Akik az ördöggel cimborálnak – Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba magyar faustiádája (interjú)

Publikálás dátuma
2019.10.12. 11:45

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
A XVIII. század végére kalauzol el bennünket új regényében a Győrei–Schlachtovszky szerzőpáros. Az 1786-ban elhalálozott nagyhírű debreceni tudós professzor – és sokak szerint az ördöggel lepaktáló – Hatvani István egy süldő leány iránt érzett szerelmét írták meg a maguk csavaros és humoros észjárása szerint, Magyariné szeretője című ördögromanjukban. A nyelvi és történeti fordulatokban gazdag, Csokonai Vitéz Mihályt is szerepeltető könyv alkotóival boszorkányos hangulatban beszélgettünk. A szerzőkkel a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron találkozhatnak szombat délután.
Előző regényük, az Emmuska megjelenése óta 6 év telt el. Ennyire sokat rá kellett pihenni a „kackiás nemzeti vadregény”-re vagy az új „ördögromán”, a Magyariné szeretője megalkotása kívánta meg a több mint fél évtizedet? Győrei Zsolt: Ezt az új regényt nyűttük. Olyan történetnek szántuk, amelynek sok szála van, és olyan világba kalauzolt el bennünket, amelyet korábban kevésbé ismertünk – idő kellett a körül- és bejárására. A jó munkához idő kell, nem vitás. Az, hogy szerzőpárosként dolgoznak, mennyire jelent könnyebbséget vagy nehézséget a munkában? Schlachtovszky Csaba: Időben biztosan elnyújtja, mert nem tudunk olyan sűrűn találkozni, mint az ideális lenne. De ha újra találkozunk, hamar egymásra hangolódunk, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk volt. Gy. Zs.: Ugyanakkor gyakorta hasznát is látjuk a túlerőnek, mármint hogy ketten támadunk egy történetre. Hol egyikünk, hol másikunk jön rá, hogyan is kéne esetleg csavarni rajta egyet. Előfordulnak olyan helyzetek is, amikor egyikünk hamarabb lekerekítené a történetet, a másikunk viszont sejt még nyulat a cilinderben, amelyet érdemes lenne előhúzni. A meseszövés fázisában szoktunk vitázni is, de érdekes, hogy magánál a szövegmegírásnál már nem. Az elkészült szövegben rá lehet mutatni, melyik részt, szót, mondatot ki adta a kö­zösbe? Gy. Zs.: Hatéves korunk óta vagyunk barátok, tizenegy évesen kezdtük a közös munkát, nincs semmiféle enyém-tied felosztás. Kialakítottunk egy saját univerzumot, amelybe kettőnknek egy, közös útipasszusunk van. Egyikünk sem akar a másik fölébe kerekedni, így azt sem méricskéljük, hogy az együtt alkotott szövegben kinek mi jutott eszébe. Minden közös kincs. Sch. Cs.: Ha egyikünknek rosszabb napja van, akkor a másikunk teszi oda magát jobban. Gy. Zs.: De persze mindig mindkettőnknek fantasztikus napja van. Az Orczy Emma bárónő világába kalandozó Emmuska című regényük fogadtatásával elégedettek? Szerintem sokkal nagyobb sikert érdemelt volna már csak a parádés intellektuális humora miatt is. Gy. Zs.: Inkább bátorító volt az Emmuska fogadtatása. Egyáltalán nem teljesített rosszul, csaknem háromezer-ötszáz példányban elkelt, ami a mai könyvpiacon tisztességes eredmény – sőt, talán egy újabb kiadás reményével is kecsegtet. Visszaigazolta, hogy erre az intellektuá­lis humorra van kereslet. Sch. Cs.: Lehet persze, hogy többet érdemelt volna, de bármennyi elismerés is érje az Emmuskát, aligha sokallanánk. Ezúttal a magyar Faust történetét dolgozták fel: kötöttek valamilyen egyezséget, kompromisszumot