Előfizetés

Új európai számháború

Az októberi helyhatósági választási fordulat után kikerülhetetlenül, bár lassan változni kezd az ország önképe. Hiszen lassan egy évtizede a szélsőséges negativizmusra épült a Magyarország-képünk. Bármi történt, azt kizárólag a kormány teljesítményének tulajdonították, tehát bármennyit romlottak – bármilyen metszetben – a hazai eredmények (javulást nemigen észleltünk), azt kizárólag a kormány művének láttuk. 
A 2010 után kialakult új állapotokért is a kormányt hibáztathattuk. A baloldal nem tudta az országot alakítani, tehát a sikerekhez sem volt köze, a kudarcok így azután maguktól csapódtak le a nemzeti elitek rossz teljesítményében. Kivándoroltak a diplomás fiatalok, felbomlottak a családok, nem született elég gyermek. Számtalan technológiai és gazdasági elem már a 80-as évek óta folyamatosan romlott, sőt szétesett, de a közhangulat szerepe mindebben folyamatosan erősödött. Mindeközben a bomlást észleltük, de azt hittük, hogy azt az új EU-s háttér majd semlegesíti.
Ezt most majd nem lehet így tovább csinálni. Újféleképpen kell számba venni azt, ami eddig mégis működött. A kemény mérőszámok mellett a nagy nemzetközi közvélemény-kutatásokból a legújabbakra épp ebből a szempontból érdemes odafigyelni. 
Budapesten néhány hete mutatták be az amerikai Pew Alapítvány poszt-rendszerváltó nagy európai közvélemény-kutatásának harmadik hullámát [1991, 2009, 2019]. Ennek néhány adata is segíthet a pillanatnyi állapot újraértékelésénél. A legfontosabb eredmény, hogy egy ideje úgy tudtuk, Közép-Európában a sor végére kerültünk, sőt, a világképünk balkáni. A Pew azt jelzi, hogy ez nem igaz: Romániát itt nem mérték, de Bulgária kilométerekkel mögöttünk maradt, és talán még inkább ott van Ukrajna is. De ami még fontosabb: egy szinten vagyunk Szlovákiával, miközben a legkülönfélébb metszetekben évek óta a szlovákok előttünk voltak a dinamikában. Ami itt fontos, az nem az ottani (ideiglenes?) belpolitikai válság, aminem következménye a liberális szlovák elnök asszony megválasztása, hanem a gyorsan változó sorrend, s hogy nincsenek stabil rangsorok. S persze, mi sem vagyunk stabilak – Orbánnal és most Karácsonnyal sem.
A magyar sorrendben igen fontos a 2009-es politikai összeomlás. Mint közismert, az akkori mérések szerint 2009-ben az akkori magyar volt a leginkább népszerűtlen otthon valamennyi EU-kormány közül. Mára ebből valamennyit ledolgoztunk (persze már az új kormánnyal), de a csehekkel és lengyelekkel szembeni lemaradásunk jelentős részben korábban ebből a töréspontból jött össze. Egyébként a magyar többpártrendszer 72 százalékos, a cseh 82, a lengyel 85, a szlovák pedig 74 százalékos felzárkózottságú egészében.
