Ízig-vérig magyar bronzkutyák

Bizonytalan időre elhalasztotta a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületeinek Szövetsége a magyar kutyafajtákat népszerűsítő iskolaprogramhoz szükséges képzését, melyet eredetileg október első hétvégéjére tervezett. További szakmai egyeztetések szükségességére hivatkoztak, melyet az iskolaprogram bejelentését követő számtalan szakmai vétó indokolt.

Rendben van, hogy magyar ember mellé magyar kutyafajta dukál, de talán túlzás, és kissé felelőtlen is, hogy míg a terápiás kutyák hosszas felkészülés és egy kétlépcsős, komoly vizsga után válnak alkalmassá rá, hogy iskolákba, illetve egyéb intézményekbe mehessenek, addig egy hétvégi, pár órás gyorstalpalóval gyerekek közé lehet vinni akár egy kuvaszt vagy egy komondort, csak azért, mert magyar.

Szóval, amíg az egyesületnél átgondolják a metódust, addig a diákok maradhatnak teljes bizonytalanságban, a tekintetben, vajon mely eb tekinthető virtigli magyarnak. Ha csak az nem, amelyiknek az unokája is magyar, valamint legalább négy kölyke van és rovásul ugat. Addig is, míg el nem indul az iskolaprogram, és a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal sem rukkol elő friss kutatási eredményekkel a magyar kutyafajták DNS-alapú származásellenőrzését illetően, melyre nemrégiben kaptak 65 millió forintot, a gyerekeknek kiváló ismerkedési alternatívát kínál Budapest, ahol Európában a legnagyobb az egy négyzetkilométerre eső kutyaszobrok száma.

Persze résen kell lenni, és nem szabad bedőlni minden bronz cukiságnak, hiába néz vissza édesbús, majdnem magyar tekintettel az őt vizslató gyerekarcokra. Lehet, hogy az egyik kutya, de mi van, ha a másik nem magyar eb? Aki biztosra akar menni, annak remek 3 dimenziós fogódzót kínál például az Állatorvostudományi Egyetem kertje, ami nem nyilvános park ugyan, de az egyetemi nyitva tartás alatt bárki, bátran, kérdés nélkül besétálhat. A kerítésen belül hirtelen elhalkul a város zaja, és aki jól fülel, tán még meg is hallja Pogány Gábor Benő szobrászművész bronz kutyáinak néma, de annál magyarabb ugatását. Ott állnak, egyesek lépdelést mímelnek, az egyetem kisállatklinikája előtt, mind a kilencen. Bizony, ők a magyar kutyafajták! A rövid és a drótszőrű vizsla, a puli, a pumi, a mudi, a komondor, a kuvasz, az erdélyi kopó és az agár. Micsoda kecsesség, micsoda elegancia! Mennyi nemesség, erő és bátorság!

A szobrok alatti ismertetőket látva picit olyan, mintha bizony ezek a magyar fajták a szíriuszi leg-leg-legendáriumból érkeztek volna a Földre, hogy minden kutyák legnemesebbjeként hirdessék a négylábúak és az alapból kétlábúak örök barátságát, valamint a megfellebbezhetetlen fajtatisztaságot. Ezzel együtt a park tanúsága szerint mégsem a kutya, hanem a még nála is őshonosabb magyar szürke marha az ember legfőbb csatlósa. Mindjárt a bejáratnál áll ugyanis a szintén bronzba öntött Csatlós, egyenesen a Hortobágyról, aki még életében hatalmas elismerést szerzett gazdájának a rengeteg kiállításon elnyert éremmel – a tábla szerint „kolosszális és magasztos példánya volt ő fajának.” Nem tudom, hogy ezt kutyaként lehet-e überelni.