Gutenberg Szinpetriben

Publikálás dátuma
2019.10.14. 13:09

Fotó: Kovács Dávid
Könyvmúzeum – hirdeti szerényen az útbaigazító tábla, pedig micsoda látnivaló! A tárlat hódolat Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának – hiteles rekonstrukciókkal, s túlzás nélkül, páratlan látványosságokkal.
Szinpetri álmos kis falu az ország északi csücskében, a szlovák határnál, macskaugrásra az Aggteleki-cseppkőbarlangtól. A közel 300 lelket számláló településen, letérve az országútról, a szegényes porták mögött egy takaros udvarház húzódik, háttérben zölden elnyúló domboldallal, s a csörgedező Jósva-patakkal. Könyvmúzeum – hirdeti szerényen az útbaigazító tábla, pedig micsoda látnivaló! A tárlat hódolat Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának – hiteles rekonstrukciókkal, s túlzás nélkül, páratlan látványosságokkal. A múzeum az 1400-as időkbe repít vissza, amikor a németországi Mainz városában Johannes Gutenberg feltalálta, egybefűzte a könyvnyomtatás négy alapvető eszközét, a mozgatható, ólomból metszett betűmintát, a nyomógépet, a hozzávaló nyomdafestéket, valamint az akkortájt már ugyan ismert, de vesződséges előállítása folytán aranyáron mért papírt. Szinpetriben ott van a világon csak két helyen látható Gutenberg-féle nyomógép működőképes mása. Aki ide bejut, megszemlélheti a halhatatlan nyomdászmester öntött betűit, labdacsának hű utánzatát, amivel felhordta a koromból nyert festéket betördelt szövegoldalaira, s láthatja, mint sajtolta oda egykor gépével az ólomba öntött tükörszöveget a míves fakeretbe rögzített papírívekre. A szomszédos teremben a korabeli papírgyártás kapott helyet, ugyancsak a régmúlt idők működőképes papírmalmával. Az alapanyagul szolgáló faforgács, kender, lenrongy vízben áztatva hatalmas kalapácsok közt őrlődik elemi szálakra, majd a (cellulóz)pépet addig szárítják, préselik, mígnem vékony papír válik belőle. A demonstráció lehengerlő darabja az a 6,2 méter átmérőjű, 9 tonnás – mellesleg egy mocsárból kiemelt és helyreállított – vízikerék, amelyet a tárlat épülete mellett felduzzasztott Jósva-patak vize forgat, s egy összekötő tengelyen át hozza mozgásba a papírmalom gépezetét. Mindezeket a múltba veszett masinériákat a múzeum megálmodója és tulajdonosa, Varga Béla családjával karöltve támasztotta fel, de Gutenberg magyar utódja emellett felbecsülhetetlen értékű, 500 évesnél öregebb könyvalkotásokat is őriz. Gyűjteményének legbecsesebb darabjai közé tartozik Luther Márton nyomtatott bibliájának egyike, vagy a kölni dóm tervrajza könyv alakban, amelyet kilenc ember közel negyven éves munkával vésett rézmetszetekbe. A mű 16 példányban készült, kettő maradt fenn, a másik a kölni dómban található. A műértő közönség a muzeális könyvritkaságokat mustrálva itt alighanem naphosszat bámészkodhat. Az egyik vitrinben ősi tóratekercs látható, amott egy örmény szertartáskönyv, míg odébb Buddha tanításai szanszkrit nyelven, vagy a falon egy másik kuriózum, sásból szőtt papiruszfáraó fejfigurája – mindegyik több száz éves.
Varga Béla és lánya az oklevéllel
Ám a tárlat turistaattrakciója a világ legnagyobb könyve. Az aggteleki térség flóráját, faunáját taglaló alkotás szobányi: lapszélessége 4,18 méter, oldala 3,77 méter, lapjainak száma 346, egy belőle 16 négyzetméter, s a könyv egésze közel másfél tonnát, pontosan 1420 kilót nyom. A kiállítóterem mennyezetéhez erősített acélsodronyokon lógó gigamű borítójához 13 marha bőrét használták fel, az előlapon a nemzeti park védett állata, jelképe, a szalamandra látható. Lapozni kézzel nem lehet, ahhoz időszakosan beállított célgép kell; amikor daruval helyére állították a