Így is lehet: a bezöldült város

Publikálás dátuma
2019.11.02. 18:09

Fotó: Marabu
A legfontosabb, amit az ember Koppenhágában megtanul, hogy egy nagyon zöld városban semmivel sem rosszabb élni, mint mondjuk Budapesten: a "zöldség" lényegét nem a mindennapokat megkeserítő korlátozások adják. Meg merném kockáztatni, hogy talán még jobb is, de ahhoz állandó lakosnak kellene lenni. Koppenhága, mint a legtöbb progresszív nagyváros Európában, néhány hónap alatt is sokat fejlődik, és aki érteni szeretné – magyarként, budapestiként -, annak nem elég nyomon követni, hogy mi történt: az okokat is ismerni kell.

Sípálya a hulladékégetőn

Otthon a Duna mellett nemrég választottunk, és az elemzők azóta sem fejtették meg, miért váltották le a szavazók a főpolgármestert, amikor "olyan jól működtette Budapestet". Itt Északon a "működtetés" nem pusztán annyi jelent, hogy a város ellátja alapfunkcióit és nem omlik össze. Az a helyzet, hogy Budapest és – mondjuk – Koppenhága között sokkal nagyobb a különbség, mint Magyarország és egy tetszőlegesen kiválasztott észak-európai ország között. Nagyvárost kell összevetnie nagyvárossal, fejlettségi centrumot fejlettségi centrummal, és akinek van ilyen összehasonlítási alapja, mert munka, rokoni kapcsolatok vagy vakációs utazások miatt otthon van valamelyik skandináv nagyvárosban, az valószínűleg inkább a kérdést nem érti (mármint azt, hogy tényleg kevés-e, amit az elmúlt kilenc évben Budapest elért). Koppenhágában a napokban adták át az Amager Bakke műfüves sípályát egy hulladékégető tetején. (Amager az érintett tengerparti városrész neve, a Bakke pedig dombot jelent: a lesiklóhely 85 méter magas, ami a 175 méteres legmagasabb csúccsal rendelkező Dániában jóformán hegynek számít.) Az Amager Bakke messzire látszik, a szó szoros és átvitt értelmében is. Ha Koppenhágában sok közpénzből megcsinálnak valamit, odafigyelnek arra, hogy (a már említett alapfunkciókon túl) a lehető legtöbb embernek jó legyen. Az égetőmű tetejére épített mesterséges lejtőn a síelők mellett a gyalogos hegymászóknak és a downhilleseknek is alakítottak ki pályákat. Azt mondják, a kazánok kéménye miatt sem kell aggódni, itt üzemel jelenleg Európa legfejlettebb füstgáztisztító rendszere. Az északi országok a rigorózus szelektálás és a kötelező visszavétel/visszaváltás után megmaradó kommunális hulladéktól jellemzően égetéssel szabadulnak meg. Lerakókba szinte csak a lebomló szemét kerül, amiből metánt fejlesztenek – a városi buszok közül azok, amelyeket nem áram vagy sűrített földgáz hajt, a hulladékból nyert metánnal futnak. Semmi nem mehet veszendőbe: az áramot a szél termeli, ami egyébként csak haszontalanul fújna, a szemétből metán-üzemanyag lesz, a földgáz pedig – nos, az a dán gázmezőkön "terem", de nem égetik el, hanem eladják, többek között a koppenhágai közlekedési vállalatnak, ami itt egy magáncég. És a gázüzlet bevételeiből finanszírozzák a klímavédelmet (a gázüzemű busznak kisebb a szén-dioxid kibocsátása, mint ha dízelt használna) – ennél okosabban nehéz lenne befektetni azt a pénzt.
Karbonlábnyoma nem csak a buszoknak van, hanem a városoknak is, és az utóbbiaké sem egyforma – a dán fővárosé fajlagosan (egy lakosra vetítve) sokkal kisebb, mint bármelyik másik világvárosé. A klímabarát városoknak van egy klubjuk, a C40, ide olyan települések tartoznak, ahol trendszerűen, évek óta csökken az üvegházgáz-termelés. A klubátlag mínusz 22 százalék, a nemzetközi rangsort vezető Koppenhágában viszont valószínűtlenül nagy mértékben, 60 százalékkal csökkent az emisszió a csúcsot jelentő 1991 óta, kézzelfogható közelségbe hozva a 2025-re vállalt 0 kibocsátást. A koppenhágai klímacsodának nincsenek lemásolhatatlan összetevői. Az egész világon itt a legmagasabb, 98 százalék fölötti a távhőre kapcsolt lakások aránya, a távhőt az áramtermelő hőerőművekben állítják elő (pontosabban az erőművek hulladékhőjét használják az otthonok fűtésére). A hőerőműveket évről évre nagyobb arányban fűtik megújuló energiával, például földhővel, biomasszával, vagy – mint az Amager Bakkét is – a szelektált háztartási hulladék égethető hányadával. A másik nagy szén-dioxid-megtakarító a közösségi közlekedés: a buszok többségét szén-dioxid-semleges metán hajtja (a szerves hulladékból készült metánban ugyanaz a szén van, amit a forrásául szolgáló növények korábban a légkörből megkötöttek, vagyis nem ad hozzá többletet a körforgásban lévő szénmennyiséghez), és a közelmúltban 41 elektromos buszt is vásároltak.

