Elavult gépek, városok – Réka örök

Publikálás dátuma
2019.11.03. 15:24

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Ismerős lehet múzeumi közegből, a Vízivárosból, de akár a tévéből is: gyakran hívják, hogy meséljen régi számítógépekről vagy saját verseiről. Képes Gábor magyartanár végzettségű muzeológus, költő. Azt állítja magáról: az X és az Y generáció határán mozog, lételeme a könyvtárazás, a nyomtatott lapok és folyóiratok olvasása, miközben a legújabb számítógépes kütyükkel is teljesen képben van. Az elmúlt 15 évben 50-60 tárlatot rendezett különböző múzeumokban. És mindent tud Vízivárosról.
A szokásos Facebook-görgetés közben egy ismerős fotó tűnt fel: Mucsi Zoltán színész portréja, ami egy régebbi interjúmhoz készült. A Víziváros nevű oldalon egy rövid anekdota illusztrációjaként láttam viszont – meglepően korrektül feltüntetve a kép eredeti forrását. Így jutottam el Képes Gáborhoz, a vízivárosi Facebook oldal létrehozójához, akiről kiderült: modern kori polihisztornak is beillik. Bátyja indította el benne a számítógépek iránti rajongást, a Sinclairek gyűjtésével. Tizenéves korában névjegykártyát is csinált magának: Képes Gábor kibernetikatörténész. „Nagyon hamar avultak el, váltak régiséggé a számítógépek, ezért is érdekelt a muzeológia” – magyarázza a 39 éves Képes Gábor.  

Szerelemmel kezdődött

Szülei jogásznak szánták, de őt inkább a ’70–’80-as évek tárgyi kultúrája és a XX. század költészete érdekelte. A számítógépek és a sci-fik világán túl kialakult egy lírai énje is: 17 évesen beleszeretett egy osztálytársába, sokszor hazakísérte, ekkor kezdte írni a Réka-verseket, és ekkor ismerte meg Vízivárost – amibe szintén beleszeretett. Annyira, hogy kiválasztotta, melyik házban szeretne majd lakni. Tíz évvel később ez az álma valóra is vált. „Az inspiráció helye nekem Víziváros. Itt érzem magam leginkább otthon, itt, ahol Psota Irén és Tandori Dezső is lakott, mindkettőjükkel gyakran találkoztam is a Batthyány tér környékén, de Petri György és Cseh Tamás is sokszor járt errefelé.” Manapság Mucsi Zoltánnal fut össze gyakran. 2007-ben a Para című film forgatásának köszönhetően, amikor egyik reggel köntösben ment a postaládához, a lépcsőfordulóban a cigiző Csuja Imrébe ütközött, majd a szintén köntösben lévő Halász Judit jött vele szembe. Török Ferenc Moszkva tér című filmje pedig identitásalkotó alapmű számára, az abban fontos helyszínként szereplő Pajtás étterem Gábornak is törzshelye volt. Két évvel ezelőtti bezárását szinte személyes katasztrófának élte meg. A ’70–’80-as években ez a városrész volt a magyar Szilícium-völgy: sok számítógépes központ működött itt, például a Csalogány utcában az ÉGSZI és a SZÁMKI. Gimnazistaként állt a kirakatok előtt és megbabonázva bámulta az óriási, mágnesszalagos gépeket. Kezdetben magánmitológiát épített és saját fotóit tette fel a Víziváros Facebook-oldalra. Az olyan utolsó nagy túlélőket fotózta és írt róluk néhány személyes történetet, mint a Róma ételbár vagy a Bambi presszó, illetve régi műhelyeket, mesterembereket örökített meg. Két éve tudatosan építi az oldalt: sikerélmény, hogy már több mint kétezer tagja van, a környékbeliek össze is járnak, sőt fotókat, emlékeket is posztolnak az oldalra.  

Szobából a múzeumba

Az 1992-től gyűjtött, általában apróhirdetések útján megszerzett, nagyjából 60-70 számítógép sokáig volt lakásának a dísze. Majd 2003-ban a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság szervezett egy kiállítást, s oda kölcsönadta néhány féltve őrzött tárgyát. Ekkor figyelt fel rá az akkori Országos Műszaki Múzeum vezetője, s hívta, hogy dolgozzon náluk a diplomázás után. Miután igent mondott, úgy érezte: az aktív magángyűjtést abba kell hagynia, összeférhetetlen a muzeológusi munkával. „Az sem lenne etikus szerintem, ha mondjuk a Szépművészeti egyik muzeológusa több száz milliós képeket gyűjtene, pláne kereskedne azokkal” – így hangzik a magyarázat. Tehát számítógép-gyűjteményének nagy ré­szét a múzeumnak adta, persze kedvenc darabjait megtartotta. Büszke arra, hogy Űrhódító címmel 70 ezer látogatót vonzó kiállítást is rendezett a Közlekedési Múzeumban. Onnan – az átalakítások miatt – a MaNDába, a digitális archívumba ment dolgozni, ahol az Európai Unióban is elérhető közgyűjteményi adatbázist épített fel kollégáival. 2016 óta a Neumann Társaságnál dolgozik, időszaki kiállításokat rendez, például robotikáról, mobiltelefonokról. Vezette az Öntödei Múzeumot is: áfás számlát adott, besegített a terem­őrzésben, ha beázott a tető, átrohant vödrözni, e mellett jazzesteket, fotókiállítást, szoboröntést bemutató programokat szervezett. „Nem túl jó a píárja ennek a mesterségnek, pedig Ganz Ábrahám egykori gyárának vízivárosi épületében a XIX–XX. század egy csodálatos darabja maradt meg, élő múzeumi gyűjteménnyel.” Itt tartották a Mobilmementók című kiállítást egy lelkes egyetemista, Csernák Márton és más fiatal magángyűjtők tárgyaiból, amit később felkarolt, kiegészített a Neumann Társaság és GSM (Generációk Saját Mobiljai) címen vándorkiállítást hoztak belőle létre. Ezt a gyűjteményt mutatta be nemrég Képes Gábor a Fábry Show dizájncenterében. A szereplés nem áll távol tőle, csak akkor van lámpaláza, ha például verses felolvasóestjein rokonai is részt vesznek. Kitartó típus: addig rágta egykori ELTE-s oktatóinak fülét, hogy informatikatörténetet taníthasson az ELTE Bölcsészettudományi Karán, hogy 2004 óta megbízott előadóként tart órákat, ma már az Informatikai Karon. Azt mondja, mindig különc, csodabogár figura volt: amikor az egyetemi tanárképzésen az egyik pedagógiai szemináriumon feltette a kérdést az oktatónak, hogy hogyan lehet felkészülni kezdő, huszonéves gimnáziumi tanárként a megfelelő tanár-diák kapcsolatra az alig fiatalabb, ellentétes nemű diákokkal, a tanár egyszerűen kinevette. „Az a legszomorúbb, hogy valószínűleg azóta sem képezi a tananyag részét ez a fontos témakör” – teszi hozzá.  

