"Nincs manapság megbízható politikus"

Javier Bardem nagyon dühös. A Zürichi Filmfesztiválon bemutatta a Sanctuary című dokumentumfilmet, melyben ő és a bátyja, Carlos, elmennek a Greenpeace segítségével az Antarktiszra, hogy megmutassák az embereknek: pusztulnak az óceánok. Noha konkrét bizonyítékaik vannak, és 3,6 millió támogatót gyűjtöttek, egyelőre Oroszország, Kína és Norvégia ellenáll a „világmentő” javaslatoknak. Bardem, aki immár maga is aktivista, Zürichben válaszolt a Népszava kérdéseire.

Mióta kedveli a pingvineket?

Gyerekkorom óta. De nem ez az elsődleges ok, amiért beleugrottam a projektbe – érzem a kérdés mögött rejlő iróniát. Ötvenéves családapaként aggodalommal tölt el, hogy miközben én gyerek voltam Madridban, konkrétan emlékszem arra, hogy még voltak évszakok: a tél után a tavasz következett, mielőtt beköszöntött volna a nyár, majd az ősz – és így tovább. Most mi van? Vagy baromi hideg, vagy döglesztő hőség. Ha már egy színész is észreveszi, hogy „klímaváláság” van és ezt ennek ellenére bizonygatni kell, akkor ott nagy a baj. Aztán a Greenpeace elvitt az Antarktiszira, ahol tudósok mutatták meg, hogy mekkora a baj és nem divatból hisztiznek a környezetvédők. Olyan hajósokkal találkoztam, akik harminc éve róják a tengereket és a könnyeikkel küszködve állítják, hogy a pusztulás visszafordíthatatlan, hiszek nekik, mert tudom milyen, amikor eljátsszuk a sírást. Ezek komoly, valós aggodalmak voltak. Kérdés: mit tudok én segíteni? Mozitsztár vagyok, így felajánlottam, hogy használjuk az arcomat.

Most, hogy sikerült, a tervezettnél jóval több, csaknem négymillió aláírást összegyűjteni, optimistábban látja a helyzetet?

Viccel? Az egy év alatt, amíg a filmet forgattuk, nagyon sok tudás ragadt rám. Még a tudósok is döbbenten állnak a tény előtt, mennyire felgyorsult a bolygónk átalakulásának folyamata. Ismeri a mondást: a pesszimista ember annyiban különbözik az optimistától, hogy az információk birtokában van. Nem vagyok tudós, de azt be kell látni, hogy az emberiség nincs olyan állapotban, hogy felfogja, a Föld pusztulásra van ítélve. Az agyunk nem képes arra a nyugati társadalmakban, hogy a saját halálunkat feldolgozzuk. Arra meg pláne nem, hogy a globális pusztulást befogadja. A kihívás, hogy beszédet generáljunk az emberek között, akik nem, nem akarnak, hanem nem tudnak kommunikálni. Ez pedig az igazi kihívás. Valahogy muszáj lelassítani a globális felmelegedést. Én személy szerint megrettentem attól, mennyire törékeny a Föld egyensúlya. Az nem normális, ha elmész az Atlantiszra és egy pólóban tudsz szaladgálni. Még nyáron sem.

Ha már szóba hozta a nyugati ember agyi limitáltságát: ön szerint mit kell tennünk? Nem venni műanyag palackos vizet?

A hiba, amit egyes civil szervezetek is elkövetnek, hogy a fogyasztót teszik felelőssé minden problémáért. Ne vegyünk műanyag palackos vizet? Jó, de akkor hol vannak az üveges kiszerelések? Persze, sok barom van, aki ész nélkül szemetel, de a legtöbben azért igyekszünk tenni valamit, például a szelektív szemétgyűjtéssel. De mondjuk ki: nem rajtunk múlik a szebb jövő. Szabályozásra, törvényhozásra van szükség és sok százmillió dollárra, melyet a fogyasztóközpontúság csökkentésére szánunk. A Greenpeace egyre több embert győz meg arról, hogy tudassa a döntéshozókkal: amit eddig csináltatok, rossz. Nem tudjuk mi a megoldás, de ha kell akkor állítsuk feje tetejére a világot.

Mit szól ahhoz, ahogy a „döntéshozók” reagáltak Greta Thunbert klímaharcos aktivista megnyilvánulásaira?

