– A vége című, 4 éve megjelent regénye kapcsán azt nyilatkozta, hogy „Engem az önéletrajzom megírása nem érdekel. Engem az érdekel, hogy az életem történései miként kezdenek el működni egy teremtett világban”.
– Ez a mondat a regényírásra vonatkozott. Nevezetesen arra, hogy bármennyire is személyes
A vége, az egy regény, és nem regényesített önéletrajz. Tehát a könyv írása közben a legkevésbé sem azon volt a hangsúly, hogy amennyire csak lehet, feldolgozzam a saját életem. Mindössze használtam belőle azt, ami e történetben használható volt. Azt is mondtam, hogy ha majd önéletrajzot akarok írni, annak egészen biztosan az lesz a címe (vagy alcíme), hogy Önéletrajz. Pont én aligha állíthatnám hitelesen, hogy az életem története nem érdekel. Hiszen íróként is, fotográfusként is valamiképp abból dolgozom folyamatosan.
Az eltűnt idő nyoma viszont nem regény. Ezek fecnik, naplótöredékek, jegyzetek, amelyek leginkább a fotográfiáról és az ahhoz való viszonyomról szólnak. Így természetesen ennek a könyvnek az egyes szám első személye nehezen hasonlítható össze egy regény egyes szám első személyével. Itt nincs köztem és egy kérdés vagy állítás között egy fiktív személy. Itt evidens, hogy minden mondat arról szól, én mit gondolok, nem pedig arról, hogy szerintem egy adott helyzetben az adott múltú és lelki alkatú regényszereplő mit gondol. Önéletrajzot írni különben nem egyszerű. És nem csak azért, mert rajtunk kívül még sok más érintettje van. Ez a probléma még valahogy csak-csak áthidalható. Ennél sokkal nehezebben feloldható, hogy mit tekintek hiteles önéletírásnak.
– A hitelesség valósághűséget jelent? Mit tekint hitelesnek?
– Vagy azt, ahogy én most, ebben a pillanatban emlékszem az életem tényeire, történéseire, hiszen a hiányos emlékezetemmel együtt most nyilván ez határoz meg engem; vagy azt tekintem hiteles önéletrajznak, ha szembemegyek a felejtéssel, a hiányos információkkal, adott esetben a saját csúsztatásaimmal, és évek távlatából amennyire csak lehet, megpróbálom feltárni az úgynevezett objektív tényeket. E két szempont ég és föld. Próbálok példát mondani, hogy érthető legyek. Nem emlékszem anyám halálának a pontos dátumára, sem arra, hogy hány éves volt, amikor meghalt. E törlésnek nyilván az az oka, hogy nemegyszer fogott el a szorongás, sőt rettegés, hogy pont annyi idős koromban és pont úgy fogok meghalni, mint ő. Ha az első szempont alapján írok önéletrajzot, akkor anyám halálát illetőleg ez a félelem okozta felejtés a meghatározó, és a tények hiánya. Ha a második szempontot tekintem legitimnek, akkor kutyakötelességem előkeresni a gyászjelentőjét, és megnézni a dátumot. De e két szempont nem keverhető. Kizárják egymást.
– Miként születtek ezek a jegyzetek? Naplót vagy cédulázik?
– Úgynevezett irodalmi naplót, vagy munkanaplót soha nem írtam. Voltak szakaszai az életemnek, amikor napi rendszerességgel, már-már mániákusan lejegyeztem szinte mindent. Leginkább beszélgetéseket. Ezek a naplóíró időszakok többnyire a magánéleti válságokkal estek egybe. Ilyenkor általában sérelem éri az ember igazságérzetét, és mindent megtesz azért, hogy az igazságának nyoma maradjon, később ne lehessen azt megmásítani, átírni, elfelejteni. Miközben ő maga felejti el, hogy aligha normális, ha valaki két éjszaka alatt teleír frissen elhangzott beszélgetésekkel vagy inkább veszekedésekkel egy spirálfüzetet. Ritkábban ugyan, de előfordult, hogy írtam úgynevezett normális eseménynaplót. Hol, mikor, kivel, miért. De erre mindig elég hamar ráuntam. Ezekbe a naplókba került be néha egy-két bekezdés a fényképezésről is. A könyvben található cetlik egy része ezekből a naplókból származik, a másik része valódi cetli, amolyan munkacetli, amit hetekkel később kabátzsebekből szokott előkotorni az ember, a harmadik részük meg a cetlik válogatása, szerkesztése közben született. De addig, amíg Szarka Klára és Wirth Imre fel nem kértek, hogy írjak esszét egy fotográfiai kiállítás katalógusába, eszembe nem jutott, hogy ezeket a cetliket összeszedjem. Az egyetlen napló, amit 1987-től következetesen vezetek, az az álomnaplóm. Most a fényképezés érdekel igazán. És a fényképezésről való írás. Örülök ennek a könyvnek.
