcsak elkalauzol a történetben, de maga is bevonódik az eseményekbe.

Ez az alak Makai Sámuel joghallgató, akinek a neve nekem gyanúsan a Hatvani István-legenda korábbi két feldolgozójának nevéből eredeztethető.

Gy. Zs.: Ejha! Nem téved, valóban Kazinczy Sámuel, egy XIX. század elején élt orvos alapozta meg Hatvani kétes hírnevét, méghozzá szándéka ellenére. A debreceni kollégiumba járt, Hatvani halála után kevéssel, és végtelenül irritálta a professzor figurája köré szövődött temérdek babonás história. Tudniillik fizikai kísérletei miatt elkezdték terjeszteni Hatvaniról, hogy az ördöggel cimborál. Kazinczy ezt cáfolandó írt egy szellemdús gúnyiratot, amelyben tréfásan bizonygatja Hatvani ördöngösségét. Ám az olvasók figyelmen kívül hagyták az iróniát, és komolyan vették a csúfolódást – így lett ő a boszorkánymester Hatvani első apostola. Arany János is írt egy vidám balladát Hatvaniról, Mikszáth és Jókai is feldolgozta a magyar Faust legendáját. A századfordulós szecessziós költő, Makai Emil pedig drámában emlékezett meg róla. Az egyik főhősünk nevét, Fruzinkáét Mikszáthtól kölcsönöztük, ahogy az ördög maga kezével írt könyvének, a Mágyikának – a mágia népetimológiai változatának – a nevét is. A két nagy író iránti tiszteletünk jeléül pedig az egyik szereplő neve Szelistyei Kálmán, egy másiké pedig Lőcsey Mór lett.

Sch. Cs.: Ötvözni akartuk a történeti figurát a legendák boszorkánymesterével, a mágikus ördögrománt egy szerelmi történettel, melyben egy idős professzor és egy fiatal lány fordulatos kapcsolatát dolgozzuk fel.

Mekkora XVIII. századi dokumentumkötegeken kellett átrágniuk magukat, különösképp Debrecenre és a démonológiára fókuszálva, hogy a kellő háttér-információk birtokába jussanak?

Gy. Zs.: Rengeteg szöveget olvastunk Debrecen és a kollégium történetéről, régieket és újakat egyaránt. Ekkoriban találtunk rá Szegedi Károlyra is, aki hobbiból Debrecen történeti látképeit rajzolja meg korabeli leírások alapján, a könyv előzéklapján szerepel is az egyik munkája. De belefutottunk érdekes problémákba is: az újabb monográfiák ugyan részletgazdagon és izgalmasan tárgyalják a város történetét, de természetesen mai kifejezéseket használnak – például emlegetik a kollégium tűzoltóegyletét is, holott maga a „tűzoltó” szó akkoriban még nem volt közhasználatú. Természetesen a boszorkányosság és az ördögűzés szakirodalmát is áttanulmányoztuk, különös tekintettel a már akkortájt elérhető szövegekre.

Az említett nyelvezetbeli érdekesség mellett ne menjünk el szó nélkül! Számomra a regény egyik hatalmas és izgalmas erénye az a nyelvi hibriditás, amely középutat talált a régi és a mai magyar nyelv között úgy, hogy közérthető és olvasmányos tudott maradni. Hogy sikerült ezt kiegyensúlyozottá mívelni?

Gy. Zs.: A stíljátéknak megvan az a veszélye, hogy minél tökéletesebb, annál nehezebben olvasható. Meg kell találni a középutat, hogy az olvasó egyszerre nyerjen beavatást egy régies szövegvilágba, ugyanakkor élvezetet is találjon benne. Nagyjából 95 százalékos bizonyossággal csak olyan szavak fordulnak elő a regényben, melyek már megvoltak 1802-ben, amikor narrátorunk lejegyzi a részben akkor, részben 1786-ban végbement eseményeket. Arra törekedtünk, hogy a mondatok megszerkesztésében mai szöveget állítsunk elő, a szókincs tekintetében viszont régit. Minden egyes szót leellenőriztünk az etimológiai szótárokban vagy korabeli forrásokban, például a Csokonai-összesben.

Vitéz Mihály és életműve nemcsak szakmai segítséget nyújtott, de egyben igen élénk és komikus szereplője is a Magyariné szeretőjének. Mennyire olvasható a költészete több mint 200 évvel a szerző halála után?

Sch. Cs.: Korábban is nagyon kedveltük őt, a regényírás ezen csak lendített. A regényben nem akartuk idealizálni az alakját, inkább egy nagyon is élő, szerethető figurát igyekeztünk formálni belőle.

Gy. Zs.: Csokonai élményei nem avultak el. Ha egy erre fogékony fiatal megérzi, milyen sors és milyen érzések bujkálnak a versek mögött, akkor a nyelvi különbségek ellenére rákaphat arra a frissességre és elevenségre, ami a lényegüket adja, és akkor a régi nyelvezet még kedvet is csinálhat a felfedezéshez. A klasszikusok eltemetésének egyik legbiztosabb módja, ha patetikusan, tökéletességüket magasztalva, haptákban állva beszélünk róluk. Ezt máskor is, most is igyekeztünk messziről elkerülni.

+1 kérdés

A regényhez kapcsolódva, de nem lőve le előre a csavarosságát, érdekelne, ha újjászületnének, kik szeretnének lenni?

Gy. Zs. és Sch. Cs. (összekacsintva, már-már boszorkányos összhangban): Egyikünk a másika, másikunk az egyike. Vagy fordítva.