Anekdotákban verhetetlen

Irigylésre méltó memóriájának köszönhetően szinte verhetetlennek tűnik anekdotamesélésben. Nevek, titulusok, évszámok röpködnek, ahogy mesél. „Anyai nagyapám, Kornis György a Goldberger textilgyár főmérnöke volt. Amikor Moldova György a textiliparról írt könyvet, interjúzott a nagypapámmal, jóban lettek. A szüleimmel Óbudán véletlenül Moldova Györggyel laktunk egy házban. Amikor a nagypapámék a mi házunkba akartak költözni, Moldováék épp árulták a lakásukat, a foglalót oda is adták az írónak, de utána a nagyszüleim megszorultak, és sajnos nem tudták megvenni a lakást. Moldova visszaadta a foglalót, azt mondta, nem akar más szegénységén meggazdagodni. Május 1-jén általában kimegyek a Ligetbe és néhány mondatot váltok ­Moldova Györggyel, ha már babakorom óta ismer.” Szabadidejében fotózik, novellákat, illetve könyvekről, filmekről, lemezekről recenziókat ír, verseit az Ezredvég folyóirat rendszeresen közli. Eddig három verseskötete jelent meg, a negyedik, Réka-verseinek gyűjteménye most készült el. A versírás és a költemények szeretete nagyban köszönhető Szepes Erika egyetemi verstani szemináriumának. A V. kerületi Pesti Barnabás utcai épületben – a cseppkővé rohadt falak között, döglött denevérek társaságában – késő estig vagy a kutyás őrök megjelenéséig elemezgették diáktársaival egymás verseit. Második kötetét az akkori Fiatal Írók Szövetségének elnöke, L. Simon László adta ki, akit azóta beszippantott a politika. „Az egyik baráti hangú tárgyalásra olyan mobiltelefonnal érkezett, amit akkor csak amerikai filmekben láthattunk. Azt mondtam neki, Laci, akinek ilyen készüléke van, abból egyszer miniszter lesz. Végül is nem tévedtem nagyot” – mondja Gábor nevetve.

Dirndlis divatdiktatúra - avagy hogyan öltözködjék a nemzetiszocialista nő?

Publikálás dátuma
2019.11.03. 13:03

Fotó: AFP - Farabola / Leemage
Használhat-e sminket, rúzst, hajfestéket? Dohányzik-e? Politikai kérdések voltak ezek a hitleri Németországban, ellentmondásos válaszokkal. Nácik diktálták a divatot is, de nem sok sikerrel.
Margarethe Klimt (1892–1987) tehetséges osztrák ruhatervező volt, előkelő párizsi szalonok szívesen látott vendége a húszas években. Eredeti kreációkkal kísérletezett, iskolát teremtett, professzori címet szerzett Németországban. A nácik hatalomátvétele után megbízták a frankfurti Modeamt (divathivatal) vezetésével. Merész, extravagáns, méregdrága estélyi ruháit nem tömeggyártásra szánták, a hivatal az üzletnél fontosabbnak tekintette kulturális küldetését: „megnyerni Európát a német céloknak, a német jövőnek”. A Majna-parti modern haute couture a diktatúra külföldi propagandáját szolgálta.  

Goebbels kontra Goebbels

Odahaza más divatot diktáltak a nácik 1933 után. Mindenekelőtt „helyükre tették” a nőket, akik szerintük a weimari köztársaság idején elszemtelenedtek, és azt képzelték, hogy egyenrangúak a férfiakkal. Ezért az új rendszer igyekezett megtisztítani az országot a „degenerált” szokásoktól: kampányt indítottak a smink, a hajfestés, rúzs, a dohányzás ellen. Ehelyett az anyaság szent kötelességét írták elő. A harmadik birodalom hivatalos nőideálja a falusi asszony lett, aki sok gyermeket szül. Az ilyen, „nordikus típusba tartozó, tiszta vérű” honleány pedig mi mást hordana, mint népviseletet? A Die deutsche Landfrau magazin fotóin az egészségtől majd’ kicsattanó, szőke nők dirndliben mosolyognak. Ám nem arattak osztatlan sikert.      A déli, katolikus vidékeken, Bajorországban és Ausztriában kedvelt volt a népies „Trachtenkleid” – néhol ma is az –, viszont Berlinben, Kölnben, Hamburgban nevetségesnek tar­tot­ták. A városi nők idegenkedtek a felülről rájuk erőszakolt völkisch divattól, változatlanul francia ruhákról ábrándoztak, amerikai filmszínésznőkre akartak hasonlítani. A náci nőszervezetek fanatikus tagjai, akik komolyan vették a puritán előírásokat, „kiríttak a többiek közül”, ahogy egy kortárs mesélte ­Irene Guenthernek, aki tanulmányt írt a témáról (Nazi Chic, Fashioning Women in the Third Reich, 2004). A hátuk mögött ki is nevették őket. A külföldi elegancia az új elit asszonyait is csábította, pláne, hogy ők meg is engedhették maguknak. A propagandaminiszter felesége, Mag­da ­Goebbels (1901–45) úgy fogalmazott egy interjúban, hogy a jövő germán nője „stílusos, gyönyörű és intelligens”, hozzátéve, hogy a Juliska-fazon a múlté. Csakhogy ez szöges ellentétben állt azzal az eszménnyel, amit éppen a férje próbált a nép fejébe verni. Meg is haragudott rá Goebbels, és lemondatta a Divathivatal díszelnökségéről. A lánc­dohányos asszony továbbra is hivalkodóan öltözött. Kedvenc zöld bársonykalapját még 1945 márciusában is viselte, mintha koktélpartira volna hivatalos, pedig csak a föld alá menekültek a szövetséges bombázás elől.  