az ördöggel a szélesebb elismerés érdekében? Sch. Cs.: Ha kompromisszumért hiába is könyörgött az ördög, sok mindenben, elsősorban a narráció tekintetében egyszerűsítettünk: az Emmuska szerteágazó narrációját egy másképpen izgalmasra cseréltük. A mese fordulatosságából és sodró lendületéből most sem engedtünk, és rafinált, elgondolkodtató szöveget sem féltünk írni, ami elkirándul a szókincs kevésbé használatos régióiba is. Egyikőjük sem Debrecenben végezte az egyetemet, hogy találtak rá a híres-hírhedt XVIII. századi debreceni professzor, Hatvani István figurájára? Gy. Zs.: A legendáját már régóta ismertük. Még jóval az Emmuska előtt, az ezredfordulón indultunk egy drámapályázaton, egy Hatvani-dráma szinopszisával és egyetlen megírt jelenetével. Ám akkor még csak csírájában találtuk ki a magunk történetét. Amikor nem nyertünk, félretettük az ötletet, majd az Emmuska megírását követően téma után kutatva szétnéztünk a padláson. Mivel a dráma kevés szereplővel dolgozott, időben-térben viszonylag zártan, az első kérdés az volt, hogyan nyissuk ki regénnyé a történetet. Nehéz átállítani a drámaírói észjárást regényíróivá? Sch. Cs.: Nem igazán. A drámaiság, az erős helyzetek, következetes karakterek, nagy összecsapások egy regényben is ugyanolyan fontosak, mint egy színdarabban. A különbség persze nem csak annyi, hogy a név és a kettőspont helyett gondolatjelet írsz, meg azt, hogy „mondotta” – sokkal tágabb tered nyílik arra, hogy a hátteret, a szereplők elő- és utó­életét, illetve ki nem mondott szavaikat, szándékaikat, mozgatórugóikat megragadd. Nem csoda, hogy beleszerettünk a műfajba, ha a cselekmény építését, a jelenetezést, a poentírozás igényét a drámai műnemből hozzuk is magunkkal. Például az Emmuska is filmötletnek indult. Gy. Zs.: Az Emmuska regényesítését többek közt az indította el, hogy kitaláltunk egy narrációs játékot, amelyben minden megszólaló magára irányítja a figyelmet, úgy érzi: ő a főhős, miközben csak epizodista, aki csupán a történet egy kis darabját meséli el. Az új regényben ellenben egyetlen idegenvezető mellett döntöttünk, aki nemcsak elkalauzol a történetben, de maga is bevonódik az eseményekbe.
Ez az alak Makai Sámuel joghallgató, akinek a neve nekem gyanúsan a Hatvani István-legenda korábbi két feldolgozójának nevéből eredeztethető. Gy. Zs.: Ejha! Nem téved, valóban Kazinczy Sámuel, egy XIX. század elején élt orvos alapozta meg Hatvani kétes hírnevét, méghozzá szándéka ellenére. A debreceni kollégiumba járt, Hatvani halála után kevéssel, és végtelenül irritálta a professzor figurája köré szövődött temérdek babonás história. Tudniillik fizikai kísérletei miatt elkezdték terjeszteni Hatvaniról, hogy az ördöggel cimborál. Kazinczy ezt cáfolandó írt egy szellemdús gúnyiratot, amelyben tréfásan bizonygatja Hatvani ördöngösségét. Ám az olvasók figyelmen kívül hagyták az iróniát, és komolyan vették a csúfolódást – így lett ő a boszorkánymester Hatvani első apostola. Arany János is írt egy vidám balladát Hatvaniról, Mikszáth és Jókai is feldolgozta a magyar Faust legendáját. A századfordulós szecessziós költő, Makai Emil pedig drámában emlékezett meg róla. Az egyik főhősünk nevét, Fruzinkáét Mikszáthtól kölcsönöztük, ahogy az ördög maga kezével írt könyvének, a Mágyikának – a mágia népetimológiai változatának – a nevét is. A két nagy író iránti tiszteletünk