Új európai számháború

Az októberi helyhatósági választási fordulat után kikerülhetetlenül, bár lassan változni kezd az ország önképe. Hiszen lassan egy évtizede a szélsőséges negativizmusra épült a Magyarország-képünk. Bármi történt, azt kizárólag a kormány teljesítményének tulajdonították, tehát bármennyit romlottak – bármilyen metszetben – a hazai eredmények (javulást nemigen észleltünk), azt kizárólag a kormány művének láttuk.

A 2010 után kialakult új állapotokért is a kormányt hibáztathattuk. A baloldal nem tudta az országot alakítani, tehát a sikerekhez sem volt köze, a kudarcok így azután maguktól csapódtak le a nemzeti elitek rossz teljesítményében. Kivándoroltak a diplomás fiatalok, felbomlottak a családok, nem született elég gyermek. Számtalan technológiai és gazdasági elem már a 80-as évek óta folyamatosan romlott, sőt szétesett, de a közhangulat szerepe mindebben folyamatosan erősödött. Mindeközben a bomlást észleltük, de azt hittük, hogy azt az új EU-s háttér majd semlegesíti.

Ezt most majd nem lehet így tovább csinálni. Újféleképpen kell számba venni azt, ami eddig mégis működött. A kemény mérőszámok mellett a nagy nemzetközi közvélemény-kutatásokból a legújabbakra épp ebből a szempontból érdemes odafigyelni.

Budapesten néhány hete mutatták be az amerikai Pew Alapítvány poszt-rendszerváltó nagy európai közvélemény-kutatásának harmadik hullámát [1991, 2009, 2019]. Ennek néhány adata is segíthet a pillanatnyi állapot újraértékelésénél. A legfontosabb eredmény, hogy egy ideje úgy tudtuk, Közép-Európában a sor végére kerültünk, sőt, a világképünk balkáni. A Pew azt jelzi, hogy ez nem igaz: Romániát itt nem mérték, de Bulgária kilométerekkel mögöttünk maradt, és talán még inkább ott van Ukrajna is. De ami még fontosabb: egy szinten vagyunk Szlovákiával, miközben a legkülönfélébb metszetekben évek óta a szlovákok előttünk voltak a dinamikában. Ami itt fontos, az nem az ottani (ideiglenes?) belpolitikai válság, aminem következménye a liberális szlovák elnök asszony megválasztása, hanem a gyorsan változó sorrend, s hogy nincsenek stabil rangsorok. S persze, mi sem vagyunk stabilak – Orbánnal és most Karácsonnyal sem.

A magyar sorrendben igen fontos a 2009-es politikai összeomlás. Mint közismert, az akkori mérések szerint 2009-ben az akkori magyar volt a leginkább népszerűtlen otthon valamennyi EU-kormány közül. Mára ebből valamennyit ledolgoztunk (persze már az új kormánnyal), de a csehekkel és lengyelekkel szembeni lemaradásunk jelentős részben korábban ebből a töréspontból jött össze. Egyébként a magyar többpártrendszer 72 százalékos, a cseh 82, a lengyel 85, a szlovák pedig 74 százalékos felzárkózottságú egészében.

Ami még igen fontos, hogy nálunk a népesség 40 százaléka még mindig a mainál jobbnak hiszi 1989-es életszínvonalát. Egyébként az egészségügy színvonala a becslések szerint valamennyi reformországban elmarad 1989-hez képest. Senki sem áll ma jobban, mint a rendszerváltás nulla pontján. Közösen szégyellhetjük magunkat.

A reformországokhoz képest ugyanakkor mi vagyunk a legkevésbé optimisták gyermekeink elképzelt jövőbeli életszínvonalát illetően, de a nyugatiak zömükben még nálunk is kishitűbbek. Míg a magyarok 37 százaléka hiszi, hogy gyermekei nála jobban fognak élni, a lengyelek 57, a csehek 51 és a szlovákok 46 százaléka gondolja ezt. Ugyanakkor ma a németeknek csak 48 százaléka, a hollandok 35, a franciák 15 és a britek 22 százalék ilyenképpen optimista. Jó tudni: ha egy országcsoport kemény magja kicsinyhitűbb, mint a peremei, nemigen várható, hogy az egész közösség jó irányban mozdul majd el.

Mindeközben az elmúlt 30 év alatt az élettel való elégedettség – ami kulturális mutató, s így nehezen összevethető – lényegében kiegyenlítődött, és egészében számszerűen igen gyorsan fejlődött. 1991-2019 között Magyarországon 8-ról 47 százalékra emelkedett, Szlovákiában 13-ról 49-re, Csehországban 23-ról 57-re, Lengyelországban pedig 12-ről 56 százalékra nőtt. Ugyanide simulnak a keletnémetek a maguk 15-ről 59 százalékra való növekedésével. Az életminőségek ebből a szempontból kiegyenlítődnek.

Ami azonban fontos, hogy a csehektől és a szlovákoktól nincs kivándorlás. Romániából több millióan elmentek, de Bulgáriából az utolsó években – nem úgy, mint 1989-90 után – alig van értelmiségi elvándorlás. Lengyelországból az elvándorlás stabil, elment több mint 2 millió ember, majdnem ugyanannyi érkezett Ukrajnából. A közhangulat erre szinte hiszti nélkül reagált. Nálunk viszont néhány százezer képzettebb fiatal külföldi munkavállalása komoly pánikot gerjesztett. Miközben több mint félmillió kisebbségi magyar bevándorlásához a 90-es években hozzászoktunk, de e mozgás leállásához is adaptálódtunk. Sőt: e csoportok Nyugatra vándorlását újabban témaként tabuizáltuk, pedig ezek az emberek a kisebbségi közösségekből ugyanúgy hiányozni fognak. Tehát nagyon hasonló kulturális mintákra nagyok eltérően reagáltunk.

Ugyanakkor az értéktérképeken a kelet-nyugati elválasztó vonalak egészében működnek. A nőpolitika, általában a genderkülönbségek és a szexuális kisebbségek befogadása – bár néhány ponttal mérséklődnek a különbségek – a nyugattól a keletet elválasztja még akkor is, ha közben a mutatók néhány aktivistát egy kicsit megnyugtatnak. Az, hogy tőlünk keletebbre az elválasztó vonalak jóval merevebbek, még semmit sem billentett át igazán.

A szerző szociológus