Árjásított konfekció

Az új rendszer nagy lendülettel látott hozzá a divatipar „árjásításához”. A lapokban dörgedelmes cikkek sulykolták, hogy szégyen „zsidó konfek­ciót” hordani. Ám a jól menő üzletágat eszük ágában sem volt felszámolni: inkább átvették. A nagy cégeket, áruházakat egy Georg Riegel nevű gyáros, náci párttag vezetésével lenyúlták, a kis boltokat sugallt bojkottokkal megfojtották, a francia konkurenciát pedig kitiltották a belföldi piacról. A kisajátítások miatt sok német elveszítette munkahelyét, de ez sem számított. Az antiszemita hisztériakeltés csupán ürügyül szolgált, a diktatúra kiváltságos haszonélvezői vagyonokat kerestek rajta. Goebbelsné csalódottan jegyezte meg, hogy „a zsidókkal együtt az elegancia is eltűnik Berlinből”. A háború kitörése után a propagandagépezet új, még fontosabb értelmet tulajdonított a női divatnak. Segítségével akarták fenntartani a hátországban a látszatot, vagyis a normális élet illúzióját a nők között. Kevés volt a papír, de hangulatjavító intézkedésként rendületlenül nyomtatták tovább a divatmagazinokat. A lélektani hatás kedvéért olyan árucikkeket reklámoztak a lapokban, amelyeket már régóta egyáltalán nem lehetett kapni. Minden anyag egyenruhának kellett, ezért egyre súlyosbodó hiány volt textilből, bőrből.  

Szexi hadiipar

Ahogy fokozatosan romlott a kimerülőben lévő birodalom helyzete, mindinkább a „csináld magad” akciókat népszerűsítették. Oktatták a nőket, hogyan varrjanak maguknak szép, új ruhát használt függönyből, lepedőből, asztalterítőből. Klimt professzor asszony 1943 végén betegségre hivatkozva lemondott, és hazatért szülővárosába, Bécsbe. Frankfurti iskolájának épületét légitámadás döntötte romba. Ám a divathivatal még ezután is működött, futurisztikus formaruhákat tervezett gyári munkásoknak és parasztoknak – mintha karnyújtásnyira lenne a végső győzelem. Közben plakát jelent meg az utcákon: fiatal nő csinos nadrágkosztümben, pirosra pingált körömmel, cigarettázva. Nem vásárlásra buzdított, hanem hadiipari önkéntes munkára, és azt sugallta: férfimunkát végezni „szexi”. Nagyobb tabudöntés volt ez, mint a nadrág, a körömlakk és a cigi, hiszen addig azt hirdették, hogy a nők helye a bölcső és a tűzhely mellett van. Sokan az agymosás dacára megértették a hirtelen fordulatból, hogy kétségbeejtő szükség van a munkaerőre a katonai üzemekben. Arról árulkodott a plakát is, amiről az abroszból készülő ruha: nem olyan rózsás a helyzet a fronton, mint ahogy a filmhíradók dia­dalmas tudósításai hazudják.  

Auschwitz varrodája

Persze a ruházkodási trendek csak a teljes jogúnak elismert németekre vonatkoztak, arra nem, akit valamiért – származási vagy világnézeti okból – kirekesztettek a nemzetből, a Volksgemeinschaftból. A lágerekben elvették a női foglyok minden személyes tárgyát, öltözetét, még az alsóneműjüket is. Durva rabruhában küldték őket kényszermunkára vagy anyaszült meztelenül gázkamrába. Ám aki közülük értett a ruhákhoz, megmenekülhetett. Auschwitz hírhedt parancsnokának a felesége, Hedwig Höss (1908–1989) varrodát rendeztetett be a haláltáborban. Ott készítettek a foglyokkal egyedi ruhakölteményeket az SS-feleségeknek és a női őröknek. Heti két ruha volt a norma. Az egyik tiszt neje annyira el volt ragadtatva, hogy megírta a barátnőjének: amint vége a háborúnak, divatszalont nyit. Hogy a ruhákat többnyire zsidók varrják, vagyis semmiképp sem tekinthetők „árja terméknek”, szemlátomást cseppet sem zavarta. Hössné maga sem volt finnyás. Amikor a fegyverletétel után elkapták, értékes bundák és szőrmék sokaságát foglalták le nála, amit meggyilkolt nőktől rabolt. (Rudolf Hösst utóbb halálra ítélték, ám az asszony szerint Auschwitz „földi paradicsom” volt, ahol kétszintes villájukban bejárónők, fodrászok, ker­tészek, sofőrök lesték minden óhajukat, miközben a teraszról ráláttak a barakkokra és a krematóriumra.)  