böhömnyi kötetet, csak úgy fért be, hogy kibontották az épület tetejét. És hogy a világ legnagyobbja, arról papír is van a Guinness Rekordok hitelesítőitől. „A nemzetközi könyvszakma képviselői egymásnak adják a kilincset, hogy lássák, többen meg is akarták vásárolni. Járt itt több uralkodó is, megbízottaik több mint egymillió dollárt ígértek, de a Nagy Könyv nem eladó, nincs az a pénz, amiért megbontanánk a tárlat egészét” – állítja Varga Béla. De ki ez az ember, aki a szegényes borsodi térségben, távol a hazai kulturális központoktól létrehozta, s már évek óta üzemelteti ezt a méltatlanul ismeretlen értéket? Mint élettörténetéből kiderült, a hetvenes éveit taposó Varga idevalósi, a szomszédos Arnóton nagy szegénységben nőtt fel, apja vasúti váltóőr, anyja varrónő volt. „Semmire sem jutott elég, de már gyerekként faltam könyveket, kiolvastam a falu könyvtárának mind az 1800 valahány kötetét, Jókaitól Vernén át Marxig” – idézi fel sanyarú indíttatását. Később kitanulta az autószerelést egy miskolci szakközépiskolában, s bár anyagi okok miatt nem tudott továbbtanulni, hamar megmutatkozott, hogy az olvasás rajongásán túl ezermester-képességekkel is megáldotta a sors. „Fotografikus memóriám van” – így Varga – „amit el akarok készíteni, ahhoz nem igazán kellenek tervrajzok.” Történetéből azonban kitűnik, vállalkozói képességeknek sincs híján. Húszévesen már kisfőnök volt a helyi Volán Tefunál, majd MÉH-ből kibányászott vashulladékokból kerti traktorokat állított össze. A kilencszázhetvenes években csirkekeltetéssel megalapozta a maga és ifjú családja életét, utána pedig a legkülönfélébben űzte az ipart, igencsak sziporkázó műszaki ötletekkel. Konstruált automata parkettagyártó gépsort, nyomtatott tapétát a házgyári lakások tömeges építése idején, Nyíregyházán felfuttatta a nagysorozatú koporsógyártást, övé volt a Soproni Lövér Sütőipari Rt, melynek 400 dolgozója pékáruval látta el a környéken élőket. De volt mélyépítő üzeme is, Borsodban pedig Ford márkaszervize. „Úgy négy-ötévente váltottam üzletágat, mindig időben kiszagoltam, mikor kell kiszállni” – avat be üzleti filozófiájába, miközben sejtetni engedi, hogy sikerei nem egyszer a helyi nagykutyák érdekeit sértették, kényszerből is váltott. Bizonyára nem babra mehetett a játék, mert Varga szíve a kilencvenes évek közepén vacakolni kezdett, és - saját szavaival - arra figyelmeztették: „csavarja lejjebb a potmétert”. A nyughatatlan ötletember ekkor vágott bele hőn dédelgetett könyvmúzeumának megvalósításába addig megszerzett üzleti nyereségének beforgatásával. Azt ugyan nem árulta el, mennyibe is van neki, hogy a romos szinpetri magtár helyén ma feleségével és két – mellesleg külföldön diplomát szerzett – gyermekével közös vállalkozásban Gutenberg szellemének hódolhat, de bizonyára sokba. Ám aligha ez a leglényegesebb kérdés. Már csak a nevetséges belépődíjak láttán is elhihető, hogy múzeumát nem profittermelő forrásnak, hanem egyfajta kulturális missziónak tekinti. Ráadásul sürget az idő, mivel hű társával, feleségével Piroskával együtt fogytán erejük, idős koruk miatt egyre kevésbé bírják a látogatók megújuló rohamát. Mint mondja, eddig is szerette volna, hogy a búsás árat kínáló külföldi tőkepénzesek helyett a magyar állam legyen a vevő, de vállveregető ígéreteken kívül eddig egyetlen kormányzat sem állt elő a közművelődést szem előtt tartó támogatási tervvel, vagy komoly vételi ajánlattal. „Talán egyszer mások, más korban többre becsülnek majd” – teszi hozzá reménykedve. „Addig is, amíg élek, még befejezem, ami hátra maradt: kinyomtatom Gutenberg 43 példányban fennmaradt bibliájának eredeti másolatát.”

