A mellüket adták az életért

Publikálás dátuma
2019.10.19. 20:05

Fotó: Csikós Árpád
Nők, akik a keserves kemónál is fájdalmasabbnak élték meg a hajuk elvesztését. Most mindegyikük elégedettebb, mint a betegsége előtt. Az eltávolított, majd helyreállított mellüket hennával megfestve kamera elé álltak, hogy megmutassák, van élet a mellrák után is. Október a mellrák elleni küzdelem hónapja. Íme hat sors, hat bátor nő harca a kór ellen.

Mayer Dóra: 21 kemó, 21 kilométer futás

Egy hétig sírtak éjjelente a férjével, amikor kiderült, hogy baj van. Csak a három gyerek előtt igyekeztek titkolni, amíg lehetett. Dóri akkor 35 éves volt. A férje fedezte fel a csomót. Azt hitték, a szoptatás utáni mirigygyulladás, így másfél hónapig halogatták a vizsgálatot. Az ultrahang már két daganatot mutatott. Jelezték, hogy valószínűleg nem jóindulatú, de a lelet átvételéig volt egy kis remény. Az eredményt úgy kapta meg: „Úgyis tudja, hogy ez rossz­indulatú.” Nagyon félt a haláltól. Sok volt a feladat előtte, így a kezelés közben nem gondolhatott erre. Kivették a melléből és a hónaljából is a nyirokmirigyeket. „Három és fél órás műtétem volt, mert több csomó volt, mint amire számítottak.” Aztán jött a 21(!) kemoterápia. Három hagyományos, a többi picit gyengébb. Két éven keresztül járt háromhetente. Ekkor kezdett futni. Eleinte egy kilométer is alig ment. A kemó utáni első héten pihent, aztán két hétig mindennap futott. A kezelés végére 21 kilométert tudott megtenni. Amikor kihullott a haja, a legkisebb, egyéves gyereke úgy megijedt, hogy csak parókában tudta megnyugtatni. Aztán mindenki megszokta, sőt: gyermekei állandóan puszilgatták a fejét. A kezelés alatt is dolgozott egy barátnője gluténmentes pékségében és egy sminkiskolát is elvégzett. A hormonpozitív rák miatt neki is mesterséges klimaxa van, még másfél évig kapja a hormonkezelést. A hőhullámok és rosszkedv nem könnyű, de ezt most elnyomja egy újabb nagyobb baj. Majdnem 19 év után válnak a férjével. Életük felét együtt töltötték, sok jó és nagyon nehéz időket éltek meg. A kapcsolat azonban kihűlt, belátták, de a váltás nehéz. Dóri sokat kapott az elmúlt öt évben. „Kiderült, mennyi erő van bennem. Kaptam önbizalmat, amire nem tanítottak. Nem vagyok már zárkózott és minden apróságnak örülök. A sorstársaim között annyi szuper embert ismertem meg, innen van az egyik legjobb barátnőm is. Minden pozitívum visz előre, és örülök, ha a példámmal erőt adhatok másoknak.”

Braunné Móricz Krisztina: Félelmetes, nagy ugrás volt

„Nekem ez a fotózás nagy kihívás volt. Sosem voltam megelégedve magammal. Nagy ugródeszka volt, átléptem a határaimat.” Kriszta a kamera előtt már az új nőt mutatta, akivé a mellrák után vált. „Mindig megfelelési kényszerem volt másokkal szemben. Ezt elengedtem. Végre többet foglalkozom magammal, szánok magamra szabadidőt, ha csak egy kicsit is. Találtam sok-sok barátot, ami előtte nekem nem volt.” Kriszta 39 évesen betegedett meg, amikor stresszes volt a munka és gondok voltak a párkapcsolatban. Nem végzett önvizsgálatot, a családban sosem beszéltek erről. Zuhanyozás közben talált egy csomót, amiről nem gondolt semmi rosszat, de elment orvoshoz, ahol az orvos első ránézésre megmondta: rosszindulatú. Nagy mellét teleszőtte a daganat. „Az elején sokat álmodtam a saját temetésemről, amíg el nem fogadtam, hogy ez az én utam, meg fogok gyógyulni.” Kemóval kezdtek a zsugorítás ­miatt. „Az rémes volt. Az első 3-4 nap hányással, rosszulléttel telt, többször voltam kórházban a mellékhatások miatt. De átvészeltük.” Nyolc és 12 éves gyerekeit úgy készítette fel, hogy „beteg anya cicije és a gyógyszerek miatt ki fog hullani a haja”. „Amikor kihullott a hajam, az a kemónál is rosszabb volt. Bezárkóztam a fürdőbe és csak sírtam két napig. Nem tudtam belenézni a tükörbe.” Aztán belenyugodott és a bankban parókában dolgozott, hazafelé kendőt hordott, otthon nem tüntette el a kopaszságát. Levették a teljes jobb oldali mellét és két évvel később – műtétek sorozata után – kapta meg az implantátumot. „Azóta van újra két cicim, amiket nagyon szeretek. Sokkal szebbek, mint voltak.” A betegség alatt a kapcsolata is rendbe jött. A férje rengeteget segített, nála is nagy változást hozott Krisztina mellrákja. „Az ő sikerének is tartom, hogy sikerült meggyógyulnom. Ő is és én is változtunk, amikor veszélyben volt az életem.” Krisztát is mesterséges klimaxon tartják. „A szexuális kedvetlenség, a gyakori hőhullámok, az ízületi fájdalom és csontritkulás veszélye nehézkes, de így biztosabb, hogy nem újulhat ki a mellrák.”  
Braunné Móricz Krisztina
Fotó: Csikós Árpád

Antal Anikó Nikoletta: Még akarok gyereket!

