Országépítők

Önök mikor sétáltak legutóbb a Városligetben? Én vasárnap délután, így a legfrissebb élményeim alapján állíthatom: ha elkészülnek a már épülő múzeumok, lesz nagy csodálkozás azok körében, akik hittek a látványterveknek. A rajzokon oly lebegő, zöldbe simuló, fák között megbújó házak a valóságban drabálisak lesznek, messze túlnyúlnak majd a lombokon, és csak győzzük kerülgetni őket.
Józan kompromisszumnak kínálkozik tehát, hogy az épüljön meg, amit már elkezdtek: az állatkerti Biodóm, az egykori felvonulási térre tervezett Néprajzi Múzeum és a rejtélyes küldetésű Zene Háza mindenképp, hiszen mind kinőtt már a gödörből. Az Erzsébet téri földrengésbiztos mélygarázson ülő kocsma-medence kombó pedig épp elég mementó a jövőnek arról, hová vezet a közös nevezőt nem ismerő kivagyiság.
Más kérdés, hogy érdemes észben tartani: nem véletlenül nem készült el ez az úgynevezett múzeumi negyed az eredeti határidőre, tavaly tavaszra. Az ötletgazdák szándékát rég felülírta a kötélbarátok anyagi érdekét leső számítás. Már évek óta látható, hogy a legkevésbé sem az számít, milyen intézmény hiányzik a kulturális palettáról – akkor Építészeti Múzeum szerepelne ugyanis a tervekben, nem egy akárhanyadik, hamisan régi köntösbe bújtatott színház –, hanem hogy mit lehet nagyon drágán építeni. Ezért nőtt a Néprajzi Múzeum a rajzasztalon akkorára, mint az Országház, ezért bontották le a millenniumkori Közlekedési Múzeumot, ezért bukkannak fel újabb és újabb elemek a hagymázas elképzelések között. Mert a baráti építőket folyamatosan etetni kell, ha tíz évig, ha húszig, mindegy, csak fussa rá a költségvetésből.
Karácsony Gergely győzelme tehát homokszem a gépezetben. Elszánása, hogy a parkból még annyit megőrizzen zöldnek, amennyit lehet, valamelyest megnehezíti a gátlástalan barkácsolást. Viszont kézenfekvő kommunikációs csapdahelyzetet is teremt: mostantól teli szájjal lehet őt okolni olyan kulturális beruházások elmaradásáért, amelyeket Orbán kormánya nem is akart megvalósítani. Elvégre a legfőbb cél persze továbbra is a budapesti olimpia.
Szerző
N. Kósa Judit

Ding nem érti

Pekingben forró a nyár, Mari Budapesten a lányokkal, nekem pedig itt van Ding, a bejárónőnk, kedves, készséges, gyors és szorgalmas, nem dohányzik és nem turkál a fiókjainkban. Neked semmi dolgod nem lesz, Ding mindent intéz, ez volt Mari utolsó szava, mielőtt elutazott. 
Másnap elmagyarázom Dingnek, hogy elég, ha egy héten kétszer jön, ráér nyolc után, amikor én már nem vagyok otthon, kevéske angol tudását mozgósítva feleli, hogy rendben, igen, kizárólag takarítás és vasalás, mosolygok is hozzá, ő is mosolyog. De a következő reggel arra ébredek, hogy valaki már van a lakásban, az órára nézek, hat múlt öt perccel. A konyhában látom Dinget, már terít a reggelihez, és indítja a mosógépet. Mosolygok, ő is mosolyog, kevéske angol tudására építve még egyszer, szép lassan elmagyarázom, hogy elég, ha hetente kétszer jön, takarítás és vasalás, bólint, rendben. Egy fogadás után, este hét felé érek haza, látom, a tűzhelyen ott a vacsora, marhasült borsmártással, rizs és saláta. Tagadhatatlan, hogy a kedvencem, de semmi kedvem enni. 
Ezúttal a kínai titkárnőmet kérem meg, hogy magyarázza el Dingnek, hogy mi a helyzet. Hosszú telefonbeszélgetés, bólogatás, mosoly, rendben, megértette, hát persze, és van még valami, a fizetése természetesen ugyanannyi. Lehet, hogy ez a gond? Soha nem fogom megtudni, hogyan gondolkodnak a kínaiak. 
Ding szombaton és vasárnap is mosolyogva érkezik, terít, teát főz, mosogat, mos, vasal, ápolja a cipőimet, ablakot tisztít, ágyneműt cserél, egy óvatlan pillanatban autót is mos, a fürdőszobában átrendezi a polcot. Kedvesen mutatom, hogy minderre nincs szükség, kevéske angol tudását mozgósítva feleli, hogy rendben, hetente kétszer, kizárólag takarítás és vasalás. Este persze vacsorát főz, amit nem tudok megenni, de kidobni sem merem, hiszen ez a szép, kedves és vágott szemű lány éppen úgy nem tehet arról, ami történik, mint én, a középkorú, kerek szemű, tapasztalt diplomata. Elrejtem az ételt a kocsi csomagtartójába, és másnap szabadulok meg tőle egy eldugott mellékutcában. 
A hónap utolsó napján későn érek haza, ott ül a konyhában, bánatosan, átadom a fizetését, öt bankjegy. Áj gó, elmegyek, mondja kevéske angol tudását összeszedve, uramisten, gondolom, pedig annyira akartam, hogy minden jól alakuljon, de ez is jellemző rám, még igyekezni sem tudok rendesen. Ju dont lájk máj vork, mondja szomorúan, ez nem igaz, felelem, csak éppen egyedül vagyok, ju dont ít máj kuking, ezt is mondja, és szemlátomást küszködik is, akarja, hogy most megértsem, hogy tisztázzuk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra. Szóval rájött, hogy nem eszem meg, amit főz, de vajon hogyan? Hiába, ügyesek ezek a kínaiak, nem lehet túljárni az eszükön. Bocsánat, szori, majd jön vissza Mari, legalább azt várja meg, meg jönnek a lányok is karácsonykor, akkor aztán lesz munkája bőven. De Ding hajthatatlan, inkább elmegy, ha nem dolgozhat annyit, amennyit ő szeretne. 
Sajnálom, felelem, és csakugyan sajnálom. Meg magamat is. Mi lesz velem, ha semmit sem értek a világból, amelyikben élek?
Szerző
Odze György