jeléül pedig az egyik szereplő neve Szelistyei Kálmán, egy másiké pedig Lőcsey Mór lett. Sch. Cs.: Ötvözni akartuk a történeti figurát a legendák boszorkánymesterével, a mágikus ördögrománt egy szerelmi történettel, melyben egy idős professzor és egy fiatal lány fordulatos kapcsolatát dolgozzuk fel. Mekkora XVIII. századi dokumentumkötegeken kellett átrágniuk magukat, különösképp Debrecenre és a démonológiára fókuszálva, hogy a kellő háttér-információk birtokába jussanak? Gy. Zs.: Rengeteg szöveget olvastunk Debrecen és a kollégium történetéről, régieket és újakat egyaránt. Ekkoriban találtunk rá Szegedi Károlyra is, aki hobbiból Debrecen történeti látképeit rajzolja meg korabeli leírások alapján, a könyv előzéklapján szerepel is az egyik munkája. De belefutottunk érdekes problémákba is: az újabb monográfiák ugyan részletgazdagon és izgalmasan tárgyalják a város történetét, de természetesen mai kifejezéseket használnak – például emlegetik a kollé­gium tűzoltóegyletét is, holott maga a „tűzoltó” szó akkoriban még nem volt közhasználatú. Természetesen a boszorkányosság és az ördögűzés szakirodalmát is áttanulmányoztuk, különös tekintettel a már akkortájt elérhető szövegekre. Az említett nyelvezetbeli érdekesség mellett ne menjünk el szó nélkül! Számomra a regény egyik hatalmas és izgalmas erénye az a nyelvi hibriditás, amely középutat talált a régi és a mai magyar nyelv között úgy, hogy közérthető és olvasmányos tudott maradni. Hogy sikerült ezt kiegyensúlyozottá mívelni? Gy. Zs.: A stíljátéknak megvan az a veszélye, hogy minél tökéletesebb, annál nehezebben olvasható. Meg kell találni a középutat, hogy az olvasó egyszerre nyerjen beavatást egy régies szövegvilágba, ugyanakkor élvezetet is találjon benne. Nagyjából 95 százalékos bizonyossággal csak olyan szavak fordulnak elő a regényben, melyek már megvoltak 1802-ben, amikor narrátorunk lejegyzi a részben akkor, részben 1786-ban végbement eseményeket. Arra törekedtünk, hogy a mondatok megszerkesztésében mai szöveget állítsunk elő, a szókincs tekintetében viszont régit. Minden egyes szót leellenőriztünk az etimológiai szótárokban vagy korabeli forrásokban, például a Csokonai-összesben. Vitéz Mihály és életműve nemcsak szakmai segítséget nyújtott, de egyben igen élénk és komikus szereplője is a Magyariné szeretőjének. Mennyire olvasható a költészete több mint 200 évvel a szerző halála után? Sch. Cs.: Korábban is nagyon kedveltük őt, a regényírás ezen csak lendített. A regényben nem akartuk idealizálni az alakját, inkább egy nagyon is élő, szerethető figurát igyekeztünk formálni belőle. Gy. Zs.: Csokonai élményei nem avultak el. Ha egy erre fogékony fiatal megérzi, milyen sors és milyen érzések bujkálnak a versek mögött, akkor a nyelvi különbségek ellenére rákaphat arra a frissességre és elevenségre, ami a lényegüket adja, és akkor a régi nyelvezet még kedvet is csinálhat a felfedezéshez. A klasszikusok eltemetésének egyik legbiztosabb módja, ha patetikusan, tökéletességüket magasztalva, haptákban állva beszélünk róluk. Ezt máskor is, most is igyekeztünk messziről elkerülni. +1 kérdés A regényhez kapcsolódva, de nem lőve le előre a csavarosságát, érdekelne, ha újjászületnének, kik szeretnének lenni? Gy. Zs. és Sch. Cs. (összekacsintva, már-már boszorkányos összhangban): Egyikünk a másika, másikunk az egyike. Vagy fordítva.

