gyermekvédelem;Herczog Mária;bántalmazás;

2019-11-03 08:00:00

A Nemzeti Bántalmazás Rendszere

Kiverték két fogát és eltörték több bordáját egy 15 éves fiúnak egy fiatalkorú banda tagjai a Széll Kálmán téren, kés is volt náluk. De ez a riport nem róluk szól. Nem is arról a 11 éves lányról, aki talán éppen a fogtörés, vérömlés idején ugrott le 15 éves szexpartneréről, amikor rájuk nyitott a gyermekfelügyelő. És nem is arról a fogyatékos óvodáskorúról, aki nevelőotthoni társai életét pokoli nyüszítéssel keseríti, de ha kiszabadul a rácsok közül, akkor máshogyan is. Ez a riport arról a gyermekvédelemről szól, amely újratermeli a nyomorúságot, erkölcs és gátlás nélküli fiatalokat nevel, túl nagy eséllyel prostituáltakat és börtönlakókat. Miközben a létező legjövedelmezőbb befektetés volna a szegénység és a tudatlanság felszámolására költeni az adóforintokat.

Nem tudjuk, mi történt azóta a súlyosan sérült fiúval, aki a forró augusztusi éjjelt a rendőrségen és a kórházban töltötte (édesapja elutasította az érdeklődést, már múlt időbe temették a történteket), de feltesszük, hogy amint a közösségi média haragra gyúló tagjaiban, úgy benne is elolvadt az elfogadás cigányokkal, intézetis (gyerekkori nevén zacis) verekedőkkel szemben. Nem tudjuk elítélni ezért. Más a helyzet a közönyös körmagyar fehérgallérosaival, akik úgy költenek 20 milliárddal többet az idei kormánypropagandára és szintén ennyivel többet a pénzügyi tárca Várba költözésére, hogy ennyiből vígan megoldhatnák azok boldogulását, akiknek a Jóisten fukarul mérte a javakat. Ennyit a költségvetési számmisztikáról, amit persze demagógiaként kezel az állam működésével megengedőbbek hányada.

Herczog Mária családszociológus, gyermekvédelmi szakember lesújtó véleménnyel van a kormány szociális és gyermekvédelmi intézkedéseiről, és úgy általában a szegénypolitikájáról. Azt mondja, a számvevőszék már 2000-ben megállapította, hogy nincs elég erőforrás az 1997-es gyermekvédelmi törvény végrehajtására, és a helyzet azóta csak romlott. „Egymásra rakódtak az évek, évtizedek bűnei, és ez az utóbbi tíz évben egészen katasztrofális mértékeket öltött. Ahogy az egészségügyet és az oktatást, úgy a gyermekvédelmet is lerohasztotta az erőforráshiány és a cinizmus, amivel a kormányzat ezeket a kérdéseket kezeli.”

A szakember egyetért több, az ágazatban dolgozó pszichológus véleményével, amely szerint a jelenlegi gyermekvédelem bántalmazó. „Ezt hívjuk intézményi vagy rendszerbántalmazásnak, ami sajnos minden pillanatban tetten érhető. Miután nagy a szakemberhiány, a dolgozók egy része kiégett, nélkülözi azokat a speciális felkészültségeket és lehetőségeket, amelyek ebben a helyzetben segítséget jelentenének a gyerekeknek. A fizikai feltételek is nagyon gyengék, ezért maga a rendszer is nagyon súlyosan bántalmazó, sokszor többet árt, mint az a környezet, ahonnan a gyerekeket kiemelték, mondja a családszociológus.

Egy dunántúli intézet munkatársa – aki a gyermekotthonokban dolgozóktól megszokottan nem nyilatkozhatott névvel – felcsattant, amikor meghallotta az egyébként általa is nagyra becsült szociológus véleményét. „Miért, az előző 30 év jobb volt?” – szegezte nekem a kérdést azoknak a méltatlan anyagi körülmények között dolgozóknak a felháborodásával, akik kötelező lojalitással védik a rendszert a teljes összeomlástól. Ismerős helyzet az egészségügyből, de a feladat itt egészen lélekölő. A munkatársak elvándorlása bántja az állandóságra, biztonságra vágyó gyerekeket, pszichológust hónapok óta nem találnak, a súlyos mentális zavarokkal küzdők ellátása megoldatlan, és ha kórházi ellátásra van szükség, a sürgősségi vagy gyermekpszichiátriai osztály alig várja, hogy megszabaduljon a kezelhetetlen problémától. „Nem tudni, mikor gyújtják rá a többiekre a gyermekotthont, mindig futni kell utánuk, és ennek a többiek isszák meg a levét”, magyarázza. Mint mondja: nincs intézmény a szakzsargonban kettős szükségletűnek mondott gyerekeknek, akik súlyos magatartászavarral és fogyatékossággal élnek. Nem lehet megoldani, hogy 12 év alatt mindenki „pótcsaládba” kerüljön, a mentálisan sérült gyerekek szinte esélytelenek. Az alulfizetett nevelőszülők nem tolonganak a feladatért, a hálózat javarészt idősebbekből áll.