A 40. születésnapi meglepetéspartijának reggelén tudta meg, hogy rossz­indulatú a daganata. Arról volt szó, hogy este színházba mennek. „Mint egy halott menyasszony, felvettem egy fekete, földig érő ruhát, miután a férjem győzködött, hogy menjünk.” Nikolnak sosem volt ilyen partija. Nagyon örült a találkozásnak a szeretteivel az étteremben. „Nehezen indultunk, de aztán jó volt.” Rá két hónapra elkezdődött a kezelés: műtét, kemó, sugár és hormonterápia. „Komoly halálfélelmem volt, de nem mertem senkinek mondani, mindenkit óvni akartam. Erős voltam. Évekkel később mondtam el a férjemnek.” Levették a mellét és kapott expandert, egy kis tágító szerkezetet, ami sóoldattal feltöltve nyújtja a bőrt, hogy később implantátumot tehessenek be. „Nekem brutál pici cicim volt. A vágás után az orvos azt javasolta, hogy az egészséges mellet is korrigáljuk. Én meg mindig erre vágytam. Igaz, nem ilyen áron.” Most épp csak az a baj, hogy Nikolnak is tart még a hormonkezelése, az a miatti hízás csak az egyik mellét növeli, a levágott mell nem nő, így most van egy kis méretkülönbség. „Ráadásul annyira érzéketlen, hogy gyakran beütöm, és csak azt látom, hogy behorpadt.” Készenlétis rendőr, bűnügyi helyszínelő, illetve nyomozó volt 20 évig, nem önként szerelt le, leszázalékolták. Ezt nagyon sajnálja. Van egy kislánya. Lombikbébi. Talán ez is okozhatta a bajt, a hormonkezelésekkel is segített terhesség után sokan kapnak mellrákot. „Öt lombikom volt. Az első sikeres lett a lányommal. Amikor ő kétéves volt, elvittük magunkkal a következő beültetésre, el is mondtuk, hogy kistestvért szeretnénk. A doktor bácsi kérdezte, hogy fiút vagy lányt szeretne? Nati mondta, hogy fiút, mire a válasz az volt, hogy rendben, akkor kék katéterrel tesszük be a tesót anya pocakjába, majd megsúgta nekünk, nem tudja, mi lett volna, ha lányt akar, mert csak kék van ebből a vacakból.” A többi próbálkozásra nem vitték. „Azt reméltük, elfelejti, de négyévesen megkérdezte, mikor jön már a tesó, olyan régóta van a hasadban.” Azóta is a legnagyobb fájdalma Nikolnak, hogy nem tudja a lánya kívánságát teljesíteni, pedig bármikor kérdezik, milyen ajándékot akar, most, kilencévesen is testvért szeretne. A 44 éves Nikol gondolkodik, hogy abbahagyja a hormonkezelést és újra próbálkozik, de abban benne van a kockázat, hogy visszatér a mellrák. A gyermekvállalási nehézségek elején kapott egy kutyát, hogy vonja el kicsit a figyelmét. Nemsokára jött is Nati. Pár év múlva egy újabb kutyussal próbálkoztak, hátha az hozza a következő babát. Őket csak szőrös gyerekeknek hívja a család. Nikolnak kopaszon felkerült a fejére a két kutya. Az volt az első hennázása. Imádta, mint ahogy azt is, hogy amíg nem volt haja, a lánya és barátnője is festettek a fejére, például azt az üzenetet is, hogy csak arra gondolj, amire vágysz!
Antal Anikó Nikoletta
Fotó: Csikós Árpád