Romeltakarítás rongyosan

Egy fiatal lány, Ursula Schewe a müncheni mesteriskola elvégzése után, 1941-ben alapított varrodát a fővárosban. Leleményesen helyettesítette a hiányzó nyersanyagokat, üzlete nagy siker lett a nehéz időkben. Amikor a szovjet hadsereg elfoglalta a várost – és a mindig jól öltözött Magda Goebbels megölte hat gyerekét, majd magával is végzett a bunkerban –, kiderült, hogy a szabászati szakértelem ebben a helyzetben is életmentő. Orosz tisztek Ursulánál csináltattak „nyugati” ruhákat a feleségeiknek, szeretőiknek. A varrónők dupla élelmiszer-fejadagot kaptak az éhező városban, és tüzelőt, hogy télen se kelljen leállniuk. Kivételezett helyzetük, a parancsnokok figyelme megvédte őket az erőszakos katonáktól is. A porig bombázott Németországban a háború utáni években új fogalom született: a „Trümmerfrau”. Azokat a nőket nevezték el így, akik puszta kézzel takarították a romokat. Folytonos életveszélyben, leomló falak és fel nem robbant lövedékek között dolgoztak, ép téglákat és más anyagokat kerestek a törmelékhegyekben, amelyeket gondosan megtisztogatva használni lehetett az újjáépítéskor. Hősies munkát végeztek, kimerülten, éhesen – és persze rongyosan. Hosszú időre ez a szánalmas, szedett-vedett szerelés maradt a német nők tipikus viselete, nem a dirndli, nem is a frankfurti extravagancia. Biztos akadt köztük, aki eltűnődött: a nácik nem ezt ígérték.

A Nemzeti Bántalmazás Rendszere

Publikálás dátuma
2019.11.03. 08:00

Fotó: illusztráció / Shutterstock
Kiverték két fogát és eltörték több bordáját egy 15 éves fiúnak egy fiatalkorú banda tagjai a Széll Kálmán téren, kés is volt náluk. De ez a riport nem róluk szól. Nem is arról a 11 éves lányról, aki talán éppen a fogtörés, vérömlés idején ugrott le 15 éves szexpartneréről, amikor rájuk nyitott a gyermekfelügyelő. És nem is arról a fogyatékos óvodáskorúról, aki nevelőotthoni társai életét pokoli nyüszítéssel keseríti, de ha kiszabadul a rácsok közül, akkor máshogyan is. Ez a riport arról a gyermekvédelemről szól, amely újratermeli a nyomorúságot, erkölcs és gátlás nélküli fiatalokat nevel, túl nagy eséllyel prostituáltakat és börtönlakókat. Miközben a létező legjövedelmezőbb befektetés volna a szegénység és a tudatlanság felszámolására költeni az adóforintokat.
Nem tudjuk, mi történt azóta a súlyosan sérült fiúval, aki a forró augusztusi éjjelt a rendőrségen és a kórházban töltötte (édesapja elutasította az érdeklődést, már múlt időbe temették a történteket), de feltesszük, hogy amint a közösségi média haragra gyúló tagjaiban, úgy benne is elolvadt az elfogadás cigányokkal, intézetis (gyerekkori nevén zacis) verekedőkkel szemben. Nem tudjuk elítélni ezért. Más a helyzet a közönyös körmagyar fehérgallérosaival, akik úgy költenek 20 milliárddal többet az idei kormánypropagandára és szintén ennyivel többet a pénzügyi tárca Várba költözésére, hogy ennyiből vígan megoldhatnák azok boldogulását, akiknek a Jóisten fukarul mérte a javakat. Ennyit a költségvetési számmisztikáról, amit persze demagógiaként kezel az állam működésével megengedőbbek hányada. Herczog Mária családszociológus, gyermekvédelmi szakember lesújtó véleménnyel van a kormány szociális és gyermekvédelmi intézkedéseiről, és úgy általában a szegénypolitikájáról. Azt mondja, a számvevőszék már 2000-ben megállapította, hogy nincs elég erőforrás az 1997-es gyermekvédelmi törvény végrehajtására, és a helyzet azóta csak romlott. „Egymásra rakódtak az évek, évtizedek bűnei, és ez az utóbbi tíz évben egészen katasztrofális mértékeket öltött. Ahogy az egészségügyet és az oktatást, úgy a gyermekvédelmet is lerohasztotta az erőforráshiány és a cinizmus, amivel a kormányzat ezeket a kérdéseket kezeli.” A szakember egyetért több, az ágazatban dolgozó pszichológus véleményével, amely szerint a jelenlegi gyermekvédelem bántalmazó. „Ezt hívjuk intézményi vagy rendszerbántalmazásnak, ami sajnos minden pillanatban tetten érhető. Miután nagy a szakemberhiány, a dolgozók egy része kiégett, nélkülözi azokat a speciális felkészültségeket és lehetőségeket, amelyek ebben a helyzetben segítséget jelentenének a gyerekeknek. A fizikai feltételek is nagyon gyengék, ezért maga a rendszer is nagyon súlyosan bántalmazó, sokszor többet árt, mint az a környezet, ahonnan a gyerekeket kiemelték, mondja a családszociológus.
Egy dunántúli intézet munkatársa – aki a gyermekotthonokban dolgozóktól megszokottan nem nyilatkozhatott névvel – felcsattant, amikor meghallotta az egyébként általa is nagyra becsült szociológus véleményét. „Miért, az előző 30 év jobb volt?” – szegezte nekem a kérdést azoknak a méltatlan anyagi körülmények között dolgozóknak a felháborodásával, akik kötelező lojalitással védik a rendszert a teljes összeomlástól. Ismerős helyzet az egészségügyből, de a feladat itt egészen lélekölő. A munkatársak elvándorlása bántja az állandóságra, biztonságra vágyó gyerekeket, pszichológust hónapok óta nem találnak, a súlyos mentális zavarokkal küzdők ellátása megoldatlan, és ha kórházi ellátásra van szükség, a sürgősségi vagy gyermekpszichiátriai osztály alig várja, hogy megszabaduljon a kezelhetetlen problémától. „Nem tudni, mikor gyújtják rá a többiekre a gyermekotthont, mindig futni kell utánuk, és ennek a többiek isszák meg a levét”, magyarázza. Mint mondja: nincs intézmény a szakzsargonban kettős szükségletűnek mondott gyerekeknek, akik súlyos magatartászavarral és fogyatékossággal élnek. Nem lehet megoldani, hogy 12 év alatt mindenki „pótcsaládba” kerüljön, a mentálisan sérült gyerekek szinte esélytelenek. Az alulfizetett nevelőszülők nem tolonganak a feladatért, a hálózat javarészt idősebbekből áll. A törvény szerint anyagi okból nem kerülhet állami gondozásba gyermek, „de bizony kerül!”. Az ellátási zavarok miatt óriási a teher rajtuk, kiégésveszélyben dolgoznak. Az ezt enyhíteni igyekvő esetmegbeszélő csoportok másfél éve működnek európai uniós programként. A nem jelentéktelen mennyiségű intézményi fejlesztésre szintén uniós forrásból futotta. A dunántúli szakember úgy véli, a gondozottak között – egyébként a tágabb társadalomban is láthatóan – növekvő számban észlelhetők a súlyos magatartászavarok, és ezek egyre fiatalabb korban jelentkeznek. Tíz éve nem volt 12 éves gyerek a speciális szükségletűek intézményeiben, ma egyre több. A gyermekvédelmi szakember szerint a nevelőszülőkhöz kerülőknek akár 90 százaléka, viszont a gyermek- és lakásotthonokban élőknek csak 30-40 százaléka kap valódi esélyt a tisztes polgári életre. A majd’ kétharmadnyi többség élete könnyen siklik félre. Tizenévesként nem ritkán az otthonban szülnek, vannak olyan volt állami gondozottak, akiknek már az unokájuk is intézetis. Úgy öröklődnek a sorsok, akár kormányközeli körökben az offshore-portfóliók. A gyerekek fiatal felnőttként gyakran kötnek ki a szülői házban, ahonnan egykor elmenekültek, és megismétlik a szüleik hibáit, amelyektől szabadulni akarnak. Lehúzza őket a múlt.