A szerzőkkel

a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron találkozhatnak október 12-én 14.30-kor a Várkert Bazár Kazamata színpadán, ahol a Magyariné szeretője regény kapcsán Karafiáth Orsolya beszélget velük.

A Magyariné szeretője

című ördögrománhoz plusztartalmak érhetők el a kék „f”-fel jelölt közösségi oldalon – például nemcsak a szerzők, de neves tudósok, színészek olvasnak fel izgalmasnál izgalmasabb részleteket a könyvből.

Szerző
Frissítve: 2019.10.12. 19:51

Székely Anna: Magyar triptichon (elbeszélés)

Publikálás dátuma
2019.10.12. 10:40

Fotó: Adományozó - Urbán Tamás / Fortepan
„Órák teltek el, mire rájött, hogy a saját lélegzete az a sípoló, nyihegő hang, amely folyamatosan üldözi menekülés közben az erdei ösvényen, nem tágít tőle.”
Órák teltek el, mire rájött, hogy a saját lélegzete az a sípoló, nyihegő hang, amely folyamatosan üldözi menekülés közben az erdei ösvényen, nem tágít tőle. Vonszolta magát a hóban, a levegő egy gyűszűnyire szűkült résen át járkált ki-be a testén, mint egy átjáróházon. Lehet, hogy nem is indult a nyomába senki? Nyilván úgy gondolják, nem érdemes egy magyar zsidónő után loholni, akinek láz gyötri a testét és két kődarab van a lábfeje helyén. Hiszen szökés közben előbb vagy utóbb úgyis felfordul az ilyen. Egyszer csak jött a parancs: a zsidók másnap jelenjenek meg a legszükségesebb holmijukkal a közeli téglagyárban. A magyar törvények értelmében az osztrák-magyar zsidóember és a felesége különleges figyelemben részesült: Budapestről azonnali hatállyal kitelepítették és egy csoporttal Ukrajnába vitték őket. Amikor kiterelték a tömeget a vagonokból, sehogy sem tudta elolvasni a település nevét. Még ott az állomáson elszakították a férjétől. Február volt, csontsovány kutyák falkában kóboroltak az utcán ennivaló után szaglászva, az ő emberfalkájukat viszont szabályos alakzatban meneteltették, ki tudja, hova. A tagbaszakadt magyar és ukrán keretlegények időnként kiszámoltak nyolc-tíz embert a tömegből, egyikük elvitte őket valahova, de rendre egyedül tért vissza. Ilyenkor a tovább gyaloglók dermedten lapítottak, és aljas, cinkos összeesküvőknek érezték magukat. Mi lenne, ha váratlanul állon vágná az egyik őrt, hirtelen lekapná a fegyverét a válláról és gyorsan átadná annak az előtte lévő sorban menetelő magas, erős férfinak? Biztosan tudna mit kezdeni vele. Az elmosódó gondolat elúszott a levegőben, csak egy torz fintor maradt utána. A hópelyhek ráfagytak a hátára, a homloka izzott, lüktetett a dereka. Amikor a házak közül kijutva egy erdő mellett vonultak és rájuk borult az este, mintha hipnotikus parancsnak engedelmeskedne, mégiscsak tennie kellett valamit. Önzés? Életösztön? A menet szélére sodorta magát, és amikor az őrök elfordultak, kilépett a sorból és beolvadt a fák közé. Erejét megfeszítve futni próbált, de a teste görcsbe rándult, csak vánszorogni tudott, görbedt háta még órákon át várta a golyót. A következő hetek rémálmából hideglelős emlékfoszlányok maradtak. Pajták, zizegő zsákok a feje alatt, egy istállóban egy girhes ló kipárolgása, ragacsos fekete kenyérdarabkák, egy váratlan kutyatámadás után a lábszárából csorgó vér, egy parasztasszony kék szemének pillantása, miközben a sebét kötözi, érthetetlen feliratok az út mentén, zsibbadás, szomjúság, állandó derékfájdalom, malacok nedves orra a nyakszirtjén egy ólban, véget nem érő fagyott sártenger, egy teherautó platója… 1944. március 19-én jött ki a kórházból, azon a napon, amikor a németek bevonultak Budapestre. Hátul, a dereka jobb oldalán egy friss varratot hordott, a zsebében pedig hamis papírokat, amelyek a szombathelyi nagyságos Héthy Vilmosné személyazonosságát és lezajlott műtétjét igazolták és amelyekkel a jólelkű sebészorvos lehetővé tette, hogy egy pesti szállodában szobát bérelve át tudja vészelni a lábadozás és a nyilas uralom hónapjait. Búcsúzáskor a doktor azt is