Joan Margarit katalán költő veheti át a 2019-es Cervantes-díjat

Publikálás dátuma
2019.11.14. 20:46

Fotó: STRINGER / AFP or licensors
A spanyol nyelvű irodalom legjelentősebb elismerésének idei kitüntetettjét szerdán jelentette be Madridban a kulturális miniszter.
A zsűri méltatásában kiemelte a 81 éves Joan Margarit kétnyelvű munkáságát, újító nyelvhasználatát mind spanyolul, mind katalánul, továbbá azt a kulturális sokszínűséget, amelyet képviselt eddigi pályafutása során - írja az MTI. Spanyolország egyik legolvasottabb élő költőjének műveit tömörség, munkáját pedig aprólékosság és fáradhatatlanság jellemzi az indoklás szerint. Mindez eredeti, építész szakmájához köthető, amelyben szintén elismert; közreműködött egyebek mellett a barcelonai Sagrada Familia bazilika és az olimpiai stadion építésében, emellett több mint ötven éve a barcelonai építészeti főiskola oktatója. Az ötvenes években kezdett költeményeket írni spanyol nyelven, de első, Dalok egyszemélyes kórusnak című verseskötetének megjelenéséig 1963-ig kellett várnia. Több mint tíz év kihagyás után publikált újra, Krónika című versgyűjteménye 1975-ben jelent meg. 1981-ben váltott spanyolról kizárólag katalán nyelvre, majd 1990-től már mindkét nyelven születtek versei. Eközben műfordítóként is ismerté vált, és olyan világhírű szerzők műveit fordította spanyolra, valamint katalánra mint Thomas Hardy, Elizabeth Bishop vagy Rainer Maria Rilke. Joan Margarit számos jelentős spanyol nyelvű irodalmi elismerés kitüntetettje, legutóbb májusban kapta meg a Zsófia királyné ibeoramerikai költészeti díjat. Következő kötete, Költészet címmel márciusban jelenik meg. A Cervantes-díjjal a spanyol nyelvű irodalmi örökség gazdagításához hozzájárulókat jutalmazzák. Íratlan szabály, hogy a 125 ezer euróval (41,7 millió forinttal) járó kitüntetést egyik évben spanyol, másik évben dél-amerikai szerző kapja. Tavaly Ida Vitale uruguayi művésznek ítélték oda. A kitüntetést a spanyol kulturális minisztérium tavasszal adja át Alcalá de Henaresben, Cervantes szülővárosában a spanyol királyi pár jelenlétében.
Szerző

Beszélgetések zokniban

Publikálás dátuma
2019.11.14. 12:30

Fotó: Viasat 3
Lovász László (nem a matematikus, hanem a műsorvezető) 2012-ben indította útjára az interneten Lakástalkshow című beszélgetős műsorát, ami 2016-ban a Viasat 3 csatornára került, hétfő óta pedig a Sony Maxon látható. A házigazda igyekszik a beszélgetések körülményeit úgy alakítani, hogy partnerei fesztelenül érezhessék magukat: az interjúkat távirányított kamerákkal, operatőrök jelenléte nélkül készíti egy lakásban, kerülve a stúdiók „műtőhangulatát”. Meglehet, van abban valami színpadiasság, hogy a műsorvezető cipő nélkül, zokniban helyezi kényelembe magát egy kanapén a beszélgetőtársával, akinek ez a póz mégsem kötelező. Ha úgy jobb neki, ülhet is – ilyenkor Lovász felkucorodik egy fotelbe. Ezek a külsődleges dolgok akár oldhatják is a hangulatot, ám egy jó beszélgetés leginkább azon múlik, hogy két – vagy több ember – megtalálja-e egymással a hangot. A különböző műfajú interjúkat (irányított beszélgetéseket) különféleképp el lehet rontani: a kérdező például sokszor elhangzott kérdéseket tesz fel, amivel elsősorban az interjúalanyt untatja. Portréjellegű beszélgetések futhatnak zátonyra amiatt is, hogy a kérdező mindent betéve tud a másikról, csak épp semmit sem gondol róla, mint emberről. Lovász igyekszik mindkét csapdát elkerülni. Nem akar minden áron kicsikarni a másikból nagy mondatot, gondolatot, de mindig reagál a másikra, és ügyesen irányítja a beszélgetést, hogy az se túl tömény, se túl híg ne legyen. Hétfői beszélgetőpartnerénél, Osvárt Andreánál mindenesetre rögtön betalált az első kérdés, ami a színész, modell „féltenivaló kislány” megjelenését firtatta. Messzire juthattunk a nehezen legyűrt apakomplexusig, az önismeretig, a pszichoterápiáig, az egyedülléttől a vékonyszálú hajig. Valahol már látták, de nem jegyezték meg az arcát – derült ki az utcán megkérdezett emberekről, ami Osvártot nem lepte meg és nem bosszantotta: kevés magyar filmben szerepelt, főleg külföldön forgatott. S bár sikerült hollywoodi főszerepeket is megkapnia, amikor elérte célját, látta be: nagyobbat is lehetett volna álmodnia. Míg Osvárt Andrea az illúziók gyártásáról beszélt, a tőle teljesen eltérő karakterű, más életszakaszban, válófélben lévő keddi vendég épp az illúzióiból ábrándult ki. A „luxusfeleségként”, egy valóságshow hőseként megismert Vasvári Vivienről élnek előítéletek: „bunkó, elkényeztetett, kitartott nő” – ahogy ő maga idézte Instagram-oldalának kommentelőit. Míg Osvárt szerepálma, hogy egyszer egy táskás szemű anyuka lehessen – nem csak a filmvásznon −, Vasvári kétgyerekes anyuka, ugyanakkor a szépészeti beavatkozások híve. Ám az egyedüllét mindkettejük terhe: párkapcsolatban is lehet egyedül lenni. A három részre tagolt, ötvenperces beszélgetések egyik-másik történetében időnként ráeszmélhet a néző, élt meg hasonló helyzeteket, és talán nem a megfelelő választ találta meg az élet által feltett kérdésre. A skatulyázásoktól, előítéletektől mentes hozzáállásra jó példa ez a műsor.  Infó: Lakástalkshow Lovász Lászlóval Hétköznaponként 22 órától a Sony Max csatornán

