Válasz Handke Nobel-díjára?

Publikálás dátuma
2019.10.16. 21:26
Sasa Stanisic az elismeréssel
Fotó: Andreas Arnold / dpa Picture-Alliance/AFP
Bosznia-Hercegovinában némi megnyugvással fogadták, hogy az egyik legfontosabb irodalmi elismerést, a Német Könyvdíjat a német-boszniai kettős állampolgár, Sasa Stanisic kapta meg, aki a kilencvenes évek elején, a délszláv háború elől menekült el az országból, s telepedett le Németországban.
Ettől függetlenül a szarajevói sajtó még mindig többet foglalkozik azzal, hogy múlt csütörtökön Slobodan Milosevic néhai jugoszláv elnök egykori nagy hívének, Peter Handkének ítélték az irodalmi Nobel-díjat. Hogy ez mekkora visszhangot keltett több balkáni államban, jelzi: maga Stanisic is élesen bírálta köszönőbeszédében a Nobel-bizottság döntését. Mint fogalmazott, Handke miatt saját elismerésének sem tud tiszta szívből örülni, s az osztrák szerző valósága „hazugságon” alapszik. Stanisic a német könyvkiadók és könyvterjesztők díját a Származás (Herkunft) című, önéletrajzi ihletésű regényéért kapta. Egy Boszniában élő nagymamáról szól, aki fokozatosan felejti el a háború elől elmenekült családját. Satnisic korábban már több díjat is kapott, 2014-ben neki ítélték a lipcsei könyvvásár díját.
Szerző

Írói kezek és szövegek Frankfurtban

Publikálás dátuma
2019.10.16. 12:40

Ma nyílik a nemzetközi könyvkereskedelem és könyvkultúra legkiemelkedőbb eseménye, a 71. Frankfurti Könyvvásár. A hagyományokhoz híven idén is egy vendégország irodalma és kultúrája kerül középpontba: ezúttal Norvégia lesz a díszvendég. Magyarország a hetvenes évek eleje óta vesz részt a rendezvényen, idén is számos hazai könyvkiadó mutatkozik be csaknem négyszáz címmel. A 115-ös számú, a könyvvásár ötödik pavilonjának földszintjén található magyar nemzeti stand alkotóit – a terveket a Demeter Design Studio készítette, a kivitelezés és az installáció a KIÁLL Kft. munkája – az idén százéves Bauhaus irányzatai inspirálták. A pavilon koncepciója az írás és az átírás megtestesítésével az írói kezeket helyezi középpontba. A térelválasztóként funkcionáló molinókon magyar írók kezei kelnek életre egy interaktív animációban. A virtuális térstruktúrában menetelő betűhalmazok szövegrészletekké rendeződnek különböző nyelveken, így a közönség saját nyelvén nyerhet betekintést a magyar irodalom világába. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által rendezett standon az elmúlt évek hazai könyvkiadását reprezentálják, és lehetőséget teremtenek a magyar címek külföldi kiadási jogainak értékesítésére. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet társkiállítóként képviseli hazánkat az idei vásáron, előbbi a pénzügyi forrásokat biztosítja, utóbbi szervezi a vásár magyar programjait. A nemzeti standon a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál szakmai programját és 2020-as díszvendégét, Szvetlana Alekszijevicset is népszerűsítik. 
Szerző