elmesélte, hogy az ismeretlen teherautó-sofőr a karjában hozta be a kórházba az országúton talált eszméletlen fiatal nőt, akinek a jobb veséjét, amely, mint kiderült, tályogos volt és felmondta a szolgálatot, azonnal ki kellett operálni. A tragédia színhelyét kordonnal vették körül. Hangos, indulatos tömeg ostromolta a kordont. A fiatal férfi felmutatta az újságíró-igazolványát, erre kegyesen odaengedték a romok közelébe. A bányásztelepülés határában nemrég épült lakótelep egyik szárnya füstölgő torzóként meredezett a szeme előtt. – A múlt héten adták át a telepet, azóta folyamatosan költöztek be a lakók és ezen a reggelen irtózatos robajra, sikoltozásra ébredtek a városban. Leomlott az egyik épületszárny, ki tudja, hány embert maga alá temetve – foglalta össze a történteket az egyik rendőr kapkodva, amikor az az igazolvány pillanatnyi megállásra késztette. A szervek fejvesztetten rohangáltak a törmelékhalmok között. Rendőrök, katonák, mentősök ordibáltak egymásnak, tűzoltódaruk emelték a lezuhant faldarabokat, kutyák kapartak túlélők után. Hét holttestet és négy sérült embert már sikerült kihozni a romok alól, a mentő­autók többször fordultak vijjogva a városi kórház és a lakótelep között, a sziréna hangja fenyegető felhőként telepedett rá a vidékre. A kiszorított tömeg egyre nyugtalanabb lett, rokonok, ismerősök jajgattak, könyörögtek, végül valaki felordított: – Hozzátok ide az építészt! – Az elkeseredett férfiak egy csoportja azonnal el is indult, a tömeg lincselésre készült. Amikor megérkezett a tervező, a megyeszékhelyen élő városi főépítész, a fiatal újságírónak valami csoda folytán sikerült kimentenie őt a feldühödött emberek karmai közül és becipelte az épen maradt szárny egyik kapualjába. A férfi remegett, láthatóan meg volt rendülve, de határozottan válaszolgatott a kérdéseire. Száz százalékig biztos abban, hogy a tragédia nem az ő terve miatt következett be. És előrántott egy dossziét, tessék, itt van a teljes dokumentáció, bármilyen hatóság vagy szakértői csoport ellenőrizheti, mennyire alapos és körültekintő volt, minden környezeti tényezőt, még a közeli bányamunkák okozta esetleges földmozgások következményeit is figyelembe vette a számításoknál. Az újságíró magához vette a papírokat és a rákövetkező hetekben éjjel-nappal ezen az ügyön dolgozott. Hivatalokban kuncsorgott, az engedélyek után nyomozott, főelvtársaknál követelt kihallgatást. Többször visszatért a helyszínre is, hogy az ottani szemtanúkkal beszélgessen. Mindenkivel szót váltott, akinek csak köze volt az építkezéshez, a leghalványabb nyomot is bulldogként szorongatta, mégsem jutott előre egy tapodtat sem az omlás okainak kiderítésében. Aztán az egyik munkás csak úgy mellékesen megjegyezte: – Pedig oltári jó munka volt ez, az estéken meg a hétvégéken egy kis pluszért páran még a főnöknek is melóztunk. Így mindenki jól járt. – Erre a bulldog tovább kapart a zsákmány után. Két héttel később készen állt a leleplező cikk: „…hiteles bizonyítékok állnak rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy a kivitelező vállalat igazgatója – közismert, tekintélyes férfiú, megbízható elvtárs – jó nagy adagot ellopott a tervező által előírt anyagokból, és a saját házába építtette bele a munkásaival. Emiatt nem készült biztonságos alapozás a lakótelephez, és feltehetően emiatt omlott össze az egyik szárny…” A fiatal újságíró leadta a cikket az országos napilapnál és már besötétedett, amikor hazaindult, hogy minél előbb megölelhesse kétéves kislányát, akit az elmúlt hetekben szinte alig látott. Amikor befordult az utcájukba, egy autó fékezett mellette, egy férfi ugrott ki belőle és betuszkolta a döbbent fiatalembert a hátsó ülésre, egy másik férfiú mellé. – Felejtse el ezt a riportot! – szűrte a fogai között az idegen. – Ha azt akarja, hogy a családjának ne essék baja, ez nem jelenhet meg. Többet ne foglalkozzon az üggyel, megértette? Különben