Érdemes eljátszani azzal a gondolattal, hogy egy olyan országban, ahol az emberek a szakmai érveket képesek gondosan elkülöníteni a politikaiaktól, milyen hatása lenne annak a kijelentésnek, hogy a világ gazdaságát és benne a hazájukét is „példátlan veszélyek fenyegetik.“
Ott először is megvizsgálnák, hogy kellő súlya van-e annak, aki ilyen drámai szavakra ragadtatja magát. Miután meggyőződtek róla, hogy a Költségvetési Tanács (KT) sok évtizedes tapasztalattal rendelkező elnöke vélekedett így, mindenekelőtt bespájzolnának egy-két hónapra a legalapvetőbb élelmiszerekből. Megvizsgálnák megtakarításaik biztonságát, majd összeülne a családi kupaktanács, hogy megvitassák, hol tudnak spórolni.
Magyarország nem ilyen hely. Itt eredményesen csak a nem létező migránsveszéllyel lehet riogatni, holmi válságfenyegetéssel aligha. Kovács Árpád KT-elnök szavai amúgy is mindig egyfajta kettősséget tükröznek. Ha hivatalból a költségvetési törvényről vagy a zárszámadásról kell véleményt mondania, annak végkicsengése mindig a NER kormányát pártoló. Ellenben ha egyetemi tanárként – ezúttal egy zalai fürdővárosban, jogászok előtt – kell megnyilatkoznia, szavai mindig figyelemre méltóak.
A válság ugyan még nem kopogtat a kapunkon, de egyre bizonyosabb, hogy például a bérkiáramlás növekedési üteme lefékeződik, anélkül, hogy az oly régen áhított felzárkózásunk befejeződött volna. A beruházások és a lakásépítések üteme is visszafogottabbá válhat.
Van némi kettősség abban is, hogy a KT-elnök álláspontja szerint 2023-2025 körül a magyar gazdaság képes lesz minden kritériumot teljesíteni ahhoz, hogy maga dönthessen arról, kívánja-e az euró bevezetését. Eddigi is nemzeti hatáskör volt ugyanis a csatlakozás időpontja, de amikor az európai közösség tagjaivá váltunk, vállaltuk az európai közös pénz bevezetését. Az éves konvergenciaprogramoknak éppen felkészültségünk állapotáról kellene számot adniuk. Már csak azért is, hogy saját tükrünkben meglássuk: mennyire váltunk válságállóvá.