Kerékpárral a vidámparkba

A harmadik pedig egy analóg, hajtómotor nélküli közlekedési eszköz, a kerékpár. Koppenhága belső városrészeiben a (köz)tereket nem autók foglalják el, hanem gyalogosok, babakocsisok, kutyások, bringások, meg persze fák és cserjék minden mennyiségben. Kocsival feltűnően kevesen járnak – aki nem a tömegközlekedést veszi igénybe (hat éve már feltöltőkártyás rendszerű e-jeggyel), az bringával közlekedik. A város első kerékpárútja 1892-ben épült, és 1910-től vezették be a máig használatos háromszintű útrendszert – a fal mellett a széles járda, eggyel beljebb és néhány centiméterrel alacsonyabban a bringaút, legbelül és legalul pedig az autóút. Koppenhága a 60-as évek óta a kerékpározás köré épül, és 2015-ben átvette a világ kerékpáros fővárosa címet Amszterdamtól. A helyiek 62 százaléka biciklivel megy dolgozni vagy az iskolába – a napi autóhasználók aránya csupán 9 (!) százalék. Egy évtized alatt 12 új gyalogos-bringás híd épült, és olyan pártnak, amelyik nem a kerékpáros infrastruktúra fejlesztésével kampányol (netán az autósoknak akar kedvezni), semmi esélye a választáson. Biciklivel a legtöbb közösségi közlekedési eszközre fel szabad szállni – a délutáni csúcs két óráját leszámítva a metróra is; a kerékpárokat, ugyanúgy, mint a babakocsikat vagy a kerekesszékeket, liftek viszik le a metrómegállóban. Ha vendégként jössz Koppenhágába pár napra, két jó választásod van: biciklit bérelsz, akár már a reptéren (a legújabb és pillanatnyilag talán a legolcsóbb koppenhágai szolgáltató a kék első gumijairól fölismerhető Swap: 175 korona havonta, de két hónap a minimum bérlési idő – így sem feltétlenül rossz üzlet, mert másoknál a napi kölcsönzési díj 100 korona körül alakul), illetve veszel egy 24, 48, 72 vagy 120 órás Copenhagen Cardot. A kártyával ingyenes a közösségi közlekedés és a legtöbb látnivaló, méghozzá egész Nagy-Koppenhágában, vagyis az elővárosokban is. Kényelmes megoldás már a reptéri turisztikai irodában beszerezni a kártyát, és utána metróval bemenni a citybe. A város megismeréséhez mindenképpen érdemes kipróbálni a kártyához járó hajós városnézések egyikét (nem csak az épített nevezetességeket járja körbe a hajó, de ellátogat a leghíresebb koppenhágai alkotáshoz, az egyébként kissé kieső Kis hableány szoborhoz is), meg a Tivolit, ami egy hagyományos skandináv vidámpark a centrum kellős közepén. Skandináviában a vidámparkba járás a nevelés szerves része – mindenből van kezdő, haladó és "csak profiknak" verzió , de a Tivoliban a legrázósabb attrakciókon is 10-12 éves dán gyerekek ülnek, nem egyszerűen a félelem látható jele nélkül, hanem rezzenéstelen arccal, vagy még inkább vidáman nevetgélve. Az igazi királyság a téli vidámparkozás: a dánok fővárosa nem a kemény teleiről híres, de a Tivoliban víz alapú műhóval, műhóemberrel, fűtött "jégsátorral", forralt borral, fényekkel és zenével olyan téli hangulatot varázsolnak, hogy bármelyik klasszikus alpesi sífalu megirigyelné. A hideg hónapokban egyáltalán nem kell sorban állni, és a zuhanótorony tetejéről csodás látvány a kivilágított belváros. A vidámpark folyton változik, és nem csak az évszakok miatt: most kapott egy új, harmadik hullámvasutat, tavaly adták át a Tik Tak nevű három dimenziós körhintát, nagyjából évente felbukkan valamilyen újdonság.
Kilátás egy GoBoat-ból
Fotó: Népszava