Hisztire imádság

„Elkótyavetyélt mindent, pedig tízmilliós lakást tudott venni. De megjelent a családja. Nem tudom, mi lehet vele”, mondja Kati néni, a nyugdíjas nevelőszülő, aki három sajátjával együtt nyolc lányt nevelt, a befogadottak 4 és 6 (testvérek), 9, 12 és 17 évesen kerültek hozzá. Mindannyian kirepültek már. Napra pontosan tudja az elmúlt huszonöt év minden momentumát. Szereti a lányait, mindahányat. Ha elölről kezdené, ma sem döntene másként, pedig voltak a gyerekek cseperedésében dermesztő időszakok. „Ez a lányom 9 évesen került hozzám, és csudára hisztis teremtés volt – meséli. – Mindent megpróbáltam, öleltem, lelkére beszéltem, nem hatott. Egyszer a templomba menet – katolikus vagyok, és ő szeretett odajárni – az ölembe ültettem. Együtt imádkoztunk. Ez megnyugtatta. Ez a lányka odavolt az apjáért. Háromszor várta veszprémi láthatáson, hogy találkozhasson vele, hiába. Belebetegedett, még be is lázasodott. A szívem szakadt meg érte. Négy és fél év után, 13 évesen visszakérte az édesanyja, aki az új férjével és a kisfiukkal élt. De nem tudták fenntartani az albérletet, anyaotthonba kerültek. Az anya később hajléktalan lett, és miután gyerek nem kerülhet utcára, az apjához adták. Ő viszont csélcsap életet élt, hurcolta a nőihez. »Kati néni – mondta –, hát tehetek én róla, hogy előttem csinálták?« Egy nyáron még eljött hozzám, felöltöztettem, elsőáldozásra vittem, ajándékot vettem. Azóta nem hallottam felőle.” Kati néni élete volt a gondoskodás. Amikor a férje meghalt, egy új jövevény hozta vissza az életbe, ismét tudott nevetni. Pedig nem volt egyszerű eset a 17 évesen érkezett lány sem. „Bement a hivatalba, hogy el akar jönni a szüleitől, mert ittak, napi szinten verték. Ahogy minden lányomat, őt is bemutattam a faluban, önkormányzatnál, templomban, boltban. Mondtam, a családunkhoz tartozik, szeressék.” Egyszer a leány kimaradhatott egy bálban, de nem jött meg a megbeszélt időre. Hajnalban tántorgott haza. A fiúk azzal itatták, hogy ha egyszerre dönti le, nem érzi annyira. Istentelenül berúgott, összehányta mindenét. Nevelőanyja hideg vízben józanította, mosdatta. „Gyerekem, olyan akarsz lenni, mint a szüleid, akik elől fejvesztve menekültél?”, kérdezte kicsapongó lányát. Aki ilyet többet nem tett. A nevelőotthonokban magas a cigány gyerekek száma, de Kati néni fogadott lányai közül csak egynek cigány az apja. A nyomor színtelen, az ellátatlansághoz elég a mélyszegénység, egyezünk ki. A ’90-es évek elején egy 4 és egy 6 éves testvérpár érkezett Kati néniék mindig élettel teli házába. A kicsi 10,3 kiló volt, alig tudott menni. Az anyja elhanyagolta. Tizenhat évesen elvitte a mentő a gimnáziumból, idegösszeomlást kapott. Nevelőanyja lélekszakadva rohant hozzá. „Nem engedtem, hogy pszichiátriára kerüljön, pedig óva intettek attól, hogy hazavigyem. Mondtam az orvosnak, a szeretet majd meggyógyítja.” A lány azóta férjhez ment, majd elvált, gyereke nem lehet, de van párja, aki szereti. Szociális munkásként sérült gyerekekkel foglalkozik. A testvére 33 éves, kereskedelmi technikus. Az ellátmányából kis lakást vett. Ma a férjével él közösen vásárolt otthonban, gyerekszobával. Lakójára másfél éve várnak, az örökbefogadás nem megy gyorsan. Kati néni boldog. Sikerült. A nevelőszülőségről azt mondja, nehéz szakma, a férje és lányai nélkül nem is ment volna. Már az 560 kérdéses teszten elakadnak sokan. Hatalmas dokumentációval jár, évente részletes beszámolóírás, számlák gyűjtése mindenről, a meglepetésszerű ellenőrzések fogadása (egyszer esküvőre vásárolt ruhát egy tízévessel, amikor az igazgató, a gyámügyvezető állt odahaza a kerítése előtt), a revíziókor a lányok holmijainak a megszámolása az alsóneműkig bezárólag, a vagyonkezelésük, tehát a felelősség hatalmas a fizetséghez képest. A nyugdíja özvegyi és nevelőszülői pótlékkal sincs 90 ezer forint. Utóbbit háromszor emelte Magyarország Kormánya az elmúlt két évben, amióta nyugdíjas, 1250, 350 és 35 forinttal.  