A törvény szerint anyagi okból nem kerülhet állami gondozásba gyermek, „de bizony kerül!”. Az ellátási zavarok miatt óriási a teher rajtuk, kiégésveszélyben dolgoznak. Az ezt enyhíteni igyekvő esetmegbeszélő csoportok másfél éve működnek európai uniós programként. A nem jelentéktelen mennyiségű intézményi fejlesztésre szintén uniós forrásból futotta.

A dunántúli szakember úgy véli, a gondozottak között – egyébként a tágabb társadalomban is láthatóan – növekvő számban észlelhetők a súlyos magatartászavarok, és ezek egyre fiatalabb korban jelentkeznek. Tíz éve nem volt 12 éves gyerek a speciális szükségletűek intézményeiben, ma egyre több. A gyermekvédelmi szakember szerint a nevelőszülőkhöz kerülőknek akár 90 százaléka, viszont a gyermek- és lakásotthonokban élőknek csak 30-40 százaléka kap valódi esélyt a tisztes polgári életre. A majd’ kétharmadnyi többség élete könnyen siklik félre. Tizenévesként nem ritkán az otthonban szülnek, vannak olyan volt állami gondozottak, akiknek már az unokájuk is intézetis. Úgy öröklődnek a sorsok, akár kormányközeli körökben az offshore-portfóliók. A gyerekek fiatal felnőttként gyakran kötnek ki a szülői házban, ahonnan egykor elmenekültek, és megismétlik a szüleik hibáit, amelyektől szabadulni akarnak. Lehúzza őket a múlt.

Hisztire imádság

„Elkótyavetyélt mindent, pedig tízmilliós lakást tudott venni. De megjelent a családja. Nem tudom, mi lehet vele”, mondja Kati néni, a nyugdíjas nevelőszülő, aki három sajátjával együtt nyolc lányt nevelt, a befogadottak 4 és 6 (testvérek), 9, 12 és 17 évesen kerültek hozzá. Mindannyian kirepültek már. Napra pontosan tudja az elmúlt huszonöt év minden momentumát. Szereti a lányait, mindahányat. Ha elölről kezdené, ma sem döntene másként, pedig voltak a gyerekek cseperedésében dermesztő időszakok.

„Ez a lányom 9 évesen került hozzám, és csudára hisztis teremtés volt – meséli. – Mindent megpróbáltam, öleltem, lelkére beszéltem, nem hatott. Egyszer a templomba menet – katolikus vagyok, és ő szeretett odajárni – az ölembe ültettem. Együtt imádkoztunk. Ez megnyugtatta. Ez a lányka odavolt az apjáért.

Háromszor várta veszprémi láthatáson, hogy találkozhasson vele, hiába. Belebetegedett, még be is lázasodott. A szívem szakadt meg érte. Négy és fél év után, 13 évesen visszakérte az édesanyja, aki az új férjével és a kisfiukkal élt. De nem tudták fenntartani az albérletet, anyaotthonba kerültek. Az anya később hajléktalan lett, és miután gyerek nem kerülhet utcára, az apjához adták. Ő viszont csélcsap életet élt, hurcolta a nőihez. »Kati néni – mondta –, hát tehetek én róla, hogy előttem csinálták?« Egy nyáron még eljött hozzám, felöltöztettem, elsőáldozásra vittem, ajándékot vettem. Azóta nem hallottam felőle.”

Kati néni élete volt a gondoskodás. Amikor a férje meghalt, egy új jövevény hozta vissza az életbe, ismét tudott nevetni. Pedig nem volt egyszerű eset a 17 évesen érkezett lány sem. „Bement a hivatalba, hogy el akar jönni a szüleitől, mert ittak, napi szinten verték. Ahogy minden lányomat, őt is bemutattam a faluban, önkormányzatnál, templomban, boltban. Mondtam, a családunkhoz tartozik, szeressék.” Egyszer a leány kimaradhatott egy bálban, de nem jött meg a megbeszélt időre. Hajnalban tántorgott haza. A fiúk azzal itatták, hogy ha egyszerre dönti le, nem érzi annyira. Istentelenül berúgott, összehányta mindenét. Nevelőanyja hideg vízben józanította, mosdatta. „Gyerekem, olyan akarsz lenni, mint a szüleid, akik elől fejvesztve menekültél?”, kérdezte kicsapongó lányát. Aki ilyet többet nem tett.

A nevelőotthonokban magas a cigány gyerekek száma, de Kati néni fogadott lányai közül csak egynek cigány az apja. A nyomor színtelen, az ellátatlansághoz elég a mélyszegénység, egyezünk ki.

