A Nemzeti Bántalmazás Rendszere

Publikálás dátuma
2019.11.03. 08:00

Fotó: illusztráció / Shutterstock
Kiverték két fogát és eltörték több bordáját egy 15 éves fiúnak egy fiatalkorú banda tagjai a Széll Kálmán téren, kés is volt náluk. De ez a riport nem róluk szól. Nem is arról a 11 éves lányról, aki talán éppen a fogtörés, vérömlés idején ugrott le 15 éves szexpartneréről, amikor rájuk nyitott a gyermekfelügyelő. És nem is arról a fogyatékos óvodáskorúról, aki nevelőotthoni társai életét pokoli nyüszítéssel keseríti, de ha kiszabadul a rácsok közül, akkor máshogyan is. Ez a riport arról a gyermekvédelemről szól, amely újratermeli a nyomorúságot, erkölcs és gátlás nélküli fiatalokat nevel, túl nagy eséllyel prostituáltakat és börtönlakókat. Miközben a létező legjövedelmezőbb befektetés volna a szegénység és a tudatlanság felszámolására költeni az adóforintokat.
Nem tudjuk, mi történt azóta a súlyosan sérült fiúval, aki a forró augusztusi éjjelt a rendőrségen és a kórházban töltötte (édesapja elutasította az érdeklődést, már múlt időbe temették a történteket), de feltesszük, hogy amint a közösségi média haragra gyúló tagjaiban, úgy benne is elolvadt az elfogadás cigányokkal, intézetis (gyerekkori nevén zacis) verekedőkkel szemben. Nem tudjuk elítélni ezért. Más a helyzet a közönyös körmagyar fehérgallérosaival, akik úgy költenek 20 milliárddal többet az idei kormánypropagandára és szintén ennyivel többet a pénzügyi tárca Várba költözésére, hogy ennyiből vígan megoldhatnák azok boldogulását, akiknek a Jóisten fukarul mérte a javakat. Ennyit a költségvetési számmisztikáról, amit persze demagógiaként kezel az állam működésével megengedőbbek hányada. Herczog Mária családszociológus, gyermekvédelmi szakember lesújtó véleménnyel van a kormány szociális és gyermekvédelmi intézkedéseiről, és úgy általában a szegénypolitikájáról. Azt mondja, a számvevőszék már 2000-ben megállapította, hogy nincs elég erőforrás az 1997-es gyermekvédelmi törvény végrehajtására, és a helyzet azóta csak romlott. „Egymásra rakódtak az évek, évtizedek bűnei, és ez az utóbbi tíz évben egészen katasztrofális mértékeket öltött. Ahogy az egészségügyet és az oktatást, úgy a gyermekvédelmet is lerohasztotta az erőforráshiány és a cinizmus, amivel a kormányzat ezeket a kérdéseket kezeli.” A szakember egyetért több, az ágazatban dolgozó pszichológus véleményével, amely szerint a jelenlegi gyermekvédelem bántalmazó. „Ezt hívjuk intézményi vagy rendszerbántalmazásnak, ami sajnos minden pillanatban tetten érhető. Miután nagy a szakemberhiány, a dolgozók egy része kiégett, nélkülözi azokat a speciális felkészültségeket és lehetőségeket, amelyek ebben a helyzetben segítséget jelentenének a gyerekeknek. A fizikai feltételek is nagyon gyengék, ezért maga a rendszer is nagyon súlyosan bántalmazó, sokszor többet árt, mint az a környezet, ahonnan a gyerekeket kiemelték, mondja a családszociológus.
Egy dunántúli intézet munkatársa – aki a gyermekotthonokban dolgozóktól megszokottan nem nyilatkozhatott névvel – felcsattant, amikor meghallotta az egyébként általa is nagyra becsült szociológus véleményét. „Miért, az előző 30 év jobb volt?” – szegezte nekem a kérdést azoknak a méltatlan anyagi körülmények között dolgozóknak a felháborodásával, akik kötelező lojalitással védik a rendszert a teljes összeomlástól. Ismerős helyzet az egészségügyből, de a feladat itt egészen lélekölő. A munkatársak elvándorlása bántja az állandóságra, biztonságra vágyó gyerekeket, pszichológust hónapok óta nem találnak, a súlyos mentális zavarokkal küzdők ellátása megoldatlan, és ha kórházi ellátásra van szükség, a sürgősségi vagy gyermekpszichiátriai osztály alig várja, hogy megszabaduljon a kezelhetetlen problémától. „Nem tudni, mikor gyújtják rá a többiekre a gyermekotthont, mindig futni kell utánuk, és ennek a többiek isszák meg a levét”, magyarázza. Mint mondja: nincs intézmény a szakzsargonban kettős szükségletűnek mondott gyerekeknek, akik súlyos magatartászavarral és fogyatékossággal élnek. Nem lehet megoldani, hogy 12 év alatt mindenki „pótcsaládba” kerüljön, a mentálisan sérült gyerekek szinte esélytelenek. Az alulfizetett nevelőszülők nem tolonganak a feladatért, a hálózat javarészt idősebbekből áll. A törvény szerint anyagi okból nem kerülhet állami gondozásba gyermek, „de bizony kerül!”. Az ellátási zavarok miatt óriási a teher rajtuk, kiégésveszélyben dolgoznak. Az ezt enyhíteni igyekvő esetmegbeszélő csoportok másfél éve működnek európai uniós programként. A nem jelentéktelen mennyiségű intézményi fejlesztésre szintén uniós forrásból futotta. A dunántúli szakember úgy véli, a gondozottak között – egyébként a tágabb társadalomban is láthatóan – növekvő számban észlelhetők a súlyos magatartászavarok, és ezek egyre fiatalabb korban jelentkeznek. Tíz éve nem volt 12 éves gyerek a speciális szükségletűek intézményeiben, ma egyre több. A gyermekvédelmi szakember szerint a nevelőszülőkhöz kerülőknek akár 90 százaléka, viszont a gyermek- és lakásotthonokban élőknek csak 30-40 százaléka kap valódi esélyt a tisztes polgári életre. A majd’ kétharmadnyi többség élete könnyen siklik félre. Tizenévesként nem ritkán az otthonban szülnek, vannak olyan volt állami gondozottak, akiknek már az unokájuk is intézetis. Úgy öröklődnek a sorsok, akár kormányközeli körökben az offshore-portfóliók. A gyerekek fiatal felnőttként gyakran kötnek ki a szülői házban, ahonnan egykor elmenekültek, és megismétlik a szüleik hibáit, amelyektől szabadulni akarnak. Lehúzza őket a múlt.

