Ébresztő

Jó reggelt kívánok – mondhatná az egyszeri magyar újságolvasó a New York Times szerkesztőinek, akik – formabontó módon magyarul is – lehoztak egy sokszereplős riportot arról, hogyan működik és kiket kedvezményez az EU agrártámogatási rendszere Kelet-Európában, és azon belül hangsúlyosan Magyarországon.

A számunkra kevés újdonsággal szolgáló cikk fő állítása, hogy a támogatásokból sok kistermelő profitál keveset, és kevés oligarcha nagyon sokat. Utóbbiak jellemzően a politika moslékosvályúja körül gyülekeznek, sokuk egyenesen gyakorló politikus. Azaz egyszerre osztja és nyeri az uniós forrásokat, ami első pillantásra összeférhetetlennek tűnik, de valamiért a brüsszeli döntéshozókat nem zavarja. Hogy miért nem, arra is van megfejtése az amerikai lapnak: azért, mert az Unió nem a vidék életben tartására, hanem a helyi elitek lekenyerezésére/megvásárlására használja az agrárpénzeket. A valódi cél nem a sok önálló gazdálkodó egzisztenciájának megteremtése, hanem annak biztosítása, hogy a keleti tagállamok hangadói ne forduljanak az EU ellen.

Az írás szerzői kilenc országban vizsgálódtak, és találtak nehéz súlyú versenyzőket másfelé is – Andrej Babis cseh miniszterelnököt például, aki dollárban számolva is milliárdos, tehát aligha szorul bármiféle támogatásra, mégis 42 millió dollárnyi összeget kapott tavaly az európai agrárkasszából –, az anyag felét azonban a magyar sztorinak szentelik, hangsúlyosan kitérve a miniszterelnöki család szűkebb pátriájára, Fejér megyére. Az is páratlan élmény, hogy a legtöbb visszaéléssel járó uniós támogatási mechanizmust éppen egy hazai példán keresztül lehet a legszemléletesebben bemutatni az amerikai olvasóknak. Végre egy igazi magyar sikertörténet; valami, amit (még ha színtiszta lopás is) sokkal hatékonyabban csinálunk, mint a szomszédaink. Az igazi csoda azonban a pénz útjának megvilágítása: nekünk úgyszólván természetes, hogy a feneketlen mézesbödönből Orbán Viktor közvetlen környezete markolhat először – a top-agrárbárót nálunk mindenki ismeri, az USA-ban még csak most ismerkednek vele: Mészáros Lőrincnek hívják –, de az állami földek bérbeadásának és értékesítésének átpolitizált rendszerén keresztül azt is ők döntik el, hogy másoknak mennyi jut.

A cikk feudális struktúrák, függőségi rendszerek kiépítéséről beszél, azt is megjegyezve (a Felcsúthoz közeli Csákvár esetéből kiindulva), hogy ugyanazok a családok, amelyektől korábban a kommunisták vették el a családi földet az erőszakos téeszesítés idején, most választhatnak, hogy Mészáros vagy Orbán valamelyik másik háztáji oligarchájának birtokán szeretnének-e bérmunkásként boldogulni.

A lap konklúziója: a kifosztott, elszegényedő vidék egyelőre csendben tűr – ki merne az ellen lázadni, akinél a kasszakulcs van? Azt pedig már csak mi tesszük hozzá magunkban, hogy ha ez New Yorkból nézve ennyire tisztán látszik, akkor látják-e vajon a történetet sokkal közelebbről figyelő európai adófizetők is – akik az új középkort megalapozó milliárdokat összeadják. És ha látják, vajon meddig nézik még szótlanul?