Ébresztő

Jó reggelt kívánok – mondhatná az egyszeri magyar újságolvasó a New York Times szerkesztőinek, akik – formabontó módon magyarul is – lehoztak egy sokszereplős riportot arról, hogyan működik és kiket kedvezményez az EU agrártámogatási rendszere Kelet-Európában, és azon belül hangsúlyosan Magyarországon. 
A számunkra kevés újdonsággal szolgáló cikk fő állítása, hogy a támogatásokból sok kistermelő profitál keveset, és kevés oligarcha nagyon sokat. Utóbbiak jellemzően a politika moslékosvályúja körül gyülekeznek, sokuk egyenesen gyakorló politikus. Azaz egyszerre osztja és nyeri az uniós forrásokat, ami első pillantásra összeférhetetlennek tűnik, de valamiért a brüsszeli döntéshozókat nem zavarja. Hogy miért nem, arra is van megfejtése az amerikai lapnak: azért, mert az Unió nem a vidék életben tartására, hanem a helyi elitek lekenyerezésére/megvásárlására használja az agrárpénzeket. A valódi cél nem a sok önálló gazdálkodó egzisztenciájának megteremtése, hanem annak biztosítása, hogy a keleti tagállamok hangadói ne forduljanak az EU ellen. 
Az írás szerzői kilenc országban vizsgálódtak, és találtak nehéz súlyú versenyzőket másfelé is – Andrej Babis cseh miniszterelnököt például, aki dollárban számolva is milliárdos, tehát aligha szorul bármiféle támogatásra, mégis 42 millió dollárnyi összeget kapott tavaly az európai agrárkasszából –, az anyag felét azonban a magyar sztorinak szentelik, hangsúlyosan kitérve a miniszterelnöki család szűkebb pátriájára, Fejér megyére. Az is páratlan élmény, hogy a legtöbb visszaéléssel járó uniós támogatási mechanizmust éppen egy hazai példán keresztül lehet a legszemléletesebben bemutatni az amerikai olvasóknak. Végre egy igazi magyar sikertörténet; valami, amit (még ha színtiszta lopás is) sokkal hatékonyabban csinálunk, mint a szomszédaink. Az igazi csoda azonban a pénz útjának megvilágítása: nekünk úgyszólván természetes, hogy a feneketlen mézesbödönből Orbán Viktor közvetlen környezete markolhat először – a top-agrárbárót nálunk mindenki ismeri, az USA-ban még csak most ismerkednek vele: Mészáros Lőrincnek hívják –, de az állami földek bérbeadásának és értékesítésének átpolitizált rendszerén keresztül azt is ők döntik el, hogy másoknak mennyi jut. 
A cikk feudális struktúrák, függőségi rendszerek kiépítéséről beszél, azt is megjegyezve (a Felcsúthoz közeli Csákvár esetéből kiindulva), hogy ugyanazok a családok, amelyektől korábban a kommunisták vették el a családi földet az erőszakos téeszesítés idején, most választhatnak, hogy Mészáros vagy Orbán valamelyik másik háztáji oligarchájának birtokán szeretnének-e bérmunkásként boldogulni.
A lap konklúziója: a kifosztott, elszegényedő vidék egyelőre csendben tűr – ki merne az ellen lázadni, akinél a kasszakulcs van? Azt pedig már csak mi tesszük hozzá  magunkban, hogy ha ez New Yorkból nézve ennyire tisztán látszik, akkor látják-e vajon a történetet sokkal közelebbről figyelő európai adófizetők is – akik az új középkort megalapozó milliárdokat összeadják. És ha látják, vajon meddig nézik még szótlanul?
Frissítve: 2019.11.05. 09:16