Hisztire imádság

„Elkótyavetyélt mindent, pedig tízmilliós lakást tudott venni. De megjelent a családja. Nem tudom, mi lehet vele”, mondja Kati néni, a nyugdíjas nevelőszülő, aki három sajátjával együtt nyolc lányt nevelt, a befogadottak 4 és 6 (testvérek), 9, 12 és 17 évesen kerültek hozzá. Mindannyian kirepültek már. Napra pontosan tudja az elmúlt huszonöt év minden momentumát. Szereti a lányait, mindahányat. Ha elölről kezdené, ma sem döntene másként, pedig voltak a gyerekek cseperedésében dermesztő időszakok. „Ez a lányom 9 évesen került hozzám, és csudára hisztis teremtés volt – meséli. – Mindent megpróbáltam, öleltem, lelkére beszéltem, nem hatott. Egyszer a templomba menet – katolikus vagyok, és ő szeretett odajárni – az ölembe ültettem. Együtt imádkoztunk. Ez megnyugtatta. Ez a lányka odavolt az apjáért. Háromszor várta veszprémi láthatáson, hogy találkozhasson vele, hiába. Belebetegedett, még be is lázasodott. A szívem szakadt meg érte. Négy és fél év után, 13 évesen visszakérte az édesanyja, aki az új férjével és a kisfiukkal élt. De nem tudták fenntartani az albérletet, anyaotthonba kerültek. Az anya később hajléktalan lett, és miután gyerek nem kerülhet utcára, az apjához adták. Ő viszont csélcsap életet élt, hurcolta a nőihez. »Kati néni – mondta –, hát tehetek én róla, hogy előttem csinálták?« Egy nyáron még eljött hozzám, felöltöztettem, elsőáldozásra vittem, ajándékot vettem. Azóta nem hallottam felőle.” Kati néni élete volt a gondoskodás. Amikor a férje meghalt, egy új jövevény hozta vissza az életbe, ismét tudott nevetni. Pedig nem volt egyszerű eset a 17 évesen érkezett lány sem. „Bement a hivatalba, hogy el akar jönni a szüleitől, mert ittak, napi szinten verték. Ahogy minden lányomat, őt is bemutattam a faluban, önkormányzatnál, templomban, boltban. Mondtam, a családunkhoz tartozik, szeressék.” Egyszer a leány kimaradhatott egy bálban, de nem jött meg a megbeszélt időre. Hajnalban tántorgott haza. A fiúk azzal itatták, hogy ha egyszerre dönti le, nem érzi annyira. Istentelenül berúgott, összehányta mindenét. Nevelőanyja hideg vízben józanította, mosdatta. „Gyerekem, olyan akarsz lenni, mint a szüleid, akik elől fejvesztve menekültél?”, kérdezte kicsapongó lányát. Aki ilyet többet nem tett. A nevelőotthonokban magas a cigány gyerekek száma, de Kati néni fogadott lányai közül csak egynek cigány az apja. A nyomor színtelen, az ellátatlansághoz elég a mélyszegénység, egyezünk ki. A ’90-es évek elején egy 4 és egy 6 éves testvérpár érkezett Kati néniék mindig élettel teli házába. A kicsi 10,3 kiló volt, alig tudott menni. Az anyja elhanyagolta. Tizenhat évesen elvitte a mentő a gimnáziumból, idegösszeomlást kapott. Nevelőanyja lélekszakadva rohant hozzá. „Nem engedtem, hogy pszichiátriára kerüljön, pedig óva intettek attól, hogy hazavigyem. Mondtam az orvosnak, a szeretet majd meggyógyítja.” A lány azóta férjhez ment, majd elvált, gyereke nem lehet, de van párja, aki szereti. Szociális munkásként sérült gyerekekkel foglalkozik. A testvére 33 éves, kereskedelmi technikus. Az ellátmányából kis lakást vett. Ma a férjével él közösen vásárolt otthonban, gyerekszobával. Lakójára másfél éve várnak, az örökbefogadás nem megy gyorsan. Kati néni boldog. Sikerült. A nevelőszülőségről azt mondja, nehéz szakma, a férje és lányai nélkül nem is ment volna. Már az 560 kérdéses teszten elakadnak sokan. Hatalmas dokumentációval jár, évente részletes beszámolóírás, számlák gyűjtése mindenről, a meglepetésszerű ellenőrzések fogadása (egyszer esküvőre vásárolt ruhát egy tízévessel, amikor az igazgató, a gyámügyvezető állt odahaza a kerítése előtt), a revíziókor a lányok holmijainak a megszámolása az alsóneműkig bezárólag, a vagyonkezelésük, tehát a felelősség hatalmas a fizetséghez képest. A nyugdíja özvegyi és nevelőszülői pótlékkal sincs 90 ezer forint. Utóbbit háromszor emelte Magyarország Kormánya az elmúlt két évben, amióta nyugdíjas, 1250, 350 és 35 forinttal.  