Régi idők mozireklámja

Publikálás dátuma
2019.10.14. 09:55

Fotó: Adományozó - Hegyi Zsolt, Balla Demeter / Fortepan
„Aki ebben a műfajban mind tartalmában, mint formájában tökéleteset alkotott, az mégiscsak profi költő volt.”
Már elöljáróban figyelmeztetem az olvasót: ez a cikk termékmegjelenítést tartalmaz. A velem nagyjából egykorú nyolcvanasok bizonyára még valamennyien emlékeznek arra a háború előtti mozireklámra, hogy
Bútort csak Royalnál végy! Baross utca harmincnégy. Royal bútor olcsó, jó, Részletre is kapható.
Ez a reklámszöveg, amely a mozielőadások előtt, majd a szünetben megzenésítve, némi képi kiegészítéssel hangzott el, szerintem maga volt a tökély. Rövid volt, nem túl feltűnően szájbarágó, rímeit tanítani lehetett, kedvet csinált ahhoz, hogy a néző az említett nyolcadik kerületi címen, az említett cégnél vásároljon bútort. Mindezt olyan fülbemászó dallam kísérte, amit még a botfülű ember is első hallásra megjegyzett magának. Nem véletlen, hogy még az óvodások (a potenciális vásárlók gyermekei!) is előszeretettel énekelgették. Korabeli népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy közismert paródiája is született, igaz, az kiskorúaknak már kevésbé volt ajánlott:
Royal bútor, Royal kaszni, Royal ágyban Legjobb ....ni.
Ámbár nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt a pajzán változatot nem ugyanaz, az üzlet szolgálatában álló reklámszakember (mai kifejezéssel: píáros) alkotta és dobta be a köztudatba, aki az eredeti mozidalocskát is. Mindenesetre a tökéletes rímpárosítás reá vall. Sokkal rosszabbul, mondhatnám, pocsékabbul állt hozzá a rímekhez szakmájának az a szégyene, aki azzal a tanversikével próbálta eladni a maga korában csaknem egyedüli hashajtó reklámot, hogy „Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik”. (És hogy végképp elvegyék a székrekedésre hajlamos emberek kedvét ettől a szertől, a reklámon egy ízléstelen, csíkos paplan alá dugták azt a személyt, akit e „gyógyászati segédeszköz” álmában meghajt.) Ennél mindenképpen jobb volt az a – természetesen nem a mozivásznon, csak a pesti folklórban terjedő – szlogen, hogy „Amíg ön durmol, dolgozik a Darmol”. A pálmát mégis egy – hasonlóképpen nem autentikus – reklámversikre vitte el, amelyben székesfővárosunk, mi több, a Kárpát-medence valamennyi lakója találva érezhette magát:
A Darmol Nem ismer fajt, Egyaránt hajt Zsidót és gajt.