Hoffmann Ildikó: Rendbe hozta az életem a mellrák

A fotózás Ildikónak egy blúzban is nehéz lett volna. Azt mondja, a többség ereje vitte, hogy kiálljon. „Nekünk már mást jelent a mell. Szoptatáskor felértékelődött, a betegség után pedig leértékelődött, egy pótolható szerv lett.” Harminckét évesen találtak daganatot a mellében. Eleinte nem hitte. „Ilyen nincs, nem történhet velem.” Halálfélelme nem volt, mert annyi bizonytalanság kötötte le a figyelmét. A három- és hatéves gyerekei fedezték fel, hogy van valami furcsa a mellén. Egy hónapig nem is foglalkozott vele. Egyik nap hasra fordulva erős fájdalmat érzett. A háziorvos nem akart beutalót adni, azt mondta, ez mirigygyulladás a nemrég abbahagyott szoptatás miatt. Végül elment vizsgálatra, de karácsony környékén mindenkit hívogatnia kellett az eredményért. Kiderült, hogy van egy jó- és egy rosszindulatú daganata. Azt mondták, hogy talán kemoterápia sem kell, de mivel két hónap alatt hat és fél centisre nőtt a daganat, mégis elkezdte. Három után azonban úgy döntött, elég volt. Az orvos elfogadta a döntését. Sosem titkolta az állapotát, kopaszon is járkált. „Vettem ugyan parókát, de tüntettem. Meg akartam mutatni, hogy fiatalon is van mellrák.” Egy vele egykorú lány így ment el vizsgálatra, hogy hallotta Ildikó történetét. Levették az ő mellét is, és kapott kemót, sugarat és ötéves hormonterápiát. Amikor Ildikó kezdte a kezeléseket, a 28 éves barátnőjének harmadszor jött vissza az agydaganata, és nemsokára meghalt. Innen mindent másképp látott. „Nem érdekel, hogy nincs mellem, ez pótolható.” A kopaszság is csak azért aggasztotta, mert az anyák napi ünnepségre hajjal akart menni. Aztán levágta. A betegség egyébként is nagy változásokat hozott az életében. Magabiztosabbá, önállóbbá vált. A szülei ösztönzésére villamosmérnöknek tanult, noha ő mindig óvónő akart lenni. Két éve váltott, és most óvónőképzőbe jár. A férjével 17 és fél évesen jöttek össze, és 17 és fél évig voltak együtt. Az év elején megegyeztek a válásban, mert nem illettek össze. „Ez most egy új élet nekem.” A kislánya ötéves kora óta azt hiszi, ezen minden nő keresztülmegy. „Hiába mondom, hogy ez nagyon ritka, ő most nem akar felnőni.” A pszichológus szerint folyamatosan mutatni kell, hogy minden rendben van.  
Hoffmann Ildikó
Fotó: Csikós Árpád

Szobonya Nikolett: Kinyíltam!

Négy évvel a betegség felfedezése után nem is érti, mitől félt annyira. Úgy érzi, meggyógyult, és reméli, egyszeri alkalom volt. Harminckét évesen vette észre a csomót a mellében, fürdés közben. Az interneten kicsit megnyugtatták, hogy a legtöbb daganat jóindulatú ilyen fiatalon. A vizsgálaton aztán kiderült, hogy ez nem az. Korábban hallott már a mellrákról, de nem különösebben érdekelték az információk. Az első hírektől három napig sírt, mert attól félt, hogy meghal. Le kellett vágni az egyik mellét. Azonnali expandert, bőrtágítót kapott, egy nem túl nagyot. Két évig viselte, ez kicsit kényelmetlen volt, de aztán megkapta az implantátumot. Az már kényelmesebb volt, és magabiztosabbá is tette. „Soha nem fogadtam el a formámat, de az új mellemmel megbarátkoztam a testemmel.” Kemóra nem volt szükség, csak sugárkezelésre. „Én nagyon zárkózott, szorongó típus voltam, mindent magamba fojtottam. A közösség nagyon fontos, a többi mellrákossal megnyíltam. Szeretem a közös programokat, a sétákat, a futásokat. Önbizalmat, bátorságot kaptam.”  
Szobonya Nikolett
Fotó: Csikós Árpád

Isabella Gimet: Boldogságot adunk hennával!

Ő festette hennával a lányok mellét. Pontosan tudja, mi ez a betegség. Háromgyerekes anyaként, a másfél éves lánya szoptatása után három hónappal tűnt fel a tükörben, hogy kölesgolyó nagyságú daganat van a mellében. Amikor kiderült, hogy rák, összeomlott. „Meghalok? Mi lesz a három gyerekkel?” Az eredmény közlésekor azt mondták, van esélye gyógyulni, de nincs idő várni. Nem volt idő aggódni sem, csak cselekedni, és a férje, a családja is biztatta. Azonnal műtötték, a melle negyedét eltávolították. „Amúgy is kicsik a melleim, most az egyik még kisebb, de a férjemet nem zavarja, én meg nem akarok egy felesleges műtétet.” A kemó kevésbé volt rossz, mint várta. Hat kezelést kapott, háromhetente. Az első két nap volt rossz, ezt többnyire a nagyszülőknél töltötték a gyerekek, mire hazajöttek, jobban volt. Az első kemó után két héttel maroknyi haja hullott ki. Az öt-, három- és másfél éves gyerekek tudták, hogy anya beteg. A hajvágást viccesre véve, punkfrizurát csinált. „Ketten szakadtak a röhögéstől, csak a legkisebb nézett rám, mintha megőrültem volna.” Mivel ekkoriban halt meg a nagymama agydaganatban, magára nem merte mondani, hogy rákos, nem akarta összezavarni a gyerekeket. „Vettem parókát, mert bepánikoltam, hogy fogok kinézni haj nélkül, de a kendő kényelmesebb volt.” Akkor indult a Remény és Szépség nap, ahol hennával festették be a daganatos betegek fejét. „Én a legjobb hennafestő, Hegedűs Gyöngyvérhez kerültem. Beleszerettem a hennába, annyira, hogy aztán én is megcsináltam két tanfolyamot és elkezdtem én is festeni a sorstársakat.” „A henna növeli az önbizalmat! Én is másképp mentem ki a szépen festett fejemmel. Azt szeretem a hennázásban, hogy boldogságot szerzünk. Akkor is, ha blúz alatt viselik.”