Ami még igen fontos, hogy nálunk a népesség 40 százaléka még mindig a mainál jobbnak hiszi 1989-es életszínvonalát. Egyébként az egészségügy színvonala a becslések szerint valamennyi reformországban elmarad 1989-hez képest. Senki sem áll ma jobban, mint a rendszerváltás nulla pontján. Közösen szégyellhetjük magunkat.
A reformországokhoz képest ugyanakkor mi vagyunk a legkevésbé optimisták gyermekeink elképzelt jövőbeli életszínvonalát illetően, de a nyugatiak zömükben még nálunk is kishitűbbek. Míg a magyarok 37 százaléka hiszi, hogy gyermekei nála jobban fognak élni, a lengyelek 57, a csehek 51 és a szlovákok 46 százaléka gondolja ezt. Ugyanakkor ma a németeknek csak 48 százaléka, a hollandok 35, a franciák 15 és a britek 22 százalék ilyenképpen optimista. Jó tudni: ha egy országcsoport kemény magja kicsinyhitűbb, mint a peremei, nemigen várható, hogy az egész közösség jó irányban mozdul majd el.
Mindeközben az elmúlt 30 év alatt az élettel való elégedettség – ami kulturális mutató, s így nehezen összevethető – lényegében  kiegyenlítődött, és egészében számszerűen igen gyorsan fejlődött. 1991-2019 között Magyarországon 8-ról 47 százalékra emelkedett, Szlovákiában 13-ról 49-re, Csehországban 23-ról 57-re, Lengyelországban pedig 12-ről 56 százalékra nőtt. Ugyanide simulnak a keletnémetek a maguk 15-ről 59 százalékra való növekedésével. Az életminőségek ebből a szempontból kiegyenlítődnek.
Ami azonban fontos, hogy a csehektől és a szlovákoktól nincs kivándorlás. Romániából több millióan elmentek, de Bulgáriából az utolsó években – nem úgy, mint 1989-90 után – alig van értelmiségi elvándorlás. Lengyelországból az elvándorlás stabil, elment több mint 2 millió ember, majdnem ugyanannyi érkezett Ukrajnából. A közhangulat erre szinte hiszti nélkül reagált. Nálunk viszont néhány százezer képzettebb fiatal külföldi munkavállalása komoly pánikot gerjesztett. Miközben több mint félmillió kisebbségi magyar bevándorlásához a 90-es években hozzászoktunk, de e mozgás leállásához is adaptálódtunk. Sőt: e csoportok Nyugatra vándorlását újabban témaként tabuizáltuk, pedig ezek az emberek a kisebbségi közösségekből ugyanúgy hiányozni fognak. Tehát nagyon hasonló kulturális mintákra nagyok eltérően reagáltunk.
Ugyanakkor az értéktérképeken a kelet-nyugati elválasztó vonalak egészében működnek. A nőpolitika, általában a genderkülönbségek és a szexuális kisebbségek befogadása – bár néhány ponttal mérséklődnek a különbségek – a nyugattól a keletet elválasztja még akkor is, ha közben a mutatók néhány aktivistát egy kicsit megnyugtatnak. Az, hogy tőlünk keletebbre az elválasztó vonalak jóval merevebbek, még semmit sem billentett át igazán. A szerző szociológus 