az édesanyja… Tudjuk, hogy Ukrajnából gyalog szökött haza a háború idején, összefagyott, majd egy vesével szülte magát későn, a második házasságában, de a lábát azóta is húzza. Ugye nem akarja, hogy ez a bátor asszony… most véletlenül balesetet szenvedjen? És milyen ennivaló kislánya van, láttuk őt is, gratulálunk! Többet nem szóltak hozzá. Egy kar kilökte az autóból a járdára és a kocsi elhajtott. A férfi bénultan állt egy darabig, majd hazatámolygott, bezárkózott, jó ideig nem ment le az utcára, és képtelen volt bármit mondani a családjának. Csak akkor üvöltött fel, amikor két nappal később elolvasta a lapjában a tragédiáról szóló, név nélkül megjelent beszámolót, amely azt bizonygatta, hogy a bányaváros lakótelepének tragédiájáért az építész a felelős. Országos botrány gerjedt az írás nyomán, a közvélemény a bűnös fejét követelte. A tervezőt meghurcolták, eljárás indult ellene. Két héttel később öngyilkos lett.  – Hidd el, szerelmem, megnyugodnék, ha képes lennék rá. De tudod, hogy az apám halála mennyire megviselt… csak két hét telt el… és most ez… Pontosan tudták ők, hogy milyen állapotban vagyok, kéjjel löktek a gödör mélyére, hiszen a nagyit is én gondozom, már alig bír mozogni… most miből fogunk élni… ezért időzítették így, na és sikerült… gratulálok ennek a bandának… egy idegösszeomlás szélén álló nő nyilván ez­után nem fog az utcán ellenük ágálni, csak a fiúját teszi tönkre a hisztérikus megnyilvánulásaival. Bocsáss meg, kérlek, talán majd később… de most úgy érzem, ennek sose lesz vége… engem ugyanarra az útra taszigálnak, mint az apámat, csak most nem a régiek, hanem ezek a mocskok. Hát, basszák meg! Jó, nem káromkodom, igazad van… tudod, milyen ember volt régen édesapa? Én már nem ismerhettem olyannak, csak anyámtól… amíg élt, rajongva mesélt a fiatal férje életteli, imádnivaló személyiségéről. Életteli? Gondold el, egy kislány, majd egy kamaszlány, akinek az apukája folyton bogyókat szed vagy ül és mered maga elé. És csak néhány elsárgult újságkivágat bizonyítja, hogy volt valaha élő ember is. Méghozzá nagyon tehetséges újságíró… én, még egy kérvényt is alig… szóval nem örököltem, ezt nem, bezzeg az érzékenységet és a hajlamot a… hidd el, nem akarom hagyni magam… de most mi lesz, mondd meg, hogyan fogok munkát szerezni?… A Jóisten?… Igaz, a nagyi állítja, hogy ő hozta haza Ukrajnából, de… mi lett a többiekkel, kérdem én… Persze takarítani bármikor… apának se derogált a fizikai munka… azután az eset után, amit már meséltem neked, egy sort se akart írni többé, egy gyárban volt kézbesítő meg ilyesmi… és nem tudta kiverni a fejéből annak az építésznek a halálát. Folyton azt mondogatta, kislányom, ezeknek nincs lelkiismeretük. Mit számít nekik egy emberélet, ha a haverokat kell menteni… Akkor fogalmam se volt, mit beszél… ma már persze… és tök ugyanaz megy… hidegrázás… hát, engedték, hogy most legalább kiderüljön az igazság?… Miről?… Hát, erről az esetről is meg bármiről, drágám… Egy fenét!… És a magam ügyében… hányszor adtam be a terveimet, de mindig félresöpörték… csak a kiválasztottak… Egészen beletörődtem már, hogy az igazság valahogy mindig odaát van… És aki beleragad a szennybe… Tapicskolunk a sártengerben és szépen lassan mindannyiunkat lehúz a mocsár… Egyszer azért mégis felálltam… Bár a lányok figyelmeztettek, hogy ne szónokoljak a gyűlésen, azt nem gondoltam, hogy velem is ilyen átlátszóan… ilyen gyorsan, egyik napról a másikra… a nagyi még nem is tudja… óvatosan kell elmondani neki, a szíve… Na, gyere, menjünk… ötkor élőlánc lesz a téren… a kezed melege gyógyít majd. Hinni akarok… Igen, mindezek ellenére. És meg akarom mutatni nekik, hogy nem roppantam teljesen össze, ugyanazt gondolom róluk most is… És hajlandó vagyok kiállni a… Persze kétséges az eredmény, tudom, de mégis… Mondd, szerelmem, lesz nekem gyerekem valaha?… És mit mondok majd neki erről az egészről?…