Halom Bori, a Mellrák Egyesület alapítója, a fotózás ötletgazdája

Bori hét éve éjjel-nappal foglalkozik a mellrákkal, eleinte csak a sajátjával, aztán szinte minden más beteggel. Bemegy a kórházba látogatni azokat, akik egyedül vannak, nincs információjuk. Neki most az a legfontosabb, hogy minden lehető fórumon meggyőzzön nőket, hogy ez gyógyítható betegség, ha időben kezelik.

Csikós Árpád fotós: Nőkkel élek, fontos ez a téma

„Sok művészi aktot fotózok, mégis muszáj volt ehhez a témához másképp állnom, és nemcsak azért, mert ezek a nők gyakorlatlanok a ruhátlan fotózásban, hanem mert nagyon érzékeny a téma. A kezelés alatt álló alkalmi modelljeim hormonokat kapnak, ez gyakori hőhullámokat okoz náluk, erre figyelemmel kell lenni sminkeléskor, fotózáskor egyaránt. A fotók nincsenek szétretusálva, itt valódi nőket látunk. Lányaim vannak, nőkkel együtt élek, nagyon szeretem a nőket, ezért fontos nekem ez a téma.”

Csikós Árpád
Fotó: Csikós Árpád

A Mellrákinfó Egyesület, illetve A mellrák után is van élet nevű Facebook-csoportban sokan találnak információkat és barátokat. Most jelent meg egy könyv a mellrák 200 fontos kérdéséről. Ez elsősorban a frissen diagnosztizált betegeknek segít, hogy értsék, a kezelés állomásain mi és miért történik. Ingyenesen megkapható az onkológiai centrumokban és a betegszervezeteknél.

Évente 5-6000 nőnél diagnosztizálnak mellrákot itthon, és 2000-en halnak meg a késői felismerés miatt. A 45-65 éves, szűrésre behívottaknak egy része sosem megy el vizsgálatra és sajnos egyre több a 40 év alatti beteg is. Az önvizsgálat szerepe óriási, bármilyen korban, bármi szokatlant észlelünk nagyon fontos, hogy azonnal szakemberhez kell fordulni. A fiatalokat az orvosok néha „lerázzák” azzal, hogy ennyi idősen nem lehet bajuk, de ez nem feltétlen igaz, minden elváltozást komolyan kell venni! 

Isabelle Gimet (jobbra) és Hegedüs Gyöngyvér évek óta önzetlenül támogatják a mellrákos nőket csodás hennáikkal.
Fotó: Tóth Melinda
Szerző
Frissítve: 2019.10.22. 12:34

A szabadság kapujában

Publikálás dátuma
2019.10.16. 16:35

Fotó: CHRISTOPHE SIMON / AFP
Egy hétéves fiúcska zötykölődik a Zsiguli hátsó ülésén, a Balaton felé. A szülők idegesek. Airen szavak nélkül is érzi, nem szokványos nyaralásra készül a család. A történetet harminc év elteltével, Mexikóban írta meg az időközben férfivá cseperedett német blogger: torokszorító beszámoló az NDK-s menekültek útjáról, amely Magyarországon át vezetett.
Nyár volt, tanítási szünet. A fiú, aki éppen befejezte az első osztályt az Ernst Thälmannról elnevezett iskolában, és már felavatták kisdobosnak, a Nyugatra szökő honfitársakról kérdezősködött. Ám az apja szokatlan eréllyel torkolta le: „Ez minket nem érdekel!” A megszeppent fiú két dolgot nem sejtett. Először is a szülei biztosra vették, hogy új építésű lakásukat a szászországi Mittweidában lehallgatja a Stasi. Kényes kérdésekről soha sem beszéltek a négy fal között, inkább a környék parkjaiban sétálgattak. Másodszor, a hosszú sétákon már meghozták életük legnehezebb döntését: ők is megpróbálnak „átjutni”. A balatoni nyaralás ürügyül szolgált az előkészületekre. Magyarország a Nyugat, a szabadság kapuja volt. Szándékukat azonban titkolniuk kellett, úgy tenni, mintha a vakáció után folytatni akarnák addigi életüket – nehogy gyanúba keveredjenek, és megtiltsák kiutazásukat. 