Az említett csíkos paplan (ámbár a hangsúly itt nem a csíkokon van) még egy mozireklámban szerepelt. A néző először a lemenő napot láthatta a vásznon, az égitest lassan távolodott, már-már teljesen eltűnt az égboltról, majd hirtelen visszatért és a tollal bélelt, jó meleg takarót elégedetten magára húzva, ezzel búcsúzott a mozgóképszínház közönségétől: „Nem nyugszom le Pluma paplan nélkül”. Ez ugyanolyan kategorikus megállapítás volt, mint azé a bojtos fejfedőt viselő kisfiúé, aki egy csészéből a kávéját szürcsölve arra a megállapításra jutott, hogy „Nincs nap Meinl kávé nékül”. Hozzáteszem ezt olyan régen láthattuk, amikor a szóban forgó kisfiú még nem afrikai, hanem néger volt, a kávékereskedő Meinl itthoni cégtábláin pedig nem a Julius név szerepelt, hanem a Gyula. (Megjegyzem, abban az ántivilágban mifelénk Jules Vernének is ez a sors jutott.) Akadt azután ennél tanulságosabb mozireklám is. Például az, amelyből egy polgári férj megtanulhatta, mi a jó házasság titka. Egy fiatalasszony perdült be a vászonra és hisztérikusan azt sikoltozta, hogy „Visszamegyek a mamához!” Aztán következett (természetesen nem az ő szájából) a megnyugtató jótanács, miszerint
A családi béke Biztos alapja: Zsoldos ruhája, Zsoldos kalapja.

Talán fölösleges kitérnem itt arra, hogy ez a ruha- és kalapellátó úriember nem a Faludy György-féle foltozott irhájú hírhedt zsoldosok egyike volt, hanem Zsoldos úr, egy pesti kereskedő. Termékét makacs következetességgel hirdette, akárcsak a Magyar Dohányjövedék a Nikotex cigarettákat. Ezekből a Szimfónia, Levente, Memphis és egyéb szivarkákból ugyanis állítólag kivonták a káros nikotin nagy részét, és így – a reklám szerint – nyugodt lelkiismerettel és tüdővel lehetett szívni őket. Egy ízben történetesen a Szent István körúti Elit filmszínházban értesülhettek a nézők arról, hogy „Nikotex Levente könnyű, mint a lepke”, amikor az egyik hátsó sorban helyet foglaló Dr. Patriász István ügyvéd nem állta meg és fennhangon kiegészítette: „...és büdös, mint az ülepke”. Amiből persze az is kiviláglik, hogy a derék budapesti (később tel-avivi, majd vancouveri) prókátornak volt érzéke a rímekhez. Ám aki ebben a műfajban mind tartalmában, mint formájában tökéleteset alkotott, az mégiscsak profi költő volt. Egy barátjától, feltétlenül hiteles tanútól hallottam, hogy a következő abszolút űberolhatatlan szájvíz-reklámot maga József Attila írta:
Kislány, hogyha Malackodol, Legyen nálad Palack Odol.

De ugye azért nincs harag?

