A nagyot mondók hete

Azt állította Deutsch Tamás, a Fidesz európai képviselője (a Mandinernek írott cikkében), hogy „30 évvel ezelőtt a kommunizmus ártó kísértetét nem a szabad világ állítólagos erőfeszítései és nem is a gorbacsovi politika, hanem egyértelműen a közép-európai polgárok millióinak bátorsága, a közép-európai nemzetek vakmerő és megtörhetetlen szabadságszeretete kergette el, egyszer s mindenkorra.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a szabad világ folyamatos gazdasági, politikai és katonai nyomása nélkül a Szovjetunió ereje nem rendült volna meg, a szovjet hatalom látványos meggyengülése nélkül pedig a közép-európai polgárok megtörhetetlen szabadságszeretetét mégiscsak megtörték volna, ugyanúgy, mint ’56-ban nálunk, ’68-ban Csehszlovákiában és ’81-ben Lengyelországban. De nem baj, a közép-európaiak hamarosan felszabadítják egész Európát is, mert ahogy Deutsch professzor megállapítja: „Európa vagy közép-európai lesz, vagy sikertelen lesz.” Ha csak úgy nem…
Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a Terror Háza Múzeumban rendezett konferencián), hogy az elmúlt 30 év komoly változásokat hozott az országban: a „2002-2010 közötti időszaktól eltekintve különböző formákban, de Magyarország előrelépett.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az egyik legfontosabb mutatószám, az egy főre jutó GDP uniós átlaghoz viszonyított arányában Magyarország a 2002-es 53 százalékról 2010-re elérte az uniós átlag 65 százalékát, azóta viszont a közeledés üteme lassult, 65-ról 70-re változott. Az előrelépés „különböző formái” leginkább abban láthatók, hogy szövetségeseinkkel 2010 óta állandó konfliktusban élünk, az országban pedig gyorsan, de biztosan egyszemélyes vezetéssel egypártrendszer alakul. Komoly fejlődés valóban. Visszafelé.
Azt állította Orbán Viktor (a Magyar Diaszpóra Tanács ülésén), hogy Magyarország „azon ritka, az is lehet, hogy egyedülálló ország, amely az Európai Unióban minden évben folyamatosan csökkenti az államadósságát.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nem ritka, pláne nem egyedülálló ország vagyunk. A föllendülés kezdete, vagyis 2014 óta mindössze két ország (Franciaország és Görögország) államadóssága lett magasabb, mint volt, míg a többiek nagy része folyamatosan, évről-évre mérsékelte eladósodását. Ráadásul 13 ország a magyarokénál is nagyobb arányban. Nem aranyérem, középmezőny.
Azt állította továbbá Orbán (ugyanott), hogy „magyart csak magyarral lehet pótolni, ez a mi felfogásunk, és ezért bevándorlás-ellenesek vagyunk.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nemcsak magyarral lehet pótolni a magyart, hanem másokkal is, akik aztán magyarokká válnak. Erre még akár a Fidesz is (jó) példa lehet, hiszen a pártnak országgyűlési képviselője volt a libanoni származású Daher Pierre, vagy európai parlamenti képviselője az olasz származású De Blasio Antonio. És igazán kiváló magyarnak számít a magyar történész, Stefano Bottoni is, nem? Hogy aztán az Orbán által emlegetett kipcsakokról, akik szerinte a kazah diktátort tekintik örökös elnöküknek, ne is beszéljünk. Vagy magyart kipcsakkal nem lehet pótolni?
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.11.16. 08:33

Kreatív fojtás

In 't Veld holland liberális EP képviselő egy nyilvános beszélgetésen azt kérdezte Varga Judit igazságügyi minisztertől, hogy a magyar kormány támogatna-e egy átlátható európai mechanizmust a jogállamiságról. Varga nemmel válaszolt, mert ez szerinte megszegi az uniós szerződéseket. A vita harmadik résztvevője, Laczó László, a maastrichti egyetem tanársegédje gyorsan közbeszúrta: a Fidesznek nem kell megszegnie a törvényeket, mert meg tudja változtatni a törvényeket. 
A közönségnek nagyon tetszett a közbevetés, Varga Juditnak, gondolom, kevésbé. Pedig épp a lényeget fogalmazza meg ez az egy mondat, pontosan azt, amit a Fidesz tesz, immár 2010 óta. Laczó megjegyzése még finom is volt: a Fidesz nem hogy meg tudja változtatni a törvényeket, egyszerűen megváltoztatja azokat. Vagy magához hajlítja, vagy a politikai ellenfelet próbálja be- vagy kiszorítani velük. Van, amikor egészen durván, személyre szabottan teszi, félredobva minden látszatot, máskor kreatív módon fojtogat. 
Mostanság ez utóbbi korszakot éljük; az önkormányzati választás súlyos csapására lassan, de folyamatosan megszületnek a válaszok. A kifelé együttműködést hangoztató retorika mögött lázas munka folyik a kormányzati oldalon, nyugodtan állíthatjuk: Orbán Viktor megrendelésére és felügyeletével. Az első számú célpont nyilván a főváros, de lesújt a NER mindazon városokra, ahol merészeltek a választók változtatni, és lecserélni a fideszes vezetést. Az iparűzési adó Tuzson Bence által jegyzett törvénytervezete szerint az az elképzelés, hogy ezt az adónemet az önkormányzatoknak kötelezően a tömegközlekedésre kell fordítaniuk. Nehéz elhinni – még ha ezt hazudják is -, hogy a terv nem büntetés, nem Karácsony Gergely és az új városvezetés ellehetetlenítése – vö: alkalmatlan, ötszázszor -, mint ahogy azt is nehéz elhinni, hogy az építési engedélyek kiadásának elvétele a jegyzőktől nem a hatáskörök csonkításának szándékával született. 
Egy hónap telt el a választás óta, a Fidesz nehezen ocsúdott fel a sokkhatás alól, de most már többé-kevésbé teljes fordulatszámmal működik. Pörgő kerekekkel tér vissza régi önmagához, és gyártja a törvényeket, vagy bünteti a renitens választókat. Friss az a hír is, hogy a múzeumi pályázatok eredményei is meglehetősen szelektívre sikeredtek: az ellenzék kezébe került városok múzeumai alig, vagy egyáltalán nem jutottak – szigorúan a zsűri döntése alapján – pénzhez, míg az okosan szavazó települések múzeumai többnyire megkapták az igényelt forrásokat. 
Orbánnak láthatóan nincs új ötlete; a nemzeti együttműködés rendszere nála pontosan ezt jelenti. Ő zsebből akar kormányozni, és zsebre is megy, de szigorúan jogszabályi alapokon. Úgy, ahogy a maastrichti egyetemi tanársegéd is megjegyezte: a pillanatnyi szándékainak megfelelően jelöl ki valakit törvénygyártásra. Persze hogy elhárítja focizni jól tudó minisztere még a gondolatát is, hogy európai szintű átlátható mechanizmus legyen: akkor vajon hogyan lehetne akár durván, akár kreatív módon fojtogatni az ellenfelet?
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2019.11.16. 08:38