Szédítő körhinta

„Egyszer apám megjelent előttem és sírt, lehajtott fejjel guggolt előttem, fogta a kezem. Valamiért nem emlékszem, hogy anyám mit csinált. (…) Odajött egy idegen néni, aki valamit mondott, de én rosszul voltam a hintán. Csak később jöttem rá, hogy egy gyermekvédelmi intézetben hagytak.” Így emlékszik vissza élete első emlékeinek egyikére Biró Márta. A siófoki asszonynak a minap jelent meg Életem leckéi címmel megírt élettörténete, amellyel reményt és erőt akar adni azoknak, akiknek szükségük van erre. A „Biromakönyvem” blogon is megosztja gondola­tait, és előadásokkal, fórumokkal is szeretne segíteni. Ötévesen hagyták a nagykanizsai intézetben. „Megjelent egy rendezett, 50 év körüli nő, aki kézen fogott és azt mondta, megyünk haza. Nem akartam, de kellett. Ott is napokig fáztam, pedig nagyon jól szituált család volt. Alig mertem enni, féltem, nem akartam ott lenni. Idővel összebarátkoztunk, szerettek, de százszor írtam fel a hátsó vaskerítésre téglaforgáccsal, hogy Anyu, anyu... Szegény Kati néni sírt, és amikor jöttek a szüleim értem, nem akart kiadni, én pedig sírva toporzékoltam – két év után is –, hogy az anyukám kell. Ő akkor már tudta, amit én csak utána, fiatalként: jobb lett volna, ha soha nem jönnek értem.” De akkor vágyott a szüleire. Ez az érzés, mondja, soha nem múlik el, és ez ösztönözte, hogy a gyermekét biztonságban nevelje fel. A férje, az ő szülei voltak a családja, az apja, az anyja, a háttere. Ebbe kapaszkodott. „Mert igenis, százszor is talpra lehet állni, mindig van kiút.” Megtanulta, csak akkor szabad gyereket vállalni, amikor a feltételek biztosítottak. Hogy soha ne kerüljenek a gondozottak gyermekei gondozásba. „Gyermekként megálmodtam, hogyan akarok élni, mit nem szeretnék. Alig vártam, hogy elhagyhassam a szüleimet, kizárjam őket az életemből. Az első fizetésemért eljöttek, mert éheztek. Nem adtam nekik. Munkaképesek voltak, nem is engedtem őket többé közel magamhoz.” Biró Márta szerint a legtöbben a felnőttéletbe kikerülve buknak el, mert nincs szakmájuk, kitartásuk, otthonuk. Szerinte a falvakban olcsón lehetne megoldást teremteni a lakhatásra, és ott akár gazdálkodhatnának is. De egyedül nagy eséllyel visszazuhannak abba a nihilbe, ahol gyerekként elhagyták őket. Manapság éppen a 18 évesnél idősebbek utógondozása sorvad el, mert annyi az új állami gondozott, hogy nem marad erőforrás rájuk, írta egy éve az Index. 2007-ben még 21 ezren, tíz évre rá már több mint 23 ezren voltak állami gondozásban. A 0–3 évesek száma nőtt legnagyobb mértékben, majdnem megduplázódott.  