Publikálás dátuma
2019.10.13. 10:15

Fotó: Marabu
Az ötéves önkormányzati ciklus utolsó gyulai képviselő-testületi ülése – alig két hete, szeptember végén – némi izgalmak után befejeződött. A közbeszerzési bizottság beszámolójához nem tudtam „gratulálni” a grémium tagjainak. Ha tudták, és hallgattak azért, ha nem, azért. Mihez is? Ahhoz, hogy az elmúlt öt és fél évben a helyi önkormányzat által kiírt 49 közbeszerzés bekerülési értékének összege 3,5 milliárd forint volt, ezen ténylegesen, névlegesen és kamuból 38 cég vett részt, de egyetlen vállalkozás, a helyi Futizo Kft. elvitte a teljes összeg 78 (!) százalékát. A fennmaradó 22 százalékon osztozott három tucat másik cég. Ez szerintem magyarázhatatlan, viszont olyan tény, amelyet a gyulai városvezetés többszöri kérdésemre sem cáfolt. Ebből óriási vita kerekedett az utolsó gyulai testületi ülésen, a fideszes vezetők, ahogy mostanság lakossági fórumaikon, „védték értékeiket”, s bizonygatták a megítélésem szerinti védhetetlent. A tizennégy fős testület tíz tagja fideszes, ebből következne, hogy a fennmaradó négy, köztük én is, ellenzéki. Ám ez nem így van. Az ötéves ciklus legfajsúlyosabb ügyének vitájában éppúgy hallgatott a civilségét és a Gyula iránti elkötelezettségét hangsúlyozó Városbarátok két, illetve a Jobbik egy képviselője. Hű tükre volt ez a mögöttünk hagyott öt év testületi munkájának. A tizennégy gyulai képviselőből tizenhárom újrajelöltette magát. Én volnék a kivétel. Az ülés végén – a mögöttünk hagyott öt év keszekusza történései, kiszorításai, lejáratásai, feljelentései, gyalázkodásai, politikai karaktergyilkossági kísérletei és az ellenem indított perek emlékeinek furcsa kavargásában – felálltam és odamentem mindenkihez, mert azért el kell búcsúzni. Kezet fogtam a képviselőkkel – azzal a polgármesterrel is, aki az elmúlt öt évben ezt tudatosan kerülte velem –, és a lehető legrövidebben, egyszersmind többértelműen azt mondtam: „Egy élmény volt.” Amikor a sor végére értem, újfent megismételtem ezt az egyik alpolgármesternek, Alt Norbertnek, és neki is a kezemet nyújtottam. Fogadta, majd pillanatnyi szünet és zavart csönd után azt kérdezte tőlem: „De, ugye, azért nincs harag?” Ott és akkor a pillanat alkalmatlan volt a reagálásra. Ám egy érdemi választ megér a kérdés. Felelni próbálok. Itt és most. *
Sok vívódás után 2012-13 fordulóján – húszéves, nem egészen sikertelen újságírói pályafutás után – úgy döntöttem, közéleti pályára lépek. Akkor úgy éreztem, nem térhetek ki a feladat elől, amelyre többen alkalmasnak láttak. Ekkorra kifulladni látszottak azok az erőfeszítések, amelyeket addig újságíróként tettem, egy – nagy szavak ezek, de igazak – normálisabb, demokratikusabb ország megformálásáért, a magam helyén. Láttam, hogyan épül ki az autokrácia. S volt egy felkérésem. Megismertem a visszatérését fontolgató Bajnai Gordont, akit tiszteltem, és akivel, kiderült, egyformán látjuk a világot. Ő kért, hogy legyek az Együtt alapító tagja. Igent mondtam, s akkor azt gondoltam, a közeljövő magyar politikai történéseit formáló csapathoz csatlakozom. Ez az elképzelés nem tűnt naivnak. Végül sok ok, ellenérdek, áskálódás tett keresztbe ennek. Ha ez akkor nem így történik, akkor ma Magyarország egy kicsit másképp fest. Közéleti szerepvállalásomat nem nézte tétlenül a gyulai Fidesz-szervezet. De már előtte élesen támadott. A Fidesz botrányos médiatörvénye miatt 2010 karácsonya előtt egy nappal csendes tüntetést szerveztünk a gyulai Petőfi-szoborhoz. Ez olyan gyalázkodási cunamit váltott ki a Fideszből és a vele egybenőtt helyi propagandasajtóból, ami már jelezte, milyen idők következnek. Nem sokkal később a helyi Fidesz előretolt helyőrsége, a Gyulai Polgárok Együttműködéséért Egyesület portálja ellen pert kezdeményeztem, mert a lehető legalantasabb támadásokat indította ellenem. A perindítás mellett a végső érvét az jelentette, hogy az akkor 11 és 13 éves fiaim megtalálták ezeket a bejegyzéseket az interneten, és megkérdezték tőlem: „Apa, mi ez?” Nem tartozik a legegyszerűbb dolgok közé választ adni két kiskamasz, érdeklődő fiúnak. Ezt követte az a 2011. decemberi eset, amikor a Magyar Narancs újságírójaként Kövér László nyilvánosan meghirdetett lakossági fórumára minden ok és magyarázat nélkül, utamat fizikailag elállva, nem engedtek be. Világos volt, a feketelistákat élesítették. *
