Nagy a kísértés, hogy azt higgyük: elmondtunk már mindent, mégsem változik semmi. Újdonság valakinek, hogy az Orbán-kormány rendszerré fejlesztette a korrupciót? Akad, aki még nem hallott róla, hogy a korrupt államműködés legfőbb haszonélvezője Tiborcz István, Mészáros Lőrinc és a többi rokon, barát, oligarcha és stróman?
Aztán jön egy választás, ami után az ember újragondolja, levonva a következtetést: a pusztába kiáltott szavak néha mégis protestszavazatokká változnak. És abban, hogy ez a csodaszámba menő fejlemény bekövetkezik, túlbecsülhetetlen szerepet játszanak azok a jól dokumentált történetek, amelyek a köznép számára is átélhetővé teszik a felfoghatatlan összegekkel játszott itt a piros, hol a pirost. Ezúttal (is) Jávor Benedek révén tudhattuk meg, hogy Magyarország a jelen uniós támogatási ciklusban legalább 500 milliárd forintot kénytelen visszafizetni a megbundázott közbeszerzések, Orbán vejére/szomszédjára/egyéb pereputtyára kiírt pályázatok miatt.
Egyikünk sem tud elszámolni 500 milliárdig, de ha úgy fogalmazzuk meg, ahogy az információt kiásó korábbi EP-képviselő tette – hogy miközben Mészáros dollárban is milliárdossá, Tiborcz a leggazdagabb magyarok egyikévé vált pár év alatt az uniós pénzesőben, minden egyes magyar állampolgárra legalább 50 ezer forintnyi jut a sorozatos korrupciós bűncselekmények miatt fizetendő büntetésből -, talán többekhez eljut. Mert az 50 ezret mindenki érti. És ha azt is hozzávesszük, hogy közben a magyar államigazgatás úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, akkor esetleg az a konklúzió is megfogalmazódik sokakban, hogy a közös kassza szervezett dézsmálása nem „óhatatlan veszteség”, hanem maga a nagyszerű cél, ami miatt az egész vircsaftot működtetik.
Bayer, Bencsik és a Sajtóklub többi gyászvitéze mindenesetre hamar megtalálta a választási eredmények mögött Mészárosékat (még azelőtt, hogy hallhattak volna a legújabb unióspénz-botrányról), pedig ebben a témakörben alighanem az ő szemük nyílik ki utoljára. Lehet, hogy mégis van remény?