Szédítő körhinta

„Egyszer apám megjelent előttem és sírt, lehajtott fejjel guggolt előttem, fogta a kezem. Valamiért nem emlékszem, hogy anyám mit csinált. (…) Odajött egy idegen néni, aki valamit mondott, de én rosszul voltam a hintán. Csak később jöttem rá, hogy egy gyermekvédelmi intézetben hagytak.” Így emlékszik vissza élete első emlékeinek egyikére Biró Márta. A siófoki asszonynak a minap jelent meg Életem leckéi címmel megírt élettörténete, amellyel reményt és erőt akar adni azoknak, akiknek szükségük van erre. A „Biromakönyvem” blogon is megosztja gondola­tait, és előadásokkal, fórumokkal is szeretne segíteni. Ötévesen hagyták a nagykanizsai intézetben. „Megjelent egy rendezett, 50 év körüli nő, aki kézen fogott és azt mondta, megyünk haza. Nem akartam, de kellett. Ott is napokig fáztam, pedig nagyon jól szituált család volt. Alig mertem enni, féltem, nem akartam ott lenni. Idővel összebarátkoztunk, szerettek, de százszor írtam fel a hátsó vaskerítésre téglaforgáccsal, hogy Anyu, anyu... Szegény Kati néni sírt, és amikor jöttek a szüleim értem, nem akart kiadni, én pedig sírva toporzékoltam – két év után is –, hogy az anyukám kell. Ő akkor már tudta, amit én csak utána, fiatalként: jobb lett volna, ha soha nem jönnek értem.” De akkor vágyott a szüleire. Ez az érzés, mondja, soha nem múlik el, és ez ösztönözte, hogy a gyermekét biztonságban nevelje fel. A férje, az ő szülei voltak a családja, az apja, az anyja, a háttere. Ebbe kapaszkodott. „Mert igenis, százszor is talpra lehet állni, mindig van kiút.” Megtanulta, csak akkor szabad gyereket vállalni, amikor a feltételek biztosítottak. Hogy soha ne kerüljenek a gondozottak gyermekei gondozásba. „Gyermekként megálmodtam, hogyan akarok élni, mit nem szeretnék. Alig vártam, hogy elhagyhassam a szüleimet, kizárjam őket az életemből. Az első fizetésemért eljöttek, mert éheztek. Nem adtam nekik. Munkaképesek voltak, nem is engedtem őket többé közel magamhoz.” Biró Márta szerint a legtöbben a felnőttéletbe kikerülve buknak el, mert nincs szakmájuk, kitartásuk, otthonuk. Szerinte a falvakban olcsón lehetne megoldást teremteni a lakhatásra, és ott akár gazdálkodhatnának is. De egyedül nagy eséllyel visszazuhannak abba a nihilbe, ahol gyerekként elhagyták őket. Manapság éppen a 18 évesnél idősebbek utógondozása sorvad el, mert annyi az új állami gondozott, hogy nem marad erőforrás rájuk, írta egy éve az Index. 2007-ben még 21 ezren, tíz évre rá már több mint 23 ezren voltak állami gondozásban. A 0–3 évesek száma nőtt legnagyobb mértékben, majdnem megduplázódott.  

Életmentő tákolmány

Kovács Mátyás alig egyéves volt, amikor a somogyvár-besliahegyi viskójuk félig összedőlt. Öccse akkoriban született. Mindkettejüket állami gondozásba adták, a marcali intézetbe kerültek. „Apám nem él, felakasztotta magát, anyám félévente jelentkezik, de se felé, se a négy féltestvérem felé nem alakult ki érzelmi kötődés bennem. Az első emlékem az intézethez kötődik, vas­ágyas szoba, padló szőnyeggel. Az egyik éjjel – hároméves lehettem – a velem szemben lévő társammal beszélgettem, amikor hatalmas csö­römpöléssel betört az ablak. Valaki szórakozásból bedobta. Annyira megijedtem, hogy amint visszaugrottam az ágyamba, lefejeltem az ágyat, kitört a fogam”, meséli Mátyás. Az intézethez semmi jó emlék nem köti, elviselhető volt ugyan, de kellemetlen. Olyasmire emlékszik, hogy behoznak egy síró csecsemőt, és mentősök fürdetik egy kádban, vagy hogy öntudatlanul abúzálják és köpködik egymást, és persze megvan a kék Opel, amivel hazavitték a későbbi nevelőszülei. „Hétéves voltam, és a családi legenda szerint mama és papa eljöttek, hogy két cigány gyereket válasszanak, akit nevelhetnek, de nem tudtak választani, mert odamentem hozzájuk, és megfogtam papa kezét. Így találtam meg őket én.” Mátyás és öccse, Márk így került nevelőszülőkhöz. Akkoriban elvitték őket az anyjukhoz látogatóba, ahol látva a düledező tákolmányt és a benne élő féltestvéreit, nem akart maradni. Haza akart menni. Sokáig gondot okozott neki, hogy kifejezze az érzelmeit, nem tudta, mi az, hogy szeretni, és milyen szeretve lenni. Azt gondolta, talán sosem lesz képes erre. A bodrogi baptista felekezet iskolájába került, ahol elkezdte önmaga megismerését, elfogadását, értékelését, s ezzel egy értékrend kialakítását. Ebben a nevelőszülei segítették, minden este meséltek nekik, a történeteket memorizálták, értelmezték.Mamája a zűrös gyerekeket nevelő Zita otthonban dolgozott, ahol szerették s tisztelték, értett a gyerekek nyelvén. Bár felvették volna a neves Toldi gimnázium drámatagozatára, de ő inkább faipari technikusi végzettséget szerzett az érettségi mellé, miközben minden lehetőséget megragadott a versmondásra, filmkészítésre, előadás-rendezésre. Két éve novellapályázatot is nyert. A fiatalember ma a rászoruló, részben roma tehetségeket felkaroló – Nyári Oszkár és Tóth Géza színművész-rendezők vezette – Karaván Társulat asszisztense-színésze, drámapedagógiai foglalkozásokat tart egy katolikus közösségben, és rendezett programot a Zitában is. A Kaposvári Egyetem tanítószakára jár, színművészeti és rendező szakos felvételikre készül. Mondhatni, sínen van. „Sokat tanultam, tanulok, párkapcsolatban és más viszonylatokban, és néha egészen elképesztő, mennyire nem ismerem magam”, mondja Mátyás. Nagyon jó, nyugtatom, hogy a legnagyobb problémáinak egyike egy általános civilizációs jelenség, amit sokakkal ellentétben ő legalább felismer.  