A piros műbőr napló

A házaspárban már régen érlelődött az elhatározás, hogy az NSZK-ba szöknek. Egyszer elmentek egy templomi hangversenyre, mire a munkahelyükön megfenyegették őket, nem nézik jó szemmel, hogy templomba járnak. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, nem bírtak így élni tovább, Honecker rendszerének fojtogató légkörében. A kisiskolás lehangoló képet őriz arról a világról, amelyet végleg maga mögött hagyott: „Az utolsó emlékem az NDK-ról, bármilyen sablonosan hangzik is, egy áruház üres polca.” Estefelé érték el a csehszlovák határt, az őrök elemlámpával bevilágítottak a kocsiba, komótosan tanulmányozták a papírjaikat – aztán felnyitották a sorompót. Magyarországra érve a család nem bírt a türelmetlenségével, egyből Ausztria felé kanyarodtak. Már hírét vették a Páneurópai Pikniknek, amikor hat-hétszáz NDK-s állampolgár egyszerűen átsétált osztrák területre a kukoricáson keresztül. Augusztus 19-én a nagy nemzetközi hírügynökségek arról tudósítottak, hogy ez volt a vasfüggöny történetének legnagyobb „tömeges menekülése”. Horn Gyula és Alois Mock már június végén, nagy csinnadrattával bontani kezdte a bürokratazsargonban „műszaki zárnak” nevezett szögesdrótakadályokat, de hát nem juthatott minden száz méterre külügyminiszter. A határ őrizetét időközben, éppen a piknik óriási vissz­hangja miatt újra megerősítették. A zöldhatárhoz közelítve eltévedt a család, egyenruhás fegyveresek állták útjukat. Hiába bizonygatták, hogy a Balatonra tartanak, csak eltévedtek, annyira azért a határőrök sem voltak ostobák. Őrizetbe vették, egy laktanyába vitték őket. Hogy a következő drámai napok eseményeit a szerző három évtized elteltével is pontosan fel tudja idézni, az az édesanyának köszönhető. A fiatalasszony, civilben könyvelő, közmondásos német alapossággal vezette piros műbőr kötésű „menekülésnaplóját” (Fluchtalbum). Az első bejegyzés keltezése augusztus 21. Hátborzongató: ugyanazon az estén lőtt agyon utoljára keletnémet menekülőt magyar határőr, nem is olyan messze, Kőszeg közelében (lásd keretes írásunkat).  

Remény és kétség között

A magyar tiszt, aki kihallgatta őket, dühös volt, mert „miattunk rán­gatták ki az ágyból az éjszaka közepén”. Panaszkodott is az őrültekházára, de azért nem bizonyult ellenségesnek. Azt tanácsolta, hogy igényeljenek nyugatnémet útlevelet az NSZK budapesti konzulátusán, azzal kiengedik őket a rendes átkelőn. Csakhogy a Zsiguli akkumulátora megadta magát, hajnalban úgy kellett betolni a járgányt a senkiföldjén. Végül pár magyar határőr megszánta burleszkbe hajló szerencsétlenkedésüket, segített nekik, és a motor nagy nehezen beindult – indulhattak a magyar főváros felé. A képviselet addigra már megtelt szökevényekkel. Egy cédula tudatta, hogy a zugligeti templomban befogadják őket. Így kerültek Kozma Imre és a máltai szeretetszolgálat oltalma alá. Vagy ötszázan szorongtak a sebtiben ­berendezett menekültszállás sát­raiban, ahol a kimerült, halálra ­rémült emberek kicsit megnyugodhattak. „A mál­taiak jelenléte a biztonság és a remény érzetét adta”, írja Airen. Egy másik sátorba kitelepültek a kon­zulátus munkatársai, a rászorulók egyből folyamodhattak nyugatnémet okmányokért. Csaknem ötvenezer keletnémet várakozott a kijutásra Magyarországon. A lé­tező szocializmus napjai meg voltak számlálva, de ezt könnyű mondani utólag: akkor remélni sem merték. A család az elsők között hurcolkodott át a csillebérci úttörőtáborban berendezett szükségszállásra. Szerencséjük volt, mert így saját bungaló jutott nekik. Legalábbis kezdetben; később, szeptember első napjaira már tizennyolcan osztoztak tíz fekhelyen (ezt is a könyvelő anyuka írta fel). Esni kezdett, közelgett az ősz. Főleg a kisgyerekesek aggódtak, meddig kell még sátrakban éjszakázniuk. Az emberek próbálták agyonütni az időt, amíg valaki, valahol – Budapesten vagy Moszkvában, Bonnban vagy Berlinben – dönt a sorsukról. Ennivalóról a máltaiak és a Vöröskereszt gondoskodott, Ausztriából szeretetcsomagokat, se­gítőkész magyaroktól meleg ruhákat kaptak. Nem a hideg és a sár volt a legrosszabb, nem is a közös vécék, zuhanyzók előtt kígyózó sor.  
Keletnémet pár ünnepli a határátkelést az ausztriai Nickelsdorfnál.
Fotó: ROBERT JAGER / AFP