Felsírt a bazaltkő – Kétszer is átadták a teljesen el sem készült kaposvári színházépületet

Publikálás dátuma
2019.11.14. 12:23
A Csiky Gergely Színház az átadás estéjén
Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
A teátrumnévadó Csiky Gergely Buborékok című darabját Vidnyánszky Attila rendezte erőltetett összekacsintásokkal, újkeletű népi bölcsességekkel és kínos szóviccekkel.
Ha már a magyar polgári, kritikai realista dráma megteremtője a névadó, úgy illik, hogy egy olyan jeles alkalomra, mint egy három évig tartó felújítás utáni első premier, tőle válasszon darabot egy teátrum. És mivel A nagymamát kilenc éve bemutatta a társulat – Molnár Piroska örömjátéka az elmúlt évtized kaposvári színházának egyik tetőpontja volt –, a Buborékokra esett a választás, talán annak is köszönhetően, hogy az első, állandó társulatos évadban, 1955-56-ban is eljátszották az elődök. Akkor Földeák Róbert, ezúttal Vidnyánszky Attila állította színpadra a darabot, s a Nemzeti Színház főigazgatója, a Kaposvári Egyetem rektor-helyettese maga is bevallotta, meglepte a felkérés, ugyanis időtlen idők óta nem rendezett vígjátékot. Érthető, hogy komoly várakozás kísérte, mit kezd a jellemzően látomásszínházban gondolkodó rendező a darabbal, mely ráadásul mondanivalójában igencsak aktuális a mában is, nem véletlen, hogy a közelmúltban többen is hozzányúltak, kortárs drámát kerekítve a 135 esztendeje írott műből. Vidnyánszky is nekiállt leporolni az éltes szöveget, s az eredetinél is jobban karikírozva a szereplőket próbálta az eredendően is görbe tükröt még tovább ferdíteni. Gegekkel pakolta tele a dialógusokat, szóvirágokat és- fordulatokat alkotott – a Ne szegjük meg a sonkát, míg rajta áll a disznó! népies bölcsesség bekerülhetett a zártkörű megnyitón a díszpáholyban ülő Orbán Viktor noteszébe is… –, ám mindezt olyan mennyiségben, ami a minőség rovására ment. Az olyan kiszólásokon, mint a Chupor Aladár szájába adott „Szerafingom sincs” alig hallhatóan, de felsírt a bejárat előtt a Marat/Sade előadás bazaltköve… 
Orbán Viktor érkezik az avatóra
Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
Érthetetlennek és zavarónak tűnt az állandó hivatkozás Toponárra is, hiszen a történet idején – amikor a krajcár a forint váltópénze – a település még önálló faluként nem tartozott Kaposvárhoz, így az sem világos, hogy a nagy toponározások után a hazatérést miért a megyeszékhely Erzsébet utcája illusztrálta a háttérben, s pláne nem lehetett sétálni az 1974-ben elkészült Deseda tározó partján – a mocsarat átszelő patakén pedig anno sem akart senki sem… Az összekacsintás a helyi publikummal tehát erősen izzadtságszagúra sikeredett – a közönség bevonása a darabba bizonyult az egyik mélypontnak -, ahogyan egy idő után a társadalomkritikai kiszólásokkal kapcsolatban is az lett az ember érzése, hogy nem a közzel, hanem a potentátokkal keresi a közös platformot: minden valamirevaló érdes ki- vagy beszólást azonnal követett egy halovány bohózati elem vagy poén. Így a darab egyik tetőpontjaként hiába mondott le hivataláról az önhibáján kívül korrupciógyanúba keveredett Rábay, megidézve a 2008-as Orbán Viktort – Ez nem lehet egy következmények nélküli ország –, ha másodpercekkel később alsógatyában vonult ki a színről. 
Hogy a darabot mindezek – valamint a szöveget gyakran zavaróan elnyomó, hangos zene – ellenére valamennyire szerette a közönség, az leginkább a színészi erőfeszítéseknek köszönhető. A társulathoz bő negyed század után az idén visszatért Szalma Tamás parádésan sokoldalú Solmay Ignáca a nyolcvanas évek végi csikys előadásait idézte, a kaposváriaknak most bemutatkozó Mészáros Tibor Chuporja kellemesen fogyasztható volt – a darabbeli kitérő, Az ember tragédiája rendezés közbeni nézővezénylés pedig nem az ő sara… –, ahogyan Sarkadi Kiss János Rábayja is, s szerethető figurát hozott Olt Tamás idősebb Morosánként. A többiek viszont inkább küzdöttek karakterükkel, néhányan kifejezetten idegenül mozogva a kevéske és fantáziátlan díszlet között, ahol a végén, amikor elpattant az utolsó buborék is, az alkalomnak megfelelően jelezték a publikumnak: Itthon vannak! Mögöttük a kép a már említett Erzsébet utcát mutatta. Onnan még kell egy kis idő, hogy tényleg hazaérjenek.
Szeptember 23-i készültség
Fotó: Röhrig Dániel / Népszava