Tiltás, tűréssel támogatás

Az ágazatban dolgozók lelkére van kötve, hogy a kormányhivatalok sajtósa az illetékes gyermekvédelmi ügyekben. Közösségi portálos fórumaikon zárt körben, egymás között osztják meg aggódó gondolataikat. Lojalitásuk erős, de sokaké fogytán. Egyikük úgy fogalmazott: ha jó tíz éve megkérdezték volna, mi a baj a gyermekvédelemmel, elkezdte volna sorolni. Ma más a helyzet. „Nem mondhatom, hogy az úgy rossz, ahogyan van, de hogy alapjaiban kell megreformálni, abban biztos vagyok.” Időközben a Budapesti Rend­őr-főkapitányság elfogta a 15 éves fiú bántalmazóit, az elkövetők 13, 14 és 15 évesek, az eljárás folyamatban. Intézetis bűncselekményekről nincs statisztika, ilyenről nem beszélhetnek. A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság sem tette meg lapzártánkig, de sosem késő.

A legkiszolgáltatottabbak nem számítanak

A szegénység és a pénztelenség elviszi a figyelmet arról, hogy az életminőség nemcsak a gazdasági mutatókkal írható le, sőt elsősorban nem azzal. Ahhoz nem kell szegénynek lennie valakinek ma Magyarországon, hogy ne tudjon tisztességes egészségügyi ellátáshoz jutni. Egyszerűen nem elérhetők bizonyos ellátások – mondja Herczog Mária, a Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület elnöke, aki az állami gondoskodásban élő gyerekek megfelelő ellátásáról szóló tízéves ENSZ-kézikönyv magyar fordítását lektorálja. A gyermekvédelem megannyi fogyatékossága nem csak tünete a mélyebb szociális problémáknak? Az alapkérdés valójában az, miért nem történnek meg azok a fejlesztések, változtatások az egészségügyben, az oktatásban, a szo­ciá­lis ellátásban, amelyek – szemben a kormányzati retorikával – tényleg a családok megtartó képességét erősítenék. Az már egy következő kérdés, hogy ha a gyereket ki kell emelni a családból, akkor azt jól és helyesen tesszük-e. De a családban maradó rászorulók nagy része sem megfelelő segítséget. Ez ugyanaz a probléma, amit az oktatásügyben, az egészségügyben és a szociális ellátásban látunk: akiknek sokszoros előnyt, jóllétet és boldog életet jelentene a gondoskodás – vagyis a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportokból érkező gyerekeknek –, ők nem számítanak. Pedig sok helyütt befektetésként tekintenek rájuk. Kutatások igazolják világszerte, hogy a gyerekekbe való befektetés térül meg a legsokszorosabban. De a közösség, az állam nem értékeli a sokszoros megtérülést 15-20 éves időtávban, mert az nem magánzsebekbe menne. Miközben a közösség nem érzékeli, hogy ha lemond a lakosság jelentős, immár mintegy 40 százalékáról, a létminimum alatt élőkről, akkor ennek hosszú távú hatásai lesznek az ő életminőségére is. És bár ez nem magyar jelenség, a hazai helyzet katasztrofális. A legtöbbször gazdasági ellehetetlenülésről beszélünk, de az emberek mentális állapota, közérzete, az egészséges élethez való hozzáférésüknek a lehetőségei is aggasztóak. Mit érez ebből a gyermekvédelem? Nem egy olyan magyar megye van, ahol egyetlen gyermekpszichiáter sem működik, szakorvosi, pszichológusi vizsgálatokra hónapokat kell várni akkor is, ha valaki fizetni tud érte, mert nem elérhetők, kevesen vannak. Az állami gondoskodásba kerülők azokat az univerzálisan és ingyenesen elérhető alapszolgáltatásokat sem kapják meg, amelyek minden magyar állampolgárt megilletnek a jövedelmi viszonyaitól függetlenül. A magas minőségű egészségügyi, a kora gyerekkori, az