Stasi az úttörővasúton

A menekültek a Stasi spiclijeitől rettegtek a budai hegyek között is. Idegenek nem álltak szóba egymással, nem árulták el a nevüket. Az óvatosabbak leszerelték a rendszámot a Trabantról, Wartburgról, hogy ha mégis visszaküldenék őket az NDK-ba, nehezebb legyen az azonosításuk. Híre terjedt, hogy egy fiatal nőt megtámadtak éjszaka, ebben is a keletnémet állambiztonság ügynökeinek provokációját gyanították. A család egy nap úttörővasutazni ment, de ott sem leltek nyugalmat: úgy érezték, hogy egy ismeretlen őket fényképezi. A férfiak éjszakai őrséget szerveztek Csillebércen, a félelem és a tétlenség egyeseket a paranoia határára sodort. Közben megjöttek a nyugatnémet útlevelek, de az sem volt könnyű pillanat. Az átvételkor alá kellett írniuk, hogy tudomásul veszik, az NDK-ban ezért két év börtön jár. Horn Gyula híres bejelentését, a határnyitást szeptember 10-én, pontosan 19 óra 20 perckor ismertették diplomaták a táborban, több mint háromhetes kínzó bizonytalanság után. Az elbeszélés további részében mintha a korabeli híradók legendás képei elevenednének meg. Buszozás, lelkesen integető budapestiek, sírás és ölelkezés a hegyeshalmi határátkelőn. Rocksztárokhoz illő fogadtatás Passauban, külföldi újságírók, hősünknek pedig külön egy piros lufi. Vadidegenek kérdezgették tőlük, miben segíthetnek, meghívták őket ebédre, vacsorára. A gyerek addig nemigen látott banánt, és a következő napokban annyit falt be belőle, hogy utána évekig rá se bírt nézni. A 35 esztendős mérnök apa gyorsan munkát talált az NSZK-ban. Az ősz történelmi eseményeit, a lipcsei tüntetéseket és a berlini fal lebontását már új lakóhelyükről, a bajorországi Rosenheimből követték, tévén. Az akkurátus anya november 9-én, a belnémet határnyitás napján egyszavas mérleget vont: „Hihetetlen.” Piros műbőr naplója máig gondosan őrzött családi kincs. A Mexikóban élő, 37 éves Airen visszaemlékezése torokszorító emlékeztető közelmúltunkra. Amikor Bécs felé kettős szögesdrótba botlik az utazó, a határőr lámpája az arcába világít, és minden bokorban rejtőzhet besúgó; közben pedig ruhát gyűjtenek külföldi menekülteknek, segítenek betolni az autójukat, és mosolyogva integetnek utánuk.

A vasfüggöny utolsó áldozata Kurt-Werner Schulz volt. A keletnémet férfi élettársával és kisfiával Ausztriába tartott a zöldhatáron át, 1989. augusztus 21-én éjszaka. Egy magyar határőr lőtte agyon Répcevis község mellett, a nyárfaligetben. A hivatalos verzió szerint a járőr előzőleg megállásra szólította fel, aztán figyelmeztető lövést adott le, majd dulakodás közben lőtt. Hogy így igaz-e, nem tudjuk. A golyó a B 80/3 és a B 80/4 jelű határkövek között terítette le a menekülőt, mint a vizsgálat utóbb megállapította, 10–15 méterre már osztrák államterületen. A két külügyminisztérium „rendkívül sajnálatos egyedi esetnek” minősítette a tragédiát. A magyar hatóságoknak különösen kínos volt, hogy az áldozat hozzátartozói a lövések zajára visszafutottak magyar földre. A szerencsétlen asszonytól másnap bocsánatot kért a katonai ügyész, majd gyermekével együtt határőrök kísérték át az osztrák oldalra. A Spie­gel hírmagazin oknyomozó riporterei 2004-ben Zoltán néven azonosí­tották a határőrt, aki meghúzta a ravaszt.

Jól látott, mert szeretett

Publikálás dátuma
2019.10.14. 20:30

Fotó: Tóth Gergő / Népszava

Vekerdy Tamás (1935–2019)

Mindenkinél jobban értette a gyerekeket, és egész életében türelemmel és elszántsággal magyarázta őket a felnőtteknek. Egy ország figyelt rá, világos és közérthető könyvei és cikkei szülők és pedagógusok generációinak jelentettek fogódzkodót. Az utóbbi évtizedben sok dolga volt, az általa képviselt eszmeiség és humánum egyre kisebb szerepet játszott az oktatást érintő döntések meghozatalakor, ő pedig az utolsó pillanatig fáradhatatlanul küzdött azért, hogy a józan ész és a gyerekközpontúság ne vesszen ki az iskolákból. Mellékletünk elődjének, a Vasárnapi Híreknek adott interjúiból válogattunk részleteket.

A boldog gyerekkorról (2012. május)

 „A boldog szót nem szeretem, inkább a derűs, jókedvű kifejezéseket használnám. Az a gyerek érzi jól magát a bőrében, akit elfogadnak olyannak, amilyen ő valójában. A nevelésnek két nagy lehetősége van: legyél, aki vagy, és én ebben támogatni foglak; vagy legyél, akivé én akarlak tenni.” 
„Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.” 