Életmentő tákolmány

Kovács Mátyás alig egyéves volt, amikor a somogyvár-besliahegyi viskójuk félig összedőlt. Öccse akkoriban született. Mindkettejüket állami gondozásba adták, a marcali intézetbe kerültek. „Apám nem él, felakasztotta magát, anyám félévente jelentkezik, de se felé, se a négy féltestvérem felé nem alakult ki érzelmi kötődés bennem. Az első emlékem az intézethez kötődik, vas­ágyas szoba, padló szőnyeggel. Az egyik éjjel – hároméves lehettem – a velem szemben lévő társammal beszélgettem, amikor hatalmas csö­römpöléssel betört az ablak. Valaki szórakozásból bedobta. Annyira megijedtem, hogy amint visszaugrottam az ágyamba, lefejeltem az ágyat, kitört a fogam”, meséli Mátyás. Az intézethez semmi jó emlék nem köti, elviselhető volt ugyan, de kellemetlen. Olyasmire emlékszik, hogy behoznak egy síró csecsemőt, és mentősök fürdetik egy kádban, vagy hogy öntudatlanul abúzálják és köpködik egymást, és persze megvan a kék Opel, amivel hazavitték a későbbi nevelőszülei. „Hétéves voltam, és a családi legenda szerint mama és papa eljöttek, hogy két cigány gyereket válasszanak, akit nevelhetnek, de nem tudtak választani, mert odamentem hozzájuk, és megfogtam papa kezét. Így találtam meg őket én.” Mátyás és öccse, Márk így került nevelőszülőkhöz. Akkoriban elvitték őket az anyjukhoz látogatóba, ahol látva a düledező tákolmányt és a benne élő féltestvéreit, nem akart maradni. Haza akart menni. Sokáig gondot okozott neki, hogy kifejezze az érzelmeit, nem tudta, mi az, hogy szeretni, és milyen szeretve lenni. Azt gondolta, talán sosem lesz képes erre. A bodrogi baptista felekezet iskolájába került, ahol elkezdte önmaga megismerését, elfogadását, értékelését, s ezzel egy értékrend kialakítását. Ebben a nevelőszülei segítették, minden este meséltek nekik, a történeteket memorizálták, értelmezték.Mamája a zűrös gyerekeket nevelő Zita otthonban dolgozott, ahol szerették s tisztelték, értett a gyerekek nyelvén. Bár felvették volna a neves Toldi gimnázium drámatagozatára, de ő inkább faipari technikusi végzettséget szerzett az érettségi mellé, miközben minden lehetőséget megragadott a versmondásra, filmkészítésre, előadás-rendezésre. Két éve novellapályázatot is nyert. A fiatalember ma a rászoruló, részben roma tehetségeket felkaroló – Nyári Oszkár és Tóth Géza színművész-rendezők vezette – Karaván Társulat asszisztense-színésze, drámapedagógiai foglalkozásokat tart egy katolikus közösségben, és rendezett programot a Zitában is. A Kaposvári Egyetem tanítószakára jár, színművészeti és rendező szakos felvételikre készül. Mondhatni, sínen van. „Sokat tanultam, tanulok, párkapcsolatban és más viszonylatokban, és néha egészen elképesztő, mennyire nem ismerem magam”, mondja Mátyás. Nagyon jó, nyugtatom, hogy a legnagyobb problémáinak egyike egy általános civilizációs jelenség, amit sokakkal ellentétben ő legalább felismer.  

Tiltás, tűréssel támogatás

Az ágazatban dolgozók lelkére van kötve, hogy a kormányhivatalok sajtósa az illetékes gyermekvédelmi ügyekben. Közösségi portálos fórumaikon zárt körben, egymás között osztják meg aggódó gondolataikat. Lojalitásuk erős, de sokaké fogytán. Egyikük úgy fogalmazott: ha jó tíz éve megkérdezték volna, mi a baj a gyermekvédelemmel, elkezdte volna sorolni. Ma más a helyzet. „Nem mondhatom, hogy az úgy rossz, ahogyan van, de hogy alapjaiban kell megreformálni, abban biztos vagyok.” Időközben a Budapesti Rend­őr-főkapitányság elfogta a 15 éves fiú bántalmazóit, az elkövetők 13, 14 és 15 évesek, az eljárás folyamatban. Intézetis bűncselekményekről nincs statisztika, ilyenről nem beszélhetnek. A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság sem tette meg lapzártánkig, de sosem késő.