– Olvasta a teljes Az eltűnt idő nyomábant Prousttól?
– Nem. A Swann kétharmadát olvastam. Amúgy Az eltűnt idő nyomában mind a hét kötetét valószínűleg meglehetősen kevesen olvasták. Bár ez nyilván nem mentség. De Az eltűnt idő nyoma nem fikció, ezek napló- és esszétöredékek, így az utolsó cetli alapján az olvasó egészen biztos lehet benne, hogy pont addig olvastam Proustot, mint azt a könyvben írtam, és pont azért. Mert valószínűleg egyszer rosszkor léptem ki a regény valamelyik homályos szobájából, és már nem találtam vissza. Még ’83-ban Marosvásárhelyen volt egy barátom. Akkor még csak három kötet volt magyarra lefordítva. Valahonnan megszerezte a frissen megjelent három kötetet, betegszabadságot vett ki, elbúcsúzott a szerelmétől, a legközelebbi barátaitól, mint aki egy hosszú, világvégi utazásra megy, bevásárolt, magára zárta a panellakás ajtaját, és csak akkor tért vissza a napi valóságba, amikor befejezte a könyvet. Körülbelül egy hónapig nem látta senki. És utána egyetlen szót nem beszélt a könyvről. Én erre még nem voltam képes, pedig valahogy így kéne Proustot olvasni.
– Szeretem azt az emlékfoszlányát, amikor arról ír, hogy a fénymásoló bácsi „olyan respekttel tette be a fénymásolóba Tandorit, mint egy Latabár Kálmánt…”. A színész kontra író ügyben egyértelmű, kié a népszerűség-győzelem, de hogy van ez a fényképésszel és az íróval?
– Azt, hogy hol, mikor, kinek van nagyobb respektje, az írónak vagy a fotográfusnak, elég nehéz megállapítani. És ha onnan nézem, hogy ma egyiküknek sincs akkora respektje, mint mondjuk egy influencernek, aki naponta feltesz harminc szelfit az Instagramra, akkor mindegy is. Bár lehet, hogy ő ma már fotográfusnak számít. Egy kép befogadása pillanatokat, jobb esetben perceket igényel. Egy szöveg befogadása hosszú és sokszor fáradságos szellemi munka. Ha a nagy átlagot veszem alapul, akkor szinte biztos, hogy többen ismerik mondjuk Cartier-Bresson képeit, mint ahányan olvasták a Halál Velencébent. Igaz, aki a képeket látta, nem biztos, hogy tudja, ki készítette őket. De akik olvasták a Halál Velencébent, valószínűleg tudják, hogy Thomas Mann írta. Azzal a szűk közönséggel szemben pedig, akik számára a művészet meghatározó lételem, legyünk nagyvonalúak, és tételezzük fel, nem állítanak olyan ostoba párhuzamot, hogy Thomas Mann nagyobb, fontosabb, többet tett hozzá a kultúránkhoz, mint Cartier-Bresson, vagy fordítva. Van egy szint, ami fölött értelmetlen hierarchizálni. A művészet nem versenysport, még akkor sem, ha páran annak élik meg.
– „Itthon is előfordul, hogy három napig jó, de Jáván mindennap jó” – mondja. Miben nyilvánul meg ez a jóság?
– Mindenekelőtt abban, hogy legalább részben sikerült megszabadulnom pár olyan kényszertől, amely leginkább az analitikus elme sajátja. Például, hogy megoldandó problémának tekintsek olyan dolgokat, amelyek nem jelentenek semmiféle valódi problémát, így nincs rajtuk mit megoldani. Az egyik ilyen kérdés pont az volt, amit most ön is feltett. Mentsége, hogy ezt a kérdést három esztendőn át én is feltettem magamnak újra meg újra. Nevezetesen, hogy miért jó nekem Jáván. Hiszen a miért és a miben nyilvánul meg elválaszthatatlan egymástól. A megnyilvánulás tesz valamit jóvá vagy elviselhetetlenné számunkra. A rákkal is ezer évig tudnánk együtt élni, ha nem nyilvánulna meg. Három évembe telt, amíg eljutottam odáig, hogy Isten bocsássa meg, de ez nem egy probléma, amit nekem meg kéne oldanom. Ártani senkinek nem ártok az ottlétemmel, én magam semmit nem veszítek el általa, amit írok, fényképezek, az is mindenekelőtt a saját kultúrám része lesz, senki nem kényszerít az ottlétre, így nyilván addig vagyok ott, ameddig azt megtehetem és az nekem jó, így ezen túl nekem más dolgom ezzel a kérdéssel nincs.