Utópia magyar szemmel

És van még valami, amit kár kihagyni, ha meglátogatjuk a legdélebbi skandináv fővárost. Képzeljük el, hogy Budapesten vagyunk, és a Duna nem egyszerűen keresztülfolyik a városon, hanem csatornákra szakadva körbeszövi a belvárost, mielőtt beleömlik a tengerbe. Gondoljuk hozzá, hogy a Parlament előtt, ahol egy szabadvízi strand, illetve egy kajakosok számára készült vízcsúszda is üzemel, a kezünkbe nyomnak egy takarót, egy térképet, beültetnek egy motorcsónakba, és annyit mondanak: viszlát 1-2-3 óra múlva! A legremekebb koppenhágai szórakozást GoBoatnak hívják: bolondbiztos műanyagcsónak elektromos motorral, az akkumulátorát napelemről töltik, a sebessége kisgyerekekkel is vállalható, nyolc személyes, és van benne piknikasztal is. Nyitott, tehát "borkaizásra" nem alkalmas, de minden más hajósélvezethez megfelelő. Útvonalán nagyobb, gyorsabb hajók is járnak, keresztezünk egy kompjáratot, és a legnépszerűbb irány egy hadikikötőt is érint, de Koppenhágában az ilyesmit nem szokás túlizgulni. Felnőttként kezelik a vendégeket, a hajósoktatást is letudják annyival, hogy a felnyitható hídnál a sárga lámpa jelenti a zöldet. Az ég általában félig felhős, a látóhatáron a szélerőművek hatalmas rotorjai pörögnek, lakó- és nyaralóhajók, vitorlás és motorosjachtok között csordogálunk, a levegőnek tengerillata van, a rakpartokon autófolyamok helyett helyiek és turisták hömpölyögnek, és a víz olyan tiszta a csónakunk alatt, hogy egyenként meg lehet számolni a lehullott faleveleket több méter mélyen a fenéken… Koppenhága budapesti szemmel azért utópia, mert a fenntartható jövő – ha van egyáltalán az opciós listán – nálunk nem ilyen lesz. Lehetett volna ilyen is, de ahhoz akkor kellett volna a jó irányba indulnunk, amikor még szabad elhatározásból tehettük. Mi majd kényszerből, fél szívvel fogjuk korlátozni az autóforgalmat, a kerékpár sosem fog kikerülni a tűrt kategóriából, elektromos buszainkat pedig csomagban rendeljük Kínából, egy sufniban legózzuk össze, majd két év használat után szétesnek. Nem tervezünk és nem gondolkodunk előre. Nem számolunk a zöld energiával, mert "nem süt mindig a nap, nem fúj mindig a szél", GoBoat helyett nehézolajjal hajtott szállodahajók pöfögnek a hídjaink alatt, és a vidámparkunk hűlt helyére akkora pálmaházat építünk, hogy a szén-dioxid kibocsátása nagyobb lesz, mint egy koppenhágai kerületé. Nekünk mindig megvoltak a saját útjaink, és csak nagy ritkán mondunk le róluk pusztán azért, mert nem vezetnek sehová.
A Tivoli télen
Fotó: Népszava

