Végül ez a pillanat is eljött: a nevelt fiam, Dusán elkezdett francia nyelvű óvodába járni. Illetve már rosszul mondom, mert az itteni école de maternelle igazából az iskolát előkészítő óvoda, nulladik év, iskolaóvoda vagy óvodaiskola, így emlegettük nagy kínunkban, hogy valamiként elmagyarázzuk egy ötévesnek ezt a pedagógiai öszvért. Végül az iskola győzött, Dusi azóta önérzetesen mindenkinek azt mondja, hogy ő bizony már iskolás, tessék úgy nézni rá. Az élete mindjárt ketté is szakadt: a határvonal előtti ellébecolt évekre, amelyek eseményeire csak úgy hivatkozik mintegy mentegetőzésként, hogy „akkor még nem voltam ötéves”, illetve az azutáni felelősségteljes időkre, amikor már lám, egy idegen ország idegen nyelvén boldogul érett fejjel.
Persze ez csak papíron ilyen könnyű. A neten fellelhető újabb cikkek szerint a játékos nyelvtanulást nem lehet elég korán elkezdeni, a gyerek szivacsként szívja magába az új világot, sőt ez a hihetetlen rugalmasság igazából csak hat-hét éves koráig tart, utána lassú hanyatlás kezdődik, mely végül szószedetekbe, gyűlölt nyelvtanárokba és bukott vizsgákba torkollik. Kár, hogy én erről csak most hallok, állapítottam meg magamban némi malíciával (milíciával, ahogy egyik rokonom mondta, mert imádta az idegen szavakat). Talán ezzel az infóval egészen másként viszonyultam volna a román bölcsődéhez, amelyet olyannyira utáltam, hogy végül bejárónőt – a bébiszitter ősét – kellett anyáméknak felvenniük, hogy ők nyugodtan ingázhassanak, én meg túléljem valahogy a nyelvi sokkot. Aztán jött a német óvoda, az iskolában negyedikben az orosz, majd nyolcadikban az angol, igazából kész nyelvzseniként kellett volna átesnem az érettségi küszöbén, aki gond nélkül ugrik nyelvcsaládból nyelvcsaládba. A valóság ezzel szemben az, hogy a német és az orosz bennem is kiegyezett, megkötötték a maguk dicstelen paktumát, miszerint nyomtalanul múlnak el belőlem, árnyékszavakat és foszlányokat hagynak csak, ködbe burkolózott gügyögést. A románt is csupán akkoriban kezdtem el igazán értékelni, amikor olasz, spanyol és francia földre vetődtem, és feloldotta valahogy a magyar nyelv teljes magányát, mert szavak, félmondatok csenghettek ismerősen. Ezzel a latinos otthonossággal ajándékozott meg engem Trianon.
Lehet, hogy minden másként alakult volna, ha az én „nyelvtanulásomra” nem rakódik rá a diktatúra diszkrét bája, ha a muszáj elfogadhatóbb formában érkezik el hozzám. Például egy olyan magánóvoda, pardon, iskola képében, amelybe csak hat gyerek jár és Avignon „külsőben” található, a provence-i viszonyok között kissé jellegtelennek számító Montfavetben. A kúriának is beillő családi házat egy, a saját származását a XII. századra visszavezető arisztokrata vette meg, újította fel, az emeletre be is költözött, míg az alsó részt óvodának rendezte be, megőrizve a kúria minden bizsergető méltóságát. Itt birkózik hát a nyelvvel Dusán, aki egészen új stratégiához folyamodott: ha túl sok francia mondatot borítanak rá, akkor egy idő után annyit felel, hogy: „Yes”. Ez többnyire be is jön, ilyenkor mosolyogva békén hagyják. A Dusiból kipotyogó magyar szavakat pedig már-már egzotikus kavicsokként forgatják a szájukban, némi bűvölt rettenettel, mert hogy a fenébe lehet az elegáns, könnyed „chat” helyett „macskát” mondani, ami kábé úgy hangzik, mintha ráléptünk volna az állat farkára.
Az iskolaóvoda különben annyiban különbözik a magyar óvodától, hogy itt többet tanulnak, mint nálunk. Most ne vaskos könyveket tessék elképzelni: a múlt héten például a piacon való vásárlást gyakorolták, mindenki a maga büdzséjével gazdálkodva (három euró) választotta ki a tanító néni segítségével a neki tetsző gyümölcsöt. De azért van munkafüzet és vannak gyakorlatok is. És sokszínűség. Dusi nagy cimborája az iraki Bardr lett, akivel ugyan nem tudja megosztani a gumicukrot (mert disznóból nyert zselatinból készült), ám minden mást igen. A francia lazaság persze ezt is belengi, szerdánként például nincs oktatás (az államiban sincs), ez a magyar nyolcórázó szülő fülének kész borzalom. Persze megoldják ők is, olyankor sportnapot tartanak, de hát arra is el kell valakinek vinni a gyereket. Francia vendéglátónk, a hatvanéves Pierre meg is jegyezte, hogy igen, ebből lassan gond lesz, mert bizony egyre több feleség kényszerül dolgozni itt is, mi meg csak bólogattunk rutinosan: nálunk már javában dúl az egyenlőség.
Aztán végül a mi ujjunk is beleért a bilibe. A nejem, aki a megszokott gondosságával választotta ki az iskolát, érdeklődött és tanulmányozott, aláírt mindenféle papírt, és meggyőzően érvelt amellett, hogy a havi díjat még ki lehet gazdálkodni a költségvetésünkből, csak azt nem vette észre, hogy október utolsó két hete itt vakáció. A hónap csonka, az ár viszont kerek. Nem volt átverés, a szünet időpontja a szerződésen is szerepelt szép, kövér betűkkel. Azóta mondogatom némi malíciával, hogy Dusi csinos kis összegért marad majd otthon, és tanulja velem a magyar nyelv rejtelmeit. Most például a -nák és -nék toldalékokkal van gond, azokat rágjuk. Ha bennem is csörgedezne némi kék vér, tán még pénzt is kérhetnék érte.