Bizalmi ugrás az ismeretlenbe – Interjú Zágoni Balázzsal

Publikálás dátuma
2019.10.12. 09:30

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
Az Európai Unió felbomlott, az országok városállamokra hullottak, a családok kettészakadtak és még egy rejtélyes eredetű Gömb is felbukkan, majd el-eltűnöget. A szabadságra egyre kevesebb esély van, a háborús helyzet a városállamok és a falon kívüli kolóniák között fokozódik. Zágoni Balázs Fekete fény című regénysorozatának egy csapásra Margó-díjas, majd az Év gyerekkönyvének választott első kötete (A Gömb) után most itt a folytatás: az Odaát a Margó Fesztiválon debütál.
Miért pont gombászkolóniában él a regény főhőseinek egy része?  Egy gyerekkori emlékből fakad: minden vasárnap gombásztunk a családdal. Így egyrészt volt róla személyes tapasztalatom, hogy milyen a gomba vagy mit csinál, miután leszedik, másrészt a növény adottságai is kapóra jöttek. Olyan erőforrás, táplálék, amihez semmi más nem kell, mint hogy essen az eső és legyen a közelben erdő. Szélsőséges helyzetekben ez nem utolsó szempont. A disztópia mint műfaj a valósághoz való viszonyulását is mutatja vagy csupán írói játék?  Pontosítanék: inkább heterotópiának nevezném a regényt, hiszen abban a világban, amit bemutat, fejlődések, no és persze visszafejlődések is vannak. Az aktuális jelen állapothoz képesti változások nemcsak rosszabbak vagy jobbak, hanem mindkettő együtt van jelen. Ez a komplexitás érdekes játékra ad lehetőséget, de kár lenne tagadnom, hogy civilként is foglalkoztat a téma. Gyakran kapom magam azon, hogy találgatok, vajon milyen lesz a gyere­keim jövőbeli élete, talán nem vagyok ezzel egyedül. Ugyanakkor nem azért írtam meg ezt a regényt, hogy valamiféle alternatív jövőt vázoljak fel. Miután meglett a Gömb karaktere a fejemben, egy heterotopikus világba kívánkozott. Hogyan lett meg? Nem zavarta, hogy néhányan esetleg az azonos című Dustin Hoffman-filmre asszociálnak róla?  Kicsit zavart, de annyira egyértelműen gömbként pattant ki a fejemből ez az ismeretlen tárgy, amit nem lehet másként, csakis empirikusan megismerni, és mint ilyen, a bizalom ugrását feltételezi, hogy nem tudtam másnak nevezni. Végül is, annyiszor ismétlődnek szavak a világirodalomban. Az első kötetből túl sok mindent nem tudunk meg róla – a másodikban kiderül, ki vagy mi is a Gömb valójában?  Sok minden kiderül róla, de – és ebben a szerkesztőim is egyetértenek – nem lehet minden titkot felfedni. A jelen politikai és társadalmi patthelyzeteiből csakis egyfajta destruktív megoldás vezethet ki?  Egyáltalán nem gondolom, hogy a regénybeli változások, vagyis az EU teljes széthullása jó lenne, bármiféle megoldást, továbblépést jelentene. Az Európai Unió jó dolog, nem kéne elrontani, amit az előző generációk kemény tapasztalatok és tanúságok árán felépítettek, ugyanakkor látok egy elég erős decentralizációs folyamatot is. Kolozsvár például, ahol élek, Románia második legnagyobb városaként, Erdély de facto fővárosaként szívesen lerázná azt a koloncot, amit egy bukaresti alárendeltség jelent. Többek között ezt gondoltam tovább a regényben, amikor azt mondják a városok, hogy kész, elég ebből a cirkuszból, saját kezünkbe vesszük az irányítást. A Fekete fény-sorozat alapvetően ifjúsági regény. A személyes szálon túl is fogékonyak a tinik az efféle komoly témákra?  Azt gondolom, hogy bármit el lehet nekik mondani. Talán annyi, hogy bizonyos dolgokra alacsonyabb, míg másokra magasabb az ingerküszöbük. Bár, nem is tudom, hogy az ő ingerküszöbük alacsonyabb-e vagy csak mi akarjuk megkímélni őket például a kegyetlenségektől vagy a szexualitástól, melyek egy bizonyos szinten túl nincs mit keressenek egy ifjúsági regényben. Persze ezt megint a felnőttgondolkodás mondatja velem. Összességében úgy látom, hogy a tinédzserek szellemi képességei teljesen egyenrangúak a felnőttekével, sőt olykor sokkal gyorsabban fognak fel vagy értenek meg komplex helyzeteket, mint mi. Talán annyi a különbség, hogy egy tini, mivel kevesebb az élettapasztalata, könnyebben megy végletekbe, jobban sarkít.