A ’90-es évek elején egy 4 és egy 6 éves testvérpár érkezett Kati néniék mindig élettel teli házába. A kicsi 10,3 kiló volt, alig tudott menni. Az anyja elhanyagolta. Tizenhat évesen elvitte a mentő a gimnáziumból, idegösszeomlást kapott. Nevelőanyja lélekszakadva rohant hozzá. „Nem engedtem, hogy pszichiátriára kerüljön, pedig óva intettek attól, hogy hazavigyem. Mondtam az orvosnak, a szeretet majd meggyógyítja.”

A lány azóta férjhez ment, majd elvált, gyereke nem lehet, de van párja, aki szereti. Szociális munkásként sérült gyerekekkel foglalkozik. A testvére 33 éves, kereskedelmi technikus. Az ellátmányából kis lakást vett. Ma a férjével él közösen vásárolt otthonban, gyerekszobával. Lakójára másfél éve várnak, az örökbefogadás nem megy gyorsan. Kati néni boldog. Sikerült.

A nevelőszülőségről azt mondja, nehéz szakma, a férje és lányai nélkül nem is ment volna. Már az 560 kérdéses teszten elakadnak sokan. Hatalmas dokumentációval jár, évente részletes beszámolóírás, számlák gyűjtése mindenről, a meglepetésszerű ellenőrzések fogadása (egyszer esküvőre vásárolt ruhát egy tízévessel, amikor az igazgató, a gyámügyvezető állt odahaza a kerítése előtt), a revíziókor a lányok holmijainak a megszámolása az alsóneműkig bezárólag, a vagyonkezelésük, tehát a felelősség hatalmas a fizetséghez képest.

A nyugdíja özvegyi és nevelőszülői pótlékkal sincs 90 ezer forint. Utóbbit háromszor emelte Magyarország Kormánya az elmúlt két évben, amióta nyugdíjas, 1250, 350 és 35 forinttal.  

Szédítő körhinta

„Egyszer apám megjelent előttem és sírt, lehajtott fejjel guggolt előttem, fogta a kezem. Valamiért nem emlékszem, hogy anyám mit csinált. (…) Odajött egy idegen néni, aki valamit mondott, de én rosszul voltam a hintán. Csak később jöttem rá, hogy egy gyermekvédelmi intézetben hagytak.” Így emlékszik vissza élete első emlékeinek egyikére Biró Márta. A siófoki asszonynak a minap jelent meg Életem leckéi címmel megírt élettörténete, amellyel reményt és erőt akar adni azoknak, akiknek szükségük van erre. A „Biromakönyvem” blogon is megosztja gondola­tait, és előadásokkal, fórumokkal is szeretne segíteni. Ötévesen hagyták a nagykanizsai intézetben.

„Megjelent egy rendezett, 50 év körüli nő, aki kézen fogott és azt mondta, megyünk haza. Nem akartam, de kellett. Ott is napokig fáztam, pedig nagyon jól szituált család volt. Alig mertem enni, féltem, nem akartam ott lenni. Idővel összebarátkoztunk, szerettek, de százszor írtam fel a hátsó vaskerítésre téglaforgáccsal, hogy Anyu, anyu... Szegény Kati néni sírt, és amikor jöttek a szüleim értem, nem akart kiadni, én pedig sírva toporzékoltam – két év után is –, hogy az anyukám kell. Ő akkor már tudta, amit én csak utána, fiatalként: jobb lett volna, ha soha nem jönnek értem.”

De akkor vágyott a szüleire. Ez az érzés, mondja, soha nem múlik el, és ez ösztönözte, hogy a gyermekét biztonságban nevelje fel. A férje, az ő szülei voltak a családja, az apja, az anyja, a háttere. Ebbe kapaszkodott. „Mert igenis, százszor is talpra lehet állni, mindig van kiút.”

Megtanulta, csak akkor szabad gyereket vállalni, amikor a feltételek biztosítottak. Hogy soha ne kerüljenek a gondozottak gyermekei gondozásba. „Gyermekként megálmodtam, hogyan akarok élni, mit nem szeretnék. Alig vártam, hogy elhagyhassam a szüleimet, kizárjam őket az életemből. Az első fizetésemért eljöttek, mert éheztek. Nem adtam nekik. Munkaképesek voltak, nem is engedtem őket többé közel magamhoz.” Biró Márta szerint a legtöbben a felnőttéletbe kikerülve buknak el, mert nincs szakmájuk, kitartásuk, otthonuk. Szerinte a falvakban olcsón lehetne megoldást teremteni a lakhatásra, és ott akár gazdálkodhatnának is. De egyedül nagy eséllyel visszazuhannak abba a nihilbe, ahol gyerekként elhagyták őket.