Fenntartható vidámpark

A Tivoli a legrégebbi és leghíresebb európai vidámparkok egyike. A nevét még nevezetesebb előképéről, a párizsi Jardin de Tivoliról kapta (amelyet viszont a Róma melletti – szó szerint – kertvárosról neveztek el). A telek, ahol létesült – pont szemben a koppenhágai főpályaudvarral – már az 1843-as alapításkor is drága és előkelő volt, felér egy kisebb csodával, hogy azóta nem rekvirálták el valami sokkal fontosabb célra. Amúgy a Tivolit klasszikus várospolitikai projektként, a „cirkuszt és kenyeret” elv jegyében hozták létre a sok belpolitikai gonddal küzdő VIII. Keresztély király idején – ennyiben talán hasonlít a magyar stadionépítésekre, abban viszont kevéssé, hogy évente nagyjából négymillió ember keresi fel, ami nem csak az összes magyar focipálya együttes látogatottságának, de az egykori városligeti vurstliénak is a sokszorosa, és természetesen nyereséges üzletmenetet biztosít. Mivel a belvárosban van, egyszerre tölti be egy hagyományos vidámpark, egy minden jóval (csónakázótóval, szabadtéri színpadokkal, kertmozival, tánctérrel, vendéglőkkel, esti/éjszakai fényjátékkal – ellátott közpark és a városlakókhoz közel hozott természeti környezet funkcióját. Ennek megfelelőlen a belépőjegy – ha valaki nem akar felülni a vidámparki attrakciókra – viszonylag olcsó, az all inclusive szórakozás viszont drágább. Utóbbiba jelenleg többek között három hullámvasút, több zuhanótorony, egy óriás trambulin, egy nagy és jól felszerelt játszótér és nehezen összeszámlálható mennyiségű pörgő-forgó alkalmatosság is beletartozik. Mivel a Tivoli Koppenhágában van, természetesen a park fenntarthatóságára is odafigyelnek az üzemeltetők. A játékok megújuló energiával, széllel termelt árammal működnek (a dán áramszolgáltatóktól lehet ilyen terméket vásárolni – ha a tisztelt vásárlónak úgy tartja kedve, olyat is, ami kizárólag dán eredetű), a parkban méhlegelők és különféle fészkelőodúk/állványok/házikók szolgálják ki a helyben lakó élővilág táplálkozási és utódnevelési szükségleteit, a vendéglátó egységekből fokozatosan száműzik az eldobós poharakat és tányérokat, a lámpákban pedig takarékos LED-égőket használnak - karácsonykor több mint egymillió aprócska fényforrás világít –, amelyek révén10 százalékkal sikerült csökkenteni a létesítmény áramfogyasztását.