A kamaszokról (2012. május)

  „A kamaszkor a végletességek kora, és amíg a gyerek váltogat a végletek között, nincs baj. Az a normális kamaszkor, amikor úgy tűnik, mintha nem lenne normális. A baj akkor van, ha megmerevedik az egyik végletben.” „A kamaszkor a második születés kora. Az aranyos, kedves szőke kislányom, aki a háromnapos erdei iskolában mindent felírt, hogy elmesélje nekem, most nem mond el semmit, a haja barna lesz, bezárkózik. Szinte úgy érzem, hogy utál engem. Német Waldorf-tanárok erre azt mondták, hogy a kamaszra ki kéne írni: „átépítés miatt átmenetileg zárva”. A faggatott kamasz hazudik, ez a leválás része. Az tud jól leválni, akinek megadták az érzelmi biztonságot. A szülőnek pedig ki kell bírni, az egész nem tart soká. 3–8 év, aztán a gyerek visszatér hozzánk, és újra kedves lesz. Amit tehetünk a kamaszért, hogy elviseljük a jelenlétét.” „Pontosan tudjuk, hogy az időérzék megváltozik kamaszkorban és kezd eltolódni. Egyre később tud a gyerek elaludni, nem azért, mert rossz. Mikor ez kiderült, egyes amerikai államokban úgy döntöttek, hogy a kamaszoknak fél 10-kor fog kezdődni az iskola. Nálunk azt sem tudják az illetékesek, hogy ez történik a kamasszal. Nulladik óra van, mert nem fér be az órarendbe a sok baromság, amit a fejükre akarnak zúdítani.”  

A különórákról (2012. május)

„Nem kell négy különóra! Az idegen nyelv fontos, a mozgás már kicsit más kérdés. Nincs ma Magyarországon játékos, szórakoztató sport, az egyesületek pedig eredményre mennek. Nagyon sok olyan gyereket kezelünk, aki 11-12 éves korára pszichológushoz kerül, mert ő csak második vagy harmadik, pedig ugyanannyit edz, mint az első. Ezt nehéz kibírni, a versenysport pokol. A zeneoktatás sem szabad, kötelező hozzá a szolfézs, amit a gyerekek utálnak. Azt kell átlátni a szülőnek, hogy mi az az egy-két különóra, ami megéri. Közben az egész életet kicsit le kéne lassítani, mert ez a gyerekek számára életmentő lenne.” „Van a világban egy megállíthatatlan trend, a topmenedzserképzést már az óvodában elkezdik. A zöldóvodában van angoloktatás, a pirosban német, a zöldben jövőre japán is indul. Lényeges kérdés, hogy van-e számítógépes szoba, járnak-e be edzők, hogy kikapkodják a délelőtti szabad játékból a gyereket, és lovaglásra, úszásra, karatéra vigyék, azaz neurotizálják. A szorongó szülők azt gondolják, hogy a legjobbat akarják a gyereknek, holott régóta tudjuk, a zseniális topmenedzser nem abból lesz, aki már az óvodában is ezt tanulta, hanem abból, aki teljes értékű óvodás lehetett, teljes érzelmi biztonsággal, aztán lehetett teljes értékű kamasz, akit szabadon engedtek végre. Először ölelték testi-lelki értelemben, aztán végre tudták hajtani a második mozdulatot, az elengedést.”   

Az iskolákról (2014. augusztus)

„A mai iskola alig tud valamit a gyerekről. Teljesen abszurd elvárás például, hogy karácsonyra vagy az első év végére mindenki írjon, olvasson. Miért kellene 30 gyereknek ugyanúgy haladnia? Lesz olyan is, aki csak harmadik végére fog stabilan írni-olvasni. Akkor ő hülye, a másik meg zseni? Lehet, hogy éppen fordítva, hiszen tudjuk, hogy a későn érő gyerekek között sok a kiemelkedő tehetség.” „Tudjuk, hogy egy ilyen kisgyereknek kínszenvedés naponta négyszer, ötször, hatszor 45 percet ülni. Mivel tüdőlebenyük felszíne csak ötöde a felnőttekének, de úgyszólván felnőtti agyvelejük van – és az agy a legoxigénigényesebb szerv – ezért ötször olyan gyorsan kell keringtetniük a vért, amihez pedig 4-5 órát kellene rohangálniuk és üvöltözniük a szabad levegőn.” „A lányok sokkal érettebbek, jobban és hamarabb alkalmazkodnak az iskola által támasztott elvárásokhoz. Fontosak számukra a személyes kapcsolatok, hogy szeresse őket a tanító néni, ezért igyekszenek megfelelni – de ezért nagyon komoly árat fizethetnek. Annak ellenére, hogy a lányok általában egész életükben egészségesebbek, mint a fiúk, az iskolakezdés után mégiscsak többször kerülnek orvoshoz. Bár jól tanulnak, kedvesek, és jó a magatartásuk, gyakran panaszkodnak szédülésre, szemkáprázásra, hányingerre, gyomorgörcsre, vagyis pszichoszomatikus tüneteket produkálnak, olyanokat, amelyekbe a test is belebetegedhet. Ezzel fizetnek azért, mert jól alkalmazkodnak a nem gyerekekre szabott iskolai körülményekhez. A fiúk kevésbé alkalmazkodnak, ezért rájuk azt mondják: rosszak.” 

