Ürmös Attila: Harmincezer

„Monori reményvesztettsége állomásról állomásra fokozódott. Gyomra kővé vált, nyaka, halántéka elzsibbadt. Már nem akart élni, sem létezni, sem írni, és főként nem ebben az országban, nem ezen a nyelven.”

Kínos telefonhívás volt. Monori pénzt kért, a saját pénzét, cserében végig kellett hallgatnia a főszerkesztő duruzsolását szponzorokról meg befektetett összegekről. Végül a sarkára állt: Legalább harmincezer kell! Különben vége az életének, nincs tovább. A főszerkesztő hosszú csend után másnap délelőttre ígérte a pénzt, pontban tízre, az Erzsébet téren.

Monorinak lejárt a BKV-bérlete. Eszébe jutottak a tegnapi telefonba sírt szavak: Ez az összeg majd hiányozni fog a keretből! Mert az áramot, a rendszergazdát, a korrektort időre ki kell fizetni. Az internetet is meg a fűtést is… Úgy bizony! És ha a radiátorok melegítéséhez szénkazánt használnának, akkor a markos munkások lapátolását is, mert a gépezetnek járnia kell, ezt a góré szerint neki mint szerzőnek meg kell értenie.

Monori azonban úgy vélte, egy irodalmi lap olajozottan működő rendszere mit sem ér a leadott szövegek megbecsülése nélkül, és lelki szemeivel látta a hardverek felett görnyedő rendszergazdát meg a lapátoló, szénportól szürke bundájú izmos jegesmedvéket, amint sorban állnak a fizetésért, majd jön ő, az író, ott kullog a végén, és kiderül, hogy neki nem jár semmi, majd ha szponzorok jönnek, akkor talán…

A jegyellenőr az Árpád hídnál kiszúrta a tegnapi dátumot Monori bérletén. Csak akkor jöhetsz a metróba, ha jegyet veszel – mondta taplón, határozottan. Hogyan is vehetne ő jegyet, ha pénzt az Erzsébet téren kap. Most épp oda kéne eljutnia. Átsomfordált a jobb oldali bejárathoz, és amikor a szerelvény megérkezett, sietősen előkapta lejárt bérletét, aztán beugrott a kocsiba.

Az ülésre huppant. Borús gondolatok törtek rá. Monorit bankhitelek fojtogatták, cipője a legkisebb esőben is beázott, és négy hónapja nem fizetett rezsit, mégis csak ezek a reménytelenül jövedelmező publikációk értek célba valahogy. Állás kéne, de akkora a tolongás, hogy már az ismeretség is kevés. Pár napja hívta régi barátját egy kerületi újságnál, ahol szerkesztőt kerestek, állandóra. Öreg cimbora, tudod, mennyire szeretem, amiket írsz, de van egy tag a városházán, aki már kétezerhatban kopogtatócédulázott, a lánya pedig most fejezte be a kommunikációs főiskolát, szóval nem fog menni, lassan már alattam is inog a talaj.

Monori reményvesztettsége állomásról állomásra fokozódott. Gyomra kővé vált, nyaka, halántéka elzsibbadt. Már nem akart élni, sem létezni, sem írni, és főként nem ebben az országban, nem ezen a nyelven. Amikor elhagyták az Arany János utcát, rezignáltan, komor ködön át észlelte testének teljes metamorfózisát. Megállt a légzése, minden csepp vére mozdulatlanná dermedt, karja és dereka vékonyabbá vált, bőre üdébb… és melltájon valami dagadt, feszítette a ruhát. Végül meglátta a saját formás combjaira simuló miniszoknyát. Egy enyhén pocakosodó negyvennégy éves férfi számára, aki hetente kétszer borotválkozik, meglehetősen szokatlan volt ez az érzés, de fásultsága, élni nem akarása megakadályozta, hogy kellő jelentőséget tulajdonítson a ténynek: csinos, fiatal lánnyá változott.

Noésaztán! Ettől még ugyanúgy űzött vad, adósságoktól sebzetten vonagló. Teljesen mindegy, hogy férfi vagy női testben vár mozdulatlanul kopót, hajtót, halált.

A változás azonban nem ért véget. Szeme remegni kezdett, majd szétpattant. Felfelé szállt a vér, mert a sercegő, zakatoló metrókocsiban hirtelen eltűnt a gravitáció. A szemközt ülő srác eddig Monori miniszoknyás lábait stírölte, most az egyre emelkedő mobilja után kapott. Az ajtó mellett álló hátizsákos turista inni készült, ám az üvegből felfele folyt a kék energiaital. Egy pillanatig tartott az egész, másodpercnyi áramütés.

A Deák téren Monori kiszállt, végigsimított foltokban fehéredő szakállán, megtapogatta vaskos combjait. Az imént keserűsége mélyére szállt, le fenékig, hogy onnan elrugaszkodva bizakodva jöjjön fel az aluljáróból. Nincs itt semmi baj, tulajdonképpen csak a közeg más. Az Erzsébet tér, a zsongó város, az egész emberi világ, ahol ő, Monori zátonyra vetett cethal. Jönnek a falubeliek, húsából darabokat csípnek ki, tűzön sütik, ő pedig csak nézi tehetetlenül, ahogyan lakmároznak testéből a szolgáltatók, bankok, adóhatóság, közös képviselet, tartozásokat behajtó ügyvédek. Aztán a zátonylakók tömegében meglátta a reményt hozó sötétpiros tollkabátot.

Késtél – mondta a főszerkesztő. Sietnem kell, itt van, tedd el, és most jó ideig ne kérj, mert nem lesz.

Monori érezte, hogy azt kéne mondania: Hogy képzeled, hogy nem lesz! Több mint nyolcvanezerrel lógtok nekem! De nem szólt semmit, csak megszámolta a pénzt.

Harmincezer forint. Pár napnyi levegővétel.