Bóta Gábor: Kicsattanó életkedv

Publikálás dátuma
2019.10.27. 18:30

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Van valami vagányság a dermesztő tél országából, a messzi Észak-Kelet Szibériából, Jakutföldről a Fővárosi Nagycirkuszba hívni a Hófödte álom című, még télen is játszott műsort. Szerintem gőzünk nem volt arról, hogy ott cirkusz működik, méghozzá a Szaha Köztársaság Állami Cirkusza. Nem véletlenül Ősi cirkuszi mese a műsor alcíme, mert az ősi fagy országában még őrzik a Közép-Ázsiából hozott sámánizmus hagyományait, és az abból táplálkozó gazdag mondavilágot, ami tán nem is különbözik annyira a miénktől. Naná, hogy küzd benne a jó és a rossz, van próbatétel meg szerelem, barátság, és persze ugyanúgy színre lépnek hősök, állatok, mint tündérek. Csak a jakutoknál a tündérek jégtündérek, a király hókirály, és mindez megjelenik a gazdagon kiállított, pazar jelmezek, profi módon ellejtett táncok formájában is.
Maka Gyula a konferanszié is tetszetős prémkabátot kapott, temérdek a fehér jelmez, érzékeltetve a hideg, a hó birodalmát. A kutyaszám remek állatain pedig eleve ott a vastag bunda, így aztán nyilván megőrzik virgoncságukat mínusz 20-30-40 fokban is. Tetszik, hogy kiírják a nevüket a műsorfüzetben, és mindegyiknek odateszik a fényképét is. Ez azt jelzi, hogy tényleg partnernek, kollégának tekintik őket. Jack, Dan, Terry, Umka, Frank és Vova keresztül-kasul nyargalásznak a porondon, olyan élvezettel hancúroznak, mint a bőrükbe nem férő rosszcsont kölykök. Szertelenül ugrabugrálnak, valósággal incselkednek a gazdáikkal, a Rubtsov család tagjaival. Hízelkedve hozzájuk bújnak szeretetéhesen, és láthatóan meg is kapják a szeretetet. Állnak és járnak két lábon, rohangásznak hosszúkás asztalon, meg alatta is, szóval nagyszerűen érzik magukat. Amúgy nem mutatnak fene nagy kunsztokat, de mivel fölöttébb élvezik, amit csinálnak, örömük átragad a közönség tagjaira is. És ez tulajdonképpen az egész műsorra jellemző. Nem sorjáznak benne óriási, sosem látott világszámok, de süt belőle, hogy az artisták igencsak nekifeszülnek, energiát nem kímélve, nagyot akarnak, és abszolút szívesen teszik a dolgukat. Fagyos, hamis mosolyokat alig lehet látni, ez a műsor a kicsattanó életkedvről szó. Arról, hogy megküzdve az elemekkel, másokkal, no meg önmagunkkal, akár a legzordonabb körülmények között, farkasordító hidegben is jól érezheti magát az ember, ha vannak társai, belső tartaléki, van értelmes cselekvési lehetősége, és gyermekkorból megőrzött játékossága, ami sok mindenre lehet gyógyír. Furcsa, hogy éppen a legkülönlegesebb szám esetében látok fagyos, azaz hamis, műmosolyokat, sőt, rémült arcokat. Ez az úgynevezett lengőpiedesztál attrakció. Ilyet amúgy még tényleg nem láttunk, bár már számos nemzetközi cirkuszfesztiválon aratott babérokat a Virtuoso 5 csoport. Amelynek tagjai egymás hegyén-hátán állva, több ember magasságban is, egy bonyolult fémszerkezet segítségével, ide-oda csúsznak, valósággal lengenek, remek ízelítőt adnak az egymásba vetett bizalomból, hihetetlen koncentrációs képességből, az összpontosítás magas fokából. És miközben mindez gyönyörű, mégiscsak látszik, hogy többen közülük félnek: görcsös az arckifejezésük, merev egy-egy bátortalan léptük, pedig biztosítókötelet is használnak, amire a premieren szükség