A szülő és az iskola kapcsolatáról (2014. augusztus)

„Amikor iskolába kerül a gyerek, a családok rémülten »leteszik a fegyvert«, és igyekszenek megfelelni annak, hogy mit kíván a tanító néni, és mit kíván az iskola. És képesek megijedni: »Úristen, ezek azt írják az üzenőfüzetben, hogy a gyerekem 75 százalékos. Hát én eddig azt hittem, hogy 150«. Ilyenkor természetesen a szülőnek van igaza, ő látja jól, mert az lát jól, aki szeret. Sok-sok baj van az iskolával, és a szülő dolga, hogy a gyerek mellett és mögött álljon. De nem úgy, hogy azt mondja: »felelj meg annak, amit az iskola követel, mert ha nem csinálod, inasnak adlak«. Azt kell éreznie, hogy a családja teljes érzelmi biztonságot ad, nem az iskolai teljesítmény szerint ítéli meg és megvédi, amikor szükséges. Ha beírást hoz, mert a szünetben szaladgált, akkor egyszerűen alá kell írni, mert ez egy marhaság, mégis, mi mást csinálna.” „Hazavonszoljuk a gyereket, közben bevásárolunk, utána leültetjük, miközben főzzük a vacsorát, a másik kezünkkel a szennyest válogatjuk és ebben a némiképp felspannolt állapotban az M betűt gyakoroljuk. Ez katasztrófa, az lesz a vége, hogy a végén már kicsit utálom a gyereket, aki kicsit utál engem, de még jobban az M betűt meg az írást. Otthon pihenni, játszani, tombolni kell, de nem gyakorolni. Segítsünk, ha kéri, de ne faggassuk, hogy van-e lecke. Mert ha így kezdjük az iskolát, nyolc év családi pokol lesz. Jobb tanuló lesz, ha tudja, hogy ez az ő felelőssége és nem gyötörjük. És ha rossz tanuló lesz, akkor sincs nagy baj.”   

A hátrányos helyzetű gyerekek leszakadásáról (2014. augusztus)

„Az államnak kéne elszánnia magát arra – és nem egyéb felesleges dolgokra, amikhez semmi köze –, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű térségekbe pénzt vigyen. Ki kellene építeni az iskolákat, iskolatársulásokat, akár úszómedencével, sportpályával, bármily hihetetlenül hangozzék ez. És ösztöndíjakkal, a lakhatás biztosításával kellene kitűnő fiatal pedagógusokat odacsábítani, akik a megfelelő képzettséggel rendelkeznek. Ma már ismerjük azokat a módszereket, amelyekkel feljebb lehet húzni ezeket a gyerekeket, erre vannak is jó példák az országban.” „Sajnos az alapítványi, magán- és alternatív iskolák kettészakadtak. Egyik részük elindult az elitizálódás felé, ahová olyan szülők gyermekei járnak, akik megtehetik, hogy befizessék a hozzájárulást az intézmény működéséhez. Én személy szerint is nagyon nehezen viselem, hogy egy olyan mozgalom, mint például a Waldorf, amely hagyománya szerint kvázi a proletariátus iskolájának jött létre, rá van kényszerítve egy ilyen útra. Az a baj, hogy Magyarországon még nagyon kevés az olyan ember, aki a tandíjnak akár többszörösét is kifizeti, ha teheti, azért, hogy hátrányosabb helyzetű gyerekek is tanulhassanak abban az iskolában. Másfelől a reménytelen helyzetben lévő gyerekek érdekében hihetetlen küzdelmet folytatnak olyan iskolákban, amelyeket alig támogat az állam.”

A Fidesz oktatáspolitikájáról (2012. november)

„Az a baj, hogy most nem az a fő kérdés, hogyan vezessük el a gyermeket a világhoz, hanem az, hogy mi mit akarunk neki elmondani. Mérei Ferenc azt mondta, kétféle iskolarendszer van, a gyerekközpontú és az intézményközpontú, az első a demokráciák iskolája, a második a diktatúráké, amely megmondja, hogy ki legyél, milyen legyél és mit csinálj. Most ez utóbbit építik. Az ilyen iskola állampolgárokat nem tud nevelni, csak alattvalókat.” „Az emberben gyanú ébred: csak az érdekli az intézkedőket, hogy hogyan tudják egy gombnyomással irányítani a több mint egymillió gyereket, a kétmillió szülőt és a 150 ezer pedagógust. Nem érdekesek a szakmai érvek, csak a hatalom koncentrációja. Ellenzékben minden párt tudja, hogy az oktatásra érdemes pénzt költeni, mert ez a gazdaság hosszú távú érdeke, de ha kormányra kerülnek, ezt a pártok elfelejtik. Ne legyenek kétségeink, a Fideszben is vannak sokan, akik elborzadva nézik az oktatásban történő eseményeket… és viszont: a baloldalon is sokan centralizálnák az oktatást. Ezekben a nagy rendszerekben valódi, üdvös, a nemzetet felemelő változás csak akkor következhet be, ha a pártok kiveszik a csatározások terepéről – és a hatalmi és propagandaszférából – az iskolaügyet.” Az interjúkat készítette, az idézeteket válogatta: F. Szabó Kata
Szerző
Témák
Vekerdy Tamás