Elvileg kész épület

Szakadó esőben is impozáns látvány a 9,5 milliárd forintból három év alatt, s az eredeti tervekhez képest egy év három hét csúszással hivatalosan szerda este átadott – hétfőn zárt körben, politikai potentátok, köztük Orbán Viktor kormányfő, valamint a színész szakma képviselői előtt már tartottak egy díszelőadást – kaposvári Csiky Gergely Színház. Jól passzol a színházparkba nyúló hozzátoldás is, amely megosztja ugyan a kaposváriakat, s akadnak, akik úgy vélik, a modern formával elcsúfították a szecessziós teátrumot, szerencsére a tervezők nem akartak visszamenni száz évet, s a korszellemnek megfelelő, letisztult formákban gondolkodtak, így nem olyan szánalmas, idejétmúlt és unalmas épület született, mint az új Nemzeti. A díszkivilágítás is passzol az épülethez, melynek új, földszint alatti fogadószintjének forgóajtaja előtt megállunk egy pillanatra, hogy tisztelegjünk a magyar színháztörténet egy legendás kelléke előtt: itt kapott ugyanis helyet a Kő. A bazaltkocka, melyet a legendás, 1981-es Marat/Sade előadás végén sírva emelt a magasba Máté Gábor. És mely afféle alapkőként került a felújított épület elé, meghajolva a teátrum múltja előtt – még akkor is, ha a feliratban a szerző Peter Weiss nevét sikerült egy s-sel leírni… A fogadószint leginkább egy elegáns szálló halljához hasonlít, s ez az elegancia köszön vissza a régi épületben is: halovány pasztell vajsárga falak fehér beütéssel, arany díszítéssel váltották a korábbi zöldet, kéket, sárgát, rózsaszínt, a színházterem pedig talán a mályvára hasonlít, a korábbinál jóval kevesebb kísérőszínnel. Az épület elvileg kész, a gyakorlatban hétfőn még néhány helyen állványokról dolgoztak, s a hátsó traktusban még folynak a munkálatok, ám ez elvileg nem zavarja a művészi munkát. 

Szerző
Frissítve: 2019.11.14. 12:47