Harc a Nagyúrral

Nem azt mondom, hogy ne örüljünk a visszanyert városi szabadságoknak, csak azt, hogy a nagy boldogság ne homályosítsa el a szemünket. Tisztességes (keresztény erkölcsiségű) ember hajlamos a megbocsájtásra. Ennek azonban még nincs itt az ideje.
Ahogyan 2002-ben is korai volt. Az „árokbetemetési” terv éppen fordított hozammal járt: a Fidesz megerősödött, és a 2006-os hugyos forradalommal átvette az ország irányítását. Ha valakinek kétségei voltak eddig a Fidesz természetét és a fideszesek erkölcsi felfogását illetően, azoknak a győri polgármester mellett működő bűnszervezet lelepleződése óta tudomásul kell venniük, hogy Orbánékkal a politikai együttműködés mind elvi, mind gyakorlati okból lehetetlen. Az elvi lehetetlenséget a Borkai-modell országos elterjedtsége igazolja. A gyakorlatit pedig az, hogy az önmagát mesebeli igazmondó juhásznak hirdető bandavezér nagyobb hazug, mint Goldoni Léliója. 
Budapest új vezetői jól teszik, ha elegánsan búcsúztatják az rossz modorú, a városnak minden eddigi elődjénél utcahosszakkal több kárt okozó kesztyűbábot. Azért tegyék, hogy el tudjon tűnni a közéletből. Azonban Orbán cselét, az együttműködési ajánlatot komolyan venni politikai öngyilkosság. Aki azt gondolja, hogy a híres Orbán-Tarlós paktum életben tartása a karácsonyi időkre a kormányfő gáláns gesztusának tekinthető, nagyobbat téved, mint aki Makón keresi a Siratófalat, és nem Jeruzsálemben. A paktum éppen hogy Budapest szabaddá válásának akadálya. 
Ugyan, ki mástól kellett és kell kivívnunk a szabadságot, mint „Magyarország kormányától”? Budapestnek nincs szüksége a kormányra, fordítva viszont nagyon is. A NER vastag pénztárcáinak több mint felét a fővárostól ellopott pénzek tömik ki. A kormány nagylelkűsége nem más, mint a rekvirált pénzek tizedének kegyes visszacsurgatása. Egyetlen turista sem Orbánra kíváncsi. Budapest pedig nem kíváncsi Erdoganra, Putyinra és a tatár kánra, meg a velük járó „biztonsági intézkedésekre”. Jól meglennénk a Várban kukorékoló felcsúti turul-kakas nélkül is. 
A reménytelen kiegyezési kísérleteknél is nagyobb veszély az önbecsapás. Ha az ellenzéki pártok „az összefogásnak” tulajdonítják a sikert, és az önkormányzatokban is a teljesen improduktív országos pártpolitika leképeződése lesz látható, el lehet feledkezni a 2022-es kormány- és rendszerváltásról. Ez a nagyon kedvező választói véleményfordulat a jó közös jelölteknek köszönhető, olyanoknak, akiknek direkt pártpolitikai múltja alig volt. Róluk el tudtuk képzelni, hogy tiszta a kezük, és azt gondolják, amit mondanak. A jelöltnek kialkudott pártkatonák sorra megbuktak, nagyjából ugyanúgy, ahogy a Fidesz jobbágyai. 
Az új önkormányzati hatalomból nagyon könnyen kiszerethet a gyarló polgár. Most egy percet sem szabad a szavakra pazarolni. Tettek kellenek és eredmények - azonnal. És nem úszható meg a „harc a disznófejű nagyúrral”. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László