Azt hiszem, ha én egy jobb üzleti érzékkel rendelkező Kőhalmi Zoltán lennék, akkor nem a saját nevem alatt írnék és adnék ki Jo Nesbø-paródiaregényt, hanem választanék egy könnyen kiejthető norvég nevet és szakmányban gyártanám a skandináv krimiket a magyar könyvfogyasztóknak. Mert ha már ennyire elmélyedtem a legsikeresebb és minden bizonnyal legkvalifikáltabb norvég thrilleríró világában, akkor kisujjból kiráznék számos hasonlót. Igaz, akkor a humor jobbára zárójelbe kerülne, pláne az abszurdféle, de a komoly gyilkosságkedvelők imádnák. És talán még szélesebb közönségrétegeket is meghódíthatnék, mintha csak a televíziós népszerűségemre apellálnék. Ami nyilván nem kevés így sem, habár a kolléga Bödőcs Tibor tavalyelőtt megjelent irodalmi paródiakötete, az Addig sem iszik fogadtatása igazolja, hogy a több százezres, stand up humorra vevő nézőközönségből lett könyvvevőközönség jó része nem adaptív az irodalmi csemegére, mert nem feltétlenül tud, mondjuk az Esterházy-, a Pelevin- vagy a Krúdy-próza finomságaira rezonálni.
A humorista Kőhalmi (aki köszöni szépen, nem kér abból, hogy a bőrébe bújjak, fokozott üzleti érzék ide vagy oda) – nem mellesleg – zseniálisan szórakoztató regénye is főleg azoknak fog derültséget okozni, akik messze túllépnek a szentesi lakótelepi család mindennapjait szortírozó komikumon, és csakúgy járatosak a fentebb említett norvég szerző regényeiben, mint az északi pagan black metal ideológiai hétköznapijaiban, kellően gyűlölik a Bogyó és Babóca mesefolyamot, viszolyognak Stephenie Meyer Alkonyat-szériájától, ráadásul kellően tájékozottak és olvasottak ahhoz, hogy élvezni tudják és hangosan kacagják a metanarrációs irodalmi elbeszélések útvesztőit. (Jelzem, én épp ilyen ideális olvasó vagyok.)(Helikon Kiadó, 2019. 274 o.)
A könyvet szerkesztő másik szentesi, Cserna-Szabó András Nesbø, Rejtő Jenő és a Ha egy téli éjszakán az utazót jegyző Italo Calvino konstellációját tulajdonítja Kőhalmi íráskészségének, ám még két másik, talán sokkal ideillőbb szerzőt is említhetnénk a regény körvonalazása végett. Az első nem más, mint a hahotára fakasztó A Kugelmass-epizódot író Woody Allen, akinél a nevezett kopasz és medveként szőrös tanár szereplő Emma Bovaryval, Flaubert hősnőjével szűri össze a levet, és a professzortársai ijedten azonosítják be a regény lapjain feltűnve. (A novella végén azonban pórul jár, mert egy régi spanyolnyelvkönyvbe kerül be, ahol egy nyakigláb ige elől menekülhet lélekszakadva.) A másik, ha regényeit nem előbb írta volna, bátran az angol Kőhalminak is aposztrofálható lenne, Jasper Fforde, akinek Thursday Next-sorozatából kettő is napvilágot látott már korábban magyarul (A Jane Eyre-eset, 2008; Egy regény rabjai, 2013). Az ő regényeiben – éppúgy, mint Kőhalminál – az irodalmi nyomozótestületek parodisztikus módon járnak-kelnek egyik regényből vagy versből a másikba. Felderítik a különféle irodalmi bűneseteket, igyekeznek a különféle kalózkiadások, hamisítások végére járni, az általuk megváltoztatott művek recepcióját ismét a hagyományos útra terelni – miközben nem egy alkalommal „beszorulnak a lapok” közé, azaz maguk is egy-egy irodalmi mű világának foglyaivá válnak. Miközben persze hadakoznak a fordítókkal, korrektorokkal, kiadóval, szerkesztővel, magával az irodalmi szövegekkel – ahogy Kőhalmi(nál) is. Utóbbi esetében például a narrátorok kiléte, váltakozása, a rúnák mai olvashatósága, azaz tipográfiai miazmák is kikezdik az olvasók fantáziáját, de említhető még a morzézást színre vivő megoldás is. Vagy a norvég ø következetes használata a könyvben a „norvégság” vizuális leképezése-lebetűzése végett az ö hangok jelölésére. Szóval a könyvkészítés, az írás, az elbeszélés nemcsak ottliki nehézségei együtthatói az írói fantáziának és meghatározzák az olvasói élvezeteket is.
Interjúiban (lásd például Tölgyesi Gábor, Itt vér folyik és kéregzúzmópárlat”, Népszava, 2019. szeptember 5.) a szerző aggodalmát fejezte ki, hogy vajon felróják-e neki némely vérnősző kritikusok, ha a szerkesztővel karöltve végzett többszörös ellenőrzés ellenére, mégiscsak elvétették a – regény eseménymenetében egyébként nem elhanyagolható funkciójú – számolást, s nem 101, hanem csak 99 vagy netán 138 hulla került a szövegbe. Nos, én nem striguláztam, de azt ösztönzőleg mondhatom, hogy ahogy a kiskutyák terén is meg lehetett fejelni a történetet, úgy Kőhalmi se okozzon csalódást azzal, hogy nem folytatja a regényírást akár 102-re emelve a holt lelkek (és a tétek) számát.