2013 márciusában lettem az akkor életre hívott Együtt alapító tagja, majd őszre eldőlt, hogy az egyesült ellenzék közös országgyűlési képviselő-jelöltje leszek Békés megyében, városomban, a Gyula központú választókerületben. A valódi kampány még messze volt, de 2014-es választást megelőző év utolsó harmadában olyan mennyiségű és színvonalában értékelhetetlen, mégis a politikai ellenfél lejárató kívánalmainak megfelelő támadás ért, ami jelezte, szerepvállalásom felbolygatta a másik oldalt is. A Viharsarokban ismeretlen a sajtószabadság, nincs egy függetlennek látszó médium sem, így hogyan beszélhetnénk valódi nyilvánosságról és helyi demokráciáról? Jól bizonyítja ezt, hogy a közpénzből fenntartott Gyulai Hírlap és annak politikai komisszárjaként működő vezetője a Fidesz öklének képzeli magát. Ezt a szereptévesztést a Lajtán túl nem is értenék. Mire 2014 elején elindult a valódi választási küzdelem, addigra a politikai karaktergyilkosság minden elemét kipróbálta a gyulai Fidesz-szervezet. Voltam „hazaáruló” és „aljas”, voltam „jelentéktelen” és „esélytelen”, voltam „Gyula-ellenes”, de voltam „bukott újságíró”, aki „szerkesztőségeket vert szét”, aki „semmit sem tett városáért”. Csak egy megjegyzés, akkor a Népszabadságnak és Magyar Narancsnak dolgoztam vidéki tudósítóként, így szerkesztőséget belülről nem láttam. Nem érthető, minek ekkora erőt felmutatni, ennyi energiát fordítani, ennyi dühtől fröcsögő sajtóközleményt kiadni és támadást intézni egy „mihaszna” jelölttel szemben. Már a verbális likvidálás szándékán kívül. A „sajtógyakorlatot” jól jelzi, reagálásaim nagy részét azzal utasította vissza a helyi propagandamédia vezetője, hogy azt „nem tekinti válasznak.” Magyarán, az engem ért támadásokra adott válaszaim minősítését is magának tartotta fent! *
A 2014-es kampányhajrában az egyik volt miniszterelnök eljött Gyulára. A Fidesz szervezett és utaztatott tüntetői, helyi segéderőkkel kiegészülve, táblákon és molinón „mutatták be”, ahogy csókot váltok Gyurcsány Ferenccel, míg egy másikon föld alatt élő kártevőként szerepeltem. Így közölték, hogy „buzi” és „féreg” vagyok. A közpénzből működő és elvileg pártsemleges Gyulai Hírlap az esemény kapcsán e minden színvonal alatti minitüntetés felvételeit tette címlapjára, nem a kampányrendezvény több száz érdeklődőjét. Közvetlenül a 2014-es tavaszi parlamenti választás előtt, a kampánycsapat egy tagjával, Sarkadról Gyulára tartva egy szemből érkező rendőrautó – filmekbe illően – fékezve keresztbe állt az úton, feltartóztatva bennünket. Kiderült, olyan bejelentést kaptak: Sarkad belvárosában tömegverekedést robbantottunk ki, és a helyszínről menekülünk. Hosszan igazoltattak, ahelyett, hogy megkérték volna a sarkadi kollégáikat, nézzenek már ki az ablakon, tényleg van-e tömegverekedés a belvárosban? Mellékes, de nem tudjuk, hogyan kell tömegverekedést kirobbantani. Politikai ellenfeleink figyeltek, figyeltettek bennünket. A rendőrség pedig asszisztált. Azt is nehéz minősíteni, hogy az akkori ellenzéki együttműködés nevére, az Összefogásra hajazó kamu Facebook-oldalt indítottak el lejáratásomra, „Összefosás” névvel, amelyet emberi végtermékkel virtuálisan leöntöttek. Így barnában „pompázott” az oldal.