Operát a tömegeknek

Publikálás dátuma
2019.10.16. 11:35

Fotó: IMDB
Egy gyönyörű hang és több mint 100 millió eladott lemez: az Oscar-díjas Ron Howard egy idealizált portrét rajzolt meg a magas C-k királyáról. Luciano Pavarotti egy kicsit másképp.
A sztár a sikerei csúcsán 1995-ben zarándokútra indult, hogy felkeresse a dzsungel mélyén azt az operaházat, ahol a legenda szerint a világ első igazán népszerű tenorja, Enrico Caruso is fellépett egyszer − Ron Howard dokumentumfilmje, a Pavarotti első képsorai ezt mesélik el. Andrea Griminelli olasz fuvolaművész ritkaságszámba menő amatőr felvételén aztán láthatjuk, Pavarotti hogyan hajózik az Amazonason, majd a kihaltnak tetsző városkában kinyittatják a kedvéért a Teatro Amazonast, amelynek színpadjára állva végül énekel néhány fős hallgatóságának. Van ebben a jelenetben sok szimbolika, némi romantika – és egy csepp hamisság is. Enrico Caruso és Luciano Pavarotti nevét indokolt egy lapon említeni, csak hát Manaus nem egy világvégi település, hanem Brazília egyik legnagyobb, repülőtérrel is rendelkező városa. Az operaházát 800 millió dollárból újították fel 1990-ben, ahol Caruso sosem énekelt – viszont a dalszínház újranyitását Plácido Domingóval és a drága jegyek ellen tüntető tömeggel ünnepelték. Caruso és Pavarotti: a film tételének megfogalmazása, felütése után Ron Howard egy klasszikus pályaképet rajzol meg archív felvételek, fotók és „beszélő fejek” segítségével a zeneszerető modenai pék fiáról, akit a történet szerint egyik szerencse ért a másik után. A szerény körülmények között élő általános iskolai tanár kórista volt, majd megnyert egy énekversenyt, amelynek jutalmaként 1961-ben felléphetett Reggio Emilia operaházában a Bohéméletben. Boldogtalan lett volna, ha nem lehetett volna operaénekes, de innentől nem volt megállás: 1963-ban már a Covent Gardenben ugrott be a felejthetetlen Giuseppe Di Stefano helyett (akiért eredetileg a jegyeket elkapkodták), két évvel később már ugyanitt megkapta a magas C-k királya titulust, Az ezred lánya Toniójaként. Bár Howard nagyon plasztikusan rajzolja meg Pavarotti fiatalkorát – a korabeli Modenával és ifjú feleségével, Adua Veronival, aki 1961 és 2000 között volt a társa −, mestereiről, vagy gyermekkori barátjáról, a kiváló szopránról, Mirella Freniről a filmjében egy szó sem esik. (Így arról sem, hogy Pavarotti Frenivel 1965-ben debütált a milánói Scalában, Karajan kifejezetten ragaszkodott hozzá.) Turnéja az ausztrál szopránnal, Joan Sutherlanddel itt olyan alkalomként említődik, mint amikor Pavarottinak sikerült ellesnie a tökéletes légzéstechnikát − Sutherland és karmester férje, Richard Bonynge valójában ennél jelentősebben vette Pavarottit a szárnyai alá. Pavarotti 1967-ben szerződött le a rámenős New York-i impresszárióval, Herbert Breslinnel, Howard pedig Scarpia zenei témájával jelzi: ő lesz majd a film egyfajta negatív hőse. Nem lett. Breslin valóban nem volt túl népszerű a zenei életben, és azzal sem szerettette meg magát, hogy miután 36 év után elváltak útjaik, Pavarottiról írt egy nem túl ízléses könyvet arról, hogy az olasz tenor miképpen lett „a nagyon kellemes, egyszerű, szeretetre méltó fickóból mindenre elszánt, agresszív és tulajdonképpen boldogtalan szupersztár”. És persze a szerelmei soráról. Breslin azonban jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Pavarotti az 1970-es években a Metropolitan Opera sztárja lehessen. A Met első élő televíziós operaközvetítése Pavarottival is az ő nevéhez kötődik, részben az is, hogy 1984-ben a Madison Square Gardenben koncertezhetett Bruce Sprigsteen helyett, nyitva a tömegek felé, majd 1986-ban Kínában turnézhatott, ami a szellemi mételyezéssel vádolt „nyugati előadók” közül korábban csak Jean-Michel Jarre-nak és a Wham!-nek engedtetett meg. (Ebben az évben Budapesten is járt, Kincses Veronika partnere volt a Bohéméletben.) Mindenesetre Pavarotti és Breslin hullámzó kapcsolatára Howard utalást sem tesz. Pavarotti, Domingo és Carreras – a Három Tenor egy házban élt a Central Park mellett az 1980-as évek végén. Innen jött-e az ötlet, vagy máshonnan a Három Tenor első koncertjére? − Rudas Tibor impresszárió ezt archív felvételről sem mondhatta el Howard filmjében. (A film egyik executive producere, a Decca-főnök Dickon Stainer persze kap megszólalási lehetőséget, de nem mond semmi eredetit.) Zubin Mehta karmester tálalásában a rákból éppen kilábalt José Carreras visszatérésére volt jó alkalom az 1990-es római koncert a foci-vb döntője előtt, amiről Domingo és Carreras is úgy beszélt: emberileg volt fontos. A koncert tévéközvetítését legkevesebben 600 millióan látták, a lemez minden idők egyik legnépszerűbb komolyzenei felvételeként több mint 12 millió példányban kelt el. Négy évvel később a Los Angeles-i foci-vb-n már 1,3 milliárdan nézték koncertjük közvetítését – de Howard diszkréten nem foglalkozik azzal, hogy a legnagyobb popsztároknak kijáró rajongás hatalmas, az operasztároknál is szokatlan pénzekkel is járt. Pavarotti 2 millió dollárt kapott a Dodger Stadion előadásáért, a Három Tenor több mint harminc koncertje után pedig előadásonként félmillió dollárt. Hogyan hatott Pavarotti személyiségére mindez? – a film átsiklik e kérdés fölött. A tömegekkel akarta megszerettetni az operát, vagy a pénz miatt fordított hátat az operaházaknak? – nyitott kérdés marad. Persze láthatjuk Pavarotti egy-egy emberi vonását – fest, popsztárokkal közösen is jótékonykodik, gyermekien derűs, naiv és optimista −, de sok közülük félrerajzolt. Egyik lánya megbetegedett, sok koncertjét lemondta – igaz. Csak épp Pavarotti sok más fellépését is lemondta, olykor egy jobban fizető koncert kedvéért, erről volt hírhedt – a Covent Gardenből és a chicagói Lyric Operából emiatt ki is tiltották. Vitte magával a konyháját, hogy otthonosan érezze magát távol a családjától – igaz. Csak hát babonája volt, hogy fellépések előtt is tésztázni kell egyet – a túlsúlya aztán komoly problémákat okozott. Barátja, a U2 énekese, Bono mindenesetre a hús-vér figurára emlékezett: egy akarnokra, aki végül belopja magát az ember szívébe. Mint például Diana hercegnőjébe. Pavarotti nagy életdrámáinál Howard néha mellébeszél, finomkodik. De kései, drámákkal is terhelt házasságának bemutatása Nicoletta Mantovanival a jó ízlésen belül marad – nem úgy, mint annak idején bulvárlapok. Pavarotti több színpadi alakítása is megidéződik, ám a megszólalók többsége mégsem igazán tudja megfogalmazni, miért is szerettek bele az emberek Pavarotti mézhangjába első hallásra, és miért hallgatjuk ma is libabőrösen a lemezeit. Talán egykori szerelme, Madelyn Renée Monti szoprán, valamint Carol Vaness szoprán megszólalásai járnak a legközelebb az igazsághoz. Utóbbi szerint például Pavarotti hangját „látni” lehetett. Úgy tűnik, a tenorra tényleg a szoprán rezonál igazán. 

Infó

Pavarotti Rendező: Ron Howard Forgalmazó: Big Bang Media