Nagyon jellegzetes a mesélős stílusa, akár kicsi gyerekeknek, akár kamaszoknak, felnőtteknek ír vagy épp dokumentumfilmet készít…  Igen, azt hiszem, hogy én igazán mesélni szeretek. Korosztálytól függetlenül. Filmek közül is leginkább a mesélős, narratív dokumentumfilmeket kedvelem. Tavaly lett kész, és az elmúlt pár hónapban Budapesten is több vetítést tartottak A püspök reggelije című filmjéből – Miért pont Márton Áron izgatta?  Egészen mostanáig teljesen feldolgozatlan anyag volt az ő élete – kicsivel több, mint 10 éve lehet egyáltalán kutatni a titkosszolgálati anyagát. Könyv is csak idén jelent meg róla. Érdekelt a téma, és miközben vizsgálódtam, rájöttem, hogy az életének az az időszaka, amíg a személyiség formálódik, amíg kialakul, hogy ki is az a Márton Áron, minden eddigi feldolgozásban öt percben el van intézve. Volt-e mestere? Mit kapott otthonról? Voltak-e gyerek- vagy ifjúkori traumák? Erről egyrészt azért nem beszélünk, mert boldoggá avatás előtt áll, másrészt, mert ezeket a részleteket elég nehéz összeszedni. Szerettük volna, hogy egy film csak erről szóljon, ezért helyeztük a hangsúlyt élete első 50 évére. A dokumentumfilm 1945-ben ér véget, amikor elhangzik a híres beszéde a Szent Mihály-templomban, a zsidók védelmében; és amikor megírja legendásan kemény levelét a miniszterelnöknek, a belügyminiszternek és a kolozsvári rendőrfőkapitánynak, melyben az egyházi vezetők közül gyakorlatilag egyedüliként mondja ki, hogy ezt az embertelenséget azonnal abba kell hagyni. Nyomban ki is utasították Magyarországról, pontosabban nem kívánatos személy lett. Találtak olyan dokumentumrészleteket, melyekben ő beszél?  Éppen ilyeneket kerestünk. Döbbenetes, hogy valakiről, aki 1939-től 1980-ig püspöke volt az erdélyi katolikus egyháznak, mennyire nem lehetett dokumentumfelvételeket találni. Miközben minden hülyeségről készült film, Márton Áronról csak mások, a családja meséltek mozgóképen. Nyomozni kezdtünk filmarchívumokban, levéltárakban, aztán végül egy ruhásszekrényből került elő egy tekercs, melyen a püspökké szenteléséről látható néhány perc. Egy kispap őrizgette. +1 kérdés   A Fekete fény az első Magyarországon megjelent regénye, pedig már több mint egy tucat gyerek- és felnőttkönyvnél tart. Ráadásul sokáig könyvkiadót vezetett Kolozsváron. Mi hozta a Móra Kiadóhoz?  Ki akartam próbálni magam szélesebb merítésben is. Lényegében házaltam a regényemmel. Volt azért kis kényszervárakozás, miután megmutattam a kéziratot, de aztán beindult a dolog, és én nagyon élveztem, hogy csak szerzőként vagyok jelen ebben a történetben.

Zágoni Balázs

író, szerkesztő, filozófus, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Eddig 13 könyve jelent, zömük sorozatban. A Barni-könyveket az egész kicsiknek szánta, a Fekete fény két kötete tinédzsereknek szól. Ő jegyzi az Erdélyi gyermekenciklopédiát, illetve öccsével együtt ők készítik az erdélyi, illetve magyarországi városokhoz gyerekbarát úti- és várostörténeti kalauzt adó Kincses Képeskönyv-sorozatot.

Az Odaát – Fekete fény 2.

könyvbemutatója október 12-én, szombaton 13.30-kor lesz a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron, a Várkert Bazárban. A szerzővel Lovász Andrea és Pacskovszky Zsolt beszélgetnek.

Szerző
Frissítve: 2019.10.12. 11:52