Egy másik olvasat

Látszólag világos itt minden. Orbán Viktor a „legkeresztényebb”, a „legeurópaibb”, és küldetésének érzi az öreg kontinens megvédését a „migránshordáktól”. Ezért támogatja az Európai Unió kormányfői közül egyedüliként Erdogan törekvéseit egy északkelet-szíriai biztonsági övezet létrehozására. „A magyar nemzeti érdek az, hogy a törökök Szíria irányába oldják meg a bevándorlási kérdést, és ne Európa irányába” – fogalmazott nemrégiben a magyar diplomácia vezetője. És Loyolai Szent Ignáccal szólva, a cél szentesíti az eszközöket. Egyesek szerint etnikai tisztogatással ér fel a kurdok elüldözése otthonaikból, s helyükre arabok betelepítése? Ugyan már. Miniszterelnökünktől tudjuk, hogy ez csupán amolyan szépelgő emberi jogi handabanda; éppúgy, mint a hozzánk érkező menekültek éheztetésének kifogásolása a hazánk déli határán kialakított tranzitzónában. A politikai korrektség letűnőben lévő korszakának mementója.
Hanem van itt még egy körülmény, mely lehetőséget ad az események más olvasatára. Szijjártó Péter külügyér tudniillik arra ugyancsak emlékeztetett, hogy amennyiben az EU elítéli a szóban forgó török inváziót, Erdogan esetleg rászabadítja kontinensünkre a Törökországban élő több milliónyi szíriai menekültet. „Röszkéből egy is elég volt” – utalt a török államfő sokadik fenyegetésére maga Orbán Viktor is, egyik szokásos pénteki rádióinterjújában. Szerintem azonban a magyar kormányfőnek soha nem volt akkora szüksége egy újabb migrációs hullámra, mint éppen most. 
Tudjuk, hogy Orbán évtizedekre tervez, a közelmúltban lezajlott önkormányzati választás eredménye nyomán mégis mind többen kérdőjelezik meg tekintélyelvű rendszerének hosszú távú életképességét. 2015 szelleme kiszabadult a palackból. Emlékezhetünk arra, hogy négy esztendeje a harmadik Orbán-kabinet mind nyilvánvalóbb szakpolitikai dilettantizmusa, szociális érzéketlensége, s a hazánkban burjánzó korrupció következtében három időközi választást is elveszített a kormánypárt, s ezzel odalett minősített törvényhozási többsége. A „nemzet miniszterelnökének” csúfos bukása úgyszólván borítékolható volt, de a történelem hamarosan közbeszólt. A kibontakozó menekültválság lehetőséget adott Orbánnak hatalma megmentésére, a magyar társadalomban lappangó idegengyűlölet felszínre hozatala révén.
Október 13. új helyzetet teremtett. A sokáig széttöredezett ellenzék egységbe tömörült, s a xenofób kormányzati retorika varázsereje is mind kevesebb választópolgárra hat. Ebben a szituációban Erdogan dobhat mentőövet Orbán Viktornak. A több millió szíriai menekülttel való fenyegetőzés hatására hazánkban szignifikánsan megnőhet az igény egy erőskezű, autokratikus vezetőre. A törökországi rezsim képviselői feltehetőleg máris felismerték érdekazonosságukat a magyar kormányfővel. És minden bizonnyal azt az árat szabták Orbán Viktor hatalmának megmentéséért, hogy hazánk diplomáciája következetesen blokkolja Ankara szíriai kalandjának uniós megbélyegzését. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás

Ébresztő, MSZP!