Manapság éppen a 18 évesnél idősebbek utógondozása sorvad el, mert annyi az új állami gondozott, hogy nem marad erőforrás rájuk, írta egy éve az Index. 2007-ben még 21 ezren, tíz évre rá már több mint 23 ezren voltak állami gondozásban. A 0–3 évesek száma nőtt legnagyobb mértékben, majdnem megduplázódott.  

Életmentő tákolmány

Kovács Mátyás alig egyéves volt, amikor a somogyvár-besliahegyi viskójuk félig összedőlt. Öccse akkoriban született. Mindkettejüket állami gondozásba adták, a marcali intézetbe kerültek.

„Apám nem él, felakasztotta magát, anyám félévente jelentkezik, de se felé, se a négy féltestvérem felé nem alakult ki érzelmi kötődés bennem. Az első emlékem az intézethez kötődik, vas­ágyas szoba, padló szőnyeggel. Az egyik éjjel – hároméves lehettem – a velem szemben lévő társammal beszélgettem, amikor hatalmas csö­römpöléssel betört az ablak. Valaki szórakozásból bedobta. Annyira megijedtem, hogy amint visszaugrottam az ágyamba, lefejeltem az ágyat, kitört a fogam”, meséli Mátyás. Az intézethez semmi jó emlék nem köti, elviselhető volt ugyan, de kellemetlen. Olyasmire emlékszik, hogy behoznak egy síró csecsemőt, és mentősök fürdetik egy kádban, vagy hogy öntudatlanul abúzálják és köpködik egymást, és persze megvan a kék Opel, amivel hazavitték a későbbi nevelőszülei.

„Hétéves voltam, és a családi legenda szerint mama és papa eljöttek, hogy két cigány gyereket válasszanak, akit nevelhetnek, de nem tudtak választani, mert odamentem hozzájuk, és megfogtam papa kezét. Így találtam meg őket én.” Mátyás és öccse, Márk így került nevelőszülőkhöz. Akkoriban elvitték őket az anyjukhoz látogatóba, ahol látva a düledező tákolmányt és a benne élő féltestvéreit, nem akart maradni. Haza akart menni. Sokáig gondot okozott neki, hogy kifejezze az érzelmeit, nem tudta, mi az, hogy szeretni, és milyen szeretve lenni. Azt gondolta, talán sosem lesz képes erre. A bodrogi baptista felekezet iskolájába került, ahol elkezdte önmaga megismerését, elfogadását, értékelését, s ezzel egy értékrend kialakítását. Ebben a nevelőszülei segítették, minden este meséltek nekik, a történeteket memorizálták, értelmezték.Mamája a zűrös gyerekeket nevelő Zita otthonban dolgozott, ahol szerették s tisztelték, értett a gyerekek nyelvén. Bár felvették volna a neves Toldi gimnázium drámatagozatára, de ő inkább faipari technikusi végzettséget szerzett az érettségi mellé, miközben minden lehetőséget megragadott a versmondásra, filmkészítésre, előadás-rendezésre. Két éve novellapályázatot is nyert.

A fiatalember ma a rászoruló, részben roma tehetségeket felkaroló – Nyári Oszkár és Tóth Géza színművész-rendezők vezette – Karaván Társulat asszisztense-színésze, drámapedagógiai foglalkozásokat tart egy katolikus közösségben, és rendezett programot a Zitában is. A Kaposvári Egyetem tanítószakára jár, színművészeti és rendező szakos felvételikre készül. Mondhatni, sínen van. „Sokat tanultam, tanulok, párkapcsolatban és más viszonylatokban, és néha egészen elképesztő, mennyire nem ismerem magam”, mondja Mátyás. Nagyon jó, nyugtatom, hogy a legnagyobb problémáinak egyike egy általános civilizációs jelenség, amit sokakkal ellentétben ő legalább felismer.  

Tiltás, tűréssel támogatás

Az ágazatban dolgozók lelkére van kötve, hogy a kormányhivatalok sajtósa az illetékes gyermekvédelmi ügyekben. Közösségi portálos fórumaikon zárt körben, egymás között osztják meg aggódó gondolataikat. Lojalitásuk erős, de sokaké fogytán. Egyikük úgy fogalmazott: ha jó tíz éve megkérdezték volna, mi a baj a gyermekvédelemmel, elkezdte volna sorolni. Ma más a helyzet. „Nem mondhatom, hogy az úgy rossz, ahogyan van, de hogy alapjaiban kell megreformálni, abban biztos vagyok.”

Időközben a Budapesti Rend­őr-főkapitányság elfogta a 15 éves fiú bántalmazóit, az elkövetők 13, 14 és 15 évesek, az eljárás folyamatban. Intézetis bűncselekményekről nincs statisztika, ilyenről nem beszélhetnek. A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság sem tette meg lapzártánkig, de sosem késő.