– Baj, hogy a miértről kérdeztem?
– Pontosítok: az az igazán nagy baj, ha ezt a jót képtelen vagyok fenntartás és elemezgetés nélkül elfogadni. Az az igazán nagy baj, ha a legelemibb hálaérzet helyett, amiért ez nekem legalább pár esztendőre megadatott, megoldani akarom a nemlétező problémát. Akkor lenne dolgom ezzel a kérdéssel, ha valaki más nagyon nagy árat fizetne azért, hogy én ott vagyok. Különben ilyen is van: Iván, a kutyám. Őt nem tudom magammal vinni. Hiányzik is, lelkiismeret-furdalást is okoz. Azzal nyugtatom magam, hogy születésétől kezdve két gazdája volt, és most folyamatosan foglalkoznak vele, egy kertben rohangál, nem pedig az íróasztalom alatt, a lábamnál tölti az élete nagy részét.
– A természeti katasztrófák, földrengések, egy halálos kígyómarás lehetősége sem riasztják? Szeret veszélyesen élni?
– Az életveszély hajszolása mindig is távol állt tőlem. És amikor kifejezetten szeret élni az ember, akkor az életveszély iránti leghaloványabb vágya is odalesz. A természetest viszont sokkal könnyebb elfogadni, mint a természetellenest. Még egy halálos betegséget is valamivel könnyebben fogadunk el, mint egy halálos ítéletet. Ha Jáván megjelenik egy kígyó a tornácom előtt, félek. Ha sikerül megúsznom vagy megoldanom a helyzetet, jó. Ha nem sikerül, akkor a természet törvényei érvényesültek. Amelyek lehetnek kíméletlenek ugyan, de nincs ellenük apelláta. Evidenciák. Ha a lakásom ajtajától a villamosmegállóig azon gondolkodom, az utasok közül majd ki miként fogja a napi agresszióját leverni rajtam, akkor szorongok. Az egyik perceimet teszi tönkre, de jó esetben legalább lehet rá megoldásom. A másik a teljes létem minőségét mérgezi meg napról napra. És nincs rá igazán jó megoldásom. Legfeljebb kísérleteim. Majd meditálok, miközben gyomorszájon vágnak, ha felpofoznak, odatartom a másik arcom is, vagy betanulok pár előre gyártott mondatot arra az esetre, ha csak verbális agresszióban részesülök. Vagy megpróbálok nem számolni előre semmi ilyesmivel, és minden erőmet összeszedve arra figyelek, hogy ne számoljak előre semmi ilyesmivel. Mire végeztem a dolgommal és hazaértem, már ezer lassan ölő kígyó mart meg.
– Szóval, inkább a kígyó, mint az ember?
– A humanizmus az emberben jelölte meg a legfőbb értéket. És bolond, aki kétségbe vonja a humanizmus vívmányait. Bizony, nagyon jó, hogy Budapesten, a Vas utcában józan ésszel nem kell kígyómarástól tartanom. Csak úgy tűnik, ennek a kígyótlanságnak igen magas lett az ára. Másrészt könnyen belátható, hogy az a legtermészetesebb, ha egy rizsföldszéli ház tornácán bármikor ott lehet egy kígyó. Ha választanom kell, hogy egy természetesen megjelenő kígyó miatt legyek óvatos, amikor az indokolt, vagy a szomszédomtól szorongjak éveken át, akkor én bizony szívesebben vagyok egy kígyó okán óvatos. És azt tapasztalom, hogy ettől bennem is sokkal kevesebb lesz a szorongás, és így nyilván az agresszió is. Bizony, borzalmas, hogy Erdélyben évente szétszed néhány embert a medve. A humanizmus mégis az egyik mélypontját érte el, amikor hosszas viták után a német döntéshozók végül úgy döntöttek, legjobb lesz, ha kilövik az egyetlen medvét, amelyik Németország területére tévedt, mert emberéletet veszélyeztethet. Ott, ahol nem évtizedente egyszer, hanem óránként mozog a föld, természetesen figyelek rá, hogy baj esetén lehetőleg ki tudjak jutni a házból. De ettől szorongani nem fogok. A szorongás oka általában vagy bennünk van, vagy egy másik emberben, esetleg magában az egész társadalomban, amit magunk köré építettünk, igen ritkán egy kígyóban. A kígyótól félünk. Nem gondolom, hogy ezt a problémát a „Vissza a természethez!” szlogennel meg lehet oldani. De azt sem gondolom, hogy amikor kilövik Brúnót (hiszen a sajtó természetesen nevet is ad neki, mint egy házi kedvencnek, csak, hogy hatékonyabban lehessen róla kommunikálni), akkor sikerült megtalálnunk az egészséges egyensúlyt.