Parancsra teszik

Miután Baján győzött az ellenzék a helyhatósági választáson, a város lapjának főszerkesztője arról írt, hogy mostantól az újság a sajtószabadság szellemében tevékenykedik. Ezzel tulajdonképpen elismerte, hogy az október 13-ig fideszes vezetésű városban ez nem így volt. Amúgy a bíróság kétszer is milliós bírsággal sújtotta az önkormányzati újság kiadóját, de ettől a lap mit sem változtatott közléspolitikáján, legutóbb például eltorzított képeket közöltek az ellenzék jelöltjeiről. A főszerkesztő szavaiból az is kiolvasható, hogy eddig felsőbb utasításra szenvedett sérelmet a sajtószabadság a bácskai városban.
Várható, hogy az ellenzék által elnyert városokban az önkormányzati sajtó vezetői hasonlóan védekeznek majd. Ők – ugye – írtak volna etikusan, csak hát nem lehetett. Tilos volt. Polyák Gábor médiajogász szerint viszont egy újságíró nem védekezhet azzal, hogy parancsra hazudott. A médiánál egyetlen parancs létezik: az igazmondásé. Az újságíró is tévedhet, hisz emberből van, de tudatosan, a félrevezetés szándékával nem hazudhat. Aki ezt teszi, az nem újságíró, hanem propagandista, manipulátor, lelketlen szolga, csaló. Az újságírás ugyanis nem abból áll, hogy valaki jól fogalmaz, e szakma leglényege a morális tartás és a hitelesség.
Mellesleg még sok más szakmáé is. Gyakran lehet olyan érzésünk, hogy az erkölcs parancsra félredobott hiánya mindenütt jelen van. A cinkelt közbeszerzéseken, a baráti cégek agyontámogatásakor, a versenyszabályok kijátszásakor, a kormánykörök által nem szeretett vállalkozók ellen indított hatósági eljárásoknál, a nyilvánvaló bűncselekmények kinyomozatlanul hagyásakor, a közre tartozó adatok titkosításakor, vagy a közvéleménykutató cégek botor prognózisaiban.
A média mindig tükrözi a társadalom egészét. Akkor is, ha hazudik.
Szerző
Ungár Tamás

Harcosok

Lecsengőben van a véleménydiktatúra. Az emlékezetpolitikai küzdelmekben alulmaradtunk – hangozatta két kultúrpolitikus a napokban.
Az előbbi gondolat megfogalmazója a miniszter, aki a Horthy-korszak írófejedelméről, Herczeg Ferencről elnevezett irodalmi díjat alapított, majd az ígért ünnepi időpont helyett hétköznap adta át három, nézeteihez közel álló embernek: a filmes kultúrharc harcosai által pozitív példaként emlegetett Hunyadi-sorozat szerzőjének, Bán Mórnak; a még a „véleménydiktatúra” idején és ellen létrehozott Sánta Kutya-díj kurátorának, Szalay Károlynak; és a Trianoni Szemle című folyóirat publicistájának, Kocsis Istvánnak. A díj átadásáról nem zengett a közszolgálat, nem lett breaking news a kormány online-hírportálján, és nem szerepelt a kormánylap címlapján. Az esemény csak a minisztérium kis hírei között bújt meg. A kitüntetetteket nem ünnepelték, és felháborodás sem tört ki a díj és első tulajdonosai miatt. 
A gesztus elmaradása mintha igazolná a kultúrpolitikus véleményét az emlékezetpolitikai küzdelemben való alulmaradásról. De aggodalomra nincs ok, a róla szóló kerekasztal-beszélgetésen nem mondatott ki Hóman Bálintról – akinek még mindig nem sikerült felállítani a szobrát, pedig posztumusz felmentették a háborús bűntett vádja alól –, hogy antiszemita, és van, aki reméli, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a tisztújítás után végre visszafogadja „egyik leghíresebb akadémikusát”. 
Magukat konzervatívnak, kereszténynek és nemzeti elkötelezettségűnek tartó kultúrpolitikusok szellemi rehabilitációt akarnak egy rettenetes kor dicstelen figurái számára. Ha megvalósul az álmuk, díjazottjaik névsorát zengheti majd a központi hírharsona. 
Aki pedig csendben helyettük is szégyelli magát, várhatja, hogy eljöjjön az idő, amikor a hatalmon lévők nem dicsőítik a zsidótörvények létrehozatalában tevékeny, azokat megszavazó, és a nyilas hatalomátvétel után is aktív politikust és a Horthy-korszak írófejedelmét. 
Remélhetőleg elég hosszú életűek leszünk.