is volt, hibáztak, baj lett volna nélküle. Ilyenkor persze, ha megismételve sikerül megcsinálni az attrakciót, még nagyobb a taps. Tán a bemutató plusz izgalma is okozta, hogy nem ment minden tipptop, meg hát szinte emberfeletti a vállalás is, amit aztán csak sikerül teljesíteni, és ez jó. De hiányzik belőle a játékosság, ami nélkül nincs művészet, előtérbe tolul helyette a bizonyítási kényszer. Az igazi cirkuszban, az akár emberfeletti teljesítmény mellett, ott kell lennie a repülés boldogságának, a mámoros játékosságnak és fantáziának, ez ragadta meg például annyira Chagallt, Picassót, Fellinit, Chaplint ebben a művészetben. Izzadságos műfaj, de ez nem szabad, hogy látszódjon. Kolumbiából például itt járt egy remek, 7-8 fős csapat, magas dróton mutattak be hihetetlennek tűnő dolgokat, élettől kicsattanó, virulens energiákkal, bohócos humorral, vígan hülyéskedve, és még biztosítókötelet sem használva, tehát egyértelműen az életüket kockáztatva. Nyilvánvaló, hogy ők is féltek. Veszélyhelyzetben nem félni, hatványozottan veszélyes, rövidlátó ostobaság. De a veszélyt, a halálfélelmet pontosan ismerve, rajta felülkerekedni, merni vele viccelni, kutatva az emberi teljesítőképesség határát, az az igazi, nagy cirkusz. A nagy bohóc pedig az, mint Chaplin, vagy a mi Eötvös Gábor zenebohócunk volt, akinek a lelke legmélyéről tör fel a fájdalom és a nevetés is. Eötvös, amikor elvették tőle valamelyik hangszerét, érzékeltette, hogy a lételemét, szinte az életét vették el tőle. Amikor pedig azt kiabálta, jellegzetesen elnyújtott, sipítóan éles hangján, hogy „van máááááááááásíííík”, az felért egy győzelmi mámorral, a pokolból való kikecmergéssel, megmutatva, hogy minden gyötrődés dacára mégiscsak tovább lehet élni. Most két bohóctriót is láthatunk, az Equivokee nevű tagjai kimondottan ügyesek, kicsit zsonglőrködnek, picit bűvészkednek, csipetnyit hulla-hopp karikáznak… Az Észak nevettetői fancsali pofák, érdekes figurák, ők is helyesek, kedvesek. Mindkét társuláson lehet nevetni, empatikusan veszik fel a kapcsolatot a közönséggel, és ez már nagy szó, mert kutyaütő bohócokat is láthattunk. De egyikük sem megy túl a kedves hülyéskedés szintjén. Murad Abdullaev rendezése, ami nálunk Graeser József cirkuszszakmai vezetésével jött létre, egy mesefonál mentén összefűzi a számokat. A felfokozott játékkedv, amit hiányoltam a lengőpiedesztálból, abszolút megvan abban a gúlaszámban, amin egymás vállán állva az artisták, látványos ívben dobálják mutatós kalapjaikat. Nagy elánnal, különböző alakzatokban ugrálnak át köteleket. Kínai rúdra mászva tornáznak, és két ember által tartott, vízszintes, orosz rúdról dobbantva, szaltóznak a levegőben, a többiek pedig fokozva a hangulatot, harciasan dobolnak hozzá. Egy hölgy magasba húzott karikán mutatja meg milyen hajlékony. Zsonglőrök kis golyóbisokat dobálnak a földhöz és kapnak el, szélsebes iramban. Talajon egymásra helyezett, különböző méretű karikákon ugrálnak át kidolgozott testű férfiak. Szép nők tündérekként csábosan táncolnak. Minden megvan, ami egy revü elemekkel felturbózott, klasszikus cirkuszhoz kell. Élvezetes, ízléses, jól szerkesztett a műsor. De valami plusz, néhány olyan szám, amitől nem kapok levegőt, amin ámulok és bámulok, évekkel később is emlegetem, nekem hiányzik.
Szerző
Témák
cirkusz

Vámcsaták

Publikálás dátuma
2019.10.27. 17:58

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Jó napot kívánok! Akinél külföldi fizetőeszköz van, készítse elő! - vezényelte a csehszlovák-magyar határon a magyar vámos. Egy tanárképző főiskolai csoport tagjai némi aggodalommal fogadták a felszólítást. A ’70-es évek közepén még a legmerészebb álmában sem gondolta senki, hogy egyszer konvertibilis lesz a forint. Aki Nyugatra ment és kevesellte – joggal - az először 70, majd talán 100 dolláros költőpénzt, az igyekezett a legrafináltabb módokon elrejteni magán-valutakészletét. A határokon a vámosok vadásztak ezekre a dugipénzekre. Ági és csoporttársai Krakkóba mentek volna, ahol a lengyel királyok egykori székhelyének, a Wawelnek és az ősi város kulturális örökségének adózva azt tervezték, hogy a rég áhított farmernadrágra váltják hazalátogató rokonoktól, vagy valutaüzérektől titkon vásárolt dollárjaikat, nyugat-német márkáikat. Ági 20 dollárja is arra várt, hogy Levi’s farmerré lényegüljön át a lengyel dollárboltban, a Pewexben. Ez volt tehát a terv. A spenótzöld egyenruhába öltözött végzet azonban közbeszólt. Máig nem derült ki, hogy olyan kifinomult volt a szaglása, hogy a busz karosszérialemezeinek réseibe eldugott pénz szagát is megérezte, vagy zseniális lélekbúvárként szemek villanásából, grimaszokból megállapította, ezek a fiatalok rosszban sántikálnak. Egy életszerűbb vélekedés szerint azonban valakitől fülest kapott a hatóság. A vámosok az első leletek előkerülése után fáradságos munkával jóformán alkatrészeire szedték szét a buszt. Egykettőre előkerültek az illegális valutakészletek. Az üzleti út befuccsolt, a buszt visszafordították. Hogy mi lett a dugipénz sorsa, csak találgatni lehet, azóta sem kapott senki semmilyen hivatalos dokumentumot a valuta elkobzásáról. Persze nem csak a magyar vámosok vizslattak kemény valuta, vagyis nyugati fizetőeszközök és kiviteli tilalom alá eső termékek után. Furcsa szabályok éltek akkortájt! Csehszlovákiából például törvényesen be lehetett hozni légfegyvert, de tornacipőt nem. A „béketábor” országai féltették a közellátást egymástól. Arra már nem emlékszem, hogy, Magyarországról mit nem lehetett kivinni, de arra igen, hogy forintot nem. Aki ezt megkísérelte és lebukott, az a forintkiajánlás vétkébe esett és megkapta méltó büntetését. Utólag bevallom - remélem azóta elévült a dolog  -, hogy sok ezernyi honfitársamhoz hasonlóan, ha nagy ritkán kijutottam Hegyeshalomnál, a dugi-dollár és a nyugat-német márka mellett bizony annyi forintot ajánlottam ki, amennyit csak bírtam. Bécsben és még néhány nyugat-európai városban ugyanis szemérmetlenül alacsony árfolyamon, de beváltották az Adyt, később a Bartókot is a helyi fizetőeszközre. És persze ki lehetett játszani a spenót zöld egyenruhás cerberusokat, ha elég fifikás volt az ember. Fotós osztálytársaimmal, Sz. Pistával és R. Bandival úgy jártunk túl a vámosok eszén, hogy előre kitöltöttük a vámáru nyilatkozatnak nevezett papírost. Beírtuk az NDK-ban a magyarországi áraknál jóval olcsóbban megvásárolható Praktica fényképezőgépeket és objektíveket. Természetesen a gyári szám hiányzott. A zsúfolt vasúti szerelvényen szerencsére a vámosoknak nem volt sem idejük, sem energiájuk végigböngészni mindenki „bevallását”, így a miénket sem. Hazafelé pedig hanyag eleganciával nyújtottuk át a vámosoknak a tökéletesen kitöltött dokumentumokat. Ám ahogy telt múlt az idő és a nagy Szovjetunióban csúcsra járt a gorbacsovi peresztrojka és a glasznoszty, a „legvidámabb barakkban" enyhült az amúgy is meglehetősen slampos diktatúra. Bár a ’80-as évek második felében is görcsbe rándult a gyomrom a határállomásnál, ha volt rá okom, ha nem, de azért a régi időkhöz képest a vámosok kevésbé voltak szigorúak. Azért akadt kivétel. Újságíró-csoporttal utaztunk busszal Bécsbe. A hivatalos indok az igen csekély létszámú és befolyású osztrák kommunista párt lapjának, az Arbeiter-Zeitung szerkesztőségének a meglátogatása volt. Ezt persze senki nem vette komolyan, valójában shopping-túrára szerveződött a csapat. Izgalom nélkül vártuk a vámosokat. Jöttek is. Egyikük, egy köpcös nem húzta az időt köszönéssel, leparancsolta a busznyi „delegációját” a jármű mellé a betonra és ránk üvöltött, hogy adjuk elő az engedély nélkül nálunk lévő valutát. Mintha Rejtő Jenő (P. Howard) Potrien őrmestere üvöltözött volna a francia idegenlégió oráni garnizonjának gyakorlóterén a csetlő-botló újoncokkal. Néhányan megriadva a halhatatlan őrmester hazai reinkarnációjától, önként átadták rejtett valutatartalékaikat. Nekem azonban eszem ágában sem volt megválni a becsületes valutaüzérektől némi felárral vásárolt márkáimtól. Az előző bécsi kiruccanáson az apósomtól kapott 500 schillingen vásárolt sportcipőm oldalán, egy kis rejtett zsebben lapult a valutám. Szerencsére a vámosnak nagyobb volt az önbizalma, mint az esze, így nem buktam le. Az idők változását jelezte, hogy némi arrogáns dorgálást követően továbbmehettünk. A folyamatosságot viszont az, hogy a megsarcolt kollégák semmilyen hivatalos papírt nem kaptak valutájuk elkobzásáról.
Szerző