Most akkor azokról az üresfejű figurákról beszélünk, mint Bolsonaro, Trump, Salvini meg még jónéhány jobboldali idióta? Van ez a kereszténydemokrata fazon, José Luis Martínez-Almeida, akit idén megválasztottak Madrid polgármesterének, egy iskolában egy kisdiák feltett neki egy kérdést: mi mentene meg előbb, a Notre Dame-ot vagy az amazonasi esőerdőket. Erre az volt a válasz, hogy a katedrálist, mert az Amazonas nem a világ tüdeje, aki ezt állítja, hazudott. Nem akartam elhinni. Tudja mit? Van egy jó hírem. Ezeknek az alakoknak előbb-utóbb menniük kell, mi meg maradunk. Azok az egyének, akik a valóságot tagadják köztörvényes bűnözők, közülük is a legveszélyesebb Bolsonaro. Ezek a nímandok sértegetnek egy tizenhat éves tinit? Szégyelljék magukat. Greta a jövő. Félnek tőle. Felnő egy generáció, aki nem veszi be a hazugságokat és a mellébeszélést.

Amíg a filmet forgatta, ön is találkozott elég sok politikussal. Volt olyan, akiben megbízott?

Számos európai országban zajlanak most választások. Nagy szavak hangoznak el a kampányokban. De hol van a környezetvédelem? Jó esetben a sor végén, egyfajta mellékes problémaként. Spanyolországról vannak a legpontosabb információim, a bolygó megmentése itt még nem téma. Nem vagyok politikai elemző, de a válasz sajnos nem. Nincs manapság megbízható politikus.

A Sanctuary-ban nem alakít semmilyen szerepet, magát adja. Civilként hogyan látja a sztárrendszert és a social mediát?

Tudomásul vettem, hogy a bátyámat és engem kellett filmezni ahhoz, hogy támogatókat szerezzünk az ügynek. Vannak olyan színészek, akik egyben influencerek, vagy még inkább pénzt akarnak szerezni a saját sztárságukból, engem ez hidegen hagy. Nem az én világom. De azt sem értem, amikor emberek selfie-ket készítenek és kirakják magukról a netre. Amikor én voltam huszonéves, ez nem volt divat. Nem volt arra szükségünk, hogy mások véleményt alkossanak rólunk. Olvass könyvet, gondolkodj, alkoss véleményt. Bármit, csak vegyük komolyan a világot magunkon túl.

Azért mobilja, van, látom.

Igen, van. És akkor veszem fel, ha az alkalom adott és kedvem van hozzá. Az egyik legjobb barátom mindig le szokott szidni, hogy sosem ér el. Nem baj, mondtam neki, ez normális. Majd beszélünk, ha lesz időm. De visszatérve arra, ami fontos. Ezzel a népszerűsítéssel, az én célom az, mint a Greenpeace-é: 2030-ra az óceánok harminc százaléka legyen tájvédelmi terület, ahol sem halászat, sem szemétledobás nem lehetséges. Ha ez nem jön össze, harminc év múlva több műanyag lesz a vizeinkben, mint hal.

Majdnem olyan meggyőző, mint a Nem vénnek való vidék című Coen-moziban, mely Oscart ért.

Ha csak azt kaptam volna érte. Egyszerre ijesztő és büszkeséggel tölt el, hogy tíz pszichológus éveken keresztül elemezte a filmtörténet négyszáz leghíresebb főgonoszát: ebből százhuszonhatot tartottak pszichopatának és ezen belül az én alakításomat hozták ki tökéletesnek, aki olyan érzelemmentesen gyilkol, mintha csak fogat mosna. Szóval, azért sem érthetek egyet most önnel, mert olyan szenvedélyes vagyok a gyermekeim jövőjével kapcsolatosan, hogy arra szavaim sincsenek.

Idén, többek között Budapesten forgatta Denis Villeneuve a Dűne új változatát. Erről mit lehet most így előre elmondani?

Frank Herbert regénye a nagy sci-fi klasszikus, már akkor olvastam, amikor először megjelent. Denis Villeneuve pedig az egyik legjobb rendező a szakmában, amikor felhívott, még el sem tudta mondani, miért keres, igent mondtam neki. Még a homokférget is eljátszottam volna, el is gondolkodott ezen! Az én mázlim az, hogy az elmúlt harminc évben elképesztő művészekkel dolgozhattam együtt. Végül Stilgar szerepét kaptam meg, aki a fremenek vezére a Dűne bolygón. Egyfajta cirkoruhát hordanak, ami az összes folyadékot – a verejtéktől a vizeletig újrahasznosítják. Barátom, gondoltam, lehet, hogy egy-két évtized múlva, ez lesz a valóság: csak ilyen cirkoruhával tudunk majd túlélni.