Rossz ajtón kopogunk

A 150 ezres kárpátaljai magyar közösség a jövőben is számíthat a magyar kormány támogatására, soha nem fogjuk feláldozni őket világpolitikai játszmák oltárán – mondta Szijjártó Péter, miután a magyar kormány nyomására a NATO-Ukrajna Bizottság közös nyilatkozatába belefoglalták a magyar kérést.  
A 11 bekezdésből álló dokumentum 6. pontja foglalkozik az ukrajnai kisebbségekkel. Itt jelenik meg a magyar kérés, miszerint „az oktatási törvény kapcsán a szövetségesek sürgetik Ukrajnát, hogy teljes mértékben hajtsa végre a Velencei Bizottság ajánlásait és következtetéseit.” Bár egy mondatos semmiségnek tűnik, mégis siker, hiszen tényleg a magyar vétóval való fenyegetőzés miatt került be a dokumentumba. De amint Jens Stoltenberg NATO főtitkár is  elmondta, ez a probléma erősen nyugtalanítja Magyarországot, valamennyi tagország osztja a magyar álláspontot, és épp ezért azt Ukrajnának is szem előtt kell tartania. 
De mire elég ez a siker? A NATO nem egy kisebbségvédelmi szervezet, ezt eléggé érzékletesen mutatja az is, ahogyan az észak-szíriai kurdok török lerohanásához viszonyul. A 90-es években, a kelet-közép-európai országok bejelentkezése idején még úgy tűnt, a szervezet fogékony a kisebbségi problémákra. Ám a NATO nem az aspiráns ország nemzeti kisebbségei nyelvi és közösségi jogainak biztosítását szabta a csatlakozás feltételéül, hanem a jövendőbeli tagok közötti mindenféle vitás kérdés rendezését. Az erre a nyomásra sebtében aláírt alapszerződések viszont megteremtették azt a keretet, amelyben kétoldalú tárgyalások útján orvosolhatók a kisebbségi problémák is. 
A magyar kormány Kijev felé megfogalmazott igénye jogos, hiszen az oktatási és a dokumentumban nem is említett államnyelvtörvény az erőszakos ukránosítás eszköze. Ugyanezt mondja minden más érintett ország is, de kardcsörtető zsarolás nélkül. Az Orbán-kormány viszont a magyar kisebbségek érdekeit már rég feláldozta, nem a világpolitikai, hanem a belpolitikai érdekek oltárán. Soha nem volt ilyen megosztott a nemzet, soha nem volt ennyire fekete posztó a határon túli magyarság, soha nem volt ennyire lenullázva Magyarország nemzetközi érdekérvényesítő képessége. 
A kormány céljai hosszú távon önmagukat oltják ki. Az orbáni nemzetpolitika zászlóshajója, a nemzetegyesítés formális része, az állampolgárság megadása ugyan a „nemzeti” kormány érdeme, ám a de facto egyesítés a rendszerváltás óta a maga természetes útján haladt – kulturális, gazdasági és oktatási vonalon egyaránt. A formális egyesítés sikeréhez viszont az Európai Unióra volt szükség, amely megnyitotta a határokat, összekötötte az oktatási rendszereket, lehetővé tette a kapcsolatok szabad ápolását. Arra az Unióra, amelyet nap mint nap ostoroz Orbán Viktor, és  vele szemben az erős nemzetállamokat favorizálja. Márpedig a kisebbségi kérdés nemzeti hatáskör, az erős nemzetállam pedig nem a nemzetiségek identitásőrzését, hanem az egyszínű nemzetállam megteremtését tűzi zászlajára. Ukrajna is ezt teszi a nyelvtörvénnyel és az oktatási törvénnyel.
Szerző
Gál Mária