A minap jelent meg Szekeres Imre Hosszú menetelés című cikke a Népszavában, amelyben reagál az önkormányzati választások utáni új helyzetre. Szekeres cikkéből az derül ki, hogy az MSZP vezetői semmit sem tanultak és semmit se felejtettek. 
Semmit sem tanultak az elmúlt tíz évben sem, és semmit sem felejtettek abból a vezető szerepből, amit a megelőző évtizedekben a baloldalon betöltöttek, és úgy gondolják, hogy ez automatikusan most is jár. Valójában lapos frázisokon kívül soha nem jutottak el az elmúlt harminc év önkritikus értékeléséhez, az érdemi hibák feltárásához és meghaladásához, ezért volt olyan siralmas, ahogy a rendszerváltás harmincadik évfordulójáról és az MSZP megalakulásáról megemlékeztek. A Népszavában október 8-án megjelent rövid írás szerint „Teljesítette történelmi feladatát az MSZP”. Ez valóban így történt harminc évvel ezelőtt, amikor a reformkörök baloldali mozgalmából kinőtt pártnak jelentős szerepe volt a rendszerváltásban, de ez – éppen a későbbi MSZP hibájából – teljesen eltűnt a történelmi emlékezetből. Legyünk udvariasak, a kétezres években az MSZP már fokozatosan „elfelejtette” történelmi szerepét, a mostani tragikus felejtés már csak ennek a késői következménye volt. A múlt azé, aki megműveli, és az, hogy az MSZP most nem „látható” és „hallható” a közéletben, a 2010-es években pedig már a választásokon sem, egyenesen következik abból, hogy már nem teljesíti „történelmi feladatát”, a baloldal megszervezését.
2010 májusában, a nagy összeomlás után felkerestem Gyurcsány Ferencet, hogy készítsük el a múlt önkritikus feltárását mint a baloldali mozgalmak újrakezdésének feltételét. Gyurcsány ezt elutasította, és azóta a DK is ugyanazokat a lapos közhelyeket mormolja, mint az MSZP, idén ősszel még azt a fáradságot sem vették, hogy 1989 nagy történelmi drámáját felidézzék. Három nagy folyamat fontos itt, amelyeket egy nemrégen angolul megjelent könyvben részletesen kifejtettem. Először is, a magyar politikai életben végbement korrumpálódásban, a politika és az üzlet világa közötti fal lebontásában az MSZP-nek akkor is része volt, ha ez radikálisan különbözött a Fidesz által bevezetett rendszerszintű korrupciótól. Másodjára, az MSZP-ben fokozatosan társadalmi-politikai értelemben vett szenilizálódás játszódott le, ezért eltűntek a fiatalok, a jelenlegi évtizedben a fiatal baloldali mozgalmak és szereplők már az MSZP-n kívül, és nemritkán vele szemben léptek fel. Harmadjára, az MSZP provincializálódott, egyre messzebbre sodródott az európai baloldalban való együttműködéstől, ezért a „távol Európától” állapotában a fenti negatív vonások is felerősödtek, és végül már nem volt senki, aki kimondja, hogy „Ébresztő”.
Egészében véve mindeddig nem volt komoly, érdemi önkritika mint történelmi szembenézés a hibákkal, pedig a ballib koalíciós kormányok hibái, téves történelmi útválasztása a neoliberális hegemónia felé jelentősen hozzájárult a Fidesz győzelméhez. (Ami persze nem menti fel a Fideszt a történelmi gyalázat alól, hogy az országot kivezették Európából.) Mivel az MSZP nem művelte meg a múltját, ezért vesztes lett az emlékezetpolitikában, láthatatlanná változott a közéletben és a nagy politikai vitákban, ellazsálta a választási kampányokat, és nem aktivizálta magát az EP választásokon sem. A párton belül kis vacak kompromisszumok zajlottak le vezetőcserékkel, olcsó reményekkel, de kívül a társadalmi szereplésben és belül párt életében is nagyobb változás nélkül. Oda jutottunk, hogy kárörvendő közszereplők ma már megkérdőjelezhetik az MSZP jövőjét, ami ugyan nem azonos a baloldal jövőjével, de az MSZP eljelentéktelenedése mégis felteszi a kérdést, hogy meddig van még lejjebb.
Ébresztő, mert most van itt a nagy történelmi alkalom a baloldal megújulására és megfiatalodására. Ha az MSZP képes rá, akkor vele, ha megint a régi mantrát mormolja, ahogy Szekeres cikkében, akkor nélküle. Ezért nagyon korai még, sőt erősen káros a baloldali vezető szerepről vitatkozni, akkor is, ha csábító arra gondolni, hogy az önkormányzati választások után most minden az MSZP ölébe hullik, érdemi, történelmi megújulás nélkül is. Ez a legrosszabb csapdahelyzet, gyenge közhelyekkel kivásárolni a megújulást, de most lehetne megszabadulni a múlt terhétől egy alapos önkritikával és érdemi újrakezdéssel, harminc év után. Mindhárom történelmi főbűnben most el lehet érni azok lényegi meghaladását, először is egy alapos „tisztítótűzzel”, kikergetve a pártból a bűnösöket, másodjára egy „gondolatrendszer-váltással”, a régi imamalom helyett az új eszmék iránti nyitással, és harmadjára az uniós történelmi váltásba való belépéssel, hiszen most az EU is szólítja zöld baloldalt. A szerző politológus, az MSZP egyik megalapítója, a Reformszövetség szóvivője
Szerző
Ágh Attila