*

A gyulai városvezetők, a 2014-es önkormányzati választás után, a választói akaratot semmibe véve, egyetlen bizottsági, külső bizottsági, részönkormányzati és felügyelőbizottsági helyet sem adtak az ellenzéki Összefogásnak. A hozzánk hasonlóan szereplő, igaz, a Fidesztől nem távol álló „civil” szervezet, a Városbarátok, közel tucatnyi helyet kapott, köztük bizottsági ­elnökit is. Szótlanul asszisztáltak a durva kiszorításhoz. Furcsa eset volt a 2014. novemberi közmeghallgatás, amelyen roppant kevés érdeklődő jelent meg. Itt képviselőként nem engedett hozzászólni a fideszes polgármester. A törvényességi felügyeletet ellátó Békés Megyei Kormányhivatalhoz fordultam, amely a jogszabályból levezette: a közmeghallgatást testületi ülésként tartjuk meg, ahol a képviselő tanácskozási joggal vesz részt. Így egyértelműen korlátozták egy megválasztott képviselő jogait. De gondoskodtak arról is, hogy az ellenzéki képviselőnek elmenjen a kedve a kérdezéstől. A testületi ülésen az interpellációra 5 perc áll rendelkezésre, majd egy percben reagálhat a kérdező a válaszokra. Szánt szándékkal 15-20 percben válaszoltak, minősítő jelzőkkel és kioktatóan. Azért kérdeztem. Ezt követte, hogy belekezdtek egy új, lejárató projektbe. Minden alap nélkül luxuséletvitellel vádoltak meg. Pedig, ha valakinek a vagyonnyilatkozata a valóságról szólt, az én voltam. Belógatták ellenem a vagyonvizsgálati eljárás lehetőségét, drukkoltam is, hogy így legyen, hiszen így mindent bizonyítani tudnék. Kértem volna, oldják fel a zárt ülést. Végül visszakoztak. Majd következett egy „lopás” miatti rendőrségi feljelentés. Egy tüntetésünk helyszínére, a demonstráció előtt két órával hatalmas molinót feszítettek ki, azzal: „Miből él Bod Tamás?”, noha vagyonnyilatkozatomból ez kiolvasható volt. A transzparenst levettük, és jeleztük, amint tudjuk, visszaadjuk a helyi Fidesz-szervezetnek. Ez két nappal később megtörtént. Ennek ellenére feljelentést tettek és három hónappal később egy okafogyott ügyben mentem rendőrségi kihallgatásra. Nem sokkal később jó hírneve megsértése miatt pert kezdeményezett ellenem egy fideszes tanácsnok, aki egy korábbi testületi ülésen érdemi hivatkozás nélkül azt mondta, „nem volna erkölcsi alapom a testületben ülni”. Visszautasítottam a támadást egy olyan embertől, aki most éppen Fidesz-színekben pompázik, de korábban a pártállam erőszakszervezetének volt a tagja. A bíróság előtt bizonyítottuk, mindez így igaz. De mégis, egy politikai vita miatt fölöslegesen a tárgyalóteremben kötöttünk ki. A trafikmutyi ügyében egy több mint Fidesz-közeli vállalkozó, nem függetlenül megbízóitól, a bíróságra citált. Állítólag neki is megsértettem a jó hírét, amikor számba vettem, hogy a Gyulán, Sarkadon és Eleken a trafikkoncesszió nagy nyertese. Bizalmi és politikai alapon. Meglepő módon, csak a harmadfok, a Kúria utasította el ezt a pofátlan keresetet. *

A Fidesz leuralta Gyulát és az országot is. Sok helyre elér a keze, megfélemlíti a többségében egyébként sem öntudatos és saját érdekeik mellett kiállni rest embereket. Akik egy öngerjesztő folyamattal hagyják magukat megfélemlíteni. Tudom, majdnem mindenkinek megvan a „tuti” érve, miért hallgat, miért nem száll egy kicsit sem szembe. A társadalmi depresszió előidézője és fenntartója a hatalmát mindenáron megőrizni kívánó Fidesz. Mindazok után, ami az országban, a városomban és velem történt, kérdezte azt a kormánypárt helyi elnöke, egyben alpolgármester: „De, ugye, azért nincs harag?” Válaszom: „De, van!” Ám több, és más ez, mint harag. Kevéssé tehetséges, csak a politikában - nagyon sokszor alpári és erőszakos módon - érvényesülő törtetőket látok, akiknek nagyon tetszik a hatalom, a befolyás, a pénz és az ajnározás. Mindehhez ragaszkodnak, tíz körömmel. Amit valójában érzek, az sajnálattal vegyes utálkozás. De ott van az optimizmus is: lesz ez még így sem!
Szerző
Frissítve: 2019.10.14. 20:38