Ordító ügyfél

Még soha nem üvöltöttem hivatalban, de eljött az ideje ennek is, nem esett jól, ne csinálják utánam, eléggé kínos. Láttam már itt-ott ügyfeleket magukból kikelve üvölteni, mindig szánakoztam rajtuk. A Visegrádi utcai központi okmányirodában vesztettem el a fejemet, mert nem akarták ideadni a kislányom sürgősségi eljárásban készült útlevelét, ez szerdán volt, csütörtök hajnalban indult volna a gépünk Marseille-be, temetést és hagyatéki ügyeket kellett intéznem, vinnem kellett magammal a hat évest is, mert hát hová tegyem, de az okmányirodában nem volt nálam a születési anyakönyvi kivonata, az ügyintéző mosolygott, azt mondta, ennek hiányában nem adja oda. A mosoly fájt legjobban, lett volna együttérző, s mondott volna megoldási javaslatot, hajnalban megy a gép, itt az útlevél, fizettem érte több mint 30 ezret, hogyan kaphatom meg? Sehogy. 
Üvöltöttem, s valami furcsa oknál fogva az jött ki a számon, hogy beszélni akarok a főnökével, na, ilyet sem mondtam még életemben. Honnan jön az efféle hülyeség az ember szájára? Eltanulhattam más ordító ügyféltől. Jött is a főnök, aki nem úgy nézett ki, mint egy főnök, egy harminc év körüli, kerek arcú, kedves nő volt, mondtam neki, hogy mi a helyzet, a fejét rázta. Nem, nem, nem. Nem adhatja ide. Volt nálam személyi és lakcímkártya, a nevem nem Kovács, hanem Kácsor, viszonylag ritka név, nálam van a Kácsor nevű gyerek útlevéligénylő lapja is, de nem, az sem elég. És repül a gép hajnalban. Ezek meg a fejüket rázzák. Hát ki a francnak kellene a kislányom útlevele rajtam kívül? Ezért fizettem ki több mint 30 ezret? Bezzeg a befizetéshez nem kellett az a rohadt anyakönyvi kivonat. 
Úgy üvöltöttem, hogy hívták a biztonsági őrt. A végső érvem az volt, hogy ha politikus lennék a kerületből, akkor ideadnák az útlevelet, mire a kerek arcú, kedves főnöknő a fejét rázta, ez nem így megy, mondta. Hát dehogynem, ordítottam, nekem akarja bemutatni Magyarországot? Még szerencse, hogy a politikus szóról eszembe jutott, hogy most mit is kellene csinálni.
Igen, igen, eltalálták.
Ment az áttételes telefon a polgármesteri hivatalba, kérem, segítsenek, vészhelyzet van. Milyen érdekes, hogy ha az ember ismer valakit, aki ismer valakit, akkor minden megoldható. Merthogy egy kedves ismerősöm azt javasolta: menjek be a kerületi anyakönyvi hivatalba, ott gyorsan kiállítanak nekem egy anyakönyvi kivonatot, azt mutassam be a Visegrádi utcában, és rendben leszünk.
Rendben lettünk. Hajnalban elrepültünk Marseille-be, lánykám útközben nevetgélt, én meg rettegtem, hogy miképpen fogom magamat igazolni a francia rendőrségen, önkormányzatnál, temetkezési szolgáltatónál, hogyan fogom igazolni, hogy én vagyok az elhunyt francia nagybátyám magyar unokaöccse. Nincs erről papír, a rokoni jogállásról. Megjelenik itt egy vadidegen magyar, bármit akarhat.
Igen, eltalálták. Egyetlen személyivel úgy mentem át a francia bürokrácián, mint kés a vajon. „Problémamegoldó magatartás.” Ezt tudnám most javasolni a magyar hivatalnokoknak. De csak üvöltve.

Szabó család

Most már őszintén érdekelne részletekben is Szabó László nagykanizsai nyugdíjasnak a Liget Projektről formált véleménye. Miért gondolja úgy a derék polgár, hogy a Nemzeti Galériának nem a budai Várban, hanem egy közpark fái fölé magasodva kell állnia? Mi volt az a Néprajzi Múzeum monstruózus épületének terveiben, ami meggyőzte őt arról, hogy pont ilyennek kell lennie? Melyik a kedvenc eleme a Zene Háza koncepciójában? És a Magyar Innováció Háza – ő vajon mit remél, mi fog odakerülni? És hány unokával készül rendszeresen látogatni az új gyerekszínházat?
Persze csak idétlenkedek, hiszen pontosan tudom, hogy Szabó úr Nagykanizsán épp annyira mélyedt el a Liget Projekt terveiben, mint én a Kanizsa Mozi filmkínálatában. Nem azért indított petíciót, kérve a kormányt, „használjon fel minden törvényes lehetőséget a Liget Budapest Projekt megmentésére, és vigye végbe következetesen eredeti elhatározását”, mert már most élire rakja a filléreket, hogy ha eljön az ideje, múzeumról múzeumra járva élvezze a kultúrát a Városligetben. Szabó úr egyszerűen egy jó fideszes, akit megüt a guta, hogy Budapesten vesztett a pártja.
A baj csak az, hogy a fenti kérdéseket a budapestiek nyolcadik éve teszik fel az illetékeseknek, és kitartóan nem kapnak rájuk választ. Bemondásra kéne elhinnünk, hogy pont ezek az intézmények hiányoznak a budapesti palettáról, s hogy a hatalmas épületeknek a közparkban van a helyük, nem mondjuk valamely rozsdazónában. 
Érvek helyett csak az erődemonstráció zajlik. Tiltakoztok? Akkor a ligetet elvesszük a fővárostól. Az új főpolgármester jelzi, hogy a város nem akarja mindennek a megépítését? Egy komplett „múzeumépítési konferencia” összetrombitálásával sulykoljuk az összes Szabó bácsinak Nagykanizsától Debrecenig, hogy valami piszok jó dolgot akartok megakadályozni. Bármi lesz is a vége, ti lesztek érte a felelősek.