Pávatánc az emlékmű körül

Nemrégiben egy dunántúli városban jártam. A szóban forgó település főterén egy első világháborús emlékmű fogadja a látogatót. Cinikusabb alkotást nem láttam még ebben a témában. Az allegorikus kőszobor talapzatán azoknak a helyi lakosoknak a neve olvasható, akik életüket vesztették az 1914 és 1918 közötti, értelmetlen vérontásban. A névsor fölött nagybetűs felirat: „dalolva mentek csatáról csatára”. 
Nos, néhai dédapám a Piave mentén, az olasz fronton harcolt közlegényként, s elmondása szerint bajtársait egyáltalán nem lelkesítette az idegen érdekekért folyó öldöklés. Nem számol be „dalolásról” a hadifogságban elhunyt Gyóni Géza háborúellenes költő, a „hosszú, csahos nyelvű hazaszeretők” ostorozója sem. Minden visszaemlékezés arról tanúskodik, hogy a bakák nótázás helyett pusztító pergőtüzekben próbálták magukat előbbre küzdeni. Gyakran éheztek, rongyokban dideregtek, sebesüléseiktől szenvedtek. Temérdek viszontagságuk okozói közül felelősség tekintetében kiemelkedik az Ady által „geszti bolondként” emlegetett Tisza István, a korabeli miniszterelnök.
Csak egy „hosszú, csahos nyelvű hazaszerető” tüntetheti fel hazánk történelmének pozitív figurájaként a háborúpárti Tisza Istvánt, aki rengeteg ember haláláért, illetve szenvedéséért, közvetve pedig Magyarország trianoni megcsonkításáért is felelős. Tisza egy volt a „közjogi kérdés” csapdájában évtizedekig vergődő, dualizmuskori magyar arisztokrácia pökhendi és rövidlátó képviselői közül. Az egyébként vértelen „őszirózsás forradalom” napján gyilkolták meg, feltehetően elkeseredett katonák. Kövér László az úgynevezett Nemzeti Vértanúk Emlékművének újraavatásán megpróbálta rehabilitálni, s a kommunizmus áldozatának beállítani Tiszát, holott az akkori közhangulatot ismerve egyáltalán nem tűnik biztosnak, hogy hazai bolsevisták adták le a végzetes lövéseket. 
Akadt más furcsaság is a Vértanúk terén zajló emlékműavatáson, melynek nem is titkolt célja Nagy Imre alakjának kiradírozása a nemzet emlékezetéből. Komikus volt hallgatni például, a házelnök miként nevezi a Tanácsköztársaság ellen területi nyereségek reményében küzdő intervenciós seregek szerb, román, cseh katonáit „istenhívő, hazaszerető és a nemzetet szolgáló honfitársak"-nak. Kövér nagyvonalúan „politikai terrort” emleget, holott a horthysta tiszti különítmények kegyetlenség, illetve az áldozatok számának tekintetében felülmúlták a rettegett „Lenin-fiúkat” is.
A Vértanúk teréről száműzött Nagy Imre-szobor helyén felállított emlékmű cinikus alkotás tehát. A legabszurdabb momentum azonban hazánk miniszterelnökének részvétele a Nemzeti Vértanúk Emlékművének újraavatásán. Ugyanaz az Orbán Viktor tisztelte meg jelenlétével az eseményt, aki nemrégiben a pekingi Tienanmen téren koszorúzta meg a kommunista hősök emlékművét, lobogó vörös zászlók alatt. 
Bizonyára az ominózus gesztus is csak afféle pávatánc volt. Mégis felteszem a kérdést: ezek után hogyan emlékezhet meg hitelesen éppen ő a kommunizmus hazai áldozatairól?
Szerző
Beck Tamás
Frissítve: 2019.11.15. 09:45