A legkiszolgáltatottabbak nem számítanak

A szegénység és a pénztelenség elviszi a figyelmet arról, hogy az életminőség nemcsak a gazdasági mutatókkal írható le, sőt elsősorban nem azzal. Ahhoz nem kell szegénynek lennie valakinek ma Magyarországon, hogy ne tudjon tisztességes egészségügyi ellátáshoz jutni. Egyszerűen nem elérhetők bizonyos ellátások – mondja Herczog Mária, a Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület elnöke, aki az állami gondoskodásban élő gyerekek megfelelő ellátásáról szóló tízéves ENSZ-kézikönyv magyar fordítását lektorálja. A gyermekvédelem megannyi fogyatékossága nem csak tünete a mélyebb szociális problémáknak? Az alapkérdés valójában az, miért nem történnek meg azok a fejlesztések, változtatások az egészségügyben, az oktatásban, a szo­ciá­lis ellátásban, amelyek – szemben a kormányzati retorikával – tényleg a családok megtartó képességét erősítenék. Az már egy következő kérdés, hogy ha a gyereket ki kell emelni a családból, akkor azt jól és helyesen tesszük-e. De a családban maradó rászorulók nagy része sem megfelelő segítséget. Ez ugyanaz a probléma, amit az oktatásügyben, az egészségügyben és a szociális ellátásban látunk: akiknek sokszoros előnyt, jóllétet és boldog életet jelentene a gondoskodás – vagyis a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportokból érkező gyerekeknek –, ők nem számítanak. Pedig sok helyütt befektetésként tekintenek rájuk. Kutatások igazolják világszerte, hogy a gyerekekbe való befektetés térül meg a legsokszorosabban. De a közösség, az állam nem értékeli a sokszoros megtérülést 15-20 éves időtávban, mert az nem magánzsebekbe menne. Miközben a közösség nem érzékeli, hogy ha lemond a lakosság jelentős, immár mintegy 40 százalékáról, a létminimum alatt élőkről, akkor ennek hosszú távú hatásai lesznek az ő életminőségére is. És bár ez nem magyar jelenség, a hazai helyzet katasztrofális. A legtöbbször gazdasági ellehetetlenülésről beszélünk, de az emberek mentális állapota, közérzete, az egészséges élethez való hozzáférésüknek a lehetőségei is aggasztóak. Mit érez ebből a gyermekvédelem? Nem egy olyan magyar megye van, ahol egyetlen gyermekpszichiáter sem működik, szakorvosi, pszichológusi vizsgálatokra hónapokat kell várni akkor is, ha valaki fizetni tud érte, mert nem elérhetők, kevesen vannak. Az állami gondoskodásba kerülők azokat az univerzálisan és ingyenesen elérhető alapszolgáltatásokat sem kapják meg, amelyek minden magyar állampolgárt megilletnek a jövedelmi viszonyaitól függetlenül. A magas minőségű egészségügyi, a kora gyerekkori, az óvodai és általános iskolai oktatáshoz kapcsolódó és a szociális ellátások is elégtelenek. Az ombudsmani vizsgálat szerint a törvényi tiltás ellenére a gyerekek egyharmadát anyagi okból emelik ki a családból, és a döntések meghozói még csak nem is röstellik megtenni és leírni e jogtalanságot. Nem kell elszánt gyerekvédőnek lenni ahhoz, hogy megértsük: a gyerekvédelemben rosszul elégedett milliárdokat jól is el lehetne költeni célzott család- és gyerekvédelemre, megelőzésre, korai segítségnyújtásra. Akiket viszont ki kell emelni a családjukból, nekik magas minőségű, célzott szolgáltatásokat kellene nyújtani családias körülmények között. Ez közhelyszerű, több évtizedes evidenciája a gyerekvédelemnek, amit könnyű volna bizonyítani, ha valaki kíváncsi volna rá. Miközben látjuk a riasztó jeleket, a Széll Kálmán téri verekedés híre önhöz is eljutott. Nem tudhatjuk, hogy a tettesek valóban intézetis gyerekek voltak-e, de az biztos, hogy az Esze Tamás Gyermekotthon környékén egészen kicsi gyerekek randalíroznak. Emiatt két kérdés merül föl: mit keresnek ők egy ilyen intézményben, amikor a kormány döntése szerint 12 éven aluliakat nem lehetne elhelyezni intézetben vagy lakásotthonban, csak nevelőszülőnél? A másik kérdés az, hogy ha az intézményben hiányzik a szakemberek fele és a gondozás-nevelés szinte minden feltétele, mint a közelmúltbeli ombudsmani jelentés szerint az említett otthonban, akkor valójában mit tesz az állam, a fenntartó, hogy megvédje a leggyengébbeket és legrászorulóbbakat? Hihetetlen mértékű a fluktuáció és a munkaerő­hiány, de ennek oka nem csak a méltatlan anyagi és szakmai megbecsülés, hanem a megfelelő munkafeltételek hiánya is. Amint a családok, úgy a munkatársak sem férnek hozzá a gyerekek számára szükséges segítséghez, nincs pszichológus, nincs pszichiáter, nagy létszámúak a csoportok, rendkívül rosszul ellátottak az intézmények. Vagyis kiemelnek a családjából egy gyereket azért, mert a család segítség nélkül nem tudott megbirkózni a feladataival, és elhelyezik egy olyan – egyébként tízszer-százszor annyiba kerülő – gyermekintézményben, ahol ugyanúgy nem biztosítják a gyerekek számára elengedhetetlen szolgáltatásokat. Ezekből a feltételekből többnyire semmi sem teljesül. Nem az van, hogy a kormány nem költ olyasmire, ami nem térül meg cikluson belül? Ezért vannak ennél tovább tekintő uniós programok, és sok helyütt létezik megegyezés a politikai oldalak között ciklusokon átívelő reformokról. Azzal a hihetetlen kommunikációs apparátussal, amivel a kormány rendelkezik, akár jót is lehetne csinálni, nemcsak ellentétet szítani mindenki ellen. Javíthatatlanul optimista vagyok: ha erőfeszítést és szakértelmet befektetünk, akkor szívós munkával lehetne eredményeket elérni a gyermekvédelemben és a szegénység, a kirekesztés és az előítéletek elleni küzdelemben is. Nem leszek népszerű, de számomra felfoghatatlan, hogy az emberek 700 millió forintot összegyűjtenek azonnal egy kisgyerek gyógyítására, és fel sem merül, hogy ez állami kötelezettség volna. Persze mindannyian örülünk, ha egy kisgyerek segítséget kap, de nem ez volna a módja. Viszont ha arról van szó, hogy ne szegregáljanak gyerekeket, vagy hogy a szegény és a roma gyereknek ugyan­olyan egészségügyi ellátás, jól felszerelt iskola járjon, mint a többieknek, akkor ugyanaz a szolidaritás pillanatok alatt semmivé válik. Érdemes volna ezen dolgozni. 

Gödörben a szolidaritás

 „Nem a magyar kormány védelmében, hanem az igazságos megítélés kedvéért el kell mondani: a gyermekvédelem nem teljesít a fejlett országokban sem, ahol a konzervatív kormányok súlyos megszorításokat vezettek be a gyermekvédelmi megelőző és gondozási rendszerben”, mondja Herczog Mária, aki szerint nem kedveznek az idők a gyengék és elesettek védelmezésének. Gödörbe jutott az a gondolkodás, hogy mindannyiunknak az az érdeke, hogy a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai is tisztességes esélyekhez jussanak, hiszen nekik is azonosak a gyermeki, emberi jogaik. Húsz-harminc éve a kormányok és a közösségek támogatták a társadalmi szolidaritást – és persze a közgazdasági realitást – és gyerekjogi szempontú megközelítést alkalmazunk. Ugyanakkor a fejlődő világban vannak kedvező jelek: Herczog Máriáék több fejlődő országban dolgoznak az ottani gyermekvédelmi reformokon, és sok helyen érezhető a politikai, kormányzati elszántság, hogy a helyi oktatást, egészségügyet, szociális ellátást erősítsék, és a családok, helyi közösségek megerősítését célozzák, nem a családból való kiemelést.

Szerző
Frissítve: 2019.11.05. 16:04