óvodai és általános iskolai oktatáshoz kapcsolódó és a szociális ellátások is elégtelenek. Az ombudsmani vizsgálat szerint a törvényi tiltás ellenére a gyerekek egyharmadát anyagi okból emelik ki a családból, és a döntések meghozói még csak nem is röstellik megtenni és leírni e jogtalanságot. Nem kell elszánt gyerekvédőnek lenni ahhoz, hogy megértsük: a gyerekvédelemben rosszul elégedett milliárdokat jól is el lehetne költeni célzott család- és gyerekvédelemre, megelőzésre, korai segítségnyújtásra. Akiket viszont ki kell emelni a családjukból, nekik magas minőségű, célzott szolgáltatásokat kellene nyújtani családias körülmények között. Ez közhelyszerű, több évtizedes evidenciája a gyerekvédelemnek, amit könnyű volna bizonyítani, ha valaki kíváncsi volna rá. Miközben látjuk a riasztó jeleket, a Széll Kálmán téri verekedés híre önhöz is eljutott. Nem tudhatjuk, hogy a tettesek valóban intézetis gyerekek voltak-e, de az biztos, hogy az Esze Tamás Gyermekotthon környékén egészen kicsi gyerekek randalíroznak. Emiatt két kérdés merül föl: mit keresnek ők egy ilyen intézményben, amikor a kormány döntése szerint 12 éven aluliakat nem lehetne elhelyezni intézetben vagy lakásotthonban, csak nevelőszülőnél? A másik kérdés az, hogy ha az intézményben hiányzik a szakemberek fele és a gondozás-nevelés szinte minden feltétele, mint a közelmúltbeli ombudsmani jelentés szerint az említett otthonban, akkor valójában mit tesz az állam, a fenntartó, hogy megvédje a leggyengébbeket és legrászorulóbbakat? Hihetetlen mértékű a fluktuáció és a munkaerő­hiány, de ennek oka nem csak a méltatlan anyagi és szakmai megbecsülés, hanem a megfelelő munkafeltételek hiánya is. Amint a családok, úgy a munkatársak sem férnek hozzá a gyerekek számára szükséges segítséghez, nincs pszichológus, nincs pszichiáter, nagy létszámúak a csoportok, rendkívül rosszul ellátottak az intézmények. Vagyis kiemelnek a családjából egy gyereket azért, mert a család segítség nélkül nem tudott megbirkózni a feladataival, és elhelyezik egy olyan – egyébként tízszer-százszor annyiba kerülő – gyermekintézményben, ahol ugyanúgy nem biztosítják a gyerekek számára elengedhetetlen szolgáltatásokat. Ezekből a feltételekből többnyire semmi sem teljesül. Nem az van, hogy a kormány nem költ olyasmire, ami nem térül meg cikluson belül? Ezért vannak ennél tovább tekintő uniós programok, és sok helyütt létezik megegyezés a politikai oldalak között ciklusokon átívelő reformokról. Azzal a hihetetlen kommunikációs apparátussal, amivel a kormány rendelkezik, akár jót is lehetne csinálni, nemcsak ellentétet szítani mindenki ellen. Javíthatatlanul optimista vagyok: ha erőfeszítést és szakértelmet befektetünk, akkor szívós munkával lehetne eredményeket elérni a gyermekvédelemben és a szegénység, a kirekesztés és az előítéletek elleni küzdelemben is. Nem leszek népszerű, de számomra felfoghatatlan, hogy az emberek 700 millió forintot összegyűjtenek azonnal egy kisgyerek gyógyítására, és fel sem merül, hogy ez állami kötelezettség volna. Persze mindannyian örülünk, ha egy kisgyerek segítséget kap, de nem ez volna a módja. Viszont ha arról van szó, hogy ne szegregáljanak gyerekeket, vagy hogy a szegény és a roma gyereknek ugyan­olyan egészségügyi ellátás, jól felszerelt iskola járjon, mint a többieknek, akkor ugyanaz a szolidaritás pillanatok alatt semmivé válik. Érdemes volna ezen dolgozni. 

Gödörben a szolidaritás

 „Nem a magyar kormány védelmében, hanem az igazságos megítélés kedvéért el kell mondani: a gyermekvédelem nem teljesít a fejlett országokban sem, ahol a konzervatív kormányok súlyos megszorításokat vezettek be a gyermekvédelmi megelőző és gondozási rendszerben”, mondja Herczog Mária, aki szerint nem kedveznek az idők a gyengék és elesettek védelmezésének. Gödörbe jutott az a gondolkodás, hogy mindannyiunknak az az érdeke, hogy a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai is tisztességes esélyekhez jussanak, hiszen nekik is azonosak a gyermeki, emberi jogaik. Húsz-harminc éve a kormányok és a közösségek támogatták a társadalmi szolidaritást – és persze a közgazdasági realitást – és gyerekjogi szempontú megközelítést alkalmazunk. Ugyanakkor a fejlődő világban vannak kedvező jelek: Herczog Máriáék több fejlődő országban dolgoznak az ottani gyermekvédelmi reformokon, és sok helyen érezhető a politikai, kormányzati elszántság, hogy a helyi oktatást, egészségügyet, szociális ellátást erősítsék, és a családok, helyi közösségek megerősítését célozzák, nem a családból való kiemelést.

Szerző
Frissítve: 2019.11.05. 16:04

Heti abszurd: Felperzselt föld

Publikálás dátuma
2019.11.03. 07:35

Fotó: Facebook
„János, maga éjjel kimegy, viheti a szolgálati járművet, és a Janka utcai iskolát felrobbantja. A kerületi védelmi gárda mindent aláaknázott, így nem lehet gond, Ernő és csapata a szennyvíztelepet intézi, Karcsiék pedig felgyújtják a szakorvosi rendelőt és a könyvtárat. Az önkormányzati hivatalt saját magam repítem a levegőbe! Éljen a haza!” Az önkormányzati rendszerváltás áldozatokkal jár. Van olyan hivatal, ahol negyven dolgozónak veszett nyoma hirtelen, és csak remélni tudjuk, hogy nem kollektív öngyilkosságba menekültek. Kósza hírek terjengnek arról is, hogy a bukott vezetők, egy erre a célra létesített központi pénzügyi alapból, lefagyaszthatják magukat és közvetlen munkatársaikat, hogy majd a szebb jövő beköszöntekor felolvasszák őket és visszafoglalják azt, amit most elvettek tőlük. A gyávább városvezetők sem a ciánt (azzal tuti nincs visszatérés a hatalomba), sem a nitrogént nem merték volna megkockáztatni, éveket tölteni mínusz 210 fokban a nitrogénnel teli hordókban, ők menekülés közben csupán iratokat daráltak, merevlemezeket loptak. Utódaik, a most megválasztott polgik érthető módon bosszankodnak, de szerintem örüljenek, hogy megúszták ennyivel, a kihalt, kongóan üres hivatalokkal, a kifosztott irattartókkal. Ha érkezésük előtt netán mégis felrobbantják a városházát vagy ciánnal mérgezett hul­lákat találnak a pincékben, akár még bíróság elé állították volna őket rongálás, szabotázs, valamint tömeggyilkosság vádjával. Ki gondolta ezt korábban? Hogy egy nő legyőzi a Jánost!! Jól is tette a Jani, hogy nem fogott kezet azzal a… mindegy, ez van, amit lehet, szaboltáljuk, számoltassuk újra és újra! Pedig a muskátli nagyon bejött. Több ciklusban is. Kígyózott a sor az ingyen palántákért, de legyünk őszinték, kinek ne érne meg kétórányi lassú araszolásért egy ilyen fejedelmi ajándék? Cserepes virág! Áldották is érte a polgármester urakat, csupa jót tettek a népért, krumplit osztottak fontos pillanatokban meg száraztésztát, lekövezték a főteret, de ami ennél is fontosabb, és ez életművük csillogó, gránitszilárd­ságú ékköve, nem engedtek be veszélyes migránsokat a kerületbe. És, tessék! Mi történt szegény emberekkel? Leszavazták őket! Menniük kellett. A Jánosnak is. Ezt nem lehet ép ésszel feldolgozni. Sérül a lélek, elvész a jövőbe vetett hit. Tudjuk jól, a hitnél nincs fontosabb. A királyi vár főbérlője (vagy már tulajdonosa?), a minimum két számmal nagyobb zakók viselője, kamerák által dokumentálva, térdre rogyva mutatta meg, milyen az, amikor valaki mélyen hisz, erkölcsben, Istenben, hazában (előzőek áthúzva) a pénzben. A motivációs trénerrel tartott közös imájuk nyilván nem ingyen volt, de valamit mégiscsak mutatni kell az elbizonytalanodott alattvalóknak. Jobb ma egy vallásos uralkodó, mint holnap egy hitetlen. Ha pedig két miatyánk elrebegése után arra is van energiája, hogy a futballvilág (korrupció miatt megbukott) egykori mindenhatójával, Sepp Blatterrel találkozzon, ölelkezzen, nos, erre már nincsenek szavak. Blatter, a korábbi súlyos évek tapasztalatából ítélve, bizonyára szaktanácsadóként érkezett, és egy közös, alsónadrágos, jó hangulatú traccsparti közepette véleményezze a fővárosban építendő, a világ első, tízemeletes stadionjának makettjét. Erre azért van szükség, mármint a zanzásított betonkolosszusra, mert a Pista legyőzője nem akar több stadionnak helyet adni a fővárosban, de egy dakota közmondást idézve, ahova lépek (téglát rakok), ott fű nem terem, ezért a már megépült stadionra, következmények nélkül, bármit fel lehet rá építeni. Így a Puskás stadionra még felhúznak néhány szintet. A második emeleten világbajnokság megrendezésére képes atlétikai stadion, a hamadikon teniszakadémia, a negyediken kézilabdacsarnok, a felsőbb szinteken pedig evezőspálya, uszoda, korcsolyapálya, lövészcentrum, lovasközpont, szárnyasruha-ugróbázis lesz. Pénz nem számít. Amúgy is, ép testben ép lélek, ezért a stadionépítésé a jövő. Amit pedig ma megépíthetsz, ne halaszd holnapra (vedd ki a hasznot), mert ha nem vagy elég gyors, jön egy másik harcos, te pedig kereshetsz egy újabb grundot magadnak. Ha ez megtörténne, ne feledd a felperzselt föld taktikáját! Semmi sem maradhat! Igaz, ezt éppen neked magyarázzam?
Szerző
Témák
Heti abszurd

Médiumok és halottlátók bűvkörében

Publikálás dátuma
2019.11.02. 18:09

Fotó: illusztráció / Shutterstock
Szellemirtás, lélekidézés, kapcsolat a túlvilággal. A látókat, médiumokat rendőrségi nyomozások során is meghallgatják, és bár ezen „segítségek” alkalmával inkább az derül ki, hogy mindannyian tévedtek, a hívők száma nem csökken. A spirituális szolgáltatók pedig komoly bevételeket szerezhetnek képességeik által. Kérdés, hogy ezek a képességek pontosan mik is?
Nincs annál nagyobb fájdalom és szomorúság, mint mikor örökre elveszítünk egy hozzánk közel álló személyt. A tragédia után sokan szinte érzik szerettük jelenlétét, keresik a kapcsolatot, ami már örökre elveszett. Ilyenkor mindenki más irányba fordul segítségért. Vannak, akiknek a vallás nyújt vigaszt, másoknak a család, barátok támogatása a legfontosabb, és egyre többen vannak azok, akik látók, médiumok, jósok szolgáltatásaiért fizetnek komoly összegeket. Dr. Biró Eszter, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusa szerint azért van ekkora igény ezekre a spirituális szolgáltatókra, mert a hiány fájdalma és az ilyenkor megjelenő hárítások miatt nagyon nehéz elhinni és feldolgozni, hogy valaki véglegesen megszűnt, az egyik pillanatban még itt volt, a másikban pedig már nem. Ezt még egy idegen ember esetében sem könnyű felfogni, és minél közelebbi volt az érzelmi kapcsolat, annál nehezebb a feldolgozás. Néhányan ilyenkor azért fordulhatnak a misztikum, az ezotéria felé, mert az ­Európában hagyományosnak számító vallások sokak szemében erejüket vesztették. „Rettentően megváltozott a világ, és bár sokaknak megtartó erő a régi családi és vallási hagyományok folytatása, vannak, akik ebben már nem találnak választ a kérdéseikre. A teljesen materiális világ pedig nagyon üresnek, sivárnak és nyomasztónak tűnik, ezért fordulnak új irányokba az emberek. Mikor valakit elveszítünk, megnyugtató érezni, hogy az az ember valahol még létezik. Sokak szívében, gondolataiban él a remény, hogy még találkoznak. Ez a hit és az újra találkozása vágya a sírfeliratokon is gyakran megjelenik, a mély gyászban lévő emberek sokszor fogalmaznak úgy, hogy utánamennek az elvesztett személynek. A lélek túlvilágon való továbbélésében, annak halhatatlanságában való hit nem feltétlen függ össze a vallásossággal, megjelenhet úgy is, hogy valaki egyébként nem hívő” – mondja a szakpszichológus. „Én ugyan nem hiszek abban, hogy bárki is látná az elhunytak szellemeit, de elfogadom, hogy vannak, akiknek megnyugvást, megkönnyebbülést adhat valaki, aki azt mondja: szerettünk még hallotta, amit utoljára neki mondtak, megbocsátotta a hibáinkat és békére talált” – mondja dr. Biró Eszter. A gyásznak ugyanis mindig része a bűntudat. Ez lehet amiatt, hogy valaki úgy véli, rosszul döntött, türelmetlen volt a halottal, vagy nem tett meg valamit, amit szeretett vagy kellett volna. Szerinte fontos tudatosítani, hogy ez az érzés természetes, mindig egy picit többet szeretnénk abból, akit szeretünk, így a halál hiányérzetet hagy az élőkben. Friss gyászidőszak alatt a halottak napját és a karácsonyt sem könnyű megélni, de dr. Biró Eszter szerint nem csak ezekben az időszakokban segíthet sokat a saját, egyéni és új rítusok kialakítása. „Sok olyan ember van, aki furcsának találja, hogy halottak napja alkalmával kimenjen a temetőbe gyertyát gyújtani, mégis szükségét érzi, hogy valamilyen szép és jelentésteli módon megemlékezzen. Ilyenkor érdemes egyedi rítusokat kialakítani. Ez később is segíthet, hiszen az elveszített ember nélkül töltött első karácsony sosem könnyű. Óriási a hiány, az űr. Ha pedig nem sikerül kitalálni, miképpen tud a család együtt megemlékezni arról, hogy most már kevesebben vannak, félő, hogy a karácsony is elvész, hiszen nem tudják olyan bensőségesen megünnepelni. De ha előre megbeszélik ezt a helyzetet, azzal kibírhatóbbá válhat a fájdalom is” – hangsúlyozza a szakpszichológus. Az ünnepek közeledtével sokakban felerősödik a hiány és a magányosság érzése, ami akár önsértő magatartást is eredmé­nyezhet. Ha valaki visszahúzódóvá válik, megváltozik a viselkedése, lehangolttá és érdektelenné válik, az mind lehet olyan intő jel, amire figyelni kell.

Milliárdos biznisz

Van, aki komoly hírnevet szerez azzal, hogy médiumként hivatkozik magára és valóságshow-ban „kommunikál” a hozzá érkező kliensek elhunyt szeretteivel. Amerikában hihetetlenül népszerűek az ilyen tévéműsorok, és persze jó pénzt hoznak a főszereplő médiumnak is. Már nálunk is látható a tévében Theresa Caputo műsora, a Long Island Medium. A 2011-ben indult és 10 évadot megélt valóságshow-ban Theresa azt állította, kommunikálni tud a halottakkal. Milliók kezdtek rajongani érte, még magyar nyelvű rajongói oldala is készült. Persze legalább ugyanennyien tápláltak ellenérzéseket a médium-celeb iránt, aki hírnevének hála rendesen megszedte magát. Többéves várólistát vezet és jól megél abból, hogy az emberek elhiszik neki, kommunikálni tud elhunyt szeretteikkel. Az egyébként hosszú műkörmös, tupírozott szőke hajú, agyonsminkelt és minden természetességet nélkülöző médium befutott, mára könyveket és ékszereket is árul. Kritikusai úgy nyilatkoznak róla, amit csinál, csak jól kivitelezett színjáték, egyebek között azért ilyen sikeres, mert jól ismeri az úgynevezett Forer-hatást. Ennek lényege, hogy az egyén nagy valószínűséggel bármely felületes, részletekbe nem bocsátkozó személyiségjellemzést pontosnak, magára illőnek fog találni, ha azt a meggyőződést keltik benne, hogy az kifejezetten az ő számára készült. A Forer-hatás a szubjektív megerősítés jelenségéhez kapcsolódik. Akkor beszélünk róla, ha valaki két, össze nem függő vagy véletlen esemény között kapcsolatot tételez fel valamely hit, elvárás vagy hipotézis alapján. Az elmélet Bertram Forer pszichológus nevéhez fűződik, aki 1948-ban személyiségtesztet töltetett ki hallgatóival, akik így abban a hitben olvasták a később kézhez kapott elemzést, hogy az a teszt eredményei alapján készült. Az alanyok értékelésének átlaga a szöveg pontosságáról, tehát arról, hogy az mennyire illik rájuk a 0-tól 5-ig terjedő skálán, 4,26 volt. Valójában azonban mindenki ugyanazt a – Forer által horoszkópokból összeollózott – szöveget kapta.  

Halott volt, de azt mondták, él

Mégis, sokszor a hatóságok sem merik kizárni, hogy a médiumok vagy tisztán látók esetleg segíthetnek, ezért olykor igénybe veszik a szolgáltatásaikat a nyomozások során. Amerikában például már bevett gyakorlat a paranormális ügyek szakértőinek alkalmazása. Ez olykor itthon is előfordul, ilyen volt Szath­máry Nikolett emlékezetes esete is, aki 1998. január 14-én hét és fél évesen nem ért haza délutáni órájáról. A kislányt Gyula belvárosában látták utoljára, majd nyomtalanul eltűnt. Parafenomének, jósnők, látók százai adták egymás kezébe a kilincset a családnál. Volt, aki azt állította, a gyermek Olaszországban van, mások szerint Vilniuszban, Németországban vagy éppen Ukrajnában tartózkodik. Senki nem tudott pontosat. Egy dologban azonban a legtöbben egyetértettek, mégpedig abban, hogy él. Később, a nyomozás során kiderült, már eltűnése napján meggyilkolták. Testét 2001. feb­ruár­ 20-án Gyula belterületén, a főút melletti nádasban, a csatornaparton dolgozó munkások találták meg egy zsákban,a gyilkost azonban azóta sem találták meg. A parafenomének nem jártak sikerrel. Ahogy a magyar kriminalisztika egyik legrejtélyesebb ügyében sem – az akkor 17 éves Farkas Helgát 1991-ben rabolták el és máig nem került elő. A látók ekkor is tömött sorokban ajánlották fel szolgálataikat az aggódó szülőknek. A rendőrség pedig igyekezett minden információt ellenőrizni. Még Uri Gellert is ide hívták, a világhírű kanálhajlító azonban szintén csődöt mondott. Később a tévén keresztül üzent az elrablóknak, és azt is kijelentette, hogy a lány él, jól van, és hamarosan vissza fog térni családjához. A nyomozás később bebizonyította, hogy a lány ekkor valószínűleg már halott volt, de testét máig nem találták meg.  

A meggyőzés mesterei

A látók sem fogadnak mindenkit, sőt esetenként komolyan megválogatják, hogy kinek segítenek. Egy az interneten könnyen megtalálható, magát látónak és spirituális gyógyítónak nevező nő például saját honlapján hosszú bekezdéseken át taglalja, hogy kik azok, akik felkereshetik. A honlapon hemzsegnek a szuggesztív kijelentések, amelyek könnyen befolyásolhatják azokat, akik erre nyitottak. Az emberek ugyanis szeretik magukat is bizonyos tulajdonságokkal felruházni. A látó például azt írja: „csak becsületes életvitelű, kedves és intelligens, szépen, rendesen, nyugodtan, tisztelettel és udvariasan kommunikálni hajlandó és velem együttműködő embereknek szeretek segíteni… akik kedvesek, őszinték, bátrak és szomjazzák az igazságot”. Na már most, ki ne szeretné azt gondolni magáról, hogy becsületes, kedves, intelligens, őszinte? Máris kezdődik a bevonódás. Minél többet olvasunk, annál inkább úgy fogjuk érezni, hogy igen, pontosan erre van szükségünk. Az pedig, hogy sokakat kizár és csak egy szűk kört enged magához, a látót még vonzóbbá teszi. Hiszen ha valaki bejut hozzá, máris kivételezettnek érezheti magát. „Kíváncsiskodókra, notórius kísérletezgetőkre semmi szükségem, csak akkor hívj, ha alázattal segítséget tudsz elfogadni” – írja. Aki bekerül hozzá, azoknak a távolság sem lehet akadály, ugyanis „a segítségem hatékonysága és a gyógyítás-látás-energetizálás telefonos konzultáció alkalmával is ugyanolyan hatékony, mint a személyesen, szemtől szemben, lévén, tértől és időtől teljesen független vagyok és bizonyos síkokat könnyedén átlépek”. Kérdés, hogy mindez mennyibe kerül, erről ugyanis semmiféle információt nem találtunk. Ez csupán egyetlen példa az interneten található vagy éppen szolgáltatásukat a tévék kora délutáni műsorsávjában kínálgató „spiritiszták” közül. Kétségtelen, hogy sokan nyitottak az ilyesfajta kommunikációra, de ahogy egyesek hite szerint emberek távgyógyíthatnak telefonon, úgy ugyanakkora esély van arra is, hogy a pokolban külön emelet vár azokra, akik nyerészkedési célból kihasználják a gyengéket, rászorulókat, akik segítségre és támaszra vágynak. Mindenki abban hisz, amiben szeretne.

A magyar szellemirtó

Reiki terapeuta, szellem-, valamint angyalterapeuta. Kristály- és meridiánterapeu­ta. Agykontroll és táltos. Masszőr és theta healing-konzulens. Avatott sámán és végzett spirituális mester. Ezeket a „képesítéseket” sorolja magáról az a mérnök közgazdász, aki állítja, képes az embereket háborgató szellemek elengedésére. Méghozzá garanciával! Azt nem tudni, mit jelent ez, de a távolról végzett szellemirtó tevékenység legalább sikerdíjas. A sajtót viszont elutasítja: „Egyelőre minden TV, rádió, újság felkérést visszautasítunk. Kívánunk tartózkodni a negatív hangvételű kritikus